ELMÉLKEDÉS BREXIT ÜRÜGYÉN

Tulajdonképpen ezt a „brexit”-et, amely lassan fogalomként vonul be a hétköznapok diskurzusaiba, hogyan is kell írni? Nagy „B”-vel, mondván Britannia rövidítése, vagy csak simán kis „b”-vel mivel egy egy közönséges, ám meglehetősen ronda szó?

De az elmélkedésnek nem ez a tárgya, ez csak amolyan elménckedés.

Vessünk néhány pillantást a dolgok mélyére. Próbáljuk lerántani a médiumok által sugallt „tuti” megoldásokról és „kissé manipulatív” véleményekről a leplet, és tegyünk rendet saját kútfejünkben, a rendelkezésre álló információk alapján.

Vegyük sorra a tényeket, a várható következményeket és az ezekből fakadó döntések lehetséges variációit.

Tények:

Nagy Britannia politikai vezetése (David Cameron ma már ex miniszterelnök) úgy döntött, hogy egy évekkel korábbi választási kampány ígéretét valóra váltja. Kiírta a népszavazást arról, hogy a UK maradjon-e az EU tagja vagy lépjen ki abból. A brit alkotmányos rend szerint ez a népszavazás  nem ügydöntő, csupán véleménynyilvánító referendum. Azaz bármilyen eredményt hoz, az a parlamentet semmilyen módon nem kötelezi.

Az persze más tészta, hogy a brit parlamentben (az alsóházban) a korábbi választások eredményeként tory többség van. Mi több, ez a konzervatív többség is megosztott a menni vagy maradni kérdésében. Állítólag többen vannak a maradás pártiak, mint a kilépést szorgalmazók. De mint annyiszor a politika történetében a kisebbség a hangosabb. (Ezt látszik alátámasztani az is, hogy a konzervatívoknak sem volt, és még most sincs terve arra, hogy mi legyen a UK kilépése után.)

Jelenleg Nagy Britanniában elegendő nagyságú politikai káosz van, hiszen a maradást pártolók már a szavazás eredményének nyilvánosságra kerülését követően több mint 3 millióan írták alá azt a parlamentnek szóló petíciót, ami szerint ilyen jelentőségű véleményt csak abban az esetben lehet figyelembe venni, ha azon részt vesz a szavazásra jogosultak 75 százaléka és a kérdésre valamely módon a szavazók legalább a 60 százaléka teszi a voksát. (Mint tudjuk, ez a feltétel a brexit szavazáson nem érvényesült.) Érdekessége ennek a petíciónak, hogy azt jóval a népszavazás előtt nyújtották be a parlamentnek.

Nagy Britannia a gazdasági és pénzügye elemzők szerint csak veszthet azzal, ha kilép az Unióból. London elveszti pénzügyi-gazdasági központ szerepét. Ez óriási bevételkiesést jelent a büdzsének. Több multinacionális cég – amelynek központja jelenleg Londonban van – már jelezte „költözési” szándékát. (Ilyen például a Vodafon, amely a kontinensre helyezi át központját.)

Számos más intézmény, gazdasági szervezet jelezte hasonló szándékát. Az úgynevezett szolgáltató szektor képviselői is komoly problémáknak néznek elébe. Például a nemzetközi gazdasági joggal foglalkozó brit ügyvédi irodás jelezték, hogy az euro zónához tartozó Írországba jegyeztetik be magukat, hogy így továbbra is képviselhessék ügyfeleiket az uniós partnerekkel kapcsolatban.

Ezek csak példák arra, hogy a gazdasági és pénzügyi életben milyen alapvető változásokra készülhet a szigetország, ha kilép az együttműködésből.

A kilépésnek azonban óriásiak a belpolitikai kockázatai, amelyek elsősorban a UK jelenlegi struktúrájára vonatkoznak. Skócia – amely az uniós támogatások egyik legnagyobb haszonélvezője – már jelezte, hogy felújítja kilépési szándékát a UK-ből, és csatlakozását az EU-hoz.

Ez óriási presztízsveszteség lenne. Így Nagy-Britannia megszűnne annak lenni, ami. (Itt azért figyelembe kell venni azt is, hogy a brit alkotmányjog keretei között milyen Skócia mozgástere.)

Az elkövetkező hetek, hónapok, a szeptemberi tory kongresszusig valószínűleg óriási vitákkal telnek majd. Cameron jelezte lemondásakor, hogy az esetleges kilépést már az új brit kormány teszi meg.

Szerintem addig még sok víz lefolyik a Temzén, és azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a brit parlament nem adja meg a hozzájárulást (erre minden jogi lehetősége meg van) a kilépéshez.

Ezt a véleményt arra lehet alapozni, hogy ma már olvashatók azok a brit állampolgári vélemények is, amelyek szinte „megbánták” a kilépésre adott szavazataikat, mert nem voltak tisztában döntésük szerteágazó következményeivel. Egy kicsit abszurd példa erre azoknak a nyugdíjasoknak a szavazatai, akik pihenő éveiket a szigetországon kívül töltik (Spanyolország, Portugália, Görögország), élvezve minden olyan szociális ellátást, amely, mint uniós állampolgárokat, megilletik őket. Ezek az emberek a kilépésre szavaztak, és csak most szembesültek azzal, hogy ha ez megtörténik, akkor bizony mindezeket a jogokat elvesztik.

Mi van ez érem másik oldalán az Európai Unióban.

Tekintsünk el az első napok eléggé eklektikus politikusi nyilatkozataitól (Juncker, Merkel stb.), amik sürgették a briteket, hogy ha már így döntöttek, akkor, nosza, gyorsan léptessék életbe az alapszerződés 50. cikkelyét.

A hét elején megtartott EU csúcs se volt semmi, gyakorlatilag nem született semmiféle döntés. Nem is születhetett, hiszen nincs miről dönteni. Nagy-Britannia ugyanis nem adta be kilépési kérelmét. Persze elhangzottak nagy ívű „fenyegetések” arról, hogy majdani esetleges tárgyalásokon kik, és milyen módon fogják diktálni a feltételeket, de ezeket egyelőre nem tekinthetjük másnak, mint kommunikációs bombáknak.

Az Uniónak magának is végig kell gondolnia, hogy mit veszít a brit kilépéssel. UK nettó befizető a közös büdzsébe, így a közösségnek el kell gondolkodni arról, hogy a kieső pénzeket honnan pótolja. Egyes elemzők szerint mintegy 30 milliárd dolláros kárt okozott már eddig is a brexit körüli bizonytalanság.

Azt azonban figyelembe kell venni, hogy az Unió két legerősebb (gazdaságilag és politikailag legbefolyásosabb) tagja hogyan gondolkodhat a UK nélküli Európáról.

Németország kétségtelenül nyerne a brit kilépéssel, hiszen a frankfurti tőzsde rögtön átvenni azt a pénzügyi és gazdasági irányító szerepet, ami most még Londoné. A francia, a holland gazdaság is nyerne ezzel, hiszen elég sok cég tenné át székhelyét a kontinensre.

Ám a dolog nem ilyen egyszerű. A globalizált világban a különböző üzleti és gazdasági kapcsolatok sűrű hálója szövi át Európát (benne Nagy-Britanniával). Ezek a gazdasági szereplők erőteljes nyomást gyakorolhatnak a politikai döntéshozásra. Ha túl nagy a politikai döntésekből fakadó kár, úgy arra is képesek, hogy megtorpedózzák azokat.

Itt felvetődnek más szempontok is.

A demokrácia és a politika viszonya, a gazdaság és a politika, a nemzeti kultúra és a kontinens együttműködésének problémái.

Joggal mondhatják a demokrácia iránt elkötelezettek, hogy egy népszavazás felülírja a politikusok és a parlamentek által hozott döntéseket, és azt kell figyelembe venni, amit a „nép” akar. Ez így elméletileg rendben is lenne, ha a szavazó állampolgárok tisztában lennének döntéseik hozadékaival. De pontosan a brexit-szavazás mutatta meg, hogy az átlagpolgár nem rendelkezik objektív, saját döntését megalapozó információkkal. Döntése általában egy manipulatív kampányra vagy emocionális okokra támaszkodik. Azaz nem valós döntést hoz, nem az érdekeinek megfelelően dönt.

Ha pedig ez így történik, az nem a társadalom megnyugvását szolgálja, hanem csak újabb problémákat gerjeszt.

Ezért hatalmas a kommunikáció jelentősége. A polgárok, a társadalom tényszerű tájékoztatása a politikai hatalmat gyakorlók felelőssége. Lehetséges, hogy egy-egy jól hangzó (általában populista) tartalmakkal rövid távú előnyökre tehetnek szert, de a társadalom hosszabb távú érdekeinek figyelmen kívül hagyása súlyos következményekkel járhat az egész közösségre és politikai elitjére nézve is.

Mindenki nyugodjon le! A brexittel kapcsolatos politikai lépéseknek még nincs vége. Nagy-Britannia egészen addig az Unió tagja, amíg hivatalosan be nem adja kilépési szándékát.

A nyár ebben a kérdésben még nagyon sok változást hoz majd. Az sem elképzelhetetlen változat, hogy végül is, minden marad a régiben, és ezt a félresiklást „elfelejti” az európai politika.

Mindez különösen fontos, abban az összefüggésben is, hogy nem hiányzik sem Európának sem a UK-nak egy ilyen feszültség a mai, kihívásokkal terhelt nemzetközi körülmények között.

Ceterum censeo OV esse delendam!

NAGY BRITANNIA ÉS A FORRÓ KÁSA ESETE

Forrás: - Internet: ehoza.org.

Múlt csütörtökön – túlzás nélkül mondható – az egész világ figyelte a brit népszavazás eredményét: „leave or remain” — menni vagy maradni.

Nem kívánom részletesen ismertetni a szavazások eredményeit és statisztikáit, megtették ezt az elmúlt napokban a különböző médiumok (egy a mértékadók közül).

A kérés már most nem az, hogy mi volt a szavazás eredménye, hanem az, hogy mit indukált ez a brit és a világ közvéleményében, hogyan hatott ez a világgazdaságra és Európára.

Soros persze előre gondolkodott , tétjeit a kilépésre és az ezt követő árfolyamesésre tette, és jól számolt. Az általa menedzselt befektetési alapok – amelyek tőkéjét végső soron a kis emberek adták össze: nyugdíj és klb biztosítási alapok – jelentős haszonnal forgatták pénzeiket.

Előre lehetett látni, hogy ha a kilépés pártiak győznek, az Nagy Britanniának óriási károkat fog okozni. Minden felelős brit politikus ezt hangoztatta, ám mondanivalójuk elenyészett a demagóg és populista – a „nagy Nagy Britanniát” hangoztató – szólamok mellett.

Óriási a felelőssége a mostani helyzet kialakulásában a sajtónak is. Mindegyikük úgy állította be, hogy kész tény: a britek kilépnek az unióból. Ezt persze mindenki figyelembe vette, és egy pánikszerű cselekvési sor vette kezdetét. Az Unió vezetői is mindenféle nyilatkozatokat tettek már pénteken, hogy a Cameron rögtön jelentse be a kilépési szándékot hivatalosan Brüsszelben.

A gazdasági lapok és a tőzsdék is hiszterikusan reagáltak, ezzel sokmilliárdos kárt okoztak nem csak a briteknek, de számos más, uniós és nem uniós országnak.

Pedig a tények mást mutatnak.

A brit népszavazás nem ügydöntő, csak annyit jelent, hogy a brit parlamentnek meg kell fontolnia, hogy milyen lépéseket tesz. A népszavazás eredményével ellentétes döntést is hozhat — felvállalva persze annak belpolitikai következményeit. Egy tisztán látszik az elmúlt napok eseményeit figyelve.: Nagy Britannia közvéleménye most döbben rá döntése meggondolatlanságára. Néhány nap alatt több millióan írták alá azt a – még a népszavazás előtt a parlamentnek beadott – petíciót, amely nagy arányú többséget és részvételi arányt írna elő egy ilyen horderejű döntés meghozatalához.

Az is tény, hogy egyáltalán nem eldöntött, hogy a britek kilépnek az UE-ból. Egyrészt ennek meg van a maga hivatalos procedúrája. A kilépési eljárást hivatalosan kezdeményezni kell az alapszerződés 50. cikkelye értelmében, és az erről folyó tárgyalások várható időtartama legalább két év.

Az is tény, hogy ezt a döntést brit oldalról a miniszterelnök csak a népszavazásra hivatkozva nem teheti meg, ehhez felhatalmazást kell kapnia a parlamenttől. Ám a brit parlamentben ott ülnek Skócia és Észak-Írország képviselői is, akik nyilván nem szavazzák meg azt. A többségben levő tory (konzervatív) párt képviselői sem egységesek a kiválás ügyében, így egyáltalán nem biztos, hogy a parlament két házán át tudják verni a javaslatot.

Azt már most is látjuk, hogy a népszavazás óriási belpolitikai káoszt okozott. A maradás pártiak (városlakók és a fiatalabb generáció) nyomást gyakorolnak mind a parlamentre, mind a kormányzó pártra. A függetlenedés pártiaknak meg egyre kevesebb a logikus érvük, hiszen a gazdasági és politikai folyamatok (a font gyengülése, Skócia és Észak-Írország kiválási szándéka, extrém esetben London függetlenedése, hiszen erről is van petíció) ellenük dolgoznak.

Az már ma is biztosnak látszik, hogy Cameron nem fogja bejelenteni a brit kilépési szándékot a 2016, június 28-i EU csúcson.

Érdekességként – és a bölcsesség bizonyos példájaként – említhetjük, hogy a Királynő meg sem szólalt még eddig ebben az ügyben. Az, hogy a Buckingham palota hallgat, azt jelzi, hogy ez a kérdés még nem dőlt el.  Az uralkodó jelenleg hagyja, hogy a politikai erők a parlamenten belül megküzdjenek a saját maguk előállította helyzettel.

És itt eljutottunk egy nagyon lényeges kérdéshez: Ki a felelős mindezért?

Forrás: Internet - salon.com

Könnyen mondhatjuk, hogy Cameron, és nagyon sok ebben az igazság, ám mégsem ilyen pofonegyszerű a helyzet. David Cameron az elmúlt választási kampányban ígérte meg a választóinak – engedve a toryk populista szárnyának –, hogy hatalomra kerülése esetén kiírja a választást, ha nem sikerül megegyeznie az Unióval a britek érdekeinek megfelelően.

Ám ez az egyezség létrejött már két esztendeje. Így tulajdonképpen a Cameron taktikája az EU-val szemben bevált. A kilépés lebegtetése kompromisszumokra késztette Brüsszelt.

Igen ám, de maradt a brit belpolitikai helyzet: a választók számon kérhették a miniszterelnökön elmaradó ígéretének betartását.

Cameronnak két lehetősége volt: vagy felvállalja, hogy nem írja ki a népszavazást – ebben az esetben komolyabb kommunikációs kampányt kellett volna folytatnia az észérvek mentén –, vagy, mint azt tette is, kiírta a választásokat. Az döntések következménye számára mindkét esetben azonos: le kell mondania.

Cameron rosszul döntött. Mert igaz, hogy az első esetben megtépázta volna saját politikai presztízsét, ám mégsem okozott volna akkora káoszt, amely túllép a szigetország határain, érintve szinte a teljes fejlett világot. Churchill hasonló problémára mondta: „Ez több mint bűn, ez hiba!”

Így jelen pillanatban a kármentésnek vagyunk tanúi, hogy ezt milyen módszerekkel fogja a brit politikai elit abszolválni, az még nem tudható! Egy biztos: van olyan hagyománya a parlamentarizmusnak Londonban, hogy legyűrik a problémát.

Nem eszik a kását olyan forrón, a britek érdeke, hogy maradjanak.

Ceterum censeo OV esse delandam!

HAJRÁ MAGYAROK!?

Örvendjünk feleim! Győzött a magyar válogatott, és nagy lépést tett annak érdekében, hogy ne búcsúzzon az első körben. Kétségtelen tény, hogy a Bernd Storck vezette csapat jó meccset vívott, és kiérdemelte a győzelmet a sógorok felett.

Forrás: Internet -- HVG.hu

A tegnapi ünneplés ugyan kicsinyt megbénította a forgalmat a nagykörúton, de ez megengedhető.

Az is igaz, hogy a magyar költségvetésnek mintegy félmilliárdjába került az EB. Igaz ugyan, hogy ezt az MLSZ fizette, de azért ennek jelentős része az adófizetők zsebéből került a fociszövetséghez (vállalati támogatások, amelyek adó helyett jelennek meg a sportban, a költségvetési támogatások stb.).

Az is örvendetes, hogy három évtized után újra ott lehet a válogatott a legjobb európaiak tornáján. A kérdés csupán az, hogy ez miként fog a kommunikációban megjelenni.

Nagy összegű fogadásokat mernék kötni arra, hogy a kormánypárt közeli médiumok azt fogják szajkózni, hogy lám-lám, a stadionépítés és a foci preferálása meghozta a maga hasznát. Íme, beérett a gyümölcs, nem volt hiába a sok kiadott pénz.

Baromi jól fog hangzani! A választópolgárok döntő többsége csont nélkül benyalja majd ezt a szöveget. Csak azt felejti el, hogy a válogatott sikerének nem sok köze van a stadionépítés lázához. Az MLSZ költségvetése a maga 23,5 milliárdjával eltörpül az eddig az előbbire fordított összegektől. Továbbá árulkodó jel az is, hogy a magyar válogatott fele tulajdonképpen „idegenlégiós”, olyan focista, akik nem a magyar csapatokban rúgják a bőrt. (Persze, tudom: az ellenfélnél és más országoknál sincs ez másképp.)

Szóval, a nagy öröm mellett csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nagy sikert érhet el ez a csapat. Minden tisztelet érte!

De a magyar polgár ne feledje: az EB elért bármilyen eredmény nem feledtetheti mindazt a káoszt és ocsmányságot, ami ma kis hazánkat jellemzi. A fociban elért sikerek – legyenek ezek bármilyen elismertek a kontinens sportéletében – nem szüntetik meg, nem teszik semmivé azokat a társadalmi problémákat, amivel naponta szembe kell néznie az átlagembernek. Semmivel nem javul az egészségügy, a szociális rendszer, az oktatás állapota.

A foci csak arra jó a mai hatalomnak, hogy elterelje a figyelmet az egyre növekvő szegénységről.

Ceterum censeo OV esse delendam!

DUNAÚJVÁROS ÜRÜGYÉN

Semmit sem dönt el országos szinten az időközi szavazás, különösen nem, ha egy önkormányzati helyről van szó.

Eldönteni nem dönt el semmit, ellenben vaskos tanúságokkal szolgál. Most tekintsünk el a számszerű eredményektől, mert az esetleg számháborúhoz, ostobaságokhoz vezethet.  A lényeg: ebben a választási rendszerben csak úgy lehet legyőzni a mostani hatalmat, ha egyetlen demokratikus jelölt indul. Még ekkor is necces lehet a kormányváltás, hiszen nem lehet eltekinteni a szélsőjobb egyre erősebb propagandájától és nyomulásától. Mindez ahhoz vezethet, hogy a protest szavazatok a legjobb esetben is megoszlanak.  

Mikor veszi már észre a magát a baloldal vezető erejének képzelő MSZP, hogy ezzel a politikájával nem hogy növelni képes táborát, hanem elveszti még azt a keveset is, ami megmaradt.

Persze értem és tudom, hogy az új vezető személye kiemelt jelentőségű a választásra való felkészülés során, így nem mindegy, hogy kivel az élen vág bele a párt.

De azt is tudomásul kellene venni, hogy az MSZP már nem vezető ereje az ellenzéki pártoknak és mozgalmaknak, amelyek érdekeltek a FIDESZ kormány leváltásában. Több szereplő van ezen az oldalon, olyanok is, akik ugyan jelenleg is parlamenti helyekkel rendelkeznek, de sem támogatottságuk, sem országos jelentőségük nem teszi őket alkalmassá kormányalakításra. Minden esetre a demokratikus pártok abban érdekeltek, hogy megváltozzon a jelen politikai felállás, megszűnjön a illiberális uralom.

A feladat ezek szerint roppant egyszerű:

Tessenek felhagyni az „én mondom meg a tutit” attitűddel! A párt tisztújítását végezzék el úgy, hogy az ne a választók elbizonytalanodásához, hanem a támogatók táborának növeléséhez vezessen! Ez egyben azt is jelenti, hogy a közvélemény számára elfogadható vezető kerüljön az élre. Nem megengedhető, hogy egyszer már levitézlett, saját maguk imidzsét leromboló, populista szövegeket szajkózók kerüljenek előtérbe.

Nem utolsó sorban pedig készüljön egy olyan – a többi szereplővel egyeztetett program –, amely mentén képesek lesznek megszólítani a különböző pártok választóit. E nélkül szinte elképzelhetetlen, hogy a különböző pártok támogatóit közös jelöltek támogatására lehessen felszólítani.

Ja, és az utolsó tanács: először meg kell nyerni a választásokat és csak utána lehet gondolkodni azon, hogy a különböző tisztségeket miként osztják fel egymás között.

Tanuljanak már a 2014-es kudarcukból!

Ceterum censeo OV esse delendam!