TŰRÉSHATÁR

Megint napok óta nem nyúltam a blogomhoz, folyamatosan azon járt az eszem, hogy meddig tart a társadalom tűréshatára.

Az elmúlt hét történéseiről persze meg van a magam véleménye, osztom is néhány blogger és cikkíró gondolatait. A tojásfejség – az ésszerű indokok és érvek alapján való véleményformálás – azonban pusztába kiáltott szóként hal el a közvéleményben.
Az internetes közösségeken megjelenő írások és az azokhoz fűzött kommentek – látszólag egy kis létszámú közösséget erősítenek meg gondolkodásukban – nagyobb csoportokra, társadalmi méretekben is releváns tömegre nincsenek hatással.

Az ország polgárainak nagy többsége sokkal elfoglaltabb annál, mintsem az Alkotmánybíróság összetételével, a hatalmi ágak széttöredezésével, az egyensúlyok felszámolásával foglalkozzon. Azzal kell törődniük, hogy megmaradjon a munkájuk – vagy éppen munkához jussanak –, legyen mit tenni az asztalra, kerüljön elég pénz a gyerekek iskolai könyveire, ki tudják fizetni az egyre emelkedő törlesztőrészleteket. Akik pedig mindezeken túl vannak, de még az aktív kor közepén járnak, azokat pedig aggasztja a jövő. Most tértek vissza az állami nyugdíjrendszerbe – kisebb-nagyobb nyomásnak engedve lemondtak évtizedes megtakarításukról, néhány millióról –, és igazán nem tudják, hogy milyen ellátásra számíthatnak majd egy-másfél évtized múlva. Tehát újra előttük a kérdés: élni vagy megtakarítani, hogy később élhessenek.

A fiatalabb generációt, a mostani harmincasokat, még nem érintette meg ez a probléma. Vagy ha igen, igyekeznek elhessegetni ezeket a gondolatokat, hiszen nekik más a fontos: a biztos egzisztencia-teremtés, a családalapítás. Ez sem kis feladat, sőt, manapság igen komoly feladat, mind erkölcsileg, mind anyagilag. A felelősség a gyermekek megfelelő neveléséért, és az ehhez szükséges anyagiak előteremtése — nem kis teher és feladat. (Sokak csak a legnagyobb nehézségek árán képesek erre.)
A mindennapi gondok tehát jótékonyan terelik el a figyelmet a politikáról, a politikai hatalom lépéseiről. A legtöbben nem is tulajdonítanak nagy fontosságot annak, hogy lassan kiépül körülöttünk egy voluntarista féldiktatúra. Nem érzik még ennek a közvetlen hatását, következményeit.
Ami késik, nem múlik — tartja a közmondás. Ám a következményekkel való szembesülés nagyon kemény lesz!

A hatalom jól kihasználja a rendelkezésére álló időt!

Még ezen az őszön megalkot minden lényeges törvényt. Minden tiltakozás ellenére el fogja fogadtatni a Tisztelt Házzal az új munka törvénykönyvét, az új választási rendszert és még egy kalapnyi kétharmados jogszabályt. Ezek pedig már alapjaiban fogják érinteni az átlagember hétköznapjait is.
Akkor lesz majd nagy sírás-rívás! A munkáltatók szinte bármit megtehetnek majd a munkavállalókkal; az alapjogok némileg kurtítva lesznek; az egészségügy továbbra is csak vegetál; az oktatást egyre jobban áthatja a régies, valláserkölcsi (keresztény) hagyomány.
Mindezek mire „tudatosodnak a sokaságban” addigra már késő lesz!
Az új államigazgatási és jogrendszer olyan fékeket jelent majd az ellenzők számára, amellyel nem, vagy csak igen nehezen birkózhatnak meg — ha magukat demokratáknak tartják.

Joggal vetődik fel a kérdés mi lesz ezután?

A reakciók többfélék lehetnek. A legvalószínűbb változat, hogy az elkeseredés tovább radikalizálja a szélsőjobboldalt, amely – hűen a magyar történelmi hagyományokhoz – képes jelentős tömegtámogatásra szert tenni. Ez a radikalizált szélsőjobb pedig megnyerheti a ma még „bizonytalan” kategóriába tartozó szavazókat, és még kormányalakítási lehetőségig is eljuthat.
A ma magukat demokratáknak tartó kis csoportok pedig – mivel mindegyik tudja a „tutit” – a mai állás szerint a legelemibb összefogásra is képtelenek. Pedig mindegyikük alapgondolata a polgári demokrácia. Ám úgy látszik ez nem elegendő, mint legkisebb közös osztó. Nem látszik kialakulni egy demokratikus tömb, amelynek céljai – s esetleges politikai együttműködése – alternatívát kínálna az előbbi bizonytalan tömegnek.
Nincs ezen a tájon egyetlen elfogadható és szerethető hívó szó, mind egyszerűen megfogalmazott cél, amit követni lehetne. A kormány politikájának kritikája pedig erőtlen és nem hatékony. Nincs valamire való alternatíva, hogy mit is kellene tenni, mi lenne a jobb, esetleg eredményesebb.
Így aztán maradéktalanul érvényesül a kormánypárt kommunikációja, a mindent elsöprő sikerpropaganda.

Az idő pedig telik.

Nincs valamire való helyzetértékelés. Ma kis országunk valamilyen elképzelt felhőben él. Még mindig azt hiszi magáról, hogy komoly szereplője térsége politikájának. Ezt a gondolatot táplálják az a múltba révedő politika, amely mai helyzetét olyannak képzeli, mint az történelmében kétszáz esztendővel ezelőtt volt. Nem merünk szembenézni azzal, hogy ma Magyarország lakosainak száma – és így piaci, gazdasági potenciálja – kevesebb, mint Nagy-Londoné. Mindössze az a különbség, hogy a terület, amelyen e tömeg osztozik, 93 ezer négyzetkilométer.

Szembe kellene néznünk azzal is, hogy az a fajta világlátás, ami jellemző ránk érdekes módon csak a határokon belül, nem eredményes. A hozzánk hasonló létszámú népességgel rendelkező országok valahogy sokkal jobban boldogulnak. Eltekintve évszázados különbségektől, egy nagyon lényeges dologban különböznek hazai polgártársainktól: a problémákat megoldandó feladatnak tekintik. Nem keresnek rajtuk kívül álló okokat – pedig kijutott az is –, hanem képesek tenni saját boldogulásukért, a polgári értékrend alapján.
Mi egy kicsit mindig sajnáljuk magunkat. Mindig másokra mutogatunk, mások tehetnek arról, hogy tehetetlenek vagyunk. És ez bizony kódolja a sikertelenséget!

Fel kéne nőni már!