UBORKASZEZON — AMI NINCS

Forrás: Internet: mindennapi.hu
Régi vicc:
-Hol nyaraltak Sajókám?
- Háromszéken! Kitettünk a gangra három széket....

Nyári szünetet tartottam kicsit, mert úgy gondoltam, hogy ideje egy kicsit elgondolkodni mindazokon a bornírt történéseken, amelyek körülvesznek bennünket. Nem fogom most újra felidézni az elmúlt két hét eseményeit, mert megtették ezt helyettem a médiumok, műsorszórók, írott és elektronikus (webes) lapok, és újabban az RTL Klub is.

Ez utóbbival kapcsolatban néha tényleg nem tudom, hogy sírjak-e vagy röhögjek. A Norvég Alappal és az RTL-el folytatott „harca” a kormánynak egész egyszerűen komikus.

Már csak azért is, mert uniós tagállamként – aláírva mindenféle (ez esetben erre is vonatkozó) adóügyi ajánlásokat (gyengébbek kedvéért: jogszabályok) – mégis csak tartani kellene magunkat a közös szabályzókhoz. Azokban pedig nem nagyon szerepel az, hogy vállalkozásokat – legyenek azok bármilyenek – a bevételük alapján adóztassanak a szokásos nyereségadó mellett. És itt nem arról a nyavalyás néhány százmillióról van szó! Már csak azért sem, mert az így nyert bevétel a költségvetés főösszegének százalékában szinte ki sem fejezhetően kicsi, mindössze néhány ezrelék.

Világítsuk meg egy kicsit az arányokat, hogy mindenki érezhesse az arányokat. Ha egy átlagos, dolgozó házaspár erősebbik nemhez tartozó tagja hazaadja a fizetését – legyen ez nettó 150 ezer forint –, és ehhez a kasszát kezelő hölgytag is odaadja a maga jövedelmét (legyen ez ugyanannyi), akkor a család egy hónapban 300 ezerből, egy évben 3 600 ezer forintból gazdálkodik.

Ennek az összegnek az egy ezreléke 3600 forint. Így egyszeriben nagy összegnek látszik, de ez egy hónapban csak 300 forint, azaz egy kiló kenyér ára. Kis hazánkban nincs az a háziasszony, aki ezt a hiányt ne lenne képes erőfeszítés nélkül kigazdálkodni.

Így látható: az egész műbalhé csak arra szolgál, hogy ennél lényegesen komolyabb dolgokról elterelje a nagyérdemű figyelmét.

Forrás: Internet -- Greenfo

Persze joggal kérdezheti az olvasó, hogy mi az a nagyobb valami. Pedig ott van az orra előtt, csak figyelni kéne! Például Paks és az ürügyén felvett 3000 milliárd. Ez az összeg egyenlő azzal (nagyságendileg), amit elkonfiskált a kormány a magyar polgároktól, amikor államosította a nyugdíjpénztárakat. Azt tudjuk erről az összegről, hogy mindenhová került, csak nem a nyugdíjbiztosító alapjaiba. Lett belőle például MOL pakett, amely ma kevesebbet ér, mint amennyit fizetett érte a kormány, de vigasztaljon bennünket a tudat: ez a „miénk”. Lehetne összehasonlítani valami mással is, ami a miénk, de álljon távolt tőlem az obszcenitás.

A paksi kölcsönnel pedig az a legnagyobb baj, hogy tulajdonképpen nem az erőmű építésére vette fel a kormány, hanem a rapid lejáratú hitelek visszafizetésére. Kiállt ugyan a gazdasági miniszter és bizonygatta, hogy ez a kölcsön – szó sem esett az erőműről – nagyon kedvező. Igen ám, de mihez viszonyítva? A piacon felvehető hitelhez képes valóban két százalékkal kedvezőbb, mert az előbbieket olyan biztonsági felárral adják, hogy az gyakorlatilag kifizethetetlen.

A kormány által prognosztizált növekedési ütem ugyanis nem növeli meg olyan mértékben a hazai összterméket, hogy annak adótartalma fedezhetné a felvett kölcsönök kamatait és részleteit.

Az IMF esetleg adna olcsóbban hitelt, ám ennek „ára” van: figyelemmel kísérhetnék a mindenkori költségvetési politikát és meggátolnák az esztelen költekezést.

Mindezt Putyin Oroszországa nem teszi. Csak éppen olyan fizetési feltételeket diktál, aminek előre láthatóan képtelenek leszünk eleget tenni. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy újabb adókat és sarcokat vezet be a kormány. És ha mindez nem lenne elég, újabb kölcsönökkel fogja garantálni, hogy Putyinék visszakapják a pénzüket. Így – már csak ilyen a gazdaság – olyan spirálba kényszerítették az országot, amelyből az elkövetkező húsz-huszonöt évben nem látszik a kiút.

És maradjunk még ennél a szerencsétlen bővítésnél: a húsz év múlva felépítésre és üzemeltetésre kerülő erőmű – ezt a legtöbb szakértő hangsúlyozza – soha sem fog megtérülni, mert az általa előállított áramot nem lehet olyan áron eladni, amely a kalkulációkban szerepel.

Forrás: Internet: Greenfo

Jó lenne, ha a döntéshozók szétnéznének Európában, tudomásul vennék a technológiai fejlődés trendjeit. Egyre nagyobb mértékben terjednek az energiatakarékos technológiák, az energia előállításának „zöld” és környezetkímélő módjai. Hogy két évtized múlva ez milyen szintre jut el, azt ma senki sem tudja kiszámolni, de egy biztos: a fenti technológiák csak fejlődni és terjedni fognak.

Mivel mára bebizonyosodott, hogy Pakssal kapcsolatban nem születtek előrejelzések, hatástanulmányok – tulajdonképpen semmilyen komolyabb anyag –, így a döntésért a felelősség a kormányt terheli. Ha pedig egy kormány ilyen döntéseket hoz, akkor azt a legkevésbé sem lehet azzal dicsérni, hogy az ország érdekeit képviseli. Egész egyszerűen alkalmatlan feladatai ellátására.  Az már csak hab a tortán, hogy mindezt a zombivá átalakított parlamenten is keresztülveri. „Csak nem gondolják, hogy Orbán Viktor olyan döntést hoz, ami ellentétes a haza érdekeivel?” — nyilatkozta egy honatya.

No comment!

Ceterum censeo OV esse delendum!

LÁZÁR ÉS A KISGÖMBÖC

Ami az elmúlt héten történt, az már a maga abszurditásában is kétségbeejtő. Itt most nem azért kell szólni, hogy egyes médiumok fizetnek reklámbevételeik után, még azért sem, hogy a kétharmaddal rendelkező kormány a saját adminisztratív struktúrájában változást hajt végre.

A legfőbb probléma a társadalmi kontroll felszámolása, és a döntések olyan koncentrációja, amely szerkezeténél fogva lehetetlenné teszi a döntésekbe való beleszólást.

Nagyon jó példa erre a miniszterelnöki hivatal egyre szaporodó kompetenciája. Innen-onnan elvont döntési jogosítványok egy kézbe (egy szervezetbe) való integrációja ugyan – látszólag – gyorsíthatja egyes ügyek intézését, az azokkal kapcsolatos határozatok születését, ám szinte teljes egészében meggátolja azt, hogy a parlament – vagy más döntéshozó testület – abba érdemben beleszóljon.

A Norvég Alappal kapcsolatos polémia is ezt tükrözi. A norvég adófizetők által összeadott pénzek, amelyek mellett ott áll – csak, mint garancia – a norvég állam, nem állami források. Azok felhasználásáról egy nemzetközi kuratórium dönt a pályázatok alapján, és utalja azokat a felhasználóknak. Mint az államtól – és még az uniótól is – független NGO (Non-Governmental Organization) szabadon dönt. A befogadó (felhasználó) ország kormánya nem tekintheti ezeket a forrásokat „állami megállapodásokon” nyugvó pénzeknek. Az államnak ebben az esetben nincs kompetenciája (joga) arra, hogy felügyelje ezek felhasználását, arra meg végleg nincs, hogy beleszóljon annak szétosztásába. Erre egyetlen szervezet jogosult, az, amelyet az Alap megbízott ezeknek a pénzeknek a kezelésével. Ez utóbbiak viselik a felelősséget a norvég polgárokkal szemben, hogy adományaikat jó helyre, megfelelő projektekre juttatják.

Forrás: Internet - Varanus

Egy szervezet túlhatalma más aspektusokat is felvet. Az egyes minisztériumok részlegeinek ide-oda helyezgetése károsan hat az ügyek intézésére. Felbomlik a megszokott és már begyakorolt döntési mechanizmus. Az esetleges, ezzel járó, személyi változások pedig óhatatlanul rontják a döntési és ügyintézési folyamatokat (gyakorlatlanság, kompetencia hiány stb.).

E folyamat hasonlatos a kisgömböchöz: mindent magába gyűr, ami a szeme elé kerül, és végül kipukkad.

Hasonlóra lehet számolni ez esetben is. A kormányzat és hatalom ugyan egy kézbe összpontosíthatja a lényeges döntéseket, ám minél nagyobb szeletet gyűr maga alá, annál kétségesebb a született döntések hatékonysága és racionalizmusa a társadalom szempontjából. A kormány szempontjából természetesen ez a lépés logikus, hiszen minden szinten ki akarja küszöbölni a demokratikus kontrollokat. Ez látszólag sikerül is neki, de egy határ után ezt már nem szokták demokráciának nevezni még abban az esetben sem, ha látszólag működnek a polgári demokráciára jellemző intézményrendszerek.

A kisgömböc Lázár János vezetésével látszólag működik. Ám szerkezetében és cinikus gondolkodásában már kódolva van a kudarc. Csak idő kérdése, hogy felhasadjon, és emésztetlenül öntse vissza mindazt, amit bekebelezett.

Ez esetben pedig lehet mindent előröl kezdeni, és búcsút inteni minden feleslegesen elköltött milliárdnak. A Szeged-Hódmezővásárhely közti villamos az igazán felesleges, nem pedig a főváros tömegközlekedése. Már csak azért sem, mert a tervezett vonal – a két város teljes lakosságát (162+46=208 ezer fő) figyelembe véve is alig teszi ki a főváros lakónak 12 százalékát. A felhasznált összegek hatékonysága tehát megkérdőjelezhető.

Lehetne még sorolni az ostoba intézkedéseket a kéményseprő és hulladék feldolgozó- és szállító vállalkozások ellehetetlenítését, és azok feladatainak rálőcsölését a katasztrófa elhárításra.

Az igazi katasztrófa a kormány tevékenysége.

Ceterum censeo OV esse delendum!

MINISZTÉRIUMOK JÁRTUKBAN-KELTÜKBEN

Forrás: Internet - Viasat Explore

Kiszivárgott a kormány legújabb bornírtsága:  egyes intézményeket új helyszínre – mi több , más városba – helyeznek át. Egészen komolyan elkezdtem gondolkodni azon, hogy mi értelme lehet ennek a nagy nekibuzdulásnak. Valamiféle racionális érvet kerestem a tervezett intézkedések indoklására.

Nem sokra jutottam, de néhány dolog azért megfordult a fejemben.

Megszabadulni a már-már teherként jelentkező, szaktudással rendelkező tisztviselői kartól. Ha ugyanis egy minisztériumot leköltöztetnek egy vidéki városba, akkor abból az következik, hogy az alkalmazottak egy jelentős részének is költöznie kell, mert nehezen elképzelhető, hogy például egy felelős beosztásban levő – mondjuk – főosztályvezető napi négy órát utazgasson jelenlegi budapesti lakása és – szintén a példa okán – Debrecen között.

Ez a humánpolitikai probléma máris több szálra bomlik, hiszen két megoldás lehetséges: vagy adnak a köztisztviselőknek szolgálati lakást, vagy nem. Ha nem adnak, akkor kénytelen lesz eltűrni az utazgatással járó procedúrát, ami hosszú távon nem tartható, előbb utóbb a delikvens munkájának rovására megy. A másik eset, hogy maga a köztisztviselő nem vállalja a költözést, hiszen nem biztosított a családtagok (feleség munkája), a gyerek se igen szeretne új közösségbe kerülni, esetleg elszakadni tanulmányaitól. Ebben az esetben a köztisztviselő lemond, de ugyanerre jutunk az előző esetben is, csak akkor a munkáltatója köt útilaput a talpa alá.

Mind a két esetben megvalósul az, ami a mögöttes szándék lehet, szakembereket eltávolítani az állami apparátusokból, és azok helyeit a saját klientúra tagjaival feltölteni.

Forrás: Internet - Varánusz

Egy másik olvasat szerint a kormányhoz közeli vállalkozások már-már kifogynak az állami megrendelésekből, felépült már minden stadion, nincs olyan beruházás a láthatáron, amiből búsás hasznot lehet kitermelni. Nosza, itt a lehetőség, hiszen az intézmények áttelepítése lökést adhat a saját oligarchák cégeinek. Új irodaépületeket kell gründolni – vagy ha nem is újakat, de a meglevőket az igények szerint átalakítani, átépíteni –, új infrastruktúrákat lehet kiépíteni. Mert azt azért minden magyar állampolgár tudja, hogy az államigazgatás ma már nagymértékben függ olyan apróságoktól, mint a számítástechnikai hálózatok, a kormányzati kommunikációs összeköttetések stb.

Tehát ha egy intézmény költözik, akkor bizony ki kell építeni nagyon sok mindent, lehetőleg nagyon sok pénzért. Mert mégsem maradhat például a Honvédelmi Minisztérium kommunikáció nélkül, nem célszerű visszatérni a postagalambokra.

Így aztán megnyílhatnak a pénzcsapok.

Harmadszorra azon is el lehet gondolkodni – elég csak ránézni kis hazánk térképére –, hogy Magyarországon mind a közlekedés, mind az egyéb közszolgálati hálózatok sugaras kiépítésűek, és a középpontban a főváros áll. Évszázadok alatt alakult ki e rendszer, azt másfél év alatt nem igen lehet megváltoztatni. E szerkezetnek köszönhetően a polgár igen elgondolkodik majd, hogy egyáltalán útnak induljon-e ügyeit dolgait intézni az ország másik felére. Ha egy soproni gazdálkodónak a földművelésügyi tárcánál van dolga, már napjainkban is két-három órába telik, míg elér a Kossuth térre. Ha ez a közigazgatási egység leköltözik Kecskemétre,a fenti atyafi még hozzátehet másfél órát az utazáshoz és még tízezer forintot a költségeihez.

Forrás: Internet - Timelord

Ne induljon el a polgár ügyet intézni csak úgy! Micsoda dolog az! Maradjon a helyén! Lehetőleg minél bonyolultabbá, drágábbá és elérhetetlenné kell tenni az államigazgatást a polgárnak, hogy az életkedve is elmenjen attól, hogy belefogjon bármibe.

A szép új világban egyetlen dolog érvényesül csak: minél többet le lehessen húzni az államról (mert más balek nincs, aki fizet) és annak polgárairól. Persze közben lehet azt mondani, hogy a költségvetésben nincs pénz olyan „felesleges” dolgokra, mint: oktatás, kultúra, egészségügy, szociális háló.

A kormány a jelek szerint teljesen felesleges dolgokra kíván erőt, energiát fordítani. Nem igazán hallottam ésszerű érvet a tervezettekkel kapcsolatban. Az ellenzék első reagálásai pedig – el akarják Budapestet lehetetleníteni, súlytalanná tenni – elég erőtlenek.

Ceterum censeo OV esse delendum!

A GYORSNASZÁDRÓL ÜZENET: SÜLLYEDÜNK!

Forrás: Internet

Orbán Viktor miniszterelnök előző ciklusában gyorsnaszádhoz hasonlította az országot. Érdekes hasonlat egy olyan ország vezetőjétől, amelynek nincs tengere (vö.: lovas tengerész).

Már akkor kritizálták sokan ezt a képet, mondván: se nem gyors, se nem hajó, és a látszat ellenére egy kevéssé sem sikeres.

Az igaz, hogy az ország kikerült a túlzott deficit eljárás alól, ám ennek az ára a jövő felélése volt. A magánnyugdíj-pénztárak vagyonának felhasználása, a különböző ágazati adók (amit először ideiglenesként, majd maradóként vetettek ki) – és amit természetesen az érintettek furfangos, ám kiszámítható módon áthárítottak a polgárokra –, mind-mind azt bizonyítják, hogy a hatalom nem ismert korlátokat.

Nem ismer se a gazdaságban, sem a politikában. Az egyébként csak a parlamenti matematikával elért kétharmados döntéshozói többség nem tükrözi igazán sem az egész magyar társadalom véleményét, sem annak politikai sokszínűségét.

A hatalom gátlástalan abban is, hogy mindenáron meg kívánja őrizni primátusát az élet szinte minden területén, a politikai élet minden szegmensében. Éppen ezért felhasznál minden – még törvénytelen – lehetőséget ennek érdekében. Az önálló képviselői indítvány intézménye pontosan azt a célt szolgálja, hogy a törvényalkotásról szóló jogszabály előírásait: társadalmi és szakmai vita, egyeztetés, ki lehessen kerülni.

Ez történik most is: egyéni indítványként jelenik meg két olyan törvény is, amely alapvetően változtatná meg a negyedszázados rendet, amely alapján a fővárosi honatyákat (és anyákat) választják, valamint a „reklámtörvény” esetében is.

Forrás: Internet

Ez utóbbi azonban nevével ellentétben sunyibb célokat is szolgál: újabb kötőféket akar – természetesen nem politikai, hanem gazdasági eszközökkel – rakni az írott, és elektronikus sajtóra.

A cél jól látható: ha nem papírozol, megadóztatlak úgy, hogy mehetsz a levesbe. Ez vonatkozik mindenkire, aki komolyan veszi a polgári demokrácia egyik legalapvetőbb kritériumát a szólás és sajtószabadságot.

Néhány hónappal, egy két évvel ezelőtt azt hittük: nincs lejjebb, ennél mélyebbre nem lehet süllyedni. Ám itt napjaink valósága: lehet! Mi több, még nem érezzük magunk alatt a feneket, tehát továbbiakra is számíthatunk.

Mindig van a szervilis holdudvarban jelentkező, aki elvégzi a piszkos munkát. Most a jobb sorsra érdemes L. Simont találták meg. Nem szívesen lennék a helyében. A normális, magára valamit is adó polgár ugyanis egy szint alá nem süllyed.

Az amúgy is siralmas helyzetben levő újságírók – némelyek szerint firkászok – már eleve hátrányos helyzetben vannak, kiszolgáltatva laptulajdonosaik kényének-kedvének, nem képesek hatékonyan szembeszállni az egész pályás letámadással.

Lassan újra eljön a szamizdatok ideje! Pedig egyszer már túlléptünk rajta.

Ceterum censeo OV esse delendum!

MSZP ÉS A (ELLEN)DRUKKEREK

Forrás: Internet

Kétségtelen tény, hogy az MSZP történetének legnagyobb válságát éli át. Ez még a négy évvel ezelőtti választási vereségét is felülmúlja. A párt elnökének és elnökségének lemondásával kényszerhelyzetbe került a párt választmánya. Miközben teljes erővel kellene készülnie az őszi önkormányzati választásokra, 45 napot vesztegetnek el a párt vezető testületeinek megújítására.

Nem tisztem eldönteni, ki lehetne az az arc, aki esetleg szebb képet mutatna a pártról és annak politikájáról az új pártbeli választások után.

Az azonban igen érdekes, hogy a parlamenti és uniós választások után még az úgynevezett „balliberális” sajtóban, és más fórumokon is, elkezdődött egy teljesen kontra produktív agyalgás arról, hogy mit, mikor és hogyan vétett az MSZP vezetősége. Persze nem zárkózom el attól, hogy megfelelő kritika jelenjen meg a párt politikájáról, azt képviselő személyekről. Az sincs ellenemre, hogy elemezzék mindazokat a tényezőket, amelyek a katasztrofális szerepléshez vezettek.

A probléma megoldására – sajnos, vagy szerencsére? – ugyanis rendelkezésre áll az elkövetkező négy esztendő.

 A közös, nyilvános gondolkodásnak sokkal inkább arra kellene koncentrálnia, hogy a jelen helyzetben miként lehet megszólítani a helyi társadalmakat, a kisvárosok és települések szavazóit, miként lehetne visszaszerezni a már véglegesen eljátszott renomé legalább egy részét. Ezek a mostani „fikázós” megszólalások nem igazán szolgálják ezt a célt. A magukat baloldalinak tartó elemzők felismerhetnék azt – mint ami meg is jelenik a jelenlegi hatalom médiumaiban –, hogy az eddigi gyakorlatuk szinte tálcán kínálja a hatalomnak a teljes ellenzék propagandisztikus lejáratásának lehetőségét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Lánczi Tamás elemzése.

Eltekintenék e cikknek az elemzésétől, tegye meg ezt mindenki maga, csak annyiban érdekes a dolog, hogy nagyon sok mindent összemos, és tulajdonképpen nem elemzést végez, hanem a legdurvább propagandát, amely egy cseppet sem veszi figyelembe a valóságot és a tényeket. Tovább erősíti a FIDESZ egyik jól bevált fogását, a Gyurcsány-fóbia erősítését. Ez lassan már bohózatba hajló!

Az MSZP-nek a gondjai nem most kezdődtek, de nem is a 2010-es vereséggel. Az elmúlt két évtized szőnyeg alá söpört problémái púposodtak fel annyira, hogy a szereplők felbuktak rajta.

Az elmúlt két évtizedben oly mértékben változott meg a magyar társadalom gazdasági és szociális összetétele, hogy a régi gyakorlat alapján az már nem kezelhető napjainkra. Ezt a változást hagyta figyelmen kívül a párt. Nem törekedtek arra, hogy napi kapcsolatuk legyen a szavazóikkal és a valósággal. Így a sok év alatt felgyülemlett választói elégedetlenség vezetett ahhoz, hogy elveszítse szavazóinak jelentős részét.

Forrás: Wikipédia

Persze lehet mindent az „elmút nyóc évre” és Gyurcsányra kenni, de valahogy ez mégis csak sántít valahol. Mint ahogyan egyik kereskedelmi televíziónkba betelefonáló véleménye is jellemző: azért védi a jelenlegi kormányt, mert az „ki akarja javítani mindazt, amit a szocialisták az elmúlt 40 év alatt elkövettek, széthordták az országot stb.”. Mindebből csak az derül ki, hogy egy átlag választópolgár „politikai emlékezete” nem hosszabb három hónapnál. Nem emlékszik arra, hogy a rendszerváltás után a privatizációt az Antall József vezette kormány és az őt támogató, MDF-es többségű parlament – amelyben a szocialistáknak mindösszesen 8,55 % volt – szavazta meg és hajtotta végre. De ez már szinte „történelem”.

Nagy feladat áll az MSZP előtt: képes lesz-e valós és távlati stratégiát (nem párt, hanem társadalmi) megfogalmazni az elkövetkező évekre. Ha erre nem lesz képes megfelelő szellemi erőforrásokat mozgósítani, és azt megfejelni egy erőteljes kommunikációval, úgy le kell mondania arról, hogy az ellenzék meghatározó ereje legyen.

Ceterum censeo OV esse delendum!