SEMMI SE DRÁGA

Az elmúlt egy esztendő alatt elég sokszor írtam, hogy mindaz, ami mostanában körülvesz bennünket, az már régen meghaladta a realitás határait. Ez már maga a tömény irracionalitás!
Egész egyszerűen – gondolkodó állampolgárként – nem értem meg, hogy az államhatalom miként veszi magának a bátorságot arra, hogy – nemes egyszerűséggel – hülyének nézzen. Ha csak engem nézne annak, ám legyen, de ugyanezt teszi több millió polgártársammal is.

A mostani kormányzat „unortodox” intézkedései egymás után csapják ki a biztosítékokat a hazai közvélemény különböző csoportjainál – a munkaadóktól, a munkavállalókig, a nyugdíjasoktól az alkalmazottakig, az értelmiségiektől a kétkezi közmunkásokig –, de itt nem állnak meg. Magukra „haragították” az egész európai uniós intézményrendszert is. A diplomáciai figyelmeztetések negligálásától a gazdasági szereplők ellehetetlenítéséig sok mindent megengedtek maguknak. Mindezt tetézték azzal, hogy ráadásul írásba is adták, nem tekintik sajátjukénak az európai közösség legalapvetőbb normáit, az összetartó erőt jelentő értékeket.

Alkotmányozásukkal sorra szegték meg a demokrácia, a sajtószabadság elveit, vetették sutba – visszamenőleges hatályú, bornírt törvénykezésükkel – a legelemibb jogelveket, amelyek több száz éve garanciái a polgári rendnek.
Valahogy úgy néz ki az egész – alulnézetből –, hogy minden mindegy alapon politizálnak. Ép eszű pénzügyminiszter ki nem ejtené a száján azt a megjegyzést – még akkor sem, ha tisztában van a tényekkel –, hogy várja országa leminősítését. Amikor pedig e szavak után – a befektetők részéről teljesen jogosan, hiszen ki ne ismerné az adott ország helyzetét jobban, mint annak gazdasági minisztere – bekövetkezik a forint romlása és az állampapír piac lenullázódik, még a kormány értetlenkedik.
Mintha szándékosan idéznének elő minden eddiginél rosszabb állapotokat. Mintha egyáltalán nem érdekelné őket az a közel tízmillió ember, aki ebben az országban él, pedig majd’ minden kommunikációjukban sűrűn hivatkoznak a „zemberekre”. De valahogy a „zemberek” érdeke elvész ebben a nagy tevékenységben!
Ami pedig a legsötétebb ebben az egészben, hogy a folytonos rohanás közepette nem látható a cél. Nincs olyan – kézzelfogható és látható – közelebbi vagy távolabbi hatás, amely indokolná a napi döntéseket. És e célok hiányát nem csak a hazai közvélemény, hanem a nemzetközi közösség sem látja.

Ők nem haragszanak. Egyszerűen tudomásul veszik a regnáló kormány intézkedéseit, és megteszik az érdekeiknek megfelelő lépéseket. Nem adnak kölcsönt a költségvetés rövid távú finanszírozásához, kivonják a hazánkba hozott tőkét, óvakodnak attól, hogy nagyobb beruházásba fogjanak. A magyarországi pénzintézetek pedig egyre kevesebb összeget folyósítanak a hazai gazdaságnak, amely hitelek hiányában nem képes jövedelmet termelni, eleget tenni fejlesztési és növekedési kívánalmainknak.

A mára már kaotikus adórendszer – növelt ÁFA, a mindenféle szektoriális különadók, az állam mindenáron való pénzszerzési törekvései – tovább növeli a még potens beruházók hezitálását.

A legfelháborítóbb mindennek a propagandisztikus „kísérőzenéje”. A ma józanul gondolkodó emberek sokaságát az dühíti talán a legjobban – az után, hogy ellopták a megtakarításaikat, hogy életük napról napra drágul, de nem az árak emelkedése, hanem a rájuk rakódó adók miatt –, hogy mindezekkel kapcsolatban képesek a szemükbe hazudni, hogy ez nincs így!
Megpróbálják elhitetni azt, hogy az adóemelés nem az, hogy az ellátásra jogosító járulékbefizetések átnevezése adóvá, az mindössze egy adminisztratív lépés. Azt hiszik a hatalmon levők, hogy az állampolgárok sokasága olyan ostoba, hogy nem látja át ezeknek az intézkedéseknek a következményeit. Azt hiszik, hogy nem érik fel ésszel, hogy az adóból az állam kénye-kedve szerint finanszíroz valamilyen szolgáltatást, míg a járulékokból befolyó összegek csak arra fordíthatók, amire azt befizetik: nyugdíjra, egészségügyi ellátásra.
Azt hiszi a mai kormányzat, hogy képes a maga bornírt elképzelései szerint alakítani az ország jövőjét.
Lassan rá kell döbbennie, hogy ez az út zsákutca.
Magyarország ugyanis egy nyitott gazdaság. Nem a rendszerváltás óta, hanem körülbelül kétszáz éve. Mindig is függtünk attól, hogy a mezőgazdaság termékeinek milyen az európai piaca. Soha nem volt ebben az országban akkora gazdasági potenciál, amely elegendő lett volna a teljes ország ellátására.

(Már szinte hallom az ellenvetéseket, hogy a felvidéki és erdélyi bányák, a vas és az arany stb.) A közkeletű vélekedéseknek sajnos ellentmondanak a korabeli adatok. (Mindenki kikeresheti ezeket az adatokat, rendelkezésre állnak a net-en és a könyvtárakban). Az ország mindig is erősen függött – elsősorban a nyugati – kereskedelmi és gazdasági kapcsolatoktól. Ez ugyan a második világháború után megváltozott, az orientáció keletire változott, ám mégsem lettünk a „vas és acél országa”, bármennyire is szerette volna azt az akkori voluntarista vezetés. Az akkori erőltetett politika négy év alatt (1949–1953) omlott össze. A későbbiekben is maradt ugyan a keleti orientáció. Emlékszünk még a korabeli viccre: „Mi a KGST címere? …Zöld mezőben hét sovány tehén feji egymást!”.
A mostani helyzet már semmiben sem hasonlít a korábbiakra. A globális gazdaság követelményeinek eleget kell tenni, különben az ország a gazdaság – és ezzel a lét – perifériájára kerül. Be kell tagozódni az európai gazdaságba, hatékonyan és takarékosan kell gazdálkodnunk azzal, amink van. (De sokszor megírták ezt a szakértők: Róna Pétertől Lengyel Lászlón, Békesi Lászlón, Bod Péter Ákoson át Bokros Lajosig és Mellár Tamásig.)

Úgy látszik ez a hatalom nem ért abból sem, hogy – a rendszerváltás óta talán először – vonulnak csendes tízezrek az utcára. Ma még kulturáltan lépnek fel az intézkedések ellen. Még nem vesztették el önuralmukat. Most még csak mutatják, hogy mekkora az erejük.
Normális hatalom nem várja meg, míg ez az erő kirobban!

A TB KASSZÁN A SOR — HULLJON A FÉRGESE!

Az egészségügyi kormányzat újabb elképzelése szerint a beteg, ha „nem működik együtt” az orvossal – azaz nem változtat életmódján, szokásain –, úgy a gyógyszertámogatásról lemondhat, magyarán: többet fizet a medicináért, mint mások.

Ez még – feltételekkel – talán rendben is lenne, mert magának a betegnek is meg kell tennie mindent egészsége helyreállításának érdekében.
Az intézkedéscsomag azonban nem erről szól! Sőt, elsősorban nem erről!
Az ugyanis nem kapott kellő hangsúlyt a megjelent híradásokban, hogy a gyógyszerkassza „visszaperelné” a gyógyszergyártóktól azoknak a készítményeknek az árát, amelyről megállapítja, hogy „nem elég hatékony a terápiában”. Erre a biztosító egy regisztert hozna létre, amelyben azt követnék nyomon, hogy a beteg állapota miként változik az adott gyógyszer hatására. Ha az az „elvárásoknak” nem felel meg, úgy a többletköltségeket a gyártóra terhelik.
Ügyes! — szokták volt mondani!
Vesézzük ki ezt az intézkedéssort, mert több sebtől vérzik, és nagyon úgy néz ki, hogy mindössze egyetlen célja van: az amúgy is nehezen követhető költekezésű gyógyszerkasszából minél nagyobb összegeket kivenni, más célokra.
A bevezetni kívánt változások eleve bornírtnak tűnnek. A „legérdekesebb” ezek közül az, hogy a közgyógyellátás terhére csak a legolcsóbb – generikus – gyógyszerek rendelhetők, azok sem név, hanem hatóanyag szerint. Mari néninek ezentúl – csökkentendő koleszterin-szintjét – már nem az eddig jól megszokott (és szervezetének leginkább megfelelő, legkevesebb mellékhatást okozó) gyógyszerét írja majd fel a doktor, hanem egy molekula nevét. Majd a jó patikus eldönti, hogy e szerek közül melyik a legolcsóbb, és azt nyomja páciensünk kezébe. Hogy Mari néni ettől esetleg rosszul lesz, mert idős szervezete nem tűri az adott készítmény egyes összetevőit – vivőanyag stb. –, az már ez ő egyéni szociális problémája. Eszi, nem eszi, nem kap mást.
Ebben az elképzelésben és intézkedésben a betegen állapotán túl nem számít az orvos terápiás szabadsága sem. Sőt, a háziorvost büntetni szeretnék, ha modern, ám drága medicinát rendel. E mögött nyilván az a felfogás rejlik, hogy a háziorvosokat kilóra veszik meg a gyógyszergyártók, hogy csakis az ő termékeikkel gyógyítsák betegeiket. Azt feltételezi, hogy a gyógyítók nem betegeik érdekeit, hanem saját zsebük tömöttségét nézik. Ez a gondolkodásmód súlyosan sérti az orvosokat. Ugyanakkor arról is árulkodik, hogy a rendeletet kidolgozók egész egyszerűen nem értenek ahhoz, amit csinálnak.
Az emberek ugyanis különbözőek. Az azonos betegségre másként reagálnak, mint ahogyan másként reagálnak a rendelt gyógyszerekre is. Van, akinek az egyik a hatékony, van, akinek a másik. Szakmailag nem lehet egységesíteni a gyógyszerrendelést, mert adott esetben több problémát okoz, mint amennyit megtakaríthatunk. Ha valakinek egy medicina mellékhatásokat generál, akkor változtatni kell azon, mert a mellékhatások kezelése adott esetben többe – energiába, kezelésbe, gyógyszerezésbe – kerül, mint a drágább, de megfelelő orvosság.
Hasonlóan bornírt az a tervezet is, miszerint a különösen drága terápiák esetében – főleg onkológiai kórképekben –, „ha nem hat a készítmény”, a biztosító nem fizeti ki a támogatást. Azaz, a szerencsétlen – előrehaladott stádiumban levő rákos beteg – nyúljon a zsebébe, ha élni akar. Ugyanaz a helyzet mint előbb: a betegek különbözőképpen reagálnak a szerekre. Ezt sem az orvos, sem a beteg nem tudja előre. De mindez nem érdekes: az állam pénzéből ne „kísérletezzenek” a terápiát illetően!
És ez a lényeg! A jelenlegi kormányzati álláspont szerint mindez az „állam” pénze, amelyet másra kell fordítani! Ez a vélekedés pedig abszurd. Már csak azért is, mert a teljes TB kassza, egészségügyi és gyógyszerkasszástól, a munkavállalók és munkaadók járulékaiból áll össze, kiegészítése pedig a polgárok adóiból történik, azaz mindannyiunk pénzéből. Az államnak egyetlen feladata van ebben a kérdésben: a keretek biztosítása, a működés igazgatása.
Most már érthető, hogy miért számolták fel az OEP és a TB önkormányzatiságát. Most már érthető, hogy miért számolták fel a nagy „közalapokat”, miért illesztették azokat a minisztériumok fennhatósága alá, miért tették azt a költségvetés részeivé. Ezek a „megtakarítások” feloldódnak a kormány „gazdasági szabadságharcában”, mint a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások, és az IMF-hitel MOL-részvényekre költött milliárdjai. Egyikkel sem jutottunk előbbre, az ország adósságállománya több, mint kormányváltáskor volt, és az ország pénzügyi-gazdasági helyzete továbbra is zuhanópályán van. Ezen pedig az a néhány milliárd sem segít, amit most „megspórolni” akar a kormány!

Az eredményt előre lehet látni: egyre több beteg ember kerül a lét peremére. Nem lesz képes fizetni orvosságát. Választhat: vagy élelmet vesz magának, vagy a rendszeresen szedett orvosságát váltja ki. Ha ez utóbbira nem képes – ennyi a kormány üzenete –, akkor „hulljon a férgese”!

EGY ÚJ PÁRT LEHETŐSÉGEI

A Demokratikus Koalíció platform első születésnapján bejelentette, hogy kiválik az MSZP-ből és önálló pártként politizál a jövőben.

Most tekintsünk el attól, hogy a Fáy-utcai sportcsarnok közönsége osztatlan lelkesedéssel támogatta ezt a lépést. A csaknem kétezer ember, aki bezsúfolódott a vasas csarnokba, szép létszám. Már csak azért is, mert van a parlamentben párt, amelynek nincs ekkora tagsága. Persze ma, a médiapártok korában, nem elsődleges a tagság száma, de nem is elhanyagolható tényező.
A lényeg azonban nem ez, hanem az a politikai és társadalmi állapot, amelyben ma kis hazánk létezik.
A helyzet nem rózsás a politikai csoportosulások számára. Az orbáni-rendszer propagandisztikus nemzeti egysége, a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” láthatóan nem működik. Nem csak arról van szó, hogy a hétköznapi ember enyhe mosollyal sétál el a közintézmények falára kilógatott NENYI előtt, hanem arról is, hogy mindezt nem is veszi komolyan. Ha valóban a véleményét kérik, többségük – az utolsó közvélemény-kutatások alapján 55 százalékuk – úgy nyilatkozik, hogy nem lát olyan politikai erőt, amelyre szívesen adná a voksát. Ez pedig elgondolkodtató lehetne – már, ha figyelembe vennék – minden hazai politikai pártnak.
A társadalom talán soha sem volt Magyarországon olyan heterogén és töredezett, mint napjainkban. Az elmúlt 40 esztendő társadalmi átrendeződése – osztályok megszűnése, új társadalmi csoportok és rétegek kialakulása – mintha napjainkra érte volna el azt a szintet, amikor a régi politikai struktúra már képtelen megfelelni az elvárásoknak.
A ma embere – beleszokva a rendszerváltás utáni szabadságba, de még zsigerileg ragaszkodva a „jótékony és gondoskodó” államhoz – elégedetlen a politikai elit teljesítményével. Elégedetlen, mert ez a politikai osztály – néhány kis részét eltekintve regnál a rendszerváltás óta – nem volt képes az új követelményeknek megfelelően átalakítani a társadalmat. El volt foglalva a mindenkori „tűzoltással”, gazdasági és intézményi átalakításokkal, sok esetben a „szimbolikus” politizálással. Nem igen jutott energiája és figyelme arra, hogy magát a társadalmat – az egyszerű embert, a választót – formálja át, próbáljon meg valódi polgári körülményeket létrehozni.
Így manapság társadalmunk meglehetősen janusz-arcú. Egyrészt követeli az állam intézményeinek hatékonyságát, igényli az állam támogatását, abban az esetben, ha problémái keletkeznek. Másrészt igyekszik ezt minél „olcsóbban” letudni, szolidaritási morálja alacsony, a régi rendszerből maradt reflexekkel igyekszik kikerülni az előírásokat. Nem fizet adót és járulékokat, csak a legminimálisabb mértékben, ugyanakkor az ellátásokat maximálisan számon kéri és kiköveteli.
A társadalom heterogenitása – többszörös töredezettsége: vagyoni, jövedelmi, kulturális különbségei – szinte megoldhatatlan helyzet elé állítja a politikai pártokat, meghatározandó követendő politikájukat.

E helyzettel kell megbirkóznia a most alakult pártnak is.

A program – amelyet röviden nyugatos, balközép, polgári útnak határozhatunk meg – hatalmas feladatot vállal magára. Rávenni a mai magyar választópolgárokat arra, hogy gyökeresen vizsgálják felül eddigi attitűdjeiket. A közös munka a párt szerint azt jelenti, hogy a politika és az egyén harmonikusan együttműködik a célok érdekében. Az emberek – választópolgárok – megtanulják azt, hogy a politika által biztosított (törvényes) lehetőségekkel éljenek, és képesek legyen az öngondoskodásra, a szolidaritásra. Képesek legyenek legjobb tudásuk szerint mozgósítani energiáikat, dolgozni és tevékenykedni saját és családjuk érdekében. Ezzel ugyanis az országot gyarapítják, saját jólétüket teremtik meg. Azaz polgárok módjára élnek.
Ez így leírva egyszerűnek hat. Azonban talán ez a legnehezebb politikai feladat, amelyet ma egy párt magára vehet!
A Demokratikus Koalíció csak akkor lehet sikeres, ha ellenáll minden politikai párt legnagyobb kísértésének: a populizmusnak. Ez utóbbi – az alaptalan ígérgetések, a betarthatatlan programok – volt az, ami aláásta eddig is bármely eddig regnált kormánypárt presztízsét és hitelét.
Ha ez az új párt képes lesz megértetni a választókkal, hogy nem azért kell e politikai formációra szavazni, mert mindent megígér, hanem ezért, mert a lehetőségek szűk mezsgyéjén lavírozva – a polgárok egyetértésével és megértésével – mindent megtesz annak érdekében, hogy kivezesse az országot a mai csapdahelyzetből.

Majdnem elhangzott a DK születésnapján a híres Churchill idézet: „Nem tudok mást ígérni, mint vért, erőfeszítést, könnyeket és verítéket.” A vértől eltekintve a második világháborúban elhangzott idézet minden szava igaz lehet mostani állapotainkra. Ne gondolja senki, hogy a negyedik köztársaság megteremtése, az alkotmányosság, a jogállam és a szociális piacgazdaság helyreállítása egyik-napról a másikra lehetséges, csak egy sikeres választás eredménye, amelyen leváltják a most regnáló hatalmat.
A leváltás csak az első lépés. Utána kezdődik az építkezés. És ez a munka embert próbáló lesz. Az elmúlt másfél év rombolása ugyanis olyan károkat okozott, amelyek nem javíthatók annyi idő alatt, mint a károkozás. hasonlatos ez a helyzet ahhoz, hogy egy épületet 30 másodperc alatt fel lehet robbantani, de legalább egy év kell ahhoz, hogy újra felépülhessen.
A Demokratikus Koalíció sikerességének vannak más aspektusai is. Ki kell építenie azt a szellemi hátországot – gazdasági, társadalomtudós csapatot –, amely képes lesz konkrét programmá konvertálni a társadalom politikai óhaját. Sziszifuszi munka lesz. Visszaállítani az alkotmányosság rendjét, a bebetonozott kétharmados törvények hatályát. Mindezt pedig a polgári demokrácia játékszabályai szerint kell végbevinni. Mert ha nem így történik, úgy az végletes hitelvesztéssel járhat.
Ehhez kell a polgárok támogatása, ehhez kell a harmónia és a türelem valamint a bizalom.
Az én bizalmam megvan, mert tudom: nincs más út! Ha fontosabbnak tartom a szabadságot, mint a „jótékony állam gondoskodását”, ha bízom magamban, hogy képes vagyok ezért – szerény eszközeimmel – tenni, és ha azt gondolom, nem csak magam vagyok így ezzel, akkor az már bizakodásra ad okot.

„… Én dolgozni akarok…
…s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
(József Attila, 1936 júniusában)

Kormányzati csőd — A tények felülkerekednek

Akárhogy is olvasom a híreket, az elemzők értékeléseit, a kormányzat bújtatva megjelenő információit — egyetlen következtetés vonható le: a „nem ortodox” gazdaságpolitikának vége.

A Matolcsy-féle elképzelés megbukott szőröstől-bőröstől.
Hiába volt a magánnyugdíj-pénztárak államosítása, a kivetett szektoriális és bankadók sorozata. A gazdaság csak nem akar talpra állni, nem bővül a foglalkoztatás. A forint folyamatosan romlik, dacára annak, hogy a kormány „hadat üzent” az államadósságnak. Egyetlen területen sem látszik javulni a helyzet, sőt…!
Az átlagpolgár csak kapkodja a fejét, és sziszeg, mint a sarokba szorított kígyó. A forintja egyre kevesebbet ér. Ha autóval rendelkezik, most éppen azon töri a fejét, hogy talán eladja vagy leállítja, mert a 400 forint körüli üzemanyagárak már meggondolás tárgyává teszik, hogy azzal vigyük-e a gyereket iskolába.

De ne higgyük, hogy a kutaknál tapasztalt drágaság az csak a kocsink üzemeltetési költségeit növeli. A gázolaj és a benzin drágasága betüremkedik minden általunk fogyasztott termék árába. A piacon többe kerül a zöldség, a gyümölcs, a tej és minden termék, hiszen azokat szállítani kell. A kereskedő pedig költségeinek növekedését kíméletlenül érvényesíti a fogyasztói árakban. Ha nem ezt tenné, tönkremenne.
A kormány pedig kapkod. Látja a veszélyeket, de képtelen bármit is tenni. Saját csapdájába esett bele. Ígérgetett fűt-fát az elmúlt egy év alatt, ám ebből semmit sem volt képes teljesíteni. A személyi jövedelemadó rendszere teljes csődöt mondott. A maga által ütött költségvetési lyukat pedig képtelen befoltozni. Az meg sem fordul a hatalom fejében, hogy tökös legényként ki kellene állni a nyilvánosság elé, és beismerni: hölgyeim és uraim tévedtünk. Elképzeléseink tévesek voltak, visszatérünk a valós gazdasági élet megkövetelte politikához. Megtettünk ugyan az elmúlt időben mindent, hogy bornírt intézkedéseink következményeit enyhítsük – rohangáltunk steksz után Kínától Szaúd-Arábiáig a legkisebb siker nélkül –, ám mindez eredménytelennek bizonyult.

Hol van már az ígért egymillió munkahely! A kormányzati forrásból származó értékelés szerint (2060-ig szóló előrejelzés, készítette a Matolcsy műhely a költségvetés mellékleteként) a kormány tulajdonképpen lemondott a jelentős munkahelyteremtésről. Saját elemzésük szerint is maximum 400 ezerrel növekedhet a foglalkoztatottak száma 2020-ig. Tévesnek bizonyult a „lináris előrejelzés”, miszerint folyamatosan lehet növelni a munkahelyek számát. Ezt persze minden közgazdasági szakközépiskolás is látta, de a kormányzati propagandában olyan jól mutatott 2010 közepén.

Ebben az előrejelzésben ismerik be burkoltan, hogy a legnagyobb hiba a már említett nyugdíjrendszer visszaállamosítása volt. Saját szakértőik is igen borúlátók a jövőt illetően. Ha nem teljesülnek a foglalkoztatási tervek – márpedig látjuk, hogy nem – úgy a nyugdíjkassza szinte finanszírozhatatlan helyzetbe kerül a század közepére.
Ez persze egy cseppet sem aggasztja a mai kormányt, hiszen hol lesznek már ők akkor!
A baj csak az, hogy mindazt a vagyont, amelyet rövidlátó és ostoba politikájukkal ma felélnek, azt gyerekeinknek és unokáinknak kell újra megteremteni. Véres verítékkel.
A sikerpropaganda azonban folyik továbbra is lankadatlanul.

Magyarországon nincsenek megszorítások. Az ÁFA kétszázalékos növelése sem probléma, hiszen azt egy jól gazdálkodó háziasszony bizonyára képes kompenzálni — gondolja a hatalom. A valóságban persze ez csökkenti a fogyasztást, és növeli ez emberek nem közvetlen adóit. Hasonló a helyzet minden adófajtával, amelyet az új költségvetés bevezet. Takarékoskodik az önkormányzatok támogatásával, de nagylelkűen törvényben hatalmazza fel őket, hogy bizony olyan helyi adókat vessenek ki, amelyek a hiányzó állami forrásokat pótolják. (Lásd: építmény és telekadó.) Az persze kérdés, hogy az önkormányzatok mennyiben élnek a „lehetőséggel”, mert azt azért ők is látják, hogy ez jellegzetes esete annak, amikor más f@val verjük a csalánt. A kormány döngetheti a mellét, hogy nem emelt adót, csak a fránya önkormányzatok sanyargatják a népeket. Ügyes — szokták mondani.
A még munkahellyel rendelkezők pedig 2012-ben is néznek mint a moziban, mert valahogy nem kerül több pénz a borítékba.

A kormány gazdaságpolitikájával nem csak a lakosság elégedetlen. Nem elég, hogy nem érkezett el a tejjel-mézzel folyó Kánaán, de a nemzetközi gazdaság szereplői is egyre nagyobb meghökkenéssel nézik az ámokfutást.
Persze nekik valamivel jobb. Egyrészt tőkeerősek (euróválság ide vagy oda), másrészt pedig ők diktálják a peremfeltételeket. A reakciók gyorsak és húsbavágók.
A forint rohamosan értékelődik le. Azaz a magyar munkások munkája kevesebbet ér a piacon, mint eddig, ugyanakkor a szükséges nyersanyagok és fogyasztási javak pedig drágábba kerülnek.
Leminősítik az országot, így a befektetők elfordulnak tőlünk. Azaz a kormány a nehezen kap hitelt folyó kiadásaira (megemelkedik a kockázati felár – sokkal), a működő tőke pedig vonakodva jelenik meg.
Az eredmény pedig nem más, mint – minden sikerpropaganda ellenére – szépen menetelünk a szakadék felé, amely már csak egy lábnyira van előttünk.
De, mindez sebaj, mert majd megtanulunk a levegőben járni. A probléma csak az, hogy a gyakorlásra kevés idő marad, mert a (gazdasági) gravitáció előbb ver fölhöz bennünket, mint ahogy megtennénk ez első próbálkozásainkat a lépdeléssel.

BKV igen — USA nem

A miniszterelnök egy tiszta pillanatában megértette a BKV finanszírozási problémáját. Úgy látszik, Tarlós István érthető szavakkal magyarázta meg a minibusszal utazó kormányfőnek, hogy a BKV akkor is komoly problémákkal küzd, ha onnan nem „talicskázzák ki” a pénzt. Nem így áll a helyzet az amerikai nagykövettel, akinek augusztus óta nem képes időpontot adni egy találkozóra.

Ami ezt az utóbbit illeti, magam sem nagyon hajlanék egy olyan találkozóra, amelyen biztosan elmarasztalnak.
A lényeg azonban a megértésen van. Végre Orbán Viktor megértett valamit. Nagy dolog ez mostanában! Az persze már egy közepes képességű állampolgár számára is világos, hogy a fővárosi és egyéb nagyvárosi – Miskolc, Szeged, Győr, Pécs stb. – tömegközlekedés nem tartható fenn szubvenció nélkül. Így van ez a világ minden részén. Az állam – vagy a fenntartó önkormányzat – jelentős összegekkel támogatja ezeket a cégeket, hiszen a jegy- és bérletbevételek sehol sem fedezik a tömegközlekedés fenntartását. Mindez a probléma most manifesztálódott a miniszterelnök számára.

Összevonva szemöldökét, hosszas gondolkodás után végül is megértette a problémát. Ez persze semmit sem jelent, egy Orbán Viktori megértés nem biztos, hogy közvetlenül pénzre váltható. Tudja ezt a főpolgármester is, ám lényéből fakadóan ebben a kérdésben optimista. Annyira bízik, hogy íziben felvette a kapcsolatot a Nemzetgazdasági Minisztérium illetékes államtitkárával. Az ügy végleges megoldásával kapcsolatban azonban még nem mer nyilatkozni, mert isten és Orbán Viktor útjai kifürkészhetetlenek.
Budapest és az ország polgárainak nevében bízzunk abban, hogy végül is megkapja a közlekedési vállalat legalább azt az összeget, amely biztosítja folyamatos működését.
Nem így áll a miniszterelnök az amerikai probléma elé. Anno – hiszen az átlagpolgár miért is emlékezne rá, június 30-án –, amikor Budapesten megnyitották a Tom Lantos Intézetet, az amerikai külügyminiszter asszony találkozott a kormányfővel. A diplomácia szabályai, szokásai szerint cizellált mondatokban adta Orbán Viktor tudomására, hogy az Egyesült Államok kormányzata nem nézi jó szemmel azokat a politikai lépéseket, amelyek megnyirbálják a demokratikus és az állampolgári jogokat. „Magyarország barátaiként hangot adunk aggodalmainknak, és elkötelezettséget kértünk az igazságszolgáltatás függetlenséges, a szabad sajtó mellett” — hangsúlyozta parlamenti beszédében az amerikai külügyminiszter.
Ezek a szavak – lefordítva a hétköznapok nyelvére – azt jelentették, hogy az Egyesült Államok nehezményezi mindazt az antidemokratikus törvénykezést, amelyet a FIDESZ végbevitt a hatalomra jutása utáni egy évben.

Szegény Hillary Clinton azt hitte, hogy mondatai célba érnek. Nem így lett. Orbán Viktor láthatóan nem értette meg a szépen csomagolt mondatok üzenetét (persze, lehet, hogy rosszak voltak a tolmácsok, de ez kevéssé hihető). Egész egyszerűen nem értette meg az üzenetet.
Ez utóbbit pedig Amerika vette rossz néven. A washingtoni kormányzat rájött, hogy a hagyományos diplomáciai nyelvezettel nem ér el semmit. (Mint ahogyan az alacsony műveltségű ember sem igazán érti meg Arany János válogatott szavait.) Így utasította budapesti nagykövetét, hogy egy kicsit keresetlenebb kifejezésekkel magyarázza meg a magyar kormány fejének, hogy milyen kifogásokat talál politikájában az világ egyik nagyhatalma, amely egyben legerősebbike annak a szövetségnek, amelyhez hazánk önként csatlakozott.
Orbán Viktor pedig úgy viselkedik e szituációban, mint a kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, és tudja, jön majd a papa, aki jól le fogja tolni. Igyekszik nem szem elé kerülni, minél hosszabban kitolni azt az időt, amikor szembesülnie kell csínytevéseinek következményeivel.
A kormányfő augusztus óta nem talált időpontot arra, hogy fogadja az USA budapesti nagykövetét. Mint mindennek, ennek is következményei vannak. Most éppen a Washington Post-ban megjelenő cikk az. Ez nem éppen dicsérő szavakkal elemzi a FIDESZ – élén Orbán Viktor – politikáját.
E cikk pedig körülbelül ugyanazon a szinten fejezi ki kívánságait Magyarországgal kapcsolatban, mint a főváros főpolgármestere a BKV finanszírozásával kapcsolatban.
Ez utóbbit megértette a kormányfő. Kérdés az, hogy az előbbit megérti-e. Pedig nagyon egyértelmű az üzenet! Hatása pedig sokkal súlyosabb, mint a BKV néhány milliárdjának hiánya.

ELTELT TÍZ NAP — AZ ABSZURD FOKOZÓDIK

Régen nem ültem a klaviatúra elé. No, nem azért, mintha ne lenne véleményem – bosszankodásom – az elmúlt napok eseményeiről. Mindössze az a bajom, hogy a kormány intézkedéseit, a törvénykezés abszurdjait, a nagy elosztórendszerek feldúlását mind-mind megírták a kollégák, a szakpolitikákban járatos szereplők. Láthatóan minden eredmény nélkül. A kormányról lepereg minden figyelmeztetés, üzenet – a tüntetésektől a konzervatív volt köztársasági elnök „megszólalásáig” –, gyakorlata lassan irracionálisnak mondható.

A gazdaságban és a politikában végbevitt ámokfutása után – egyelőre csak budapesti szinten – nekiment a kultúrának is. Dörner kinevezése és a szakma tiltakozására adott válasz méltó a mostani főpolgármesterhez. A hoffmani oktatási reform pedig – pedagógus körökben – az erőszakkal lenyeletett nokedli esete. Hiába a sikerpropaganda, az új rendszer ódon illatot áraszt — hogy a legfinomabban fejezzem ki magam.
Egy blog nem alkalmas arra, hogy a részleteket kivesézzük, arra viszont éppen elég, hogy a fő vonalakat láttassuk.

Miről is van szó?

A kormány – és az uralkodó, látszólagos kétharmaddal rendelkező párt – a politikai hatalom megszerzése után, az állami és köztestületi pozíciókat kisajátítva, elérkezettnek találta az időt, hogy nekimenjen az ország szellemi kincsének. Ne gondoljuk azt, hogy az Új Színház ügye elszigetelt jelenség, ne gondoljuk azt, hogy az önkormányzati bürokraták túlbuzgóságának eredménye.
Látható a folyamat, és annak a célja is. A politikai és törvényhozói hatalom birtokában átalakítja a teljes politikai és intézményi felépítést. Ennek eredményeként szinte leválthatatlanná válik a demokratikusan gondolkodó állampolgárok számára.
Az így megszerzett sokéves regnálását pedig arra használja – volt erre már példa a magyar történelemben: 1921 után Trianon ürügyén, majd 1948 után a kommunizmus okán –, hogy átalakítsa a magyar kultúrát, a tömegek gondolkodását.
A politika az oktatási rendszerben felszámolja a tanítók szuverenitását, szoros állami és politikai ellenőrzés alá vonja az iskolába kerülő évfolyamok oktatását mind módszertanilag, mint tartalmilag. Veszélyes út!
Veszélyes, mert felszámolja a sokszínűséget, politikai indokokkal válogat az elmúlt évszázadok kulturális kincsében (amit nem oktatok, az nincs is!), felszámolva ezzel az önállóság legelemibb megjelenését is.
Mindezt a politikai (kulturális) célt végigvezetik az egész kulturális szférán. A művészeti köztestületek „államosításával” (lásd: NKA stb.), a filmipar és filmművészet központi irányításával ellehetetleníti a független művészeket. Nem alkotások születnek eztán, hanem „megrendelt művek” – például Kerényi elképzelési az alkotmány illusztrációiról –, így a rendszerváltás óta megteremtett alkotói szabadságot küldik a süllyesztőbe.
A nemzeti gondolkodás erőltetése azt mutatja, hogy a magát jobbközép elkötelezettségűnek meghatározó kormányerő egyre nagyobb – és tartalmilag elfogadhatatlan – gesztusokat tesz a szélsőjobboldalnak, annak az erőnek, amelynek társadalmi elfogadottsága – nem pedig politikai megjelenése – sokkal kisebb, mint parlamenti reprezentációja. Az „ellenék” ilyen előtérbe juttatása hatalmas károkat okozhat a magyar társadalomnak. Nem csak ezért, mert minden tisztességesen gondolkodó – magát országához hűnek és elkötelezettnek tartó – polgár számára elfogadhatatlan, hanem azért, mert elfogadhatatlan az ország egész politikai és gazdasági környezetének.
Dörner Hátországa tulajdonképpen nem létezik abban a felfogásban, mint ahogyan azt kifejti dolgozatában. Azért nem létezik, mert a minta, amit a kiváló színész elővesz, büdös. Egyszer már lehúzták a történelem klozetjén. A magyar ember szereti az országát, tesz is érte. Akkor is, ha nem ragaszt a kocsijára „Nagy-Magyarországos matricát, akkor is, ha nem tűzi ki ablakába az angyalos címeres lobogót. Az igazi magyar ember szeretné, ha megbecsült ország polgára lehetne, ha az az európai közösség, amelyhez csatlakozott sikeres lenne. Ezért képes dolgozni. Ez biztosítja, hogy sikeres legyen.
Sikeres legyen a kultúrában, amely a 21. század körülményei között már egészen más, mint száz esztendeje. A modern kultúra nyitott, sokszínű és független a politikai akaratoktól. Ez adja egyik legnagyobb erényét, ezért befogadható az emberek számára. E modern kultúrában mindenki megtalálja azokat ez értékeket, amelyeket „önként, nem parancsra” követhet.
Dörner elképzelése, Csurka hátszelével, pontosan ennek az ellenkezője. Egy régi, avítt és ártalmas gondolkodás tolakszik vissza. Fenyeget, követeli primátusát. Hiszen létezni is csak abban az esetben képes, ha azt a hatalom segíti.
Persze lehet, kicsit pesszimista vagyok. Legyen színháza a „hátországnak”, bizonyítsa be, hogy ezzel a programmal is képes talpon maradni. Lesznek, akik betöltik a nézőteret napról-napra, estéről-estére.
Ha így lesz, legyen! Nem foszthatunk meg senkit attól, hogy ha ilyen gondolatokra vágyik, megtalálja azt.
Azonban azt hiszem – sőt remélem –, e teátrum programjára önként nem nagyon lesz kíváncsi a közönség. Bevétel híján pedig tönkremegy a színház. Ám e tönkremenetelt ne akadályozza meg a hatalom. Ne adjon kiemelt támogatást, ne szervezzen „vatta” nézőket (középiskolásokat például) az előadásokra, az önkormányzatok vagy az állam – adófizetők által befizetett – pénzéből.

A gyakorlat azonban azt mutatja, ez utóbbi következik be.
Mert ez a gondolkodás mostanában a „cool”!

Tüntetnek? — Na és? Oszt jónapot!

Szeptember vége és október első napja úgy fog bevonulni a magyar politikatörténetbe, mint a magyar „D” nap. A Demokrácia-nap sikeréről már a tüntetés alatt is különböző vélemények láttak napvilágot. Pro és kontra.

A szakszervezetek és az emberek október 29-től folyamatosan megmutatták, hogy pontosan tudják, hogy mit tesz a regnáló kormány — minden sikerpropagandája ellenére. A demonstrációk kormányzati interpretálásában a legszemtelenebb és egyben a legcinikusabb megnyilvánulás az volt, amikor Orbán Viktor magyar hangja elszösszentette az ominózus mondatot: „A szakszervezetek demonstrációja szembe megy az emberek érdekeivel, amit a kormány képvisel”.
Ez, azért mindennek a teteje, de hűen tükrözi a kormányzat pökhendiségét, és azt filozófiát amit kormányra lépése óta képvisel.
Ez a filozófia pedig nem más, mint a társadalom egészének semmibevétele – hivatkozva a matematikai kétharmados felhatalmazásra –, az egyeztetések és tárgyalások, a kompromisszumok teljes hiánya. Úgy is fogalmazhatunk – amúgy Orbán Viktorosan –, „azt csinálunk, amit akarunk, ha nem tetszik, jónapot!”
Az elmúlt másfél év alatt – de sokszor leírták már – lebontották szinte a teljes demokratikus intézményi kontrollt. Megcsonkították a civil szervezetek, önálló szakszervezetek jogait, kezdve a sztrájkjoggal, folytatva a civil szervezetek anyagi ellehetetlenítésével, a munkáltatói és munkavállalói jogok sárba tiprásával. Hogy az alkotmányozásról ne is beszéljünk.

Mindez pedig történt eddig a tömegek csendes asszisztálásával, néhány – szórványos – demonstrációval (2011. januárja, sajtótörvény elleni tiltakozás, 2011. március 15-e, majd a Bohócforradalom). Mindegyik megmozduláson több ezren vettek rész. Láthatóan minden eredmény nélkül. A sajtótörvényt elfogadták, sőt megalkották a „tákolmányt” is. A kormány nem veszi tudomásul a társadalmi reakciókat.
Ennek két oka lehet: az egyik ok a kompromisszumképtelenség. A FIDESZ nem képes elviselni, hogy a saját elképzelésével szemben más gondolatok is felvetődhet. Így minden – saját politikáját módosítani szándékozó – javaslatra úgy tekint, mint tűrhetetlen skandalumra. Így minden épeszű érvet és megoldási verziót meggondolás nélkül utasít el. Ennek persze az lesz a következménye, hogy minden hibás döntése a saját fejére hullik vissza. Manapság úgy látszik, hogy védősisakot viselnek, mert a visszahulló következmények még nem sértették fel kemény fejüket. De ami késik, nem múlik, már csak azt kell kivárni, hogy mikor hoznak olyan rossz döntést, amelynek következményei nem csak a védősisakot ütik át, hanem magát az egész FIDESZ által kreált rendszert a földbe döngöli.
A másik ok a szellemi háttér hiánya. Az elmúlt hónapokban már látható, hogy a konzervatív eszmerendszert valló szakértői gárda kezd fokozatosan kivonulni a FIDESZ mögül. Ebben a rétegben is egyre több a kritikus hang, a bíráló megjegyzés mind a politikai lépésekkel, mind a gazdaságpolitikával kapcsolatban.

Hiába alkalmazza a párt és a kormány az eddig jól bevált PR és kommunikációs módszereket – alapozva arra, hogy ha a torzított tényeket (hazugságot) elegendő alkalommal ismétlem, az igazságként tűnik fel –, az ott hallottakat egyre többször írja felül a valóság a tömegekben. És ez utóbbiak alatt most nem azokat az embereket értem, akik átlátják e kormányzás félelmetes dilettantizmusát, hanem azokat, akik eddig elhitték szeretett pártvezérüknek, hogy kolbászból lesz a kerítés. Az egyszerű emberek – alkalmazottak, bérből és fizetésből élők, a leszakadó rétegek – már saját bőrükön érzik, hogy egyre rosszabb helyzetbe kerülnek: drágul az élet, megemelik az ÁFÁ-t. Nincs munka, sőt az adórendszer és más, „nem ortodox” gazdaságpolitikai döntések meggátolják a munkahely-teremtést, sőt az elbocsátások számát növelik. Az idősebb korosztály is komoly bajba kerül, mert fogyasztóként mindaz sújtja, mint a munkavállalókat, de ez tetéződik az életkorból is fakadó egészségügyi (gyógyszer) kiadások növekedésével.

Mindez sokmilliós tömeget juttat a korábbinál sokkal kedvezőtlenebb helyzetbe. És ezen nem segítenek a „harcba hívó” szavak, a „harcolunk” állandó hangsúlyozása.
Rosszabbul élnek hatalmas tömegek. Rosszabbul, mint két éve! Pedig akkor még „gazdasági válság” is volt.
A legnagyobb baj pedig az, hogy az egyre sűrűsödő tiltakozásokra a kormány nem figyel. Mint a szemellenzős sörösló megy előre, nem tekintve se jobbra, se balra. Menni fog egészen addig, amíg a falnak nem ütközik. Ekkor már nem lesz hová menni! Visszaút nincs, kanyarodni nem lehet sehová, mert ahová tart, az már zsákutca.
Ostoba módon nem képes felmérni, hogy mindezzel az ámokfutással mekkora kárt okoz. Na nem magának – a FIDESZ kára maximum politikai lesz (a büdös életbe nem fog hinni nekik senki) –, hanem az országnak sok-sok millió állampolgárnak.
Mert senkinek se legyenek kétségei: az FIDESZ országlásának kárát mi magunk fogjuk megfizetni. Minél hosszabb ideig regnálnak, annál nagyobb lesz az ár!
Ez a mostani D-day üzenete!