VAGDALKOZÁS

Az elmúlt napokban a különböző médiumok viszonylag nagy teret szenteltek Kertész Ákos írásának. Újra megszólaltak a szélsőséges hangok pártállás és ideológiai hovatartozástól függetlenül. Az írott és elektronikus sajtóban se szeri se száma a szerzőt elítélő vagy védelmező írásoknak, amelyek legtöbbje nem fogja vissza magát, keresetlen szavakkal próbálja meg igazát bizonyítani.

Megszólaltak persze a mérsékeltebb véleményformálók is, ám ők elvesztek a hangos kavalkádban.

Mi is a baj ezzel a „küzdelemmel”?

Főleg az, hogy – a kívülállók számára, a nézelődők sokaságának – hiteltelen. Itt és most nem a megnyilatkozók személyére gondolok, hanem magára szituációra. Ha ugyanis megjelenik egy cikk – kétségtelenül hiteles forrásból –, aminek a tartalma kritikát érdemel, még akkor is, ha komoly aktuális politikai mondanivalója van, akkor azt akként kell kezelni.

Itt a szerző szubjektív – kétség kívül aktualitással és némi alappal bíró – megállapításai átkerültek egy másik dimenzióba, az aktuálpolitika mezejére, amelynek szereplői saját ideológiájuk szerint túlozzák el a véleményalkotást.

A jobboldal természetesen ismételgeti ezzel kapcsolatban antiszemita és rasszista mondandóját, felhasználva a Kertész mondatait, mintegy ezzel legitimálva saját világképüket. Így az eredetileg a társadalom lelkiismeretét felrázni kívánó – kétségtelenül „sarkos” – mondatok éppen az ellenkezőjét érik el. Alkalmat adnak az általa elítélt gondolkodás még szélesebb körben való népszerűsítésre.
Az ezen a reakción felháborodó liberális és demokratikus médiumok szerzői pedig – óvandó Kertészt – magyarázni kezdik a tulajdonképpen magyarázhatatlant.
Az olvasó és a kevés ismerettel rendelkező – éppen ezért igen befolyásolható – átlagolvasó pedig csak kapkodja a fejét.

Áll a tisztás szélén és nézi a két párbajozó felet, akik mindenfélével, válogatás nélkül támadnak egymásra. A küzdelem egy cseppet sem úri, egy cseppet sem fair. Kívülről nézve semmi felemelő nincs benne, és pont azt nem éri el, ami a cél lenne: egy toleráns, demokratikusabb társadalmi vélemény kialakítása, formálása.
Nagy indulatok uszulnak egymásra, a legkisebb eredmény nélkül. Pontosabban, az eredmény éppen ellentétes. Az eddig demokratikusan gondolkodókat is megingatja, a szélsőségesek pedig bizonyosságként értékelik.
Mindehhez persze hozzájárulnak az elmúlt négy évtized – különösen az elmúlt húsz év – kulturális és oktatási hiátusai, amelyet súlyosbít az a tény, hogy a rendszerváltás óta nem volt politikai erő, amely szembenézett volna hazánk újkori történetének eseményeivel.
Néhány elképesztően makacs történész és tudományos műhely – lehetne a neveket sorolni Ormos Máriától Romsics Ignácon, Hermann Róberten, Rainer M. Jánoson, Szakály Sándoron, Gerő Andráson át Juhász Gyuláig és még sokakig – megkísérli mindezt „rendbe tenni”. Ám az ő munkásságuk a maroknyi érdeklődő és egyetemi tanszék hallgatón kívül alig-alig jelenik meg a köztudatban.
Pedig az általuk kiadott tanulmányok és elemzések eligazítanak bennünket zavaros 20. századi történelmünkben. Mégis, munkáik, kiadványaik csekély figyelmet kapnak a mindent elárasztó bulvárlapok között, honlapjaik látogatottsága pedig elenyésző a szélsőséges portálokhoz képest.

Mindez persze azt hozza magával, hogy a rengeteg téves információ, hamis történelemkép és szélsőséges felfogás teret nyer, újdonságként hat a fiatalabb korosztályokra, főleg azért is, mert általános- és középiskoláink történelemoktatásáról sem mondhatjuk el, hogy annak színvonala a holdat verdesi.

Már a második generáció nő fel úgy, hogy történelmi ismeretei nem kielégítők. Ezt éppen azzal lehet szemléltetni, hogy Ormos Mária, a kiváló professor emerita, mondott le az oktatásról azzal az indokkal, hogy egyetemi tanárként nem lehet feladata a középiskolai anyag elsajátíttatása. A felvételt nyert hallgatók jelentős részének ugyanis elemi hiátusai voltak e diszciplinában.

Az idősebb generáció – az ötven felettiek – sokszor csodálkoznak azon, hogy a mai fiatalok (a harmincon aluliak) milyen nagy számban rajongói a szélsőséges gondolatoknak. Milyen hatékony a szélsőséges pártok propagandája körükben, mennyien vesznek rész rendezvényeiket (lásd: Magyar Sziget).
Maga a társadalom nem elég demokratikus ahhoz, hogy döntő többségében elutasítson mindenféle szélsőséges véleményt megnyilatkozást. Ennek okairól lehet vitatkozni. Lehet érvelni azzal, hogy a magyar társadalomnak soha sem volt az elmúlt 150 esztendőben folyamatosan 50-60 esztendeje arra, hogy egy-egy társadalmi formációt befogadjon. A polgári fejlődés is felemásra sikeredett a kiegyezés után. A nagyvárosokban gyors volt, felvette az európai mintákat, ám a vidék megmaradt csaknem ugyanabban a feudális viszonyrendszerben, amelyben azelőtt évszázadokat töltött el. Az első világháború sem hozott változást e társadalmi struktúrában, sőt a nemzetállam létrejötte, Trianon és a szomszédos államok status quoja még csak rontott rajta. A második világháború utáni polgári néhány év éppen emiatt volt olyan erőtlen, amely nem volt képes megakadályozni az újabb diktatúra kialakulását. De ez a szocialistának mondott társadalmi rend sem ért le a „gyökerekig”, nem vált elfogadottá – csak eltűrtté – az egész társadalomban. Mint ahogyan az elmúlt húsz év sem elegendő arra, hogy Magyarországon kialakuljon az a klasszikus polgárság, amely egész Európára jellemző, hiszen ez a réteg sohasem volt jelentős hazánkban. Legalább is abban az értelemben nem, mint ahogyan az a nyugati társadalmakban jellemző.

A polgári státus ugyanis nem jogi kategória. Kinevezni sem lehet. A polgári lét az egy identitás. Feltételezi az állam jogállami kereteit, a demokratikus szabadságot, a magunkért és másokért vállalt felelősséget. Feltételezi, hogy a polgár független az államtól, képes a nélkül is boldogulni, az állam nem szól bele mindennapjaiba, nem kényszeríti, és nem fenyegeti. A polgári lét feltételezi a kornak megfelelő műveltséget, a tájékozódás és véleménynyilvánítás lehetőségét, a toleranciát másokkal szemben.
Ezek a jellemzők ma nem általánosak kis hazánkban. Ma még a lakosság többsége nem e szerint az értékek szerint él, rendezi életét. Ma még – sajnálatos módon – a zöm függ az államtól, attól az államtól, amelyet maga tart el, a maga érdekében. Még mindig úgy tekint különböző igazgatási szintekre, mint „felsőbbségre”, holott az az általa választott testületek döntéseinek végrehajtója. Minimálisan azonos szinten van a polgárral, de semmiképpen sem felette.
Szóval van még mit elsajátítani, megtanulni.
A mai gyerekeknek és a jövő felnőtteinek lehet, hogy ez már menni fog. A mai többségnek még keserves.