SAJÁT HÜLYESÉGÜNK RABJAI VAGYUNK

Megint elhanyagoltam a blog írást. Mindez persze magyarázható lehetne lustasággal vagy fásultsággal is, de nem mentegetőzöm! A lényeg az, hogy az elmúlt két hét alatt csak kapkodtam a fejem a nyilvános kommunikációban megjelenő bornírtságok okán. 

De tényleg! Miért van az, hogy az emberek jó része hajlamos egy idő után magáévá tenni bármi ostobaságot, amit nap, mint a fejéhez vágnak, és amiről a kezdetek kezdetén is tudta, hogy alapjaiban nem igaz?

Csak néhány dologra hívnám fel a figyelmet, ami úgy látszik, kiesik az emlékezetből. A Takarékszövetkezetek einstandja kísértetiesen hasonlít a magán-nyugdíjpénztárak ügyére. Az állam ismét olyan vagyonra teszi rá a mancsát, amit nem maga gründolt össze, mi több semmi köze hozzá. Az elfogadott – a köztársasági elnök aláírására váró – törvény több olyan passzust is tartalmaz, mely megfosztja e bankok tulajdonosait (szövetkezeti részjeggyel rendelkező tagjait) jogaik gyakorlásától, mi több még arról is rendelkezik, hogy a betétesek pénzét is visszatarthatják speciális körülmények között. Az, hogy mi a speciális, azt az új többségi tulajdonos, az állam dönti el.

Ez gyökeresen ellentmond a még a hatalmon levők által, maguknak szánt Alaptörvény előírásainak is — már ami a magántulajdon sérthetetlenségét illeti. Hogy is van ez? Eszembe jut a régi mondás a szocialista tulajdonról: „Ami a tiéd, az az enyém is, ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd!”

Hová lettek a milliárdok a nyugdíjpénztárakból? Tudom a kérdés költői, hiszen azt már a mostani gazdasági miniszter is elismerte, hogy ez a pénz már nincs meg, nem is fog sohasem a tagok virtuális számlájára kerülni.

Mint ahogyan az sem ütötte ki a biztosítékot, hogy totálisan megváltozott a családjogi rendszer is, amit nagy bölcsen összekötöttek a szociális ellátó rendszer „reformjával”. Így manapság az a delikvens, aki munkanélkülivé válik, és pechére a gyereke vagy más közvetlen hozzátartozója külföldön dolgozik, három hónap után semmiféle ellátásban nem részedül. Külföldön dolgozó rokonának, családtagjának kell eltartania.

Mint ahogy az sem keltett különösebb hullámokat, hogy a tartósan külföldön dolgozó (fél évnél hosszabb ideig) magyar állampolgárnak le kell adnia a személyi igazolványát. Ez már csak azért is igen különös, mert az Európai Unió területén ezt az okmányt (a schengeni határok között) útlevélként is elfogadják. A cél valószínűleg az, hogy ezeket az embereket egyszerűen „kitagadják” az ország politikai közösségéből, hiszen ha nincs itthon, akkor ne is gyakoroljon semmilyen jogot, amelyet egyébként gyakorolhatna. De nem csak az állampolgári jogokról van szó. Minden itthoni ügyintézéshez szükséges a személyi igazolvány, még egy egyszerű banki művelethez is.

És ez csak a jéghegy csúcsa!

Nem értem továbbá a regnáló törvényhozást sem. Egyre-másra hozzák az ostobábbnál ostobább törvényeket anélkül, hogy annak következményeivel számolnának. Amikor aztán a nem várt következményekkel szembesülnek, bután néznek maguk elé, és másról kezdenek beszélni! Mint az a híres Bodóné, akitől a vászon árát  kérik.

Így jártak az egykulcsos adóval, így jártak a költségvetés adósságának százalékos meghatározásával. Az Orbán-kormány az Alaptörvény elfogadása óta van alkotmányos mulasztásban (ezen semmit sem változtat az, hogy felismerve a malőrt, gyorsan módosították az alaptörvény e passzusát, néhány év laufot biztosítva maguknak), miközben folyamatosan növeli, illetve a 2010-es szinten tartja az államadósságot. Az újabb kötvénykibocsátással pedig 10 évre adósítják el az országot piaci kamatozással. Következő nemzedék legyen a talpán, aki mindezt ki tudja termelni.

És mindezt úgy állítják be, hogy az ország jól teljesít! Az emberek jelentős rész meg el is hiszi!

Beteljesedni látszik Einstein mondása, miszerint: „Két végtelen van: a világmindenség és az emberi hülyeség, bár az előbbiben nem vagyok biztos!”

Az ellenzék meg azzal van elfoglalva, hogy egy esetleges választási siker (vagy kudarc) után ki kerüljön a húsosfazék közelébe.

Ceterum censeo OV esse delendum!

NOSZTALGIA ÉS A TÁRSADALMI VALÓSÁG

Csaknem negyed század telt el ezóta, hogy az ország rendszert váltott. Tekintsünk el attól az egyébként cseppet sem elhanyagolható ténytől, hogy ebből a forradalommal felérő (vö.: 1956) eseményből mennyire hagyták ki a társadalom jelentős részét.

November 7-e anno a NOSZF ünnepe volt, bár erről is születtek már népies meghatározások a ’80-as évek második felében, például: – utalva a Felvonulási téren akkor álló Lenin szoborra (megtekinthető a Szobor-parkban) – „Ne mosolyogj Iljics, nem tart ez örökké, 150 év alatt sem váltunk törökké!”

Mégis miként kapcsolódik a november 7-i nosztalgia napjaink valóságához?

Egyszerűen, és mégis hihetetlenül bonyolultan. A mai magyar valóságban Orbán Viktort is azok támogatják, akik, anno, támogatták Kádár Jánost. No, nem személy szerint, hanem gondolkodásmódban. A hatalommal szembeni attitűd ugyanis öröklődik.

Sokkal kényelmesebb elfogadni azt, hogy van egy felsőbbség, amely meghatározza azt, hogy mihez kell tartanom magam, semmint gondolkodni arról, hogy egy szabad környezetben miként hozzam meg a magam számára megfelelő döntéseket.

Milyen egyszerű a körülményekre, a hatalomra, a magam és mások „elnyomására szövetkező gonoszra” fogni mindent! Ez a gondolkodás több mint félszázada határozza meg az átlagembert.

Forrás: Internet

Nagyon nehezen értettem meg, hogy mitől oly nagy a FIDESZ tábora. Mitől hiszik azt egyesek, hogy Orbán Viktor az élő Isten? Miért lehet – egyébként józan gondolkodású – embereket belevinni a sűrűbe, és irracionális jelszavakkal befolyásolni?

Hát ezért, mert „de génére” fogékonyak rá!. Mert Mari néni és Józsi bácsi már gyerekkorukban az oltotta beléjük, hogy amit a felsőbbség mond, az úgy van. Az akkor is úgy van, ha egyébként ellene mond a józan észnek, mi több, a napi tapasztalatnak.

Ugyanúgy tapsolnak a polgárok a miniszterelnöknek, mint annak idején bárki másnak. A lojálisak ugyanúgy várják a jutalmat november 7-én (vagy más ünnepen), mint három évtizede. Meg is kapják. Csak éppen nagyságrendekkel magasabb szinten.

Egyáltalán nem vagyok irigy! De azért az mégis megkérdőjelezhető, hogy az alcsúti polgármester három év alatt miként küzdhette fel magát víz- gázszerelőből a leggazdagabbak listájának első száz helyezettje közé?

Nekem senki se mondja, hogy olyan vállalkozásba fogott a saját szakmájában, ami – egyébként válság időszakában – így meggazdította. Mindannyian tudjuk a választ: jó hátszele volt. A vagyona többsége azonban még ennek ellenére sem vállalkozásból született, hanem állami segedelemből. Így könnyű, gondolhatnánk, mi nem voltunk jó időben, jó helyen! Ám a probléma ebben csak az, hogy ezt a vagyont mi fizettük!

És ezen kellene elgondolkodni.

Persze gondolkodásra okot adó több stikli is kiszivárog innen-onnan. Például a Nemzeti Dohányboltok mégsem produkálják azt a fene nagy adóbevételt, amivel számolt a kormány. Nem tisztem elemezgetni ezt, de előre látható volt. Ha egyszer csak a több tízezres elárusító helyből néhány ezrest csinálnak, akkor annak bizony a forgalom látja majd a kárát (meg a jövedéki adóbevétel). S lőn!

Napjainkban idősebb barátaimmal váltottam néhány szót. Nem értették, hogy mi a kifogásom a kormány ellen, amikor az Magyarország javát akarja. A kormányfő nem engedi, hogy kizsákmányoljanak bennünket – visszahangzottak a szájukból a manapság unásig ismert szlogenek.

Amikor néhány kérdést tettem fel nekik, kiderült: semmilyen ismerettel nem rendelkeznek például az Európai Unió működéséről, országunk szerepéről abban. Nem tudták például, hogy Magyarország nagyságrendekkel több forrást kap a közösségtől, mint amennyit befizet. Folytathatnám, hogy mi mindent nem tudtak még. A legfurcsább azonban az volt, hogy hetvenen felüli életkoruk ellenére – akik valóban átélték a Rákosi-korszakot, megélték Kádár minden időszakát – még mindig hat rájuk a kormánypárt üzenete, miszerint „mindenről a kommunisták tehetnek”.

Pedig, ha jól vissza gondolnak saját életükre, tudhatnák – a náluk fiatalabb korosztályok pedig még jobban –: kis hazánkban igazi kommunistákról a hatvanas évek második felétől nem igazán beszélhetünk, maximum MSZMP-tagokról. De, aki tudja a betűszó jelentését, tudja azt is, hogy abban a manapság szitokszónak számító kommunista nem szerepel.

A valóság az, hogy a társadalom csak azt kapja, amit magának elgondol: egy gondoskodó államot, egy végtelenül leegyszerűsített világképet.

Ez pedig nem demokrácia. A demokrácia – mint tudjuk – roppant fáradságos és idegesítő társadalmi berendezkedés, ám még mindig nem találtak ki nála jobbat!

Ceterum censeo OV esse delendum

A NÉP HANGJA

Mostanában egyre több aggódó hangot lehet hallani az ellenzéki összefogással kapcsolatban, és sokan vannak, akik némi beletörődéssel szemlélik a balfácánkodást a baloldalon. Az MSZP–E-14 duó bevallottan a „rejtőzködő” szavazók táborára épít. A legutóbbi közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a társadalom többsége hatalomváltást akar, ám ha a biztos szavazók tábora adatait elemezzük, úgy az látszik, hogy jelentős előnye van még mindig a kormánypártnak.

Forrás: Internet

A nagy kérdés tehát tulajdonképpen az, hogy abból a bizonyos 30 százalékból mekkora szeletet lehet kihasítani a győzelem érdekében. Először is az tisztázandó, hogy hány szavazóról beszélünk? A 2010-es országgyűlési választásokon 7 976 496 fő szerepelt az országos névjegyzékben. Ha ezt az adatot tekintjük alapnak, úgy a 30 százalék közelítőleg 2 390 ezer fő.

Tóth Zoltán választási szakértő szerint ennek a sokaságnak körülbelül az egyharmada (kb. 795 ezer fő) esik abba a jövedelmi kategóriába, amely kedvezményezettje a mai adórendszernek, azaz jól jár a 16 százalékos jövedelemadóval. Ez a tömeg nem valószínű, hogy az ellenzékre szavaz, hiszen egy többkulcsos adórendszer bevezetésével több ezer forinttal csökkenne a havi jövedelme. Marad tehát a „bizonytalanok” táborában mintegy 1600 ezer fő, és még nem számoltunk azzal a 460 ezer fővel, aki Nyugat-Európában él, dolgozik, és akik szavazati lehetőségét a ma érvényes szabályok jelentősen megnehezítik.

A nagy kérdés az, hogy ez a több mint másfélmilliós tömeg kire szavaz, megszólítható-e egyáltalán?

Készítenek-e stratégiát erre az ellenzéki pártok, felmérik-e (a közvélemény-kutatóktól függetlenül, vagy azokkal együttműködve) mekkora lehet a támogatottságuk e körben?

Országjárást folytatnak az ellenzéki pártok, lakossági fórumokon és egyéb rendezvényeken próbálják szondázni a lakosságot. Ezekre a találkozókra általában az elkötelezettek mennek el, ők fejtik ki véleményüket. Ezek alapján ismét csak nem lehet komolyabb következtetést levonni a választók szavazási hajlandóságáról. A kép tehát az adatok alapján nem éppen derűs.

A mindennapokban azonban mással találkozik az ember.

Forrás: veke.hu

Érdekes eset – amit persze nem lehet általánosítani, de azért mégis mutat valamit – érdemel figyelmet. Az egyik legforgalmasabb pályaudvarunkon egy idősebb pár sétáltatja az unokát. Kijöttek mozdonyt és vasutat nézni. A kicsi ámulva szemléli a különböző mozdonyokat, moderneket és kevéssé újakat. Észreveszi azt is, hogy bizony a vagonok tisztasága között is markáns különbség van aszerint, hogy nemzetközi vonatról vagy csak egy hazai „zónázóról” van szó.

A gyerek éppen tüzetesen vizsgálta az egyik szerelvényt, amikor a sínek közül egy vasutas (kerékvizsgáló) lépett fel a peronra. Látva a tárt szemű kicsit, szóba elegyedett az őt kisérő nagyszülőkkel. Néhány szó elhangzása után már fennhangon szidta a kormányt és annak intézkedéseit. A gyerek nem nagyon vett tudomást a szó szerint a feje felett zajló párbeszédről, de az „öregek” arcán látszott, hogy egyetértettek a derék vasúti munkással.

Mi ebben a tanulságos? Talán csak az, hogy a mai kormány intézkedései – annak következményei – átléptek egy határt. Átlépték azt a szintet, ahol még működik a megfélemlítés, a fenyegetés. Ma már egyre több ember kész kifejezni elégedetlenségét, nem csak szűk családi vagy baráti körben, hanem ismeretlenek előtt is. Hiszen nem nagyon hihetjük – a látszat sem ezt mutatta –, hogy a gyereket sétáltatók és a MÁV alkalmazott korábban akárcsak látta is egymást. Mégis, pillanatok alatt egyetértettek a számukra legfontosabb dologban, hogy a kormányt el kell zavarni.

Ez a fenti elemzés ellenére is némi bizakodottságot sugall. Jó lenne, ha mind többen követnék ezt a példát.

Ceterum censeo OV esse delendam!