NEM ZÖRÖG A HARASZT

Egy hete nincs új bejegyzés. Nem lustaságom az oka, sokkal inkább az, ami körülöttünk történt az elmúlt napokban. Volt ezeknek az eseményeknek valamiféle irracionalitása, amit nagyon nehezen lehet szavakba önteni úgy, hogy az ne legyen túl drasztikus.

ZSÁK, SZÖG, MEG A KIBÚJÁS


A jó magyar közmondás szerint „nem zörög a haraszt!”. Azaz, ha valamiről beszélnek – akár negatív összefüggésben – annak bizony komoly valóságalapja van.
Így vagyunk ezzel az előrehozott választásokkal kapcsolatban is. Nem először vetődik fel az a téma a hazai közéletben. Magam is írtam erről több mint egy évvel ezelőtt, elemezve a FIDESZ politikai cselekedeteit, törvénykezését és gazdaságpolitikáját.

Áder János mostani szavai is, mintha valami ilyesmit rejtenének. Meg lenne lepve – mondja, ha ez felvetődne. Hát istenem! Van, amikor az ember „meglepődik”.
Azt már ugyan kétlem, hogy Európa parlamenti képviselőnk olyan nagyon kerekre nyitná a szemét, ha a tavasszal mégis sor kerülne a voksolásra. Már csak azért is, mert teljes „gőzzel” készül az a választójogi törvény, amely minden körülmények között biztosítja a mostani kormánypártnak a leválthatatlanságát.
Mindezt persze jól hangzó érvek rendszerébe csomagolják. Valahogy úgy, mint amikor a nagyon keserű pirulát is ostyába göngyölték – annak idején –, hogy a páciens lenyelhesse. Ezekkel az érvekkel kívánják letolni a társadalom torkán a velejéig antidemokratikus választási rendszert.
A szög azonban kibújik a zsákból. Az érvrendszer figyelmes elemzésével felismerhetők az antidemokratikus berendezkedés totális tagadásának elemei. A német választási rendszer – a választók valós akaratának a leképeződése a politikai döntéshozás szintjén – elutasítása azzal az indokkal, hogy az „koalíciós kényszert” eredményez, magának a demokratikus, a konszenzuson alapuló polgári demokrácia elutasítása. Az pedig teljes egészében hamis állítás, hogy a koalíciós, több szereplős döntéshozás maga lenne a politikai válság.
A hatalom gyakorlása szempontjából kétségtelenül a legegyszerűbb rendszer, ha a kormányra került politikai erő a maga szája íze szerint tehet mindent. Csakhogy ez a felfogás nincs tekintettel a társadalomra, annak összetett voltára. Nem veszi figyelembe a különböző érdek- és értékcsoportok akaratát, a sokszínűséget. Meg sem kísérli, hogy olyan politikát folytasson, amely érzékeny az egész társadalom állapotára. A monopolisztikus hatalom nem csak a saját politikáját valósítja meg – adott esetben az ország jelentős része ellenében –, hanem képtelen bármiféle kompromisszumra.

Ez a politikai gyakorlat pedig szöges ellentétben van a bennünket körülvevő gazdasági és politikai környezet gyakorlatával is, amely többé-kevésbé a kompromisszumokon alapul.
Ha a FIDESZ ezt a politikát folytatja a továbbiakban, akkor saját kudarcát kódolja a rendszerbe. Mert igaz, hogy a politikai hatalmat gyakorolhatja az országban, ám a külső kapcsolataiban egyre jobban elszigetelődik.
Ha pedig politikailag elszigetelődik, úgy – európai valuta- és hitelválság ide vagy oda – nagyívű „országmentő” terveit sem lesz képes megvalósítani. Ez utóbbihoz ugyanis az kellene, hogy kiegyezzen Európával és  ne „szabadságharcoljon”. Addig, amíg kis hazánk nyitott gazdaság – márpedig a történelemben soha nem volt igazán „önellátó” –, addig tetszik, nem tetszik, be kell illeszkedni a kontinens és a világ együttműködési rendszereibe. Ez pedig elképzelhetetlen nagy fokú kompromisszumkészség nélkül.
Lehet, hogy a FIDESZ az új választási rendszerével és – egy ma még általa tagadott, éppen ezért lehetséges – előrehozott választással bebetonozza hazai hatalmát, ám ezzel nem az országot szolgálja, hanem csakis önös érdekeit. Minél tovább próbálkoznak antidemokratikus eszközökkel, annál nagyobb kárt okoznak az általuk oly sokat emlegetett „zembereknek”.
Mert afelől ne legyenek kétségeink, hogy mindazt amit okoznak, azt nekünk kell megfizetni — kamatostul.

AZ IMF ESERNYŐ ÁRA — MEGFIZETIK-E?

Kis hazánk a bedőlés szélén, a bóvlivá fokozás elől menekült az IMF-hez, hogy milyen módon, azt már kitárgyalták az elmúlt napokban az elemzők és a bloggerek.

Ma már világosan látszik, hogy a kormány nem kerülheti el a tárgyalásokat a Nemzetközi Valutaalappal. A legnagyobb kérdés azonban a védőernyő ára. Mit kér cserébe a IMF a kormánytól?
Az már látszik, hogy nagyon komoly feltételekhez kötik a támogatást. A kormánynak valószínű, hogy engednie kell. A kérdés az, hogy meddig?
A probléma ugyanis csak részben gazdasági. Ha lenne egy koherens gazdaságpolitika, aminek egyes elemei nem jók, vagy hibásak, úgy elegendő lenne azok kiigazítása, és minden rendben lenne. De a valóság nem ez. A valóság az „unortodox” gazdaságpolitika teljes kudarca. A valóság az, hogy a hatalomra került kétharmadnak nem volt kidolgozott elképzelése arról, hogy ebben az országban mit kellene csinálni.

Lehet mélázni azon – és visszafele mutogatni, akár két évtizednyi távolságra is –, hogy miként működök az ország gazdasága, hozzátéve a külső körülmények összejátszását is, ám ez nem menti fel a kormányra készülő ellenzéket az alól, hogy hatalomba kerülve ne legyenek koherens elképzelései.
Mindez azért is a FIDESZ hibája, mert még azt sem mondhatja, hogy nem rendelkezett olyan szellemi holdudvarral, amely mindezt képes lett volna előállítani (Professzorok Batthyányi Köre stb.)
Mégis az történt, hogy a kétharmad birtokában a politika „fő csapás” irányába nem a gazdasági növekedést és az elosztórendszerek – gyakorlatilag Bajnaiék által megkezdett – reformját állították, hanem azt a törvénykezést, amely kivívta Európa unszimpátiáját, amely szembe ment minden polgári és európai értékkel.
Éppen ezért a mai helyzet nem gazdasági jellegű, hanem politikai.
Ugyanis az elmúlt másfél év törvényhozása számos olyan törvényt iktatott be, amely megváltoztatása nélkül az IMF nem fog elfogadni semmilyen – magyaros – gazdasági megoldást. Az alaptörvényben rögzített 50 százalékos költségvetési hiánymérték, az adótörvények kétharmados volta, a munkatörvénykönyv és még folytathatnánk a sort, mind-mind olyan politikai akadályt jelentenek a kibontakozás útjában, amelyet a FIDESZ nem képes megváltoztatni.

Vagy ha megváltoztatja, akkor gyakorlatilag leírja saját magát. Be kell ismernie, hogy hibázott, hogy kárt okozott a társadalomnak. Ezt pedig nem képesek megtenni. Orbán Viktor különösen nem. Mindezt igazolni látszik a gazdasági miniszter vasárnap esti nyilatkozatában, amelyben még mindig a régi lemezt ismételgette a növekedésről és a nekirugaszkodásról, elbagatellizálva az IMF-tárgyalások tétjét. „…azért sem lehet az IMF-re hangolni, mert mélyen elleneznek minden olyan programot, magyarországi döntést, amely kihozza a bankok csapdájából az embereket. Úgyhogy ez a hárombetűs intézmény minden egyes intézkedésünket ellenzi, így hát, ha nem is rá, hanem ellene hangoljuk a kormányzati politikát.” Az ellenzéki véleményekre reagálva a miniszter azt mondta, arra bíztatja az ellenzéki képviselőket, hogy pártatlanul és méltányosan figyeljék, hogy az IMF, az EU, a stratégiai befektetők, ezen belül az autóipari befektetők hogyan is látják Magyarországot. Ugyanis úgy látják, hogy sikeresen helyreállították a totálisan elrontott pénzügyi egyensúlyt, és a gazdaságpolitika sikeres. „Nem értenek egyet az eszközeivel, az ő helyükben én sem értenék egyet minden eszközzel, amit mi alkalmaztunk. De ettől még a magyar gazdaságpolitika (...) visszaszerezte az ország pénzügyi függetlenségét” – hangsúlyozta Matolcsy.
Nos, ez a televíziós interjú bizonyítékként fogható fel: a kormányzat képtelen beismerni saját hibáját, továbbra is makacsul ragaszkodik saját elképzeléseihez. Ez azonban nem szolgálja az ország érdekeit. De majd rákényszerül a váltásra, mihelyst a tárgyalások „komolyra váltanak”.

Mi lehet a jövő?

Két verzió lehetséges. Az első az, hogy a parlamenti kétharmad – saját jól felfogott érdekében, politikai jövőjét biztosítandó – meneszti a jelenlegi kormányt, és egy szakértő kormányra bízza az ügyek intézését. Ebben a munkában pedig azzal segítheti, hogy kétharmadának felhasználásával lebontja az akadályozó törvényeket, bizonyos mértékben visszaállítva a demokratikus játékszabályokat.
A második verzió szerint a FIDESZ új választásokat ír ki. Ez azonban a mostani politikai helyzetben nem szerencsés, a kimenetele igen kétséges. Dacára a közvélemény kutatásoknak, egyáltalán nem biztos a mai kormánypárt nagyarányú – vagy egyáltalán – győzelme. Ha pedig győz, nem biztos a kétharmados aránya. Ha pedig ismét maga alakít kormányt, még kevésbé tudja megteremteni a gazdasági kibontakozáshoz – az IMF és az Unió elvárásainak megfelelő – politikai törvényi és jogi hátteret.

A FIDESZ a saját csapdájában vergődik. Most bizonyosodnak be azok a szakértői vélemények, amelyek rapid törvénykezésük kezdetén figyelmeztettek annak veszélyeire.
Ha a kormánypárt nem képes a jogi háttér biztosítására, úgy nem lesznek eredményesek a tárgyalások a megsegítésről sem. Mind az IMF, mind az Unió kiszámíthatóságot – legalább is rövid és közép távon, azaz 5-15 évre – vár el a segítség fejében. Ha ez nincs, úgy a pénz és a tőke nem mozdul meg, nem finanszírozza sem az államot, sem a gazdasági fejlődést.

Marad minden abban az állapotban, ahogy volt az elmúlt hét csütörtöke előtt. Azaz a piacok már nem vagy csak nagyon drágán lesznek hajlandóak a finanszírozásra. Aztán már úgy sem. A finanszírozás hiányában a nemzeti bank kénytelen lesz felélni tartalékait. 2012 második felétől pedig bedől Magyarország. A forint árfolyama felszaladhat akár 400 forintig, az eddigi adósságszolgálat ezen az árfolyamon elviszi a GDP teljes növekményét, sőt a tartozás meg is haladhatja azt. A pénzügyi hitelezők után a működő tőke is elhagyja az országot. Inflációs spirál indul be, amelynek megfékezésére a jegybanknak már nem lesznek meg az eszközei, hiszen azt már elköltötte 2012 első félévében.
Normális, az ország iránt felelős politikai szereplő ilyen forgatókönyvet nem engedhet meg. Mert az így kialakult helyzet elsöpri nem csak az uralkodó pártot, hanem gyakorlatilag a teljes politikai elitet.
Bízzunk tehát abban, hogy a FIDESZ vezetői – élükön Orbán Viktorral – végre felfogják, hogy mit csináltak, és átadják helyüket – akár a pártjukon belül – a józanul és pragmatikusan gondolkodóknak.

Be kell látniuk: nincs más lehetőségük.
Elkúrták! Nem kicsit — nagyon!

FORRÓ TELÜNK LESZ

Tegnap azt írtam, hogy didergős napokra számítok a jövőben. Ez meteorológiai értelemben talán így is lesz. Megjön az első hó, talán a szél is, kitakarítja a szmogot a nagyvárosokból.

A telünk viszont – gazdaságilag és politikailag – ebben a pillanatban nagyon forrónak ígérkezik.
Többször megfogadtam már magamban, hogy nem bocsátkozom komolyabb, távlatosabb elemzésekbe, mert a regnáló kormány intézkedéseit nehezebb követni, mint egy lecsapó villám útját.

Amit  ma a kormány csinált, az végképp kiütötte a biztosítékot nálam – és valószínűleg ezt teszi a pénzvilág illetékeseinél is.
Délután nyilvánosságra hozták, hogy tárgyalnak az IMF-el (noha a konkrét tartalom nem ismert), de mindez jelzésértékű a pénzpiacoknak. A 10 éves kötvényhozam 0,48 százalékkal lett kevesebb, a forint 1,7 százalékot erősödött, a CDS felár pedig rögtön 22 pontot javult, 601-ről 578,5-re esett vissza. A három éves referenciakötvény hozama a 8,38 százalékos aukciós átlaghozamról 8 százalékig esett vissza.
Jó néhány milliárdot kereshetett az állam a kibocsátással, mert ma 12,7 milliárd forint értékben bocsátottak ki értékpapírokat.
A blöffnek ki kellett bírnia legalább 4-5 órát – amíg zárnak az európai tőzsdék –, hogy az akció sikeres legyen. Igen ám, de 18 órakor megjelent az IMF hivatalos közleménye a Reutersen keresztül, hogy szó sincs tárgyalásokról, az IMF küldöttségét a magyar kormány semmi fent említett szándékkal nem kereste meg.

Vissza is gyengült a forint az utolsó percek kereskedésében.
A fekete leves még hátra van, mert az amerikai tőzsdék magyar idő szerint a hajnali órákban fejezik be a kereskedést.
De szinte mindegy is, hogy milyen szintre süllyed a magyar fizetőeszköz. Kevés az esély arra, hogy megálljon a nap kezdetén jegyzett 315 forintnál.
A probléma mégsem ez!
A pénzvilágban és az üzleti életben jártas és hozzáértő szakértők mindig az sulykolják a szereplőknek, hogy a legfontosabb a szavahihetőség és a bizalom.
Az Orbán kormány – e néhány milliárdos „kaszálás” miatt – pont ezeket játszotta el. Olyan dolgokat állított, amelyek nem igazak. A pénzvilág azt is felismeri, hogy ezek az állítások azért hangzottak el, hogy átverjék a szereplőket, akik most hajlottak is erre, mert feltételezték, hogy a magyar kormány felelősen képes dönteni.
Most pedig bebizonyosodott, hogy csak egy gengszterfilmbe illő akciónak voltak szenvedő alanyai.
A kormányzat ezzel totálisan lejáratta magát, elveszítette még azt a csekély bizalmat is, amivel eddig az Unió és a piac, a pénzvilág fordult felé.
Eddig a kormány „szabadságharcát” úgy ítélték meg, hogy „játszik a gyerek”, majd kinövi! De most megbizonyosodhattak arról, hogy a magyar kormánynak nincsenek gátlásai, egy cseppet sem ad arra, hogy szavahihetőnek tartsák.

Ennek pedig súlyos következményei lesznek. Ezek a következmények maguk alá temethetik a kormányt, az országot. Az előbbiért nem kár, az utóbbi pedig nem érdemli.
A büntetés pedig szigorú lesz! Csak az a baj, hogy mindennek az árát az átlagemberek és a tömegek fogják megfizetni, nem pedig a felelőtlen politikusok, akik senkitől sem kapott felhatalmazás alapján – bár arra hivatkozva – gátlástalanul teszik tönkre az országot.

És még ők papolnak polgári erkölcsről!

DIDERGŐS NAPJAINK

Hűvös az idő, a tél kezdi mutogatni magát, ma reggel már jégfátyolosak voltak a tócsák. De nem csak ezért didergünk. Reszketve néz a jövője elé ma a kilenc és félmillió magyarból legalább négymillió.

Az elmúlt napok eseményei, politikai és gazdasági elemzései beindították az asszociációt:

Radnóti Miklós költeményének sorai zakatolnak a fejemben, a Második eclogáé. Nem idézem ide az egész költeményt, megteszi helyettem ezt avatottabb tolmács, de néhány sor ide kívánkozik a megértés végett.

REPÜLŐ

„…Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,

de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg

s pincébe bú előlem a gyáva Európa...

no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?

KÖLTŐ

Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska
ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,…

… S egy vers milyen veszélyes,
ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska -
s a többi... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?

REPÜLŐ
Nevess ki. Félek ott fönn….
…De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
emberként éltem én is, ki most csak pusztítok,
ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg...
Írsz rólam?

KÖLTŐ
Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.



Hogy miért ez a vers? Talán mert a költő kiszolgáltatottsága hasonlatos napjaink valóságához.
A gazdasági problémák itt köröznek a fejünk felett – és nem kívánom a mai miniszterelnököt a versbéli repülőhöz hasonlítani, mert nem lehet, lásd a Repülő mondandójának utolsó négy sorát –, és látszólag nem történik semmi.
Az idő múlik, a figyelmeztetéseket és felszólításokat megkaptuk. Sőt, ismerjük is a határidőt: három hét.
A média már arról találgat, hogy ki lehet a következő miniszterelnök. nevek és pletykák forognak közszájon. A gazdasági tárca vezetőjét pedig mintha elnyelte volna a föld. Persze ne gondoljuk, hogy szégyenében!
A miniszterelnök – aki egyébként igen szívesen mutatkozik a kamerák előtt, és mond szépeket, aminek a valóságtartalma gyakran tart a matematikai nullához – pedig látszólag tesz mindet úgy, mintha mi sem történt volna.
Nem lehet hallani egy hangot sem arról, hogy mit tervez a kormány a jövő évi költségvetéssel, a gyökeresen megváltozott helyzet kezelésével.

A parlamentben folyik a szócséplés egy olyan törvényjavaslatról, amely eleve felesleges (oktatási törvény), a politikusok a nyilvánosság előtt vitatkoznak arról, hogy a nyugdíjrendszert miként alakítják át. A kormányzat – Selmeczy Gabikán keresztül cáfolja a svéd rendszer bevezetését, az ellenzék pedig úgy látja, hogy az összes ezzel kapcsolatba hozható törvénykezés ezt készíti elő.

Megy a szópárbaj, a látszólagos adok-kapok, miközben a lényeg, mint egy nehézbombázó, itt dübörög a fejünk felett.
Az átlagpolgár látja, hallja a veszélyt, és elképedve veszi tudomásul, hogy választott vezetőinek fontosabb saját presztízsük, mint az ország és „alattvalóik” érdeke, a csőd elkerülése.
A kérdés ma már nem ez, hogy megbukott-e az „unortodox” gazdaságpolitika.

A kérdés az, hogy a szőnyegbombázást kibírja-e az ország, és lesz-e erő újra felépíteni azt a demokratikus, polgári értékrendet, amelyért oly sok áldozatot hozott ez az ország?
A másfél éves hatalomgyakorlás – egy hamis illúzióra (kétharmados felhatalmazás, amely végső soron csak feles, vagy még annyi sem) épült – látványos kudarcot vallott. Ám e kudarc romjai nem előidézőiket temetik maguk alá, hanem az átlagemberek sokaságát.

Ezért pedig ki viseli majd a felelősséget?

Az utolsó kérdés már csak azért is érdekes, mert az elmúlt másfél év alatt szinte semmi mást nem halottunk, mint a korábban regnáló kormányzat döntéseinek büntetőjogi kategóriává transzponálását. Ezek után mi lesz az elmúlt másfél év „gazdaságpolitikai” döntéseivel: a magán-nyugdíjpénztárak vagyonának eliminálásával, a készenléti hitelekből felvásárolt és értékét vesztő MOL pakettel, a Rábára – feleslegesen – kifizetett milliárdokkal, a hanyag és bornírt mondatok utáni devizaárfolyam-növekedéssel, a forint gyengítésével, a devizahitelesek ellehetetlenítésével? Az elszálló forintárfolyam okozta adósságnövekedéssel, és még folytathatnánk a sort?
Bár, a törvénykezési sietségben, megszavaztak egy törvényt – valószínűleg eredeti szándék szerint nem maguknak –, amely majd lehetővé teszi a funkciót viselő kormányzati tagok felelősségre vonását. Befoglalták az alkotmányba is az adósság nagyságának mértékét.

Így lesznek majd alkotmányellenesek, így teremtődik meg a jogalap méltó felelősségre vonásukra.

Mert azt azért ne higgyék, hogy ezt néhány millió ember „csak úgy” elfelejti majd.

TERVGAZDASÁG — GAZDÁLKODÁSI TERV

A világ újra véleményt mondott rólunk. Kormányunkról, annak gazdaságpolitikájáról, eddig megtett lépéseitől. Az értékelést befolyásolta az a politikai környezet is, amelyet a kormány kialakított itt, Európa közepén. A vélemény kialakításában szerepet játszott 2011 első féléve, az uniós elnökség teljesítménye, a hazai törvénykezési gyakorlat továbbá az is, hogy fittyet hányunk minden jóindulatú figyelmezetésre. Ezeket vagy nem veszi tudomásul a kormányzat – tagadja mindenáron –, vagy pedig – és ez a rosszabbik forgatókönyv – meg sem érti.

Ha a szép szó nem használ, akkor jönnek a szankciók. Egyrészt a politikaiak – nem függesztik fel a túlzott deficit eljárást – és a gazdaságiak. Most éppen azokat a forrásokat vonják meg az országtól, amely egyébként mindennapi működéséhez okvetlenül szükséges.
A rendszerváltás idején az egyik legfontosabb gazdasági propagandaszöveg az volt, hogy a tervgazdaság (ahogyan azt a létező szocializmus értelmezte) egy elvetendő módszer, mert a piac mindenhatósága „vezérli” majd a gazdaságot.
Nos, ez az állítás már akkor sem volt igaz, és napjainkban még úgy sem.

A nagy nemzetközi cégek mindegyike bizony közép- és hosszú távú tervekkel rendelkezik, amelyek meghatározzák a stratégiát, a fejlesztést, a piacon való részvétel minden szegmensét. (Elegendő ehhez egy komolyabb marketing vagy menedzsment tankönyvet elolvasni)
A szigorúan tervező cégek pedig egy dolgot nem szeretnek: a kiszámíthatatlanságot és a bizonytalanságot. Ahol ezt tapasztalják – legyen ez politikai vagy üzleti –, onnan kivonják erőforrásaikat, termelő egységeiket elköltözetik. Teszik ezt még akkor is, ha átmenetileg komoly veszteséget kell elkönyvelniük. Filozófiájuk ugyanis egyszerű: jobb a most tervezhető és kiszámolható veszteség, amit a jövőbeli haszonnal fedezhetek, mint a kiszámíthatatlan veszteség.
Ezeket a körülményeket figyelembe véve a hét végén a nagy hitelminősítők kis hazánkat a következőképp sorolták be:
Moody’s Corporation: Baa3; S&P (Standard and Poor’s): BBB-; Fitch Ratings BBB-. Ezek a kategóriák a „még befektetésre alkalmas, de folyamatosan figyelt” besorolást jelentik.
Minden további kategória a már befektetésre nem javasolt (azaz spekulatív, bóvli) kategória.

A kormány reakciói

A kormány teljes egészében visszautasította a nagy hitelminősítők értékelését. Sőt, megkérdőjelezték annak jogosságát, sőt kompetenciáját is. A kormányszóvivő szerint országok minősítésére ezeknek nem is lehetne joguk, hiszen csak vállalatokat minősíthetnének.

A teljes tévedés – vagy félrevezetés – iskolapéldája.

A két szóvivő (a kormányé és a kormányfőé) dolga persze védeni a mundér becsületét. De amikor kapitális oktondiságokat mondanak, akkor helyre kell rakni a dolgokat.
A hitelminősítők olyan gazdasági szereplők, akik segítik a világban jelen levő tőke és tőkeigény kölcsönös kielégítését. A nagy tőkével rendelkező befektetési alapok azonban a 21. század első évtizedére már nem a „gaz tőkések” meghosszabbított karjai, hanem a társadalmasodott tőke mozgatásának eszközei.
És itt egy-két szó a társadalmasodott tőkéről. Ma már a világ legnagyobb befektetői a különböző alapok, amelyek a kisemberek megtakarításait gyűjtik egybe, továbbá a nagy – többnyire multinacionális – biztosító társaságok, amelyek az előzőekhez hasonlóan a kisemberek megtakarításait, nyugdíj és egészség biztosítóit fogják egybe. Az itt felhalmozódó hatalmas összegeknek keresnek biztos és viszonylag stabil hozamú befektetéseket. Ilyenek például az állampapírok, amelyeket egyes államok a saját kiadásaik finanszírozására bocsátanak ki, általában viszonylag alacsony kamatra és hosszú lejáratra (1-15 éves futamidő).

A befektetési alapok felelősek az abban felhalmozott pénzek megfelelő kezeléséért, és hozamáért. Mivel egymaguk nincsenek abban a helyzetben, hogy a globális piac – és annak szereplőit: vállalatokat, multi cégeket, államokat – egyenként figyelemmel kísérjék és értékeljék, így erre szakosodott intézetekhez fordulnak. Az azoktól (a fent említettek egyikétől vagy mindháromtól) kapott információk alapján döntenek arról, hogy tőkéjüket hol helyezik el. Ahol biztos körülményeket találnak, azokat az értékpapírokat megveszik. Ahol a helyzet valamiért bizonytalan, onnan bizony kivonják tőkéjüket – illetve be sem fektetik. Nem kockáztatják adott esetben sok tíz- és százezer ügyfelük megtakarításait.
A kormány szóvivőinek érvelése ezért fals. Hiszen a hitelminősítők a tények és az adatok alapján értékelik a magyar gazdaságot. Az most könnyűnek találtatott. Nem ajánlják a befektetőknek, mert úgy ítélik meg, hogy a gazdaságpolitika nem biztosítja azt, amit elvárnak a befektetők (a stabilitást) és nem látnak semmiféle koherenciát.
A kérdés – persze költői – a továbbiakban csak az: milyen úton halad tovább az ország? Mert ha az eddigi cikk-cakk és kapkodás lesz a jellemző, akkor nem kell sokáig várni – néhány hét, hónap –, és a leminősítés következő fokozatával nézhetünk szembe.

Ez a fokozat pedig már a bóvli. Azaz az ország kibocsátott kötvényeit nem veszik meg, vagy ha igen, akkor hatalmas felárral, ami adott esetben az eredeti kamat szintjét is elérheti. Érthetőbben fogalmazva: a kincstár kibocsát kötvényeket 6 százalékos kamattal. A befektetők ezt azonban csak 10 százalékos áron hajlandók megvenni. Azaz a lejáratkor – illetve a köztes időben a kamatfizetés során – ennyit kell fizetni. Így ugyan nem az Orbán-kormány adósodik el, hanem az őket követőek kerülnek szinte lehetetlen költségvetési helyzetbe.
Persze mindezeket ki lehetne kerülni azzal, ha lenne egy valódi terv arra, hogy a gazdaság teljesítőképességét és hatékonyságát miként lehetne növelni, a költségvetésben hol és milyen mértékű megtakarításokat lehet realizálni.

De ehhez tervgazdálkodás – pontosabban gazdálkodási terv – kellene, ami szemlátomást nincs!

SULIBALHÉ

Balhé van a suliban! Az udvaron a szép őszi napsütésben a felsősök között egy kis alsós, talán negyedikes, toporzékol és kiabál. A nagyok csak nézik. Kicsit fentről lefele – hiszen a nyolcadikosok nagyon megnyúltak a nyáron, ez már a pubertás jele –, és láthatóan nem nagyon értik, hogy mi a fenét duzzog a kicsi, miért vág a fejükhöz mindenféle sületlenséget.

Pedig ismerik. Már azóta, hogy betette a lábát az iskolába. Igaz, akkor ők voltak alsósok, éppen átléptek a felső tagozatba. megesett a szívük a kis megszeppent emberkén, aki idegenül nézelődött a számára teljesen új körülmények között. A családi élet langy melegéből került a követelményeket szigorúan számon kérő iskolába.
A kicsi eleinte jó nebuló volt. Rendesen tanult, igyekezett elsajátítani mindazt, ami az iskola sajátja volt: az értékrendet, egymás becsülését, a munka értékét, és még sok minden más tulajdonságot, többek között a demokráciát.
A nagyok – akik akkora már felső tagozatosok lettek – hóna alá nyúltak a kicsinek. Ha elvesztette az uzsonnáját – mert azért valljuk meg, elég rendetlen volt – kisegítették egy-egy szelet csokival, meghívták a suli büféjébe egy üdítőre. Ott tudta meg például, hogy a büfés néni rendes, mert ha elfogy a zsebpénz, akkor hitelez néhány üdítő vagy szendvics erejéig.
Aztán, a negyedik végén, a kicsi valahogy megváltozott. Már nagynak érezte magát! Új gondolatai támadtak. Nem is tanult már olyan jól. Fennen hangoztatta, hogy az iskola értékeinél van jobb. Azok már idejét múltak, ő kitalált valami egészen újat!
A nagyobban csak hallgatták, és megpróbálták meggyőzni, hogy téved. Magyarázták, hogy az iskola értékrendje jó, mindaz, amit megtanultak a javukat szolgálta. Az egymáshoz való viszonyuk megerősítette őket.

Mondták neki szépen, tagoltan. Megpróbálták a tudást betölteni a kis pukkancs fejébe. Láthatóan nem ment. Még nagy nyilvánosság előtt az iskolai fórumon is ellentmondott mindenkinek, hirdetve saját ostobaságait.
Megverni nem akarták. Egyrészt nem fért össze az iskola házirendjével és hirdetett értékrendjével, másrészt a nagyobbak tudták, az erőszak ebben az esetben nem megoldás.
Más eszközökhöz nyúltak. Szóltak a büfés néninek, hogy kérje már el a kicsitől a sok ki nem fizetett üdítő és szendvics árát. Na, lett is nagy sírás-rívás. A hónap elején, amikor még volt valami apanázs a kicsi zsebében, a büfés néni, bizony, behajtotta a korábbi tartozásokat.
Kis erősünk meg ott állt a folyosón, és szomorúan nézegette üres zsebét. Még véletlenül sem fordult meg a fejében, hogy helyzetének saját maga az okozója. Kirohant az udvarra és hangosan – néha meg sem válogatott szavakkal – szidni kezdte a felsősöket, hogy ellopták az uzsonnáját.
Azok meg újra csak nézték a toporzékoló apróságot.
Aztán lassan hátat fordítottak neki.
Az egyik még hátrapillantva odavetette: magadnak köszönheted!

DESIGN CENTER

Fábry Sándornak anno, a legszebb éveiben – amikor még nem csapott össze felette a bulvár mocsara – volt sorozata a fenti címmel Teddy lapjában. Mindig könnyesre röhögtem magam a keresetlen értékelésein, miközben szembesültem „létezett szocializmusunk” tárgyi és környezeti valóságával.

Olvasgatva a Kerényi-féle festményekről írottakat, bölcs hozzáértők értékeléseit, bloggerek fanyalgását (mint amilyen ez is), komolyan visszasírom a régi Fábry ebbéli humorát és találó szavait.
Végignézve a képeket mégis úgy gondolom, hogy ezt az eklektikus tárlatot illő megfelelő komolysággal – már, ha ráveszi magát az ember – végignézni, és kisilabizálni az alkotásokból a rejtett mondanivalót, azt, amit ábrázolnak.
Ne ijedjen meg senki, nem veszem végig mind a 14 alkotást, mert az egyrészt meghaladná az itt közreadható terjedelmet, másrészt pedig elegendő szemezgetni belőlük, hogy magának az ötletnek a bornírtságát – alaptörvény illusztrálása – bemutassa.

Kövessük az időrendet.

A dualizmus korára ne vesztegessük az időnket, mert azért azt minden kisiskolás is tudja, hogy az 1867-es kiegyezést követő fellendülés – egészen az első világháborúig hazánk fényes korszaka volt.
(Persze itt is követtünk el kapitális baklövéseket, például a nemzetiségek „kezelése terén”, aminek folyománya lett az e sorozatban oly „szépen ábrázolt” trianoni döntés.)

Az első világháború

című festményen a kék mentében és piros nadrágban rohamozó huszárok arról tanúskodnak, hogy az alkotó semmit sem tud első világégésünkről, a „nagy háborúról” — ahogyan nagyapáink emlegették.
A huszárság létezett ugyan, mint fegyvernem, de ilyentén bevetésre nem került. A magyar huszárság – sajnos ez hadtörténelmi tény – gyalogosként vett rész a lövészárok harcokban, csukaszürkében, fázva, tetvesen és nélkülözve. A képen ábrázolt öltözet létezett, de mint díszöltözet. Ezt pedig nem lovasroham során hordták a huszártisztek, hanem társasági és egyéb kitüntetett alkalmakkor. A díszes ruházatot 1908-ban cserélték le: „… A honvédség békefelállásának 82 gyalogzászlóalja és 32 lovasszázada 97 gyalogoszászlóaljra (32 gyalogezred), 60 lovasszázadra (10 huszárezredre) szaporodott, amihez hozzájött még 8 tüzérezred (31 üteg) és 1 lovas tüzérosztály (3 üteg), valamint 32 gyalog- és 4 lovas géppuskás osztag.
A fegyverzetet, felszerelést és a ruházatot is lényegesen korszerűsítették… A honvédségnél 1909-ben léptek életbe a ruházati rendelkezések, amelyek a zubbony, nadrág és köpeny színét csukaszürkére változtatták.” (Magyarország Hadtörténete – Szerk: Tóth Sándor, Budapest, Zrínyi Kiadó 1985, II. köt. 37-38.old.)
A fentiek alapján gondolom, hogy festőnk nem a nagy háborút, hanem a róla kialakítandó romantikus, kicsit hamis képet ragadta meg, tette vászonra.

Horthy-kor

Horthy figurája – jó pestiesen szólva – nem semmi! Mintha a fővezér – obligát fehér lován – egy vasúti vagonban utazna, közben elmereng tengeri dicsőségén, amelyet a háttér ködében megjelenő Novara (vagy Budapest) hadihajók jelképeznek. Kicsit furcsa képzettársításra adhat okot a két „semmiből” jövő kéz, amely lova istrángját tartja. Nem lehet pontosan eldönteni, hogy az isteni gondviselést (ami Horthyt kormányzóvá tette) vagy másokat szimbolizál, akik rángatták őt uralma alatt.
Az előtérben három lábon álló reflektor minden esetre erős fénnyel világítja meg a lovat, jótékony árnyékban hagyva a kormányzót. E homály jellemzi ma e kor teljes megítélését.

A második világháború

A szent szűzre hajazó beállításban, a romok között gyermekét magához szorító anya képe drámai. Az előtérben heverő civil áldozatot jól ellenpontozza a támadó Liberátor. Mindez bemutatja, hogy szeretett fővárosunk mennyit szenvedett az ostrom alatt. A képről valahogy lemaradt – ha már a II. VH-ról beszélünk – az a néhány százezer áldozat, akit kihajtottak a Don mellé. Mint ahogy annak az ábrázolása is, hogy az előbb méltatott kormányzónak és környezetének milyen szerepe volt hazánk háborúba lépésében és a sokat emlegetett kiugrási kísérlet kudarcában.

Nagy Imre temetése

Rajk László méltán kikérheti magának a design-t! A festmény azonban túlmutat az eseményen. A vörös ég alatt – ne feledjük, ekkor még Népköztársaság vagyon –, az újratemetésen résztvevők háttal állnak a ravatalnak, így demonstrálva azt, hogy megtagadják Nagy Imre kommunista múltját. Az obeliszken azonban már megjelenik a rendszerváltó éveket jellemző kaméleon, amely – mint tudjuk –, úgy változtatja színét, ahogyan azt a környezete megkívánja. Kikre gondolhatott a festő? Örök talány marad! Minden esetre a tömegben felfedezni vélünk egy Kossuth-címert, talán némi utalás arra, hogy jobban illene a köztársasághoz, mint a mostani koronás jelkép.

Nemzeti Színház

Okosabb lett volna elhagyni. A színész óriásokat megbecsülni kellene, ápolni emléküket, semmint propagandára használni őket — szerintem kikérnék maguknak! A kép egy rosszul sikerült montázs, a legrosszabb szocreál iskola folytatása.

Lovasroham

A kódexlapra hajazó festői fogalmazás a hagyományokat van hivatva hangsúlyozni. A Szent György motívum érdekes újrafeldolgozása kicsit aggályos. Már csak ezért is, mert Szent György a sárkányt megtestesítő gonoszt tűzi lándzsavégre. E képen pedig a gonoszt megtestesítő Police lovas figura a fehérruhás – nyilvánvalóan az ártatlanságot és a szabadságot jelképező – nőalakra emeli hosszú pikáját, mintegy végezve a demokráciával.
Külön említést érdemelnek a keret kis miniatűrjei, amelyek mintegy alátámasztják a mondanivalót. A keresztbe tett szegfűk, alattuk a szintén keresztben ábrázolt tonfák jelképezik a 2006-os hatalom rendőri brutalitását. A két oldalt középen ábrázolt figurák pedig a kétségbeesést és az elfordulást szimbolizálják: Helyt kaptak a miniatűrök között a „szemkilövetés” áldozatai. A kép felső szélén középen pedig maga a koronás szabadság látszik feltámadni, mint főnix, vérmintás ruhájában. Alant pedig dübörög a sötét „fekete” sereg baljósan és engesztelhetetlenül.
Jobb sarkában pedig diszkréten húzódik meg az ellopott T-34-es.
A mű érdekes. Különösen így egyben.
Egyszerű ember azt mondja az ilyenre: lelke rajta!

Van az a pénz, amiért ilyen műveket lehet rendelni. manapság éppen 1, 6 millió darabonként.
Hogy mi lesz a sorsuk? Egyelőre kiállítják őket, aztán majd belekerülnek az Alaptörvény díszkiadásába, amelyet jó áron megvehet a „zember”. Majd osztogatni fogják a példányokat kiemelt vendégeknek. Azok meg elfogadják, és mint egy abszurd ország bornírt ajándékát elfogadják.

De gondoljunk bele: egy évszázad múlva esetleg még sokat is ér egy ilyen illusztrált kötet. Addigra ugyanis – ebben bízom – rég elmúlik a mostani hevület, és egy konszolidált normális társadalom néz vissza a múltjára, sokszor megmosolyogva azt.

Háry 2 in 1

Sokáig gondolkodtam, hogy ennek a postnak a Hoffmann meséi címet plagizáljam el, de Offenbach operájának tartalma nem illene a mondanivalómhoz. Bár abban is a magcsalás játssza a fő szerepet, de mégsem passzol napjaink hazudozásaihoz.

Az a polgár, aki csak egy icipicit is hallgat józan eszére, és hajlandó arra a fáradságra, hogy belegondoljon a regnáló kormány intézkedéseibe – sőt, esetleg arra vetemedik, hogy utána nézzen dolgaik egy kis részének – már ami nyilvánosságra kerül –, elképed, és kikéri magának, hogy ennyi szemenszedett hazugsággal traktálják napról napra.
Azzal lassan kis hazánkban mindenki tisztában van, hogy a Matolcsy György nevével fémjelzett gazdaságpolitika látványosan csődöt mondott. Az is érzi már a legtöbb ember, hogy bizony a Nemzeti Együttműködés Rendszere is akadozik, hiszen – ha a kommunikációban nincsenek is megszorítások – egyre jobban meg kell húzni azt a bizonyos nadrágszíjat. (Olcsó poén, de van hozzá egy Szíjjártónk is!)

A szög azonban ma már kibújt a zsákból.

Maga a miniszterelnök jelentette be, hogy a 2012-es költségvetésben a mozgástér nulla. Azaz nincs pénz semmire, továbbá csak akkor valósulhatnak meg a célok, ha legalább egyszázalékos növekedést produkál az ország.
Persze mindez nem előzmény nélkül való. Nem idézem most ide az elmúlt hónapok gazdaságpolitikai vitáit – az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetésétől, az IMF kialkolbólintásán át, a bank- és szektoriális adókig, az eistandolásig –, unásig ismerjük őket. És ami a lényeg: a hétköznapi emberek sokaságának az ott elhangzott érvek kínaiul vannak, hiszen nem értik a fiskális nyelvezetet.

Azt azonban szinte mindenki tudja már – vagy legalább is érzi –, hogy valami nagyon nincs jól. A kormány és a törvénykezés egyre több olyan helyre tolakszik be, ahol semmi keresnivalója nincs. A mai – még régi – alkotmánymódosításával pedig leplezetlenül beismerte, hogy vissza kívánja állítani a mindenható állam hegemóniáját. Az önkormányzati vagyonok „államosításának” lehetősége valóban nagy falat! Ha valaki azt mondta volna nem oly régen, hogy ebben az országban nincs mit ellopni, ki kell hogy józanodjon. A hitelekkel terhelt önkormányzati vagyon néhány jó húzással landolhat az állami vagyonkezelőnél. Mint ahogyan most a Rába NyRt is.

A nagy kérdés, hogy mit kezd ezzel a vagyonnal – ingatlanok, intézmények ingó és tárgyi eszközei, közintézmények (múzeumok, gyűjtemények) – az állam? Valószínű, hogy az első időben megpróbálja üzemeltetni azokat, hiszen az ígérete erre szól. Ám kis idő múlva ráébred majd, hogy ehhez nincsenek meg a megfelelő forrásai. Se anyagiakban, se szellemiekben.

Így – bár ne lenne igazam –, ezek a vagyonelemek előbb-utóbb újra magánkezekbe vándorolnak. Ebből pedig szépen gyarapodhat az éppen megvenni kívánt klientúra.
Vannak a hazai közéletben olyanok, akik nem kívánnak ebben szerepet játszani. Azoknak ma nincs más lehetőségük, mint feladják posztjukat, és tiltakoznak.
Ám a hatalom ezt nem jelzésként fogja fel, hanem – mintegy felsóhajtva, hogy ezzel sem nekik kell foglalkozni – örömmel fogadja el; eggyel kevesebb embert kell kirúgni, elmennek „ezek” maguktól is.
Miközben a politika színterén a hazudozás folyik tovább. Kiáll a miniszterelnök, és látszólag a legnagyobb lelki nyugalommal mondja a szemünkbe, hogy mindez értünk van, a magyarságért teszi mindezt.

Mint Háry János mesél mindenféle csodás dolgot, elámítva hallgatóit. De már Garai is jelzi, hogy a hős huszár meséjét csak élvezettel hallgatta a falu népsége, de tulajdonképpen szavát sem hitték.
Nos, mai Háry Jánosunk szavait még issza megtévesztett közönsége. Minden lépését igaznak és megkérdőjelezhetetlennek fogják fel.
De nézzünk egy kicsit túl azon a mindent elárasztó szóözönön, ami körülvesz bennünket.
Az Önkormányzatoktól záros határidőn belül elveszik a következőket: iskolák, egészségügyi intézmények, múzeumok, gyűjtemények. Természetesen az üzemeltetés mellett állami kézbe kerülnek maguk az épületek, az intézmények, azaz a vagyon. Az így kiüresedő önkormányzatok támogatása is csökkenni fog, hiszen „nem kell költenetek” sem erre, sem arra. Az amúgy is forráshiányos önkormányzatokat pedig további jövedelmüktől fosztják meg az adórendszer átalakításával. (Emlékezzünk csak: az iparűzési adó átalakításával jó néhány kisvárost küldtek padlóra.)
Aztán majd ráteszi az állam ez egyéb bevételekre is a kezét. Nem csodálkoznék azon, hogy ha – nem is rövid időn belül – magát az önkormányzatiságot silányítanák egyszerű állami hivatallá, amelynek megmaradó feladata a lakcímkártyák kiállítása, és egyéb adminisztratív feladatok ellátása lenne. Önállósága ezzel a nullára redukálódna. A nemzeti Együttműködés Rendszerében ez így van jól, hiszen mindez a „zemberek” érdekeit szolgálja.

A távlati cél: mindent állami ellenőrzés alá vonni. Minden önállóságot megszüntetni.
Háry János tehát hazudozik a nép előtt, miközben jó sameszai pedig megteremtik mindennek „törvényes” hátterét.

Hiszen törvény már – ne legyenek illúzióink, meg fogják szavazni – a nyugdíjjárulékok átalakítása szolidaritási adóvá. Szebben szólva: megfosztják a fizetőket attól a joguktól, hogy évtizedeken át leperkált forintjaikért valamire is jogosultak legyenek. Majd kapnak valamiféle „alapnyugdíjat” és ellátást, ami persze köszönő viszonyban sem lesz eddigi megtakarításaikkal. És ami a legpikánsabb az egészben, hogy nem is emelhetnek szót mindezért, hiszen az adójövedelmeket a mindenkori kormány saját politikája szerint oszthatja el. Ha ebbe nem fér bele a tisztességes nyugdíj, akkor nem lesz.
Ideje lenne már, hogy átlássák az emberek azoknak a törvénykezési aktusoknak a folyományait, amelyet a mai kormánypárt végez. Ugyanis, ha ez a társadalom ezt nagyon gyorsan nem fogja fel, úgy egy-két év múlva olyan helyzetben találja magát, amelyből nem vagy csak a legnagyobb nehézségek – generációs idő elteltével – talál kiutat.

VERETES SZAVAK EGY TÖRTÉNELEMÓRÁN

Valami nagyon nem stimmel. Vagy nagyon is!

Kezd konkrét formát és tartalmat önteni a NER (gyengébbek kedvéért: Nemzeti Együttműködés rendszere), és ahogyan alakul, úgy lesz egyre rútabb és visszataszítóbb.
Mert addig rendben is lenne a dolog, amíg valóban arról lenne szó, hogy a nép – az istenadta nép, felismerve érdekeit és helyzetét – összefog, kooperál valamilyen nemes cél érdekében. manapság azonban erről nincs szó!
Sőt a NER legfőbb szószólói és megtestesítői egyre többször szólják el magukat. A Báránybőr lassan lemállik a farkasról. Persze eddig is tudtuk, hogy nem éppen nyuszikákat juttatott a nép tévedése – holmi fülkeforradalom hevületében – a hatalomba. Eddig azért voltak olyan téveszméink, hogy valamelyest befolyásolhatja a közvélemény az történéseket.
De ma már bizton tudjuk, hogy ez csak naiv ábránd leend az elkövetkező években.

Hogy miből gondolom mindezt?

Hát onnan, hogy minden kímélet nélkül az arcomba vágták. És nem is akárki, hanem az ország egyik közjogi méltósága, akinek fő feladata a törvényes és alkotmányos rend őrzése, a törvényhozás és a demokrácia működésének koordinálása.
Éppen hazatérve dél-amerikai portyájáról, nem volt rest – eleget téve a felkérésnek, közben demonstrálandó, hogy milyen fontos ember a kisváros polgármestere az országos politikában – rendhagyó történelemórát celebrált az ottani gimnazistáknak.

Érdemes belehallgatni e valóban rendhagyó mondatokba. Tükröződik – kihallatszik – belőle a szándékos, politikai indíttatású történelemhamisítás.
A múlt eseményeinek a mába vetítése, és a ma rávetítése a múltra.
A házelnök bevezetőjében még megemlítette, hogy életében először 1984-ben járt Nyugat-Európában. És ahhoz, hogy útlevelét megkapja, számos „pöcsétet” kellett beszereznie „Gyurcsány Ferenc barátaitól, korosztálytársaitól és elvtársaitól – most ez nem vicc, tényleg –, akik azután Gyurcsány Ferenc köréhez tartoztak, mint vállalkozók, államtitkárok, meg mi minden… hogy én egy rendes elvtárs vagyok, tehát megérdemlem azt, hogy kiengedjenek az országból…”
Majd folytatta:
„1990-ben nem fejeztük be ’56 forradalmát, nem varrtuk el a szálakat. Nem vontuk felelősségre a hazaárulókat. És hogy miért gondolom, hogy ez befolyással van a mai demokráciánk működésére és mai megítélésére.
1994-ben a második szabad választásokon 33 százaléknyi vokssal az MSZP került hatalomra, amely a kommunista párt utódpártja, mind a mai napig, egyébként.
Négy év után – a negyven valahány év után is – kaptak négy évet, immáron kétségkívül demokratikus választások útján.
Az a Horn Gyula lett az ország miniszterelnöke, aki 1956-ban karhatalmista megtorlóként szolgált. Aki saját hazájára, saját fajtájára, idegen hatalom zsoldjában fegyvert fogott. És ha egy demokráciában lehet bocsánatos bűn a hazaárulás, hogyha – egyáltalán egy egészséges közösség az nem veti ki magából azokat, akik meggyötörték, elárulták, tönkretették, akkor annak súlyos konzekvenciái vannak.
Leginkább azok, amikkel ma szembesülnünk kell. Ha nem volt következménye mindazoknak a történelmi bűnöknek, amelyek november 4-ét követték, illetve azt megelőzték, akkor miért lenne bármilyen politikai tettnek következménye — gondolták azok, akik előttünk 2002 és 2010 között kormányoztak.
Ebben az értelemben, mindaz, ami velünk történt, történik – aminek most a levét isszuk sok tekintetben –, az így függ össze 1956-tal, november 4-ével, november 4-e lezáratlan történetével. Azzal, hogy nem végeztük el mi – az Önök szüleinek generációja – ami a dolgunk.”

Mi is a bajom ezzel a szöveggel?

Talán nem jó ez a 17-18 éves hallgatóságnak, akiket – mint riport végén kiderült, nem nagyon érdekelte és érintette meg a veretes szöveg?
A bajom ezzel az, hogy pontosan ott hangzott el — ahol. Ugyanis, lehet, hogy a fiatalokat „nem érintette meg” a mondandó, de valahol mégis megragadt bennük, a későbbiekben esetleg emlékeznek majd egy-egy részletére.
Mégis nagy a felelőssége annak, aki kiáll a fiatalok elé és valami autentikusat szeretne mondani. Ez a felelősség láthatóan hiányzott, mint ahogyan az autentikusság is.

Már a bevezető is sántít, mert 1984-ben Kövér László már a Bibó István Szakkollégium tagja, nevelőtanára. Igaz diplomáját csak 1986-ban vette készhez. Így nem igen volt szüksége az ELTE Jogi kar KISZ Bizottságának „hozzájárulásához”, hogy útlevelet kapjon. Inkább arról lehetett szó, hogy az említett testülettől kapott „ajánlás” gyorsította az akkori bürokratikus ügymenetet, mert akkoriban már nem volt probléma nyugati útlevelet kapni. A három évenkénti nyugati utak engedélyezését a rendelkezésre álló valutakeretek szűkössége indokolta. 1984-ben már politikai okokból nem tagadták meg a kiutazást. Az ajánlási „hátszél” inkább ahhoz kellett, hogy a 120 dolláros keretet ki lehessen váltani, ami egyben feltétele volt a nyugati útnak.
Gyurcsány Ferenc 1984-ben egy másik városban – Pécsett – fejezte be főiskolai tanulmányait. Tehát nem valószínű, hogy különösebb kapcsolata lett volna ebben az időben a fővárossal. A főiskolai tanulmányok után maradt is a baranyai városban és a Janus Pannonius Tudományegyetemen szerzett közgazdász diplomát. Mozgalmi munkáját 1981-ben kezdte, amikor a főiskola KISZ-bizottságának tagjává választották. Komolyabb KISZ-es megbízatása 1984-88-hoz kötődik, amikor a KISZ Pécs Városi Bizottságának titkárává választották.

Kövér László pedig 1989-ben találkozott Gyurcsány Ferenccel – amikor visszatérve 1987-88-as esztendők Soros ösztöndíjáról – mindketten fontos funkciót viselnek az KISZ romjain megalakult MISZOT vezetésében. Mindketten alelnökök ebben a rövid életű szervezetben.
De nem is az a célja ennek a postnak, hogy az orra alá dörgölje a házelnöknek, hogy rosszul emlékszik. Mindannyiunkkal előfordulhat, spongyát rá.
Az igazi probléma az az, ahogyan a forradalomról, november 4-éről, és annak mai hozadékairól beszél.
Egy mai gimnazistának – aki a rendszerváltás után három évvel született – maga a rendszerváltás is történelem. Nem élte meg, ismereteit jórész szülei elbeszéléseiből szerzi, vagy – kivételes esetben – utánanéz a fellelhető dokumentumoknak. Nem élte meg, nem is igazán érdekli. Mással van elfoglalva.
Persze közelmúltunk történetével illik tisztában lenni, de ez a mai fiataloknak igen nehéz, hiszen az események interpretációja legtöbbször az adott személy, szervezet stb. politikai érdekei szerint történik. Így esett ez most is Hódmezővásárhelyen.
Már szó sem esett arról, hogy Magyarország volt minta, ahol a rendszerváltás vér nélkül, politikai tárgyalások során ment végbe, ellenétben más országokkal: Románia, Lengyelország, Dél-Szláv államok, ahol polgárháborús állapotok voltak.
Kövér László most felemlegeti annak a politikai elitnek a hibáját, amelynek maga is jeles tagja volt, elfeledi ugyanakkor az első szabadon választott kormányfő, Antall József szavait: „tetszettek volna forradalmat csinálni” – amikor például kifogásolta az ellenzék (FIDESZ), hogy túl sok a kompromisszum.
A házelnök történelemórája, beszéde azt sugallja – na nem a gimnazistáknak, hanem náluk vájtabb fülű hallgatóinak –, hogy bizony a „múltat végképp eltörölni” indul, de ezúttal nem rabszolgahad, hanem egy abszolút hegemóniára törekvő politikai párt.
És ebben nincs semmilyen gátlásuk.

Sokan azért kárhoztatják a FIDESZ-t, hogy volt nyolc évük felkészülni a kormányzásra, és ahhoz képest gazdaságpolitikájuk és –irányításuk csapnivaló.
Csak most kezdjük megérteni, hogy mindez nem is érdekes. A nyolc év felkészülése nem arról szólt, hogy miként lehet az országot gazdagabbá tenni, nem arról szólt, hogy milyen hatékony gazdaságot kell építeni.
A nyolc év felkészülés arról szólt, hogy miként lehet a hatalmat úgy megragadni, hogy utána már fogni se kelljen, akkor is a markukban maradjon.
Meg kell hagyni, tökéletes munkát végeztek!

A nyolc ellenzéki év alatt csak azon járt a fejük, hogy a jelenlegi alkotmányos és jogi berendezkedést miként lehet átalakítani úgy, hogy leválthatatlanná legyenek.
A kormányra kerülésük pillanatától másra már nem is koncentráltak. A köztársaság jogrendszere 2010 őszére elbukott. Ekkor debütált a választási rendszer „lebutított” változata az önkormányzati választásokon.
Nem sorolom, aki figyelmesen követte az elmúlt másfél év törvénykezését, és az azzal kapcsolatos vitákat, tudja: ez a játszma elveszett. Mert húsz év demokratikus politikai játékszabályai mondtak csődöt. Senki sem – a választók sem – gondolta, hogy lesz olyan politikai erő Magyarországon, amelynek csak egyetlen célja van: a hatalom, és annak minden áron való gyakorlása. Nem gondolta senki, hogy lesz olyan politikai erő, amely önös érdeke lapján felülírja a két évtizedes közmegegyezést.
Márpedig megtörtént. Antall József szavait megfogadták: forradalmat csináltak.
A társadalom meg néz bambán maga elé, hogy ilyesmi megtörténhetett!
Pedig megtörtént. Ez az ára annak, ha nem ápoljuk nap, mint nap a demokráciát.
És ha Kövér tanár úrra hallgat a ma gimnazistája – meg sem fogja ismerni!

LEGITIM — ILLEGITIM?

Idézet a Magyarország Alaptörvényének Preambulumából, a Nemzeti Hitvallásból:


„Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét…
…Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.
Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.”

Nagy valószínűséggel ez adta az alapot Lázár János minapi kijelentésére az Országgyűlésben, miszerint az 1944. március 19-ét követően Magyarországon illegitim hatalom volt.
Dacára annak, hogy a fenti idézetet a mai parlamenti többség megszavazta, úgy gondolom, hogy a preambulumban foglaltak és Lázár János szavai is azt tükrözik, hogy nincsenek tisztában az idegen szavak jelentésével.
„Illegitim (lat) 1. törvényen kívüli állapot, 2. ritk. jogtalanság, törvénytelenség 3. titkos, földalatti tevékenység” — Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések Szótára. Akadémiai Kiadó – Budapest, 1983. Vagy más forrás szerint: „illegitim 1. hiv. jogtalan, nem törvényes, 2. jogosulatlan”. — Magyar Értelmező Szótár. Főszerkesztő: Pusztai Ferenc. Akadémiai Kiadó – Budapest 2008.
Ami a preambulumban még szőrmentén fogalmazott állítás –  azaz az elmúlt 45 év totális megtagadása – az a mai hatalmon levők szemében már jogtalansággá torzul. Ez pedig azt jelenti, hogy a fenti urak vagy a szavak jelentésével nincsenek tisztában, vagy nem ismerik a történelmünket, és annak politikatörténeti részét.
Bornírt kijelentéseket tesznek, és ezzel kívánják még ostobább tevékenységüket indokolni.

De lássuk a tényeket.

Azt senki sem tagadja, hogy 1944-ben a német megszállással hatalomra segített Szálasi Ferenc és szélsőjobboldali nyilas hatalma nem volt „legitim”, hiszen azt sem az országgyűlés, sem pedig demokratikus szavazás nem erősítette meg. Mindössze Magyarország kormányzója, Horthy Miklós „…rövid nyilatkozatot intézett a magyar palament két házához: »A magyar történelem súlyos nehéz órájában ezennel kinyilatkoztatom azt az elhatározásomat, hogy a hadvezetés eredményes folytatása és a nemzet belső egysége és összefogása érdekében kormányzói tisztemről és a kormányzói hatalommal kapcsolatos minden törvényes jogomról lemondok. Egyidejűleg Szálasi Ferencet a nemzeti összefogás kormányának megalakításával megbízom. Budapest, 1944. október 16. Horthy” .
Az idézet egy – elfogultságtól mentes – történésztől származik: Bryan Cartledge, Megmaradni című könyvének 440. oldaláról. Szálasi tehát valóban illegitim módon, a hitleri német vezetés nyomására került hatalomra.
Ami azonban 1945 tavaszától végbement ebben az országban, azt még véletlenül sem lehet illegitimnek tekinteni. Az 1944. december 21-én 230 választott képviselővel összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés, amely megválasztja egy nappal később az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, amelynek elnöke Vitéz Dálnoki Miklós Béla. Ennek a kormánynak a mandátuma 1945. novemberi választásokkal ér véget.
Ezen a választáson (november 4-én) elsöprő győzelmet aratott a Független Kisgazdapárt (57,03% - 245 mandátum). A kormányt Tildy Zoltán alakítja meg.
Az 1945-48-as időszakot koránt sem lehet illegitimnek tekinteni, hiszen a kormányzó pártok minden esetben demokratikus választások során nyerték el hatalmukat. Azon lehet vitatkozni – szigorúan a történelemtudomány keretein belül –, hogy az 1949-es választások mennyiben tekinthetők manipuláltnak. Azonban az tény, hogy a választásokon a népfront jelöltjei a szavazatok 96,27 százalékát kapták meg. Az a politikatörténeti eseménysor, hogy miként jutott el az ország oda, hogy Rákosi Mátyás felszámolhatta a többpártrendszert, külön értékelés tárgya lehet. De mindez nem jelenti azt, hogy az így kialakult hatalom nem volt legitim.
Külön vizsgálat tárgya lehet a törvényesség kérdése is. Azaz az így kialakult hatalom miként, és milyen törvényeket alkotott, azok a törvények miként befolyásolták a mindennapi életet, mennyiben feleltek meg az akkori politikai és társadalmi szerkezetnek.
A sokat szidott Rákosi-érában született törvények közül még ma is több érvényben van. Sőt a tárgyalt korszak alapvető törvényeit átvették a két háború közötti jogrendből. Még napjainkban is hatályos 1938-ban született törvény.

A FIDESZ politikai gondolatának bornírtsága

Tekintsünk el a legitim és az illegitim szótári alakjától. Figyeljünk inkább arra, hogy mindennek milyen üzenete van, milyen célokat szolgál, milyen társadalmi következményekkel jár.
Ha azt hangoztatjuk, hogy az 1944 októberétől eltelt időszak egészen a rendszerváltásig illegitim, úgy mindent zárójelbe teszünk, ami ebben az országban, abban a 46 esztendőben történt. Nem ismerjük el a háború utáni újjáépítést, nem számítanak az akkori eredmények, nem érdekesek az intézmények, nem tekintjük az emberek munkáját értékesnek és hasznosnak.
Az ostoba ember azt hiszi, hogy minden akkor kezdődik, amikor meglátta a napvilágot. Minden attól az időponttól számít, semmi sem érdekes, ami az előtt volt. A normálisan gondolkodók persze tudják azt, hogy ez nincs így, hiszen minden egymásra épül egy társadalomban. A generációk tevékenysége – legyen az helyes vagy helytelen – nyomot hagy. Ezt a nyomot nem lehet eltüntetni. Már csak azért sem, mert a társadalom kollektív tudatában megmarad.

Általában a diktatórikus rendszerek hajlamosak arra, hogy kitöröljenek „bizonyos eseményeket” a történelemből. De mint az bebizonyosodott, soha, egyetlen despotikus hatalomnak nem sikerült ezt elérnie. Hiába hangoztatta Cato, hogy „márpedig Karthágót el kell pusztítani”, hiába vonultak a 3. pun háborúban a római légiók a város alá, és tették azt a földdel egyenlővé, Kathágó emléke fennmaradt mind a mai napig.
Hiába énekelték oly lelkesen 40 évvel ezelőtt a mozgalmi dalt: „… a múltat végképp eltörölni…”, mégsem sikerült a polgári mentalitást kiirtani a magyar társadalomból.
Aki ennek a csaknem fél évszázadnak a legitimitását kérdőjelezi meg, az a déd- és nagyszüleink, apáink munkáját, verítékét annulálja. Arról nem is beszélve, hogy mérhetetlen tudatlanságról tesz tanúbizonyságot.
A FIDESZ mai vezetői közül csak néhányan születtek az 1956-os forradalom előtt. A legidősebb Stumpf István, aki 1957-ben született. A többiek, a meghatározó személyek, mind, mind később látták meg a napvilágot. (Kövér László 1959, Orbán Viktor 1963, Lázár János 1975, Szíjjártó Péter 1978.)
Nos, ezek a „fiúk” – és a FIDESZ frakció jelentős része – mind az úgynevezett „átkos Kádár-kornak” köszönhette azt, hogy jelenleg ott van, ahol. Ugyanis a hatvanas, hetvenes évek társadalmi fellendülése tette lehetővé, hogy elvégezzék iskoláikat, hogy egyetemre menjenek (sok esetben külföldi ösztöndíjjal).
Márpedig ha ők teszik zárójelbe gyermekkoruk világát, tekintik illegitimnek az akkori körülményeket, akkor saját magukat kérdőjelezik meg. Hiszen Kövér László is egy illegitim egyetemen szerezte diplomáját a nyolcvanas évek közepén, Lázár János is illegitim érettségit szerzett Hódmezővásárhelyen. Mi több, minden, amit szüleik tettek az törvénytelen volt. Tehát illegálisan szereztek maguknak tulajdont – még ha csak egy normális méretű családi házról van szó.
Szinte hallom az olvasó kommentjét: „ez így hülyeség”!

Így bizony! Ez így hülyeség!

Ám ha végiggondoljuk azt, hogy mit mondanak – és cselekednek –, akkor a fenti eredményre jutunk.

Ha pedig továbbgondoljuk a lehetséges fejleményeket – mint ahogyan azt a mai törvénykezés is bizonyítja: a bíróságok irányításáról szóló törvény, a választási törvény előkészületei stb. – máris előttünk áll az a rendszer, amelyet oly vehemenciával utasítanak el, és tekintenek illegitimnek.
Eddig nem gondoltam, hogy a történelem ismétli önmagát.
Márpedig ma ennek vagyunk tanúi. Kísérteties a hasonlóság az 1949-es időszakhoz. Ma is megjelent egy párt, amely hatalmas többsége birtokában módosítja az alkotmányt, átalakítja a közigazgatási rendszert, felszámolja a bíróságok önállóságát, maga alá gyűri a sajtót és a civil szervezeteket. Megpróbál az élet minden területén hegemóniára szert tenni, átalakítja a nagy társadalmi elosztórendszereket, kiszorít minden alternatív lehetőséget és kezdeményezést. A hatalomba saját klientúráját ülteti olyan időre, amely biztosítja a mostani kormány számára, hogy akkor is hatalmi tényező maradjon, ha esetleg eltávolítják a következő választáson.
Sokáig azt hittem, nem lehet párhuzam Rákosi Mátyás és Orbán Viktor között. Már csak azért sem mert kettejük regnálása között eltelt fél évszázad, és a társadalom egészen más állapotban van ma, mint közvetlenül a háború után.

De nagyon úgy néz ki a dolog, hogy tévedtem.
Deja vu érzésem van!
És ez most nem kellemes!

AZ ELHUNYTAK ÖRÖKSÉGE

Halottak napja van. Ilyenkor mindenki felidézi magában azokat az embereket, akiket elveszített. Kizarándokolunk volt szeretteink sírjához, rendbe szedjük azokat. Elhelyezzük az obligát mécseseket és a krizantémokat. Álldogálunk egy kicsit, felidézzük magunkban arcukat, ha emlékszünk még, hangjukat, gesztusaikat.

Ezt az ünnepet intimként kezeljük. Saját veszteségeinkre gondolunk, azt hangsúlyozzuk magunkban is. Pedig elment szüleink, rokonaink, barátaink öröksége nem mindig csak a mi emlékezetünk.
Ballagva szüleink sírjához nagy nevek tűnnek fel a köveken. Ők nem személyes ismerőseink, mégis tudjuk kik voltak. Hagytak ránk valamit. Találmányokat, szépen fogalmazott, bölcs sorokat, egy-egy feledhetetlen alakítást, hihetetlen teljesítményeket… és még folytathatnánk a sort.
Apánk és anyánk is hagyott ránk valamit: mintát, életfelfogást, értékrendet. Elgondolkodhatunk hát ezekben a napokban, hogy ezzel az örökséggel miként sáfárkodtunk.
A felgyorsult időben, napjaink ideges rohanásában és a bennünket körülvevő, már-már kaotikus körülmények között mennyire figyelünk saját örökségünkre?

Gondolunk-e arra, hogy mit szólnának az elmúlt húsz-harminc évben elhunyt rokonaink, barátaink mai dolgainkhoz? Mit szólnának ahhoz, hogy vannak, akik lenullázzák mindazt az erőfeszítést, melyet három generáció hozott létre ebben az országban?
Mit szólnának ahhoz, hogy a veríték, amivel felneveltek bennünket, az erőfeszítés, amivel megteremtették a tanulás, a boldogulás alapjait — egyik napról a másikra erodálódnak?
Kit érdekelnek a régiek! — hallom az ellenvetést.
Pedig ez nem így van! „Óriások vállán állunk”. Az előző generációk munkája, eredményei nélkül semmik lennénk. Nincs jogunk arra, hogy negligáljuk őket. Nem csak jogunk nincs erre, de a legnagyobb ostobaságot követnénk el magunk ellen, ha ezt tennénk.
Márpedig teszik! Legalább is azok, akik most kezükben fogják a kormányrudat. Valamilyen bornírt elkötelezettségtől fűtötten rombolják le az elmúlt negyedszázad – nem kis áldozatokkal létrehozott – eredményeit.

Nem is tudom, miként nézhetnek felmenőik szemébe. Hogyan magyarázzák meg a ma – negyven év körüli – politikusai a hatvanas éveiket (vagy többet) taposó szüleiknek, hogy mit csinálnak? Hogyan válaszolnának az elmúlt fél évszázadban dolgozó nagyszüleiknek, ha azok megkérdik, miként gazdálkodtak örökül hagyott javaikkal?
Halottaink csendesen nyugszanak a temetőkben. Valójában nem is halljuk a hangjukat, csak képzeletünkben rémlenek fel szemrehányó szavaik. Bízom abban, hogy ezek a gondolatok eszébe jutnak azoknak is, akiken múlik az, hogy holnap és holnap után milyen sorsa lesz a még élőknek.

Talán érdemes lenne hallgatni rájuk — meg a saját lelkiismeretükre!