ELFÁRADTAK AZ AGARAK, VAGY CSAK VISSZAFOGJÁK ŐKET?

Amikor mostanában az újságokat olvassa az ember, vagy csak a híreket hallgatja, eltöprenghet: valóság veszi körül esetleg valami fiction? Mert komolyan venni – sajnos – egyre kevéssé lehet mindazt, ami körülvesz bennünket.
A kormányfő szóvivője megint nagyot alakított. Nem átallotta azt mondani, hogy a Magyar Nemzeti Bank elnöke (és mellesleg a Kopits György vezette grénium) pusztán azért kritizálta a FIDESZ-kormány nagyívű gazdasági terveit, mert megsértődött a fizetése kurtítása miatt.
Nem tisztem megvédeni Simor Andrást, és különösen nem szeretnék kutakodni a zsebében. Azt, hogy a kormány milyen mértékben korlátozza havi apanázsát, legyen az ő gondja. Mint átlagember, különösebben nem fogok sírva fakadni a jövedelemcsökkenésen, ám irigy sem vagyok, ha valaki sokat (olyan sokat havonta, amennyit e sorok írója egy év alatt sem zsebel be) keres. Nagy pénz nagy gond.
Igaz, a kis pénz sokszor még nagyobb gondot jelent.
De nem erről szól ez a blog.

Sokkal inkább arról, hogy kiugrik az ügyeletes megmondó és belekiált (na jó, nem kiált, csak mond) a nagy nyilvánosságba egy orbitális sületlenséget.
Feltételezve a szakmai különbséget a megszólaló és az érintett között, nem is várhatunk mást. Ugyanis nem hiszem, hogy a kormányfő szóvivője rendelkezik azzal az apparátussal, amely a bankelnök rendelkezésére áll, ha éppen a gazdasági folyamatok elemzéséről és várható prognosztizálásáról van szó. De láthatóan nem is kell neki. Elég csak a néhány lesajnáló, dehonesztáló kijelentés. Ezt majd felkapja a média, és a „zemberek” máris megtudják, hogy a költségvetési kötözködés mögött mindössze csak piszlicsáré, szóra sem érdemes indokok állnak.
Erre már én is felkaptam a fejem. Kikérem magamnak, hogy ennyire hülyének nézzenek. Miből gondolja – és egyáltalán, hogy meri feltételezni – bármely politikus, szóvivő, hogy az állampolgár ostoba, képtelen felfogni a hírekben szereplő tényeket?
Miből gondolja bármely politikai szereplő, hogy a tények – ha arról mást állít – majd megváltoznak és illedelmesen beilleszkednek a hagymázos elképzelések közé?
Persze a szóvivő törekszik erre, de azt hiszem egyre kevesebb sikerrel.

Az agarak futnak. Gyorsak is, ha húzzák előttük a műnyulat. Fogadni is lehet rájuk. Amelyik a leggyorsabb, az hozza a legtöbb pénzt. Ez azonban csak a versenypályán igaz.
Politikai agaraink nyargalászása láthatóan ma több veszteséget produkál, mint nyereséget. A bukmékerek pedig már nem is fogadnak rájuk.



Valami változás van — Elszólások szakmányban

Nem állítom, hogy gyökeres, de szemmel látható és érzékelhető, még akkor is, ha ma még suta fogásokkal igyekeznek azokat leplezni. Egy re többször szólja el magát egy-egy prominens. Most legutóbb éppen a kormányfő. Orbán Viktor a parlamentben.
„Azt is tudja mindenki, hogy így egy gazdaságot irányítani nem lehet. Ezek megoldják a költségvetés gondjait, a közteherviselés anomáliáit 2010-re, 2011-re és 2012-re, de hosszabb távon nem ez a normális működése egy gazdaságnak. Hosszabb távon egy közteherviselési modellt kell kialakítani. Mi erre készen állunk” – jelentette ki.
Most ne menjünk bele a társadalmi konszenzusok kialakításának rejtelmeibe, mert az egy nagyobb – kötetnyi – tanulmányt is kitenne. Az érdekes ebben a beismerés. Azaz, hogy így nem lehet gazdaságot irányítani.
Orbán Viktorék tehát felismerték a falat. Felismerték azokat a korlátokat, amelyek között manőverezhetnek. A korlátok egyszerre hazaiak és külföldiek, európaiak és tengeren túliak.
Ide lehet idézni a legutóbbi napokban megjelent – hazánkkal foglalkozó – elemzéseket, értékeléseket és publicisztikákat. A hatalom rádöbbent, mert rá kellett döbbennie, nincs korlátlan hatalma a valóság felett.
Ami pedig az objektív körülményeknél is érdekesebb:

Repedések az egyetértésen?

Több elszórt cikk is foglalkozott mostanában azzal a – szintén nem publikus, sőt takargatni való – ténnyel, hogy a kormányzópárton belül is egyre több az egyet nem értés.

Legutóbb az oktatáspolitika adta az alkalmat arra, hogy a FIDESZ szakpolitikusai gyökeresen ellentétes nézeteiket hangoztassák. Hoffmann Rózsának a FIDESZ-közeli szakértők sem jósolnak nagy jövőt, amióta Pokorny Zoltán keresetlen szavakkal kritizálta felsőoktatási terveit.
Nemrég Gombár Csaba elemezte a kormányzópárt politikáját, és jelezte, egyre több olyan kormányközeli és támogató szakértővel találkozik, akik csak kényszeredetten, „torkot köszörülve” tudják védelmezni, magyarázni a mostani politikai, gazdasági ámokfutást.

Orbán Viktor a választások másnapján a szekrényekből kieső csontvázakat vizionált. Majd kiderült, hogy a szerényekben csak iratok vannak. (Na maximum egy kis uzsonna maradék.)
Ám most azt látjuk, hogy saját maguk teremtette rémlények járnak körtáncot. Olyan víziókat elevenítenek fel, amelyek szelleme nagyon rossz érzéseket kelt mind a hazai mind a nemzetközi közvéleményben. Ezek a csontvázak, ha sokáig grasszálnak, még azt a támogatottságát is eltáncolják a kormánynak, amit ma beton keménynek tart.

A politika a támogatás tekintetében olyan, mint a gát. Kívülről szilárdnak látszik, ám ha csak egy kis repedés jelenik meg benne, oda az állékonysága. A repedés egyre tágul, a víz pedig átszakítja, és elmossa, mintha ott sem lett volna.

A HELYZETRŐL – „Fesz van”

Eszembe jutott egy egy kifejezés: „Fesz van”. Nem kell elcsodálkozni, jól írtam. „e”-vel. Merthogy: fesz=feszültség, probléma. A 90-es évek elejének argója volt, különösen a fiatalabb és alternatívabb, a politikában forgolódó fiatalemberek használták. Mára már joviális politikusokká érett nemzedéknek illene feleleveníteni a kifejezést. Mert ma igen csak fesz van!

Ámde nem azért van problémákkal terhelt idő, éppen egy országot kellene átalakítani és bevezetni egy másik társadalmi rendszerbe, amely a szabadságot hozza el.
Ma ezért van fesz, mert a ’90-es évek elején ezt a lépést végrehajtotta kis hazánk. Most pedig, úgy néz ki, az éppen aktuális hatalom igyekszik visszagyömöszölni oda, ahonnan elindult. Próbálja és első ránézésre sikerül is. Mégpedig az „istenadta nép” segedelmével.

Mi történt ezzel az országgal?

Nem történt tulajdonképpen semmi! És mégis nagyon sok. Az ország – természetesen ez alatt a társadalmat, az itt élő embereket értem – kezdte elsajátítani a rendszerváltás után létrejött társadalmi és gazdasági viszonyokat. Kezdte megérteni és elsajátítani a polgári demokrácia „játékszabályait”. Persze voltak és vannak olyanok, akiknek ez könnyebben ment, és élnek közöttünk olyanok is, akik – szocializációjuk okán – ezt nehezen viselték, nem igazán képesek levetni a késő Kádár-kori reflexeket. Mindent összevetve beleszoktunk a polgári demokrácia játékszabályaiba.
Mondom ezt még akkor is, ha sokak egzisztenciális biztonsága messze elmarad a húsz évvel ezelőttitől. Mondom ezt akkor is, ha Magyarország komoly kríziseken ment keresztül az elmúlt két évtizedben.
Mégis, ha a fenti állítás igaz, akkor miként értékelhető, hogy pontosan ennek a demokratikus rendnek, a jogállamiságnak a lebontásához ad támogatást a választók alig több, mint fele? Mi okozhatta ezt a földrengésszerű változást.
Politológusok, filozófusok, közírók elmélkednek komoly cikkekben a lehetséges okokról. Többen – már kifejezés is született rájuk: „hivatásos rettegők” – gondolják azt, vége a harmadik köztársaságnak. Egyesek már-már fasiszta rezsimet vizionálnak. Mások igyekeznek elbagatellizálni a politikában történteket, úgy gondolják, hogy a jogállami keretek kis lebontása nem veszélyezteti nagymértékben a demokráciát.
A helyzetet jól szemlélteti, hogy már új kifejezések röpködnek a levegőben: illeberális demokrácia, teokrácia stb. Arra azonban kevesen vállalkoznak, hogy a dolgok mélyére, a társadalomszociológia, társadalomlélektan mélységeibe szálljanak alá. Pedig a válaszokat valahol ott lehet megtalálni.

Változások vég nélkül

A rendszerváltás során a magyar társadalom legnagyobb része anómiás (kifejtést lásd: Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Osiris, Budapest, 1997. 523.oldal) állapotba került. A gyakorlatilag egy év leforgása alatt végbement változások addig „bombabiztosnak” tűnt szokás és jogrendszert, hierarchikus és horizontális kapcsolati rendszereket, viselkedésmintákat és szóhasználatot tett egyszer s mindenkorra taccsra. Az eddig használt kapaszkodók és korlátok egyik napról a másikra dőltek le. Ami eddig gyakorlat volt a mindennapi életben, az már nem működött. A társadalom legnagyobb része egyedül maradt. Elvek, követendő példák és minták, megélt tapasztalatok nélkül.
Ezt az „értékválságot” súlyosbította a gazdasági élet szinte azonnali leépülése, az elvi eligazodáson túl tömegesen jelent meg az addig nem ismert végletes egzisztenciális talajvesztés.
A társadalom képtelen volt elsajátítani azt a viselkedésformát ilyen rövid idő alatt, amelyet a „politika” elvárt. Az ilyen formátumú változást a társadalom csak hosszú idő alatt képes „megemészteni”, magáévá tenni.
A politika e helyzetben nem volt képes új kapaszkodókat adni, a régi és „leváltott” társadalmi erkölcs helyébe újat adni. Az első ciklus alatti heveny – és azóta is egyre-egyre felbukkanó, kisebb-nagyobb intenzitással megjelenő – „keresztény kurzus”-ra nem volt vevő a társadalom. Ez köszönhető annak a több mint négy évtizednek, amelyben generációk nőttek fel ateista (vagy legalább is nem hívő) nevelés közepette. 1998-ban a lakosság 20 százaléka határozta meg magát vallásosként egy evangélikus felmérésben, 2008-ban ez az arány 15 százalék ugyanott. Megjegyzendő, hogy a népszámlálási adatok mást mutatnak. Igaz ugyan, hogy ott csak a felekezethez való tartozásra kérdeztek rá, a vallásgyakorlás minősége kimaradt a felmérésből. A hitélet gyakorlásának egyik mutatója lehet a személyi jövedelemadó egy százalékának felajánlási aránya. Ezek az adatok az alábbiak szerint alakultak: (az adófizetők százalékában)
2002: 11,97 %, 2006: 16,91%, 2007: 18,34%, 2009: 19,87%
A Fessel Institute 2007-ben azt mutatta ki, hogy 1997 és 2007 között a magukat „nagyon vallásosként” meghatározók száma 5 százalékkal, a templomjárók aránya pedig 7,5 százalékkal csökkent.
Így aztán az új polgári erkölcs és viselkedésmód csak nagyon nehezen alakul ki (nincs közvetlen, követhető minta).
Mindezeket a problémákat súlyosbította a politikai propaganda (kommunikáció) félrevezető – csak saját hatalmi érdekeit szem előtt tartó –, a társadalmat kiskorúnak tartó módszere.
Az elmúlt húsz esztendő alatt minden kormány azt üzente a társadalomnak, hogy „már csak egy kicsit kell kitartani”, lebegtetve a tejjel-mézzel folyó Kánaán képét.
Mivel a magyar társadalom abba szocializálódott bele – csak egy kisebb, sikeresebb része látott át a szitán, értette meg az új körülményeket –, hogy majd az állam gondoskodik róla, így hajlandó volt vállalni az egyre növekvő terheket, amelyeket egyébként hibás politikai és gazdasági döntések lőcsöltek a nyakába.

Itt és most nincs lehetőség kibontani a ma már látszó hibás döntések sorozatát. Aki megélte az elmúlt 20 évet felnőttként, úgy az tisztában van azzal, miről beszélünk. (Ezek a döntések még az új rendszer adta körülmények között is hibásak voltak. Adódtak abból, hogy a rendszerváltó eliteknek nem voltak napi és valós tapasztalatai a kapitalizmus működéséről. A döntéseket valamely idealizált elgondolások alapján hozták meg, hiányzott a valódi hozzáértés.)
A társadalom tehát a folytonos ígérgetések ördögi körében vergődve, egyre többet értett meg a rendszer működéséből. Felismerte azt, hogy a jelen rendszer politikai csatái nem elsősorban az ő érdekeit szolgálják, hanem a pártok hatalomba kerülését. Ebben a játszmában számára csak a „nélkülözhetetlen közreműködő” szerepét osztották.
Ezt unta meg, és büntette a társadalom (a választópolgárok sokasága). A mai politikai elit egy része pedig értetlenül áll a történtek előtt, és nem igazán érti, hogy „miért került ki a jóból”.

Elmulasztott lehetőségek

Az értelmiségnek és a politikai pártok körüli „holdudvaroknak” ebben semmivel nem pótolható felelőssége van.
Nem igazán törekedtek arra, hogy a rendszerváltás után minden szinten és módon – a közember szintjén – adjanak magyarázatot az új berendezkedés működéséről. Gazdasági és politikai, szociális elveiről. Elmélyültek a demokrácia és a jogállamiság egyedül üdvözítő receptjének vizsgálatában, és annak alkalmazásában.
Nem igazán jelentek meg írások, tudást közvetítő füzetek és bármi más kommunikációs anyag arról, hogy az átlagember hogyan boldogulhat e közegben. Milyen kötelességei és jogai vannak.
Megjelentek ugyan vaskos könyvek a vállalkozások működéséről, de ezek – hangsúlyozottan az átlagember számára – emészthetetlenek voltak.
A fesz pedig egyre nőtt a társadalomban. Hozzájárult ehhez a pártok politikai küzdelmének elfajulása is. Az európai modern politikatörténetben is ritka, amikor egy párt húsz év alatt hatszor vált markánsan politikai ideológiát, és a liberalizmustól elsasszézik a jobboldali ultrakonzervativizmusig (amely már-már felveszi a legdogmatikusabb álbaloldali frazeológiát).
Így a pártok hatalomért való küzdelme közepette kevés figyelem jutott a talpasokra, a társadalom túlnyomó többségére.

A következmények

A társadalom (bocsánat: a választópolgárok) 52 százaléka nyilvánította ki, hogy nem kéri az eddigi politikát. Elfogadta az a látens – konkrétan meg nem fogalmazott – ígéretet, hogy az új hatalom minden eddigi nyűgét és problémáját orvosolja. Ez egybecsengett azzal a vágyával is, hogy valamiféle állandóság és kiszámíthatóság – és a sulykolt „igazságossággal” összefüggő – jelenjen meg az egyéni életében. Ez a paternalizmus egyfajta reinkarnációja a társadalomban, ám a politikai elitnek ezzel tisztában kellett volna lennie. (Szó mi szó: az egyik fele tisztában is volt/van vele.)
Mindennek eredményeként kialakult az a politikai felállás, amely napjaink törvényhozását és hatalomgyakorlását jellemzi.
Senki se legyen olyan oktondi, hogy átmeneti időszaknak tekintse mindezt. Már korábbi bejegyzéseimben is leírtam, hogy a tavaszi, nyár elejei törvénykezés olyan közjogi helyzetet hozott létre, amelyben a ma regnáló hatalmat leváltani – a parlamentáris játékszabályokkal – szinte lehetetlen. A kormány ma legalább két-három ciklusra rendezkedhet be.
Igaz ez még akkor is, ha ma egyre több gazdasági elemző állítja, hogy a költségvetésként beterjesztett javaslat nem állja ki a valóság próbáját, több sebből vérzik. Ezt szerintem a készítői is tudják. De egyébként nem érdekes. Az ebből fakadó problémákat – saját módszereik szerint – kezelni fogják. Leszerelik majd az egyre fokozódó elégedetlenséget. Gátlástalanul ki fogják használni a társadalomban még meglevő anómiás állapotot. Olyan propaganda gépezet indul be az év elejétől, amely teljesítménye „Aczélos” lesz.
A jogállami kereteket a legvégső határig feszegetni fogják. És az ellenfelek nem tehetnek semmit! Nincs meg hozzá a lehetőségük. Hiába javasolnak törvénymódosításokat vagy bármit, a kétharmados szavazógépezet ledarál minden ellenvéleményt.
Ez a scenárió a mai ellenzéki erőknek – paradox módon – a javára is szolgál. Felépíthetnek egy következetesen demokratikus, társadalmilag szolidáris, a 21. század követelményeinek megfelelő, az elkövetkező száz év várható problémáira választ adó politikai erőt.
Nem könnyű ez a feladat, mert ma még a politikai szereplők a rövid – egy ciklusra szóló – megoldásokban érdekeltek. Az esetlegesen felépülő új demokratikus formáció azonban képes lesz kormányzóerőként és ellenzékként is meghatározó szerepre. (Ha jól csinálják.)
Ehhez azonban elsősorban az kell, hogy a legjobb koponyákat gyűjtse maga köré, és el nem sumákolható vitákban határozza meg saját politikai filozófiáját és identitását. Ennek alapján pedig képes lesz hatékonyan és a társadalom többségének érdekei szerint politizálni.

Egyet azonban ne feledjünk:
Mindenki érdekében politizálni azt jelenti, hogy senki érdekében sem politizálok,
kizárólag a hatalom érdekében.

SZEMÉTDOMB

Jár-kel az utcán a városi ember, és elszörnyed. Sétálgat a városi ember az erdőben és felháborodik. Hiába a szép idősebb hölgyek nyara – puhább, és a polite language-el írt változata, az indián nyár –, a levelek bizony lehullnak, a bokrok elvesztik zöld ruhájukat. Az eddig rejtő, takaró lombozat alól bizony kitüremlik a sok ocsmányság.

A tavasz sem volt semmi, de akkor úgy tűnt a szemét nem lesz tartós. Ám a lombok kihajtottak, elfedték mindazt, ami eddig hevert alattuk. És jöttek a „zemberek” és még több mocskot halmoztak fel az ártatlan köztereken. Némely tisztáson valóságos szemétdombok nőttek.

A nyár sem hozott felüdülést. Nagy csapatokat mozgósítottak a rendcsinálásra, ám mindez csak halvány maszatolásnak tűnt.

Az újdondász takarítók – pénzt és energiát nem sajnálva – még új köztereket is álmodtak, teremtettek, de ettől nem kevesebb, hanem több lett a kosz! Mert a sétálóutcát is hiába nyitották meg – 30 méterre a parktól, hogy legyen hol lófrálnia a tömegnek, arra nem gondolva, hogy ezzel csak a forgalmat terelték el –, másnap már teleszemetelte azt a hálás közönség.

A nyár szép napjai még feledtették a folyamatos szennyezést. A szemétdomb, meg „egyre nő, egyre nő, elterpeszkedik”. A lombok üde színe, a virágok illata elnyomta a gyűlő kosz orrfacsaró bűzét
Az ősz, a nagy leleplező. Amikor a parkok és a környezet leveti szivárványszínű ruháját, előbukkan a sok ótvar.

Ilyenkor ötlik az ember eszébe: a tavaszi nagytakarítást bizony jól elkúrtuk.
Nem lett kevesebb a kosz – sőt, nőtt –, ám eltakarítani egyre nehezebb lesz, mert minél több, annál jobban bűzlik, és annál nehezebben lehet hozzáférni.

EGY BETEG AKIT (AMIT) MEG KELLENE GYÓGYÍTANI

A napokban kórházban jártam. A Jánosban. Látogatóban, az egyik rokont ért kisebb baleset. Ahogy ballagtam végig a komplexumon, nézegetve a pavilonokat elfogott a szomorúság. Ez a kórház valahogy magán viseli a hazai egészségügy összes tünetét. Lepusztult épületek, látszik, nem jut pénz a karbantartásra. A régi szép ablakkeretektől pereg a festék. (Láthatóan több éve nem láttak már ecsetet.)

A pavilonok klinkertéglái itt-ott hiányosak, némely épületről lehullóban a vakolat. A falakon az eldugult esőcsatornákból kiömlő víz nyoma.

Az épületeken belül a toldás-foldás. Valahogy mintha 30-50 évvel lépnénk vissza az időben, amikor belépünk az épületekbe. Lehangoló.

A gyógyító munka egy másik kérdés. Azzal nem foglalkozom – egyrészt laikus vagyok ebben az ügyben, másrészt pedig az orvosok és az ápolók a betegek ellátásáért ilyen körülmények között is megtesznek mindent, ami tőlük telik.

Mindezek ellenére a külső szemlélő számára az egészségügy beteg.
Mi lehet a baja?

Hatáskörök, tulajdonviszonyok és finanszírozás.

Állítólag örökültünk az ancien rezsimtől egy működő egészségügyet. Vannak, akik már 25 évvel ezelőtt is azt mondták, hogy túlméretezett. Vannak, akik azt a nézetet képviselik, hogy mégsem. Nem a feladatom, hogy ezt a vitát eldöntsem.
Sok tény azonban látható, tudható. (Mert az adatoknak utána lehet nézni némi kutakodás után az interneten.)
Az Egészségügyi Minisztérium (Ma már integrálva a nemzeti Humánerőforrás Minisztériumába) honlapján sok adathoz juthatunk, ám ezek átböngészése is csak azt az érzésünket erősíti, hogy ebben a nagy elosztórendszerben iszonyatos káosz leledzik.
Tekintsük át a hatásköröket. A minisztérium alárendeltségébe több – egész pontosan kilenc – országos hatáskörű szervezet tartozik. Továbbá kilenc országos gyógyító intézmény. Három országos egészségügyi szakmai szervezet felett diszponál, és tizenegy országos egészségügyi szakmapolitikai intézetet tart irányítás alatt.
Ezeknek az intézményeknek a finanszírozása a minisztérium költségvetésének fejezetei között jelenik meg, egyben azt is jelenti, hogy tulajdonosuk az állam.
Ugyanakkor ez csak tizenegy ellátóhelyet (a nagyközönség számára egyszerűbben kórházat) jelent.
A többi kórház a különböző szintű önkormányzatok tulajdonában van. (Budapest, városok és megyék) Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy ezek a „tulajdonosok” egyedül felelnek tulajdonukban levő egészségügyi intézményekért.
A gyógyító tevékenység finanszírozása ugyanis az OEP dolga. Azaz a korházban folyó gyógyító tevékenyéggel kapcsolatos kiadásokat az egészségpénztár fedezi. Ebben az összegben benne foglaltatik minden költség, amely az az adott tevékenységgel összefügg. (Érzékletes példa: ha valakinek kiveszik a vakbelét, akkor a finanszírozásban bene van a műtőhasználattól a mosatáson át az asszisztensek bérköltségéig minden, az utógondozás stb.) Ezt az összeget a pénztár egy – szakmai szervezetek által megállapított – pontrendszer (és kódrendszer) alapján folyósítja az intézménynek. A fenti példát folytatva, ha ez a vakbélműtét „x” pontba kerül, aminek „y” forint a vonzata, azzal, utófinanszírozásként, az adott kórház gazdálkodhat.
Más a helyzet azonban a tulajdonos oldaláról. A tulajdonosnak kell fizetnie minden, az intézmény dologi fenntartásával kapcsolatos költséget. Ez jelenti az épület karbantartástól, a státusban levő alkalmazottak fizetésén át a műszerezettséget, a műszaki fejlesztést és felújítást.
Ezt a költséget a tulajdonosnak – önkormányzatnak – az éves költségvetése és az állami önkormányzati támogatás terhére kell állnia.
Amennyiben az önkormányzatnak erre nincs elegendő pénze, úgy abban a kórházban elmaradnak a felújítások, nem jut modern műszerekre, lepusztul az intézmény.
Ennek a több lábon állásnak és finanszírozási rendszernek van egy nagyon nagy hibája. A rendelkezésre álló forrásokat nem hatékonyan, hanem igen pazarlóan használja fel. Egyrészt a különböző közbülső rendszerek (megyei városi apparátusok, pénzügyi és üzemeltetői szerveztek) fenntartása is komoly összegeket emészt fel, amelyek soha nem jutnak el a gyógyító intézményekhez.
Így aztán egészen extrém példák és gyakorlat alakulhat ki. Például egyik kisvárosunkban a kórház pályázati úton és egy cég segítségével hozzájutott egy csúcstechnikát képviselő diagnosztikai berendezéshez. Ehhez a berendezéshez már speciális ismeretek szükségesek. Az azokkal dolgozó személyzet kiképzése is jókora summát emésztett fel. A berendezés azonban egy év után nem üzemel. Nem, mert lejárt a gyártói garancia, és az időszakonként szükséges szervizköltségre nincs forrása az önkormányzatnak. Elküldték a személyzetet is, hiszen ha a gép nem üzemeltethető, akkor nem fizetik őket sem.
Ez a példa mutatja, hogy a rendelkezésre álló anyagi források felhasználása sokszor bizony haszontalan.
Azt látni kell, hogy az egészségipar – diagnosztikai eszközök, egyszer használatos eszközök – bizony komoly összegekbe kerülnek. Másik tulajdonságuk, hogy igen hamar elavulnak, erkölcsileg amortizálódnak. Ez nem azt jelenti, hogy nem használhatók, hanem igen gyorsan jelenik meg a következő generációs műszer, amely már sokkal nagyobb teljesítményű, pontosabb diagnózist tesz lehetővé. Ez pedig egy folytonosan megújuló csapdahelyzet, a tulajdonosnak mindig újabb és újabb megoldandó problémát generál.

Lehetséges-e megoldás?

Valószínűleg igen. Csakhogy ezek a megoldások nagy-nagy érdeksérelmekkel járnak. Sértik az önkormányzatok, az országos intézmények és hatóságok valamint – és nem utolsó sorban – az egészségügyi alkalmazottak, továbbá bizonyos mértékig, a betegek érdekeit is.
A magyar egészségügyi ellátás háromszintű.
A legalsó szint a háziorvosok szintje, akik általában szerződéses viszonyban látják el a polgárok alapellátását. (A szerződést az adott önkormányzat köti a saját terhére.)
A második szint a szakorvosi ellátás, ahol a speciális ellátást (ambulanciák) kapják meg a rászorulók.
A harmadik szint a kórházak rendszere, ahol az akut és krónikus ellátást kapják meg az arra szorulók.

Ez egy feleslegesen túlbonyolított és pénzfaló rendszer.

Minek oda rendelőintézet, ahol 300 méteren belül ott a kórház. A szakorvosi ellátásnak minek külön intézményrendszer, amikor azt a kórházak működésébe integrálni lehet (emergency room), lásd ÁEK.
És persze folytathatnánk még a párhuzamosságok összefonódó útjait és szétágazó mellékvágányait. Minden esetre az látszik, hogy ez a rendszer hosszú távon nem fenntartható. Sem szervezetileg, sem anyagilag. A rendszerben elfolyó pénzek egyes szakértők szerint elegendőek lennének egy hatékony és 21. századi magyar egészségügy fenntartására.

A kormánynak most rendelkezésére áll egy széles körű felhatalmazás. Most élhetne ezzel. Felülemelkedve minden egyéni és csoportérdeken, rendbe tehetné az egészségügyet. De a hírek szerint nem fogja.
Már csak ezért sem, mert olyanokat kíván megbízni ezzel a munkával, akik maguk is abban érdekeltek, hogy az áttekinthetetlen rendszer fennmaradjon. Mert a kaotikus rendszerből elég sok magánjövedelmet lehet kivenni.

…SÁ TEMREV KANSÁM IKA — (Aki másnak vermet ás…)

Ne csodálkozzunk a címen! Ma szinte minden fordítva történik ebben az országban.

A törvények nem előzetes egyeztetések és hatástanulmányok alapján készülnek, komoly szakmai apparátusok bevonásával, hanem egyéni képviselők agyamentségei kerülnek – természetesen kétharmados támogatással – a jogszabályok közé.
Nem vagyok naiv, a fentieket sem kell szó szerint venni, de azért a helyzet a fentiekre hajaz. Mivel nem hiszem, hogy mindez spontán alakult így – Kádár János szavaival, amikor 1956-ról kérdezték: „történelmileg így alakult” –, egy nagyon is tudatos stratégiával állunk szemben. A FIDESZ-nek volt nyolc éve arra, hogy kidolgozza azt a módszertant, amely a demokratikus, jogállami keretek közepette is működik annak érdekében, hogy a törvényeket meg lehessen kerülni.
Ezt a módszert látjuk ma. Ez arra épül, hogy a törvénykezés során – és itt most először nem az alkotmányozás folyamatáról beszélek – ki kell iktatni minden olyan lehetőséget (egyeztető fórumok, társadalmi vita stb.), amelyek akárcsak akadályozhatják a kétharmadot birtoklók szándékainak érvényesülését. Így lehetséges, hogy kétharmados törvények – választási törvény – egyéni képviselői előterjesztések alapján kerüljenek elfogadásra és megszavazásra.
Persze azt sem hiszem, hogy nincs ezek mögött a javaslatok mögött egy komoly agytröszt, ami végleges formába önti a politikai kívánalmakat, olyanná formálja, amely beleillik a törvények sorába.
Ez a módszer kiválóan alkalmas arra, hogy kijátssza a ma érvényes törvényeket, illetve azokat a joghézagokat, amelyekre a törvényalkotó nem gondolt.
Mert ki gondolhatott arra, hogy a Magyar Köztársaság fennállásának huszadik évében (lesz) van egy olyan politikai erő, amely – saját fennmaradása és hatalmának biztosítása érdekében – gátlástalanul használja ki a két évtizeddel ezelőtti parlament jóhiszeműségét, demokratikus elvekbe vetett bizalmát.

Az alkotmányosság csorbításának kísérlete

Az Alkotmánybíróság jogköreinek és hatásköreinek csorbítási szándéka azonban olyan lépés volt, amely azoknál is kiverte a biztosítékot, akik egyébként asszisztáltak, vagy csak átsiklottak a választási törvény módosításán. Úgy látszik ez volt az igazi ébresztő.

Persze kellett ehhez az is, hogy a politikán kívüli erők is fellépjenek. Az utcára vonuló egyszerű – ám a demokrácia értékei mellett igen elkötelezett – emberek sokasága elgondolkodásra késztette a hatalom gyakorlóit.
Nem gondolom, hogy túlzottan megijedtek, de némi kétkedés felütötte a fejét a kétharmados táborban is.
Ezt mutatják azok az értesülések, miszerint a FIDESZ táborában is ülnek olyanok, akik szerint a Lázár-féle törvényjavaslatot komolyan át kell dolgozni. Nem veszélyeztetheti a hatalmi ágak megosztását, nem csorbíthatja az AB jogait.
Azt vélelmezem, hogy néhány FIDESZ-es honatya elgondolkodott azon, hogy milyen helyzetbe kerül a most kormányzó többség, ha egyszer elveszti ezt az elementáris támogatottságát. Ugyanis az elmúlt hónapokban folytatott rapid törvénykezés – látszólag bebetonozta a mostani hatalmi struktúrát, ám mint tudjuk, ez nem lesz mindig így.

A túl hatalom árnyoldalai

A FIDESZ túlnyerte magát. Ez eufóriás érzést keltett a parlamenti frakcióban és az önkormányzatokban. A kábulat azonban lassan múlik. Jöhet a kijózanodás, amelyhez nagyban hozzájárul az az objektív környezet, amely kemény korlátokat szab mind a társadalom, mind a gazdaság FIDESZ-óhajú átalakításának.
Napjainkban bizonyosodik be, hogy a politikai hatalom megragadása – bármely többséggel – nem jelenti azt, hogy a hatalom birtokosai bármit megtehetnek, mert számos falba ütköznek. Az igazság órája – sok FIDESZ-fan számára – a költségvetési törvénnyel jött el. Láthatóak azok a határok, amelyeket – hiába minden kurucoskodás – nem lehet átlépni. Nem lehet olyan gazdasági növekedést vizionálni, amelynek nincsenek meg az alapjai. Nem lehet olyan pénzeket elosztani, amelyeket nem termel meg az ország. Nem lehet az adózási bevételek kiesését „rálőcsölni” a szolgáltató szektorokra anélkül, hogy azt ne a fogyasztók fizetnék meg. Nem lehet az önkormányzatok feladatait és hatásköreit növelni anélkül, hogy az ezekhez szükséges forrásokat nem teremtik meg.

Nem lehet a nagy elosztó és társadalmi rendszerekhez hozzányúlni hályogkovács módjára, mert nagyobbak lehetnek a hátrányok, mint az előnyök.

És még folytathatnánk a sort…
Mindezek azt eredményezik, hogy a kormányzó párt nem csak a magyar társadalom egy jó részével (akik nem értenek egyet országlásuk mikéntjével) megy szembe, hanem saját klientúrájával is. Nem teljesülhetnek az elvárások, így az ígéretek teljesítése is elmarad. Elmarad országos és helyi szinteken. A probléma az országos szinten – gondolja most a kormány – megfelelő kommunikációs stratégiával és költségvetési-pénzügyi hókusz-pókuszokkal ideig-óráig elfedhető.
Nem így van azonban a vidék önkormányzataiban. Az elmaradó támogatások, a romló körülmények erősíteni fogják a közösségek elégedetlenségét, amivel pedig a kormánypárt képviselőinek és polgármestereinek kell szembenézniük. 2011-ben már nem mutogathatnak az előző kormányzatokra és az előző képviselőtestületekre, mint a baj okozóira. Ezt a problémahalmazt maguknak építették. Keservesen lehet majd megmagyarázni a csalódott „zembereknek”, hogy bizony ezt elrontották. (Nem szeretném Gy.F. elhíresült szavait ideidézni.)
A képviselők pedig egyre többször lesznek kénytelenek oppozíciót elfoglalni a „centrális erőtérrel” szembe, hogy valamelyest megőrizzék választóik szemében a hitelességüket. Egyre nehezebben lesznek képesek megmagyarázni a kapkodást, a látható és érzethető stratégianélküliséget.
A támogatók – mondhatjuk úgy is, hogy az a 2570 ezer választó, akik a kétharmados „fülkeforradalmat” végbevitték – lassan ráébrednek arra, hogy az elmúlt 20 év legnagyobb politikai átverésének lettek tevékeny áldozatai.

Így aztán belesnek a saját vermükbe, és ebből a kikecmergés keserves lesz!
Nem csak a kormányzópártnak és támogatóiknak, hanem az egész társadalomnak, nemre, életkorra és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül.

A DEMOKRÁCIA LEÉPÍTÉSE – CSAPDA

„…a társadalmi csapdákat – anélkül, hogy tudnák – maguk az áldozatok állítják fel maguknak. Mert emberi tettekből, emberi elhatározásokból s döntésekből, emberi törekvésekből szövődik az a háló, amelybe az emberi közösségek, társadalmak nagyon is gyakran belekeverednek, s mire észreveszik a maguk szőtte hálót, többnyire már nagyon nehéz kikeveredniük belőle.” (Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák Diagnózisok. Magvető Kiadó, Gyorsuló idő sorozat, Budapest, 1983. 7. oldal)


Mottónak sem rossz a fenti idézet, amelyet a szerző 1978-ban vetett papírra. Nagyon úgy néz ki, szorgalmasan szőjük a hálót, és miközben ezt tesszük, egyre szorosabban tekeredik ránk, már-már fojtogat.
Napok óta tart az anyázás a politikai életben a Lázár János-féle törvényjavaslatokról
A dolog egyre szánalmasabb.

Szánalmas a FIDESZ oldaláról is, mert a biztos kétharmad birtokában is ostoba – és mindenki előtt köztudottan, érezhetően egyoldalú – magyarázatokra kényszerül. Üres panelek pufognak a különböző médiumokban. Mindez néha csak akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, ha többször is értelmezzük e megnyilvánulásokat. Kiderül, hogy ezek a „hivatalos vélemények” nem mások, mint egymás mellé helyezett bombasztikus szavak. Mondatoknak tűnnek, ám még sem azok. Mert egy valami nagyon hiányzik belőlük és mögülük. A koherens, érvekkel és tényekkel igazolható valóság.

Orbán Viktor kurucos nekiveselkedése csak kevesekben idézi fel a „Tenkes Kapitányát” (itt és most kérek bocsánatot Zenthe Ferenc és Örsi Ferenc szellemétől az összehasonlításért). Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nemzeti elkötelezettség és hősiesség sokkal inkább fakaszt mosolyt, semmint elismerő csettintést.
Arcunkra mostanság a felszabadultság helyett a bizonytalanság grimaszai fagynak. Az országlás láthatóan egyre önmagáért valóbb lesz. A hivatkozások pedig a „zemberekre” a „nemzetre” egyre hiteltelenebbé válnak.
Ma újra azt hiszi a hatalom – mint hitte 20-30 esztendeje is –, hogy az országban élő emberek, polgárok kiskorúak, akikről gondoskodni kell, mert dönteni saját dolgaikban képtelenek.
E hozzáállásban – politikai eszközben – van is némi igazuk.

A magyar társadalom hagyományai

A szociológusok, politológusok elég régen vitatkoznak a magyar társadalom állapotáról. Ennek egyik meghatározó munkái Hankiss Elemér „Diagnózisok (Magvető Kiadó Budapest, 1982 Gyorsuló idő sorozat), és Diagnózisok 2” (Magvető Kiadó Budapest, 1986 Gyorsuló idő sorozat), könyvei, amelyek a 70-es évek társadalmi szövetét vették górcső alá. A diagnózisok kézirata 1981-es, a Diagnózisok 2. kötete pedig 1985 júniusában zárult. Idézzük ide a Diagnózisok egy passzusát. (Infantilizmus, 254. oldal):

„A magyar társadalom tagjai évszázadok óta élnek a társadalmi hierarchia minden szintjén erős és egészségtelen függőségben a fölöttük levő hatalmasságoktól, s ez a történetileg állandósult függőségviszony rányomta bélyegét a társadalmi viselkedésformákra és a társadalmi tudatra.
…De van talán még ennél is súlyosabb függőségártalom. Az infantilizálódás. Az, hogy, hogy a tartósan függőségben élő ember, bár korát tekintve felnőtt, fokozatosan regrediál, magatartásában, tudatában, öntudatában gyerekké válik, illetve eleve nem cseperedik felnőtté, öntudatos, független személyiséggé. E folyamatnak sok jele megfigyelhető a mai magyar társadalomban is.”
Egy érzékeny idézet a 260. oldalról:
„…A 19. század közepe táján aztán az erősödő munkásmozgalmak kihívásaira adható egyik lehetséges válaszként megszületett a paternalizmus ideológiája és stratégiája, …amely voltaképpen …hatalomgyakorlás újrafogalmazása az ipari társadalom keretein belül.”
És ez bizony így működött hazánkban is az elmúl több mint fél évszázadban.
Ez gyökeresedett meg, korosztályok, generációk szocializálódtak ebben a magatartásban. Volt ennek valami kényelmessége: nem kellett komolyan gondolkodni saját életünkről, jövőnkről. Hiszen megvoltak azok az „intézmények”, amelyek mindezt megtették helyettünk. Nem kellett gondolkodni arról, hogy miből él meg a polgár, hiszen a munka kötelező volt, a „munkakerülést” törvény szankcionálta. Nem kellett foglalkozni a jövővel, mert biztosnak látszott a nyugdíj és a társadalmi ellátások alanyi joga.

Mindez egy csapásra megváltozott húsz esztendeje. De megváltozott e a társadalom?

Úgy néz ki, hogy nem, vagy legalább is nem annyira, hogy tudatosan és zsigerileg is leszámoljon a paternalizmussal. Mindez napjainkban is jól láthatóan megjelenik, újjáéled abban a pillanatban, amikor olyan személyiség tűnik fel a politikai palettán, aki azt hangoztatja, hogy mindent megold helyettünk. „Nem hagyunk senkit a romok alatt” – ígérte Orbán Viktor október 23-án a Kossuth téren.

A tömeg – amelyben még mindig él az elmúlt „létező szocializmus” gondoskodó állama – úgy érzi, hogy erre van szüksége.
Erre, mert ez kényelmes. Nem kell törni a fejet, hogy mit kell tenni holnap és holnapután. Nem kell figyelni arra, hogy megtakarításaim megfelelő hozamot érjenek el — legyen tartalékom öreg napjaimra. Kényelmes ez az alávetettség, mert így mindig megmondják, mit tegyek. Nem kell különböző állítások, ígéretek között lavírozva azokat tartalmuk szerint értékelni és választani.
Tulajdonképpen nem kell csinálni semmit, csak lenni! Lenni és mindent újra az államtól kérni, hiszen az állam nagy, gazdag, és elfeledkezni arról, hogy az állam végső soron én magam vagyok.
Ezt a gondolkodást tükrözték azok az arcok, akik áhítatos figyelemmel hallgatták a miniszterelnököt most és korábban ellenzéki vezetőként is.
Orbán Viktor jól ráérzett erre a társadalmi elmaradottságra – Kádár árváira –, és kíméletlenül ki is használta. Azt sugallta, hogy az állam mindenre képes, képes minden bajt, gondot elhárítani és képes visszahozni azt a langyos – ám sehová sem vezető – állapotot, látszatbiztonságot, amelyben 20 évvel ezelőtt létezett a magyar társadalom.

Két évtizeddel a rendszerváltás után hogyan lehetséges ez?

A demokrácia – egészen pontosan, a képviseleti, polgári demokrácia – nehezen tanulható rendszer. A világ (Európa) nyugati felén már több évszázada csiszolgatják ennek mechanizmusait, és még ma sem mondhatjuk el róla, hogy tökéletes. Ne idézzük ide most az obligát Chuchill-i mondást, majd’ mindenki ismeri.
Ez a rendszer összetett. Az intézményrendszereit most ne vizsgáljuk, mert nem a tárgya e kis jegyzetnek. Az emberi, tudati tényezők annál inkább. A polgári demokrácia egyik alapja a szuverén polgár. Az a polgár, aki szabadon rendelkezik magával – persze az adott gazdasági, társadalmi körülmények adta határon belül –, képes meghatározni magát, céljait, érdekeit. Képes arra, hogy saját, családja, kisebb-nagyobb közössége érdekei szerint hozzon döntéseket. Képes arra, hogy szabadságával úgy éljen, hogy azzal nem okoz kárt másnak (hiszen szabadsága csak addig terjed, amíg mások szabadságát az nem korlátozza önnön cselekedeteivel).
Tudja azt, hogy a társadalom intézményrendszere érte és általa létezik. Tudja azt, hogy ebben az anyagi világban semmi sincs „ingyen”. Minden jószágért – legyen ez anyagi vagy képletes, virtuális vagy államtól való közjószág – meg kell dolgoznia (ha nem is közvetlenül saját magának, de másoknak feltétlenül). Tudja azt, hogy cselekedetei, kötelességei alapján jogok illetik meg, amelyekkel élhet. A jog az az intézményrendszer, amely a többszörösen összetett közösséget, a társadalmat működteti, élhetővé teszi. Tudja azt, hogy a jog, amit a döntéshozókra átruház, az nem jelenti azt, hogy a felelősséget is átruházza. Saját döntésének ódiumait viselnie kell.
A társadalomnak ez a tagja a polgár. Aki tisztában van a fentiekkel.
Ugye milyen egyszerűnek látszik ez így első olvasatra. A mindennapokban azonban másként működik ez kis hazánkban.
Az elmúlt húsz esztendőben nem voltunk képesek a fentieket maradéktalanul elsajátítani. A társadalom egy része a szabadságot szabadosságként éli meg. Nem ismer el semmiféle – erkölcsi, jogi – korlátozásokat.
Ez joggal zavar másokat. Ám ezeket a jelenségeket nem lehet „jogi eszközökkel” kezelni. Ehhez kellenek a fenti tulajdonságok. Ha maga az egész közösség utasít el magatartásformákat, gondolkodási sémákat, akkor azt betartatja tagjaival. Nevezhetjük ezt akárminek: társadalmi erkölcsnek, hagyománynak, polgári tudatnak. Ám ezeket a sémákat konszenzussal, hosszú idő alatt alakítja ki a társadalom. Hosszú idő kell ahhoz is, hogy ezek a normák a mindennapi élet részévé váljanak.
Hiába van ma a magyar társadalomnak egy vékony rétege – a társadalom harmada –, amely a demokráciát alapvető jogának tekinti. A társadalom nagyobb része ezzel kapcsolatban vagy közömbös, vagy elutasító.
Nem lesz ez mindig így! Lassan egyre többen lesznek, akik a maguk életében is – így környezetükben természetszerűleg – kikövetelik a demokratikus játékszabályokat. Ám ez még generációs idő lesz.
Úgy látszik, ezt az időt nem tudjuk megspórolni. Még nagyon él a társadalmunkban a langymeleg paternalizmus.
Csak akkor fogunk felébredni, ha a javunkat akarják. De reméljük egyre többen nem adják majd.

HALOTTAK NAPJÁRA

Néhány – talán renegátnak tetsző – gondolat halottak napjára. Csak azért, hogy az ember tisztába tegye önmagában, hogy miként is viszonyul elhunyt hozzátartozóihoz, barátaihoz — és nem utolsó sorban magához és az élőkhöz.
November másodika – ki tudja mióta, a hagyomány az évszázadok ködébe vész – az a nap, amikor meg kell emlékeznünk halottainkról. Illik kizarándokolni a temetőbe – már ha tudunk, ha nem akadályoz bennünket távolság, köszvény és egyéb testi és lelki nyavalya –, rendbe szedni az egész évben gondozni elmulasztott sírokat, sírköveket, urnatartókat.

Ez a nap kényszerítő erejű – a közösségekben mindig voltak, vannak és lesznek rituális szertartások –, mert meg kell felelni az elvárásoknak, legalább egy évben egyszer.
– Kimegyünk a temetőbe? – vetődik fel a kérdés, és mindannyian tudjuk a választ: persze, hogy ki. Megvesszük az obligát mécseseket, a csokor krizantémot (azt majd a temető bejáratánál, mert nem cipeli az ember. Kocsival ilyenkor Pesten el sem érdemes indulni, marad a tömegközlekedés). Vidéken – mert oda is menni kell –, a néhány szál (nagyobb bukéta) virág megterem a nagyi (nagynéni) kertjében.
Aztán elsétálunk a sírkertben a hanthoz, letesszük a csokrot, meggyújtjuk a mécsest. Elmormolunk néhány szót, nem hangosan csak úgy félig magunkban. Azt képzeljük, hogy letudtuk a kötelességünket, és kicsit megkönnyebbülve sétálunk visszafelé. Ilyenkor már rácsodálkozunk más sírokra, betűzzük a kövek véseteit és az évszámokat. Egy-egy híresebb ember emlék-kövénél rácsodálkozunk arra, hogy már milyen régen – 10-20 éve – nem szórakoztat, nem ír, nem fest, nem nevel, nem sportol.
Közben azon jár az eszünk, hogy milyen is volt a nagyi, apánk vagy anyánk. Felidéződnek napok, események. Egy-egy gesztus. Dolgok, amelyek vagy besorolnak a „szép emlékek” közé, vagy olyanok, amelyek akkortájt kimondottan idegesítettek.
Eszünkbe jutnak a régi halottak napi szertartások. Ezek pontosan ugyanolyanok voltak, mint a mostaniak, csak a látogatandó hantok voltak kevesebbek. Anyám például mindig kínosan ügyelt arra, hogy ezen a napon a nagycsalád összes volt tagját „meglátogassa”. Az év többi részében – más rokonokkal ellentétben – nem igazán volt „temetőjáró”. Mindig azt mondta: „Nem kell azért kijárni Farkasrétre és a Köztemetőbe, hogy emlékezhessek Rájuk.” Ehhez mindig következetesen tartotta magát.
Valahogy én is ezt vettem át – nem csoda, családi örökség. Így ezen a napon látványosan lerovom tiszteletem. De azért – legbelül – ők mindig velem vannak. Az ünnepen túl is. Mindig, minden nap.
Mert lehet, hogy az urnafalon rosszul néz ki márciusban a november elsején, másodikán felakasztott, és elszáradt mini koszorú, ám a véseten szereplők azért májusban és egész évben a fejünkben járnak.

És ez így van jól.