MAL(ŐR) — volt már ilyen!

A magyar gazdaságtörténet legnagyobb környezeti bírságát 135,4 milliárdot szabtak ki a MAL-ra. Kétségtelen, a tavalyi vörösiszap katasztrófa a kis hazánk legnagyobb környezetszennyezése volt az elmúlt negyedszázadban, azonban a bírság mértéke még így is irreálisnak mondható annak fényében, hogy az állam mennyit költött a károk felszámolására.

Arról már nem is beszélve, hogy a közadakozásból összegyűjtött összegekkel még a mai napig sem számolt el a kormány nyilvánosan.
De nem is a bírság nagysága a lényeg – amelyet megfellebbez a cég –, hanem annak a célja. Egy nyilvánvalóan behajthatatlan bírság lehetőséget ad a további lépésekre, mint azt már pedzegette a nyilvánosság.

A gyakorlat nem új. A mai kormány – korábbi regnálása idején – már sikerrel alkalmazta azt a gyakorlatot. Bár az az eset nagyságát és az így megszerezhető vagyont tekintve elenyésző, ám megmutatta, hogy a alkalmazható módszer nagy értékű javak átjátszására a hatalom közeli klientúrának. Aki nem emlékezne az esetre, javaslom, idézze fel a millenáris körüli eseményeket. A volt Ganz Villamossági Művek privatizációs, majd újra államosító, és ismét privatizáló történetét.
A Ganz Villamossági művelet megvásárló Ansaldotól újra az államhoz kerülő belbudai gyár – a telke értékesebb volt, mint a rajta álló üzem – jellegzetes példája volt a ’90-es évek végének spekulációs ügyleteinek. Az első Orbán kormány a visszavásárolt telken a millenniumra kialakította a millenáris parkot és a kiállítóhelyet, a színháztermet.

Csak emlékeztetőül: ez volt a 2002-es kampány idején a FIDESZ média központja. Itt nyitották meg a belépőkhöz adott nylon órákról elhíresült „álmok álmodói című botrányos kiállítást, amely akkoriban kiütötte a biztosítékot. Minderre természetesen az akkori Orbán-kormány milliárdokat költött el. Bár a kivitelezésnek voltak buktatói, például a new yorki Guggenheim múzeumra hajazó „C” épületből nemes egyszerűséggel kifelejtették a légkondicionálást (hűtés-fűtést), amit utólag biggyesztettek a terasz két sarkába, eléggé eltorzítva az eredeti építészeti arculatot.
A MAL esetében is tetten érhető ez a tulajdonszerzési módszer. Már a katasztrófa első napján érzékelhettük ezt, amikor a miniszterelnök – amúgy gumicsizmásan – a helyszínen kijelentette, hogy a felelős márpedig a MAL, és bizony be is hajtják rajta az összes költséget. Azzal, hogy rögvest állami irányítás alá vették a céget – állami biztost kinevezve a cég élére, korlátozandó a tulajdonosok cselekvési szabadságát –, már előrevetítette, hogy valamiféle „célja” van az aktuális hatalomnak ezzel a részvénytársasággal.

A módszer szerint a forgatókönyv – szigorúan fikciós alapon – a következő lehet:
A MAL képtelen kifizetni a horribilis bírságot, azért az állam (a környezetvédelmi hatóság kezdeményezésére) jogszerűen indít felszámolási és csődeljárás a vállalat ellen. Ennek során elárverezik, és az már csak ujjgyakorlat, hogy azt az állam szerezze meg, hivatkozva a munkahely megtartás fontosságára. Ez után már csak néhány milliárd beruházásra van szükség – természetesen az adófizetők pénzén, a költségvetésből finanszírozva – és a MAL újra magánkezekbe kerülhet. A legjobb esetben a privatizáció során visszatérül az állam által elköltött néhány milliárd, de ez nem fő szempont.
Egy biztos: a MAL tulajdonosai lemondhatnak arról, hogy valaha is szuverén tulajdonukban marad a magyar alumíniumipar zászlóshajója. Arra szemet vetett az aktuális hatalom, és semmi sem akadályozza meg, hogy rátegye a kezét.
A probléma ebben az – az erkölcsi károkat nem számítva –, hogy ezek szerint egyetlen komoly vállalkozás sem lehet biztonságban, hiszen valamiféle „katasztrofális szükséghelyzetet” mindig elő lehet állítani. És még csodálkozunk azon, hogy a működő tőke némi fenntartásokkal kezeli hazánkat?