Néhány napja nem írtam. Azon töprengtem, végleg ki kellene szállni e magam magamnak kreált mókuskerékből. Két okom is lenne rá: az egyik a csalódottság. Eleinte azt gondoltam, hogy mindaz, amit itt „összehord” az ember, annak legalább egy-egy darabkája eljut azokhoz, akik – végül is választott képviselőként ezt lenne a dolguk – azt hatékonyan felhasználhatnák. De nem ez történik, láthatóan és érezhetően egyetlen „politikacsináló” sem veszi magának a fáradságot, hogy legalább elolvassa ezeket a szösszeneteket, amelyek – és ebben biztos vagyok, mert több helyről, személytől kaptam ezirányú megerősítést, és nem csak a laikusoktól – elméletileg és gyakorlatilag is alátámasztottak, felhasználhatók lennének egy tisztességes modern politika kidolgozásában.
A másik ok az a végtelen közöny – és tisztelet annak a néhány tízezres tábornak, amely kiabál, amely ír és publikál vagy csak egyszerűen tiltakozik a maga módján, de nyilvánosan –, ami a mai közéletet jellemzi.
Az elmúlt két napban két olyan kormányzati intézkedés is napvilágot látott, amely joggal verhette ki a biztosítékot minden józanul és demokratikusan gondolkodó embernél. Csak a lényegesebbel foglalkoznék néhány szó erejéig:
Orbán Viktor felszólalt az Idősügyi Tanács ülésén. Mondott mindent össze-vissza a magyar nemzet felemelkedéséről, a társadalomnak az öregedéshez való viszonyáról, az elkövetkezőkben megvívandó harcokról. Kiemelte, hogy felértékelődött az ember 16-30 év közötti szakasza a holnapot felélő fogyasztás világában, így becsülve le a későbbi korosztályokat. Többek között szólt arról, hogy számít az idős korosztály munkájára is abban a nagy menetelésben, amely a bajba jutott európai gazdasági rendszertől minél messzebbre vigye az országot. Ez a feladat szokatlan megoldásokat igényel – emelte ki a miniszterelnök.
No, itt álljunk meg baráti szóra!
Idősek helyzete ma Magyarországon mindennek nevezhető, csak konszolidáltnak nem. Néhány ezres csoport kivételével a mai 60-asok és az annál idősebb korosztály életében – nem a maga hibájából – szinte semmit sem tudott felhalmozni. Ha csak a folyamatosan, egész életében központilag beszedett nyugdíj és egészségügyi járulékokat nem tekintjük annak. Nem volt képes vagyonokat felhalmozni, gyakorlatilag ma sincs semmije! Ne tekintsük vagyonnak a ma már javarészt lelakott, itt-ott felújításra, renoválásra szoruló ingatlanjaikat, legyenek azok vagy városban, vagy vidéken.
Ez a korosztály – amely a mai nyugdíjasok derékhadát alkotja – szülte meg a mai politikai elitet, ez a korosztály dolgozott inaszakadtáig a Kádár-rendszerben, hogy meglegyen az akkori idők „luxusa”: kis autó, kis kert, kis ház. Ez a korosztály építette fel azt az országot úgy, hogy közben neki is, és vezetőinek is gúzsba volt kötve a keze. Az ő kezeit a vezetés és a pártállam kötötte meg, a megkötők kezét pedig a SZU vezette szocialista tábor. Mindezek ellenére képes volt végbevinni egy gazdsági reformot a 60-as évek végén, képes volt megvívni egy vértelen rendszerváltást, és képes volt a megváltozott körülmények között is húzni az igát — igaz nem a javak felhalmozásáért, hanem már egyszerű megélhetéséért.
Orbán Viktor bizonyára nem gondolta mindezt végig. Nem ugrott ki Felcsútra, nem ült le a papával egy kis diskurzusra a múltról és az öregekről.
Elmondott beszéde nem csak az Idősügyi Tanács jól megválogatott – és válogatással egyenesen arányosan lojális – tagjait nézi le, és sérti meg, hanem minden ma Magyarországon élő 60 évnél idősebb embert.
Mert mi még emlékszünk a félmondatok jelentőségére. Mi még tudunk a sorok között olvasni! Tudjuk azt, hogy ha ilyen mézes-mázosan szólnak hozzánk (Majd egyszer kérünk magától valamit Pelikán elvtárs!), annak sosem jó vége!
Mint ahogyan most sem! Mert miről is van szó? Arról, hogy a források kimerülőben vannak. Ám nem azért, mert gonosz lelkek, a tőke és az Európai Unió kiszívta azt a vérünkkel együtt, hanem azért, mert ostoba intézkedések sora készteti a legnagyobb beruházókat ara, hogy hátat fordítsanak ennek a kis országnak és másutt keressenek partnereket.
Nem sorolom az okokat, mindannyian átéltük az elmúlt másfél év otromba rohanását.
Most az öregeken a sor. El kell venni mindenüket! Lehet – nyugdíj átalakítás néven – megfosztani őket a járandóságaiktól, lehet megkérdezésük nélkül visszamenőlegesen átalakítani a rendszert, bevezetni az alap és munkanyugdíjat.
Lehet elvenni húsz százalékot a „magas nyugdíjasoktól”, és lehet azzal kábítani a kisnyugdíjasokat, hogy az ő kompenzációjuknak ez az alapja. Előző blogomban már megírtam ennek a bornírtságát.
Az pedig, hogy a ma nyugdíjasainak munkájára számítanak, az már mindennek a teteje. Nem arról beszélek, hogy a ma nyugdíjasai ne lennének képesek nagy teljesítményekre. Arról beszélek, hogy ha a mai hazai munkaerőpiacon a képzett, ereje teljében levő fiatalabb korosztályoknak sincs munkája – a ráta közeledik a 12 százalékhoz –, akkor hogyan lehetne munkát adni a tapasztalatokkal és tudással kétségtelenül rendelkező nyugdíjasoknak?
Vegyük már észre, hogy mindez csak mókusvakítás, arra jó, hogy kicsit elkábítson a kenetteljes szöveg, és a bódultság pillanataiban ki lehessen húzni alólunk a még megmaradt talajt is.
Szisztematikusan dolgozik ez a kormány a szegények és az idősek ellen. Nem elegendő, hogy ráteszi a kezét a már említett nyugdíjakra, de lassan még az életelehetőségeit is korlátozza ennek a rétegnek. Azzal, hogy felemelik a gyógyszerek térítési díjait – ezzel persze „rendbe hozva” a gyógyszerkassza egyenlegét – a nyugdíjasok és ellátásra szorulók sokaságát állítja kényszerű döntés elé: mit vegyen meg. Vegyen meg az egyre dráguló – de az élethez okvetlenül szükséges – gyógyszerét, vagy vegye meg a mindennapi betevő falatját?
Ez elé a döntés elé állítani két generációt a legnagyobb felelőtlenségről és a szolidaritás teljes hiányáról vall.
Kedves idős barátaim – azok is akik néhány évvel ezelőtt még javában csörgettétek az órákat a Kossuth téren – ideje felébredni! Ideje kifejezni – az Idősügyi Tanáccsal ellentétben, amelyik csak bólogatásra képes – elégedetlenségünket és haragunkat. Akinek politikus leszármazója van, ideje hazarendelni és elővenni a prakkert, mint annak idején! A többieknek pedig – tudom fárasztó, mert fáj a láb és a derék, nehezen mozdulnak az ízületek – kivonulni, és megmutatni:
Nem ezt vártuk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése