EGY BESZÉD ESSZENCIÁJA – TANULSÁGOKKAL

Vasárnapi blogom kifejtése, már csak ezért is, mert több hozzászóló felszólított arra, hogy tán bizonyítanám mondanivalóm.

Íme: Előrebocsátom, Vona Gábor beszéde egy jól felépített, hatásos szöveg. Első hallásra és olvasásra is veszélyes. Ugyanis oly mértékben van tele féligazságokkal és csúsztatásokkal, hogy már-már megcáfolhatatlanul igaznak tetszik. De azért, ha figyelmesen olvassuk, itt-ott kilóg a lóláb (vagy az ördög patája?).

Évadnyitó múltértékeléssel, férges alma nélkül — mint műfaj, világosítja fel hallgatóit bevezetésképp a párt (bocsánat: mozgalom) elnöke. (A dőlt betűvel szedett sorok az eredeti beszédből vett idézetek.)
A jobbik helye szerepe a mai hazai és nemzetközi környezetben – kezdte Vona Gábor.


Cél: „érjen véget az elmúlt 20 év. Az a húsz év, amely egy hazugságra épülő rendszert váltott fel, de nem az igazságra cserélte, hanem egy újabb hazugságra. Az a húsz év, amely egy megnyomorított társadalmat újra, most már a végletekig kifosztott. Az a húsz év, amely egy szétlopott országnak a maradékait is elszórta. Az a húsz év, amely egy erkölcsileg megroggyant népet még inkább a sárba taposott. Az a húsz év, amely egy büszkeségében meggyalázott nemzetet lépten-nyomon megalázott. Az a húsz év, amelynek egyetlen eredménye, hogy míg 1990-ben sokak álmodtak arról, hogy egyszer majd 60 ezer forintot keressenek, addig ez az álom mára – hozzáteszem sajnos – milliók számára megvalósult.”

Azaz a Jobbik célja, hogy felszámolja mindazt a demokratikus vívmányt, amelyet a magyar társadalom – való igaz, sok anyagi áldozat árán – elért. Hazugságnak (a pártok és a politika hazugságának) állítja be a demokratikus intézményrendszert, a szabadságjogokat – amellyel ő maga is él. Úgy állítja be, hogy mindez a politikai pártok hibája, a rendszerváltóké. Vona Gábor – és beszéd szerzői – nagyvonalúan elsiklanak a tények felett. Egészen más színben tüntetik fel a rendszerváltást és az akkor történteket. Nem képesek elemezni – pedig húsz év elteltével már lehet – azokat a körülményeket, amelyekben megszületett a Harmadik Magyar Köztársaság. Nagyvonalúan nem vesznek tudomást arról, hogy az első magyar demokratikus kormány bizony nem tejjel mézzel folyó kánaánt örökölt. Ez még akkor is így van, ha ma nagyon sokan nosztalgiával emlékeznek a késő-kádár kor „eredményeire”: a látszólagos munkabiztonságra, a mindennapi megélhetés” államilag garantált” voltára. Elfeledkeznek arról, hogy 20 milliárd dolláros adósságállománnyal kezdett az Antall-kabinet, amelyet – nem kihasználva a kedvező nemzetközi politikai és pénzügyi helyzetet – nem szanáltak, hanem vállalták visszafizetését.
Nagyvonalúan eltekint a Jobbik elnöke attól a történelmi és gazdasági ténytől, hogy a magyar gazdaságnak a nyolcvanas évek végén egyetlen ágazata volt, amely kiállta a versenyképesség próbáját: a mezőgazdaság. Az ipar és minden más szektor gazdaságtalanul, avult technológiákkal dolgozott, és végső soron, a világpiacon eladhatatlan, versenyképtelen termékeket állított elő.
De mindezeket a tényeket ismerjük. Csak hajlamosak vagyunk elfeledkezni róluk.
Persze, értem én Vona Gábor logikáját. Meg akar szólítani egy csoportot, egy réteget – nevezetesen az alulinformált, félig kiszolgáltatott helyzetben levő fiatalságot –, és el akarja velük hitetni, hogy egy országot, egy gazdaságot egy szegmentált, sokszínű társadalmat egyik napról a másikra meg lehet „javítani”, mintegy varázsszóra.

Az elmúlt húsz évről:

„Ebben a húsz évben az egész magyar társadalom csalódott, így az ún. rendszerváltó pártok – a Fidesz és az MSZP – nehéz helyzetbe kerültek. Egyszerre kellett védeniük gyalázatos teljesítményüket, másrészt magukat a megújulás letéteményeseiként feltüntetniük. Az MSZP volt a nehezebb helyzetben, mert az elmúlt húsz év felelősségének jelentős része őket terhelte, továbbá éppen az ő nemzetpusztító nyolc évük ébresztette fel az alvó többséget. A Fidesz érzékelve a folyamatokat, egy gyomorforgató játékba kezdett. Hagyta, hogy az MSZP a vesztébe rohanjon, amely még nem volna baj, sőt, igencsak kívánatos lenne, de egyúttal azt is engedte, hogy magával együtt az egész országot is csődbe vigye. Bár az utcán egyre erősebb volt az emberek hangja 2006 után, a Fidesz mégis úgy okoskodott, hogy minél jobban szétveri hazánkat Gyurcsány, 2010-ben annál nagyobb győzelmet arathatnak ők. És így is lett. Ki kell tehát mondani, a Fidesz nem azért nyerte meg a választásokat magabiztosan, mert annyira jó ellenzéki párt volt, vagyis mert munkája alapján megérdemelte, hanem azért, mert aljasul, bár jól számított. A „minél rosszabb az országnak, annál jobb nekem” logikája óriási választási győzelmet hozott neki.”

Ténykérdés, sok felmérés támasztja alá. A ’89-90-es évek eufóriája eltűnt. De nem most tűnt el, hanem már 1993-ra. A magyar társadalom akkor azt hitte – a rendszerváltó elit ezt sulykolta –, belátható időn belül eléri az áhított nyugati (főleg osztrák) életszínvonalat. Hogy ez nem így történt azért csak részben felelősek a rendszerváltó pártok. És itt megint a szónok csúsztatása. Ugyanis a rendszerváltó pártok nem FIDESZ és az MSZP voltak, hanem a hatalmas támogatottságú MDF és a szintén nagy támogatottságú SZDSZ. De ott sertepertélt a rendszerváltásnál a FKGP és még több párt is. Bővebb kifejtésre nincs lehetőség e sorok között, de az internet számos információval szolgál.
Az a csúsztatás, hogy Magyarország minden jelen problémájáért az MSZP-t illetve az ellenzékben nem valami fényes, obstruktív politikát bemutató FIDESZ-t – aminek természetesen van alapja – okolja, leegyszerűsítő és ugyanolyan demagóg, mint a jelenlegi kormánypárt politikája.
Azzal a mondatával pedig, amellyel mindezt folytatja, bebizonyítja, hogy a Jobbik nem polgári demokráciában gondolkodik, mert parlamenti párttársait ellenségnek tekinti. Annak tekinti a FIDESZ-t is. A kormányzópárt szidalmazása közepette megenged magának egy kis burkolt antiszemitizmust is:

„…Orbán Viktor szavazatával aláírta Izrael és az EU társulási szerződését, amelynek értelmében az eddig is igen védtelen hazai gazdaságot teljesen megnyitjuk a zsidó állam előtt.” Ezzel mintegy azt erősítve, hogy lám-lám a zsidók még a FIDESZT-t is kényszerítik arra, hogy: „…A forradalmi melldöngetéssel bevezetett válságadókat a multik olyan könnyedén terhelik át a lakosságra, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. A „mindenkit megvédünk” szlogenje helyett megindultak a kilakoltatások, a bankok folyamatosan adják el követeléseiket a tenyerüket dörzsölő behajtó cégeknek, egymillió ember pedig máról holnapra az utcára kerülhet.”

Mindez azt sugallja, hogy a gaz, cionista banktőke galádul és gátlástalanul garázdálkodhat ezentúl hazánkban immár „törvényesen”. Teljesen figyelmen kívül tartja, hogy a magyar gazdaság – nem csak a rendszerváltás óta, de azelőtt is – nyílt gazdaság volt/van. A nyílt gazdaságok pedig ki vannak téve az egyre bonyolultabb világgazdaság változásainak. Így az nem a „zsidó tőke” kénye kedvétől,l a multinacionális cégek szándékaitól függ, hanem attól, hogy a hazánkban levő gazdasági kapacitások milyen hatásfokkal képesek illeszkedni a nemzetközi gazdasági együttműködésbe.
Még megemlíti a „cigánybűnözés” elhallgatását, vagy a lisszaboni szerződés újragondolásának követelését.
Teszi mindezeket úgy, hogy közben önmaga is tudja: amit mond az nem más féligazságok halmazánál, amelyekkel jól lehet befolyásolni a hallgatót, de egyébként önmagukban üres lufik. Ugyanis a „cigánybűnözés”, mint kategória – már oly sokan bizonyították, nem politikusok, szakemberek – nem létezik. Az Unió alkotmányának számító Lisszaboni Szerződést pedig nem lehet „csak úgy” újragondolni, ahhoz az unió összes tagállamának egyetértése és támogatása szükséges, ami a mai gazdasági és politikai helyzetben olyan követelés, mintha azt kérné Magyarország: kapjon a többi tagállamhoz képest dupla támogatást a kohéziós alapokból.

A beszéd következő részében értékeli az MSZP és és a FIDESZ politikáját, Olyan ez a rész, mint amikor a gyerekek dicsekednek az óvó néninek. Ők a szépek és a jók, a többiek pedig mind buták, csúnyák, sőt rosszindulatúak, és ezt a felnőttek nem veszik észre, mindig a többieknek adják a cukorkát.
De ne legyünk elfogultak. A gyerekesség – pontosabban a felelőtlen ígérgetés és populista demagógia – a Jobbik jövőképében is tetten érhető. Maga Vona Gábor sorolta, hogy mi mindent valósítanának meg, ha kormányzati pozícióba kerülnének. Lássuk:

„Jobbik az átlagos keresetűeknél 12, a jobb keresetűeknél 20, az évi 12 millió forintnál többet keresőknél 32%-os szja-kulcsot támogatna, egyúttal az első és a második gyermek vállalására ösztönözne.”

Ez rendjén való is lenne, egyrészt visszaállítaná a jövedelemarányos adózást, segítene bizonyos mértékig a költségvetésen. Ám botorság azt hinni, hogy ez ösztönözné a gyermekvállalást.
Ide csak egy kis beszúrás: egész Európában nem azért csökken a népszaporulat, mert az emberek sajátosan önzők, vagy olyan szegények. A szociológiai jelenség mögött az a felismerés áll, hogy az elmúlt 40 évben a gazdaság munkaerő szükséglete minden szektorban szignifikánsan csökkent, és csökkenni fog a jövőben is. Azaz: a gazdaságnak – a tudományos, technológiai fejlődésnek köszönhetően – egyre kevesebb élőmunkára van és lesz szüksége. Ez olyan tény, amelyet egyetlen politikus és társadalomtudománnyal foglalkozó nem kerülhet meg.

Érdekes módon szeretné megsegíteni a Jobbik a kétségtelenül szorult helyzetben levő devizaadósokat: „A Jobbik… létrehozza a Nemzeti Kríziskezelőt, amely a kormánnyal ellentétben nem a családok ingatlanjait államosítaná, hanem a hiteleiket. És az eredeti árfolyamon forintosítva lehetővé tennénk mindenkinek a tisztességes ütemezéssel történő visszafizetést.”
Mint tudjuk, ez az ötlet felvetődött már korábban is. Neves közgazdászok számolták ki, hogy az adósságtömeg „állami kiváltása” akkora összegbe kerülne, amelynek forrása nem áll az állam rendelkezésére. Ezt még újabb államkölcsönök felvételével sem lehet előteremteni.

Az ország jövőjéről beszélve Vona Gábor szerint új szövetségesek után kellene néznünk. Mert mind az Európai Unió, mint az Észak-Atlanti Együttműködés csak gyarmati helyzetbe hozta az országot.

„Mondjuk ki, hogy a Washington-Brüsszel-Tel-Aviv-tengely urai már korántsem olyan félelmetesek. Ők a keleti fordulattal nem tudnak mit kezdeni. De mi igen. És ez a mi nagy lehetőségünk. Kihasználva keleti származásunkat, amely ugye nem finnugor, partneri-szövetségesi kapcsolatba kell lépnünk kelettel… A nemzetközi csapdából tehát van kiút. A válságba zuhant EU sorsa megpecsételődött. Csak bukásának időpontja kérdés. Nekünk ezért el kell kezdenünk építeni hazánk új helyét és szerepét a nagyvilágban. Ehhez két dolog kell. Egyrészt a valódi keleti fordulat, és nem a közel-keleti, amelyet a Fidesz és az MSZP képvisel. A másik pedig a trianoni probléma megoldásával – amely az őshonos magyar kisebbségek önrendelkezését kell, hogy jelentse – a szomszédos országokkal való történelmi kiegyezés. Ez a kettő kell, és van kiút a gyarmati létből.”

Azon kívül, hogy ez egy utalás a Jobbik által szeretett hun-magyar kontinuitásra, nem igazán van reális alapja. Nagy valószínűséggel a feljövő Kelet: Kína, India és a Csendes-óceáni térség lesznek a következő évszázad meghatározó gazdasági hatalmai. Abban a hitben ringatni magunkat, hogy pusztán származásunk okán fognak bennünket megsegíteni ezek — nagy bornírtság.
Kína ugyan régóta kívánja kiterjeszteni gazdasági kapcsolatait az öreg kontinensre, de ezt szigorúan üzleti, financiális alapon teszi, és tenné velünk is, nem a két szép szemünkért.
A nemzetközi csapda Vona szerint csak az egyik buktató, a másik az ország gazdasági helyzete, az adósságcsapda.

„Ezt az adósságtömeget nincs az a magyar gazdaság, amely vissza tudná fizetni, mert miközben az adósság nőtt, a feltételek csak rosszabbak lettek. És valójában nincs is már magyar, csak magyarországi gazdaság…. Szóval naiv, aki azt hiszi, majd vissza tudjuk fizetni a gazdaság felpörgetésével ezt a hatalmas adósságot… Maga a gazdaság felpörgetése is naivitás, hiszen az több más probléma mellett éppen a hatalmas adósságteher miatt nem tud felpörögni. Ezért mondja a Jobbik, hogy ebből a csapdából is ki kell törnünk, amely egyet jelent az adósság újratárgyalásával, és az átütemezés és legalább a részleges leírás elérésével.”

Már megint egy csúsztatás. Az ország kétség kívül komoly problémával néz szembe a GDP közel 80 százalékát kitevő adósságával. Ez azonban – bármilyen furcsa is – visszafizethető. Ugyanis ennek kisebb része az államháztartás hiánya. Ez megfelel napjainkban a maastrichti kritériumoknak. Egy koherens fejlesztési program mellett viszonylag belátható időn belül csökkenthető és felszámolható az adósság.

Ha mindezt még végre is hajtjuk, akkor sem értünk még a végére – erősíti hallgatóságát Vona Gábor –, mert akkor előttünk az újabb akadály: „Tegyük hát fel, hogy megmenekülünk a nemzetközi és az adósságcsapdából is. Mit sem ér azonban az egész, ha a demográfiai csapdában benne ragadunk. . Ennek pedig két eredője van, a magyar népesség fogyása és a cigányság elképesztő szaporulata… Ez pedig nem azt a problémát jelenti majd, hogy több lesz a barna ember, mint a fehér, ez ugyanis nem volna önmagában probléma. A gond a cigányság szociokulturális szintjének mélységében, integrációs alkalmatlanságában rejlik, amely szinte biztosan anarchikus, polgárháborús helyzetet fog teremteni. Mondjuk ki hát: igen, mindent meg kell tenni, hogy növeljük a magyar családok gyermekvállalási kedvét, igen, mindent meg kell tenni, hogy oktatással, munkával felemeljük a cigányságot, de igen, el kell érni azt is, hogy a cigányság népszaporulatát lelassítsuk és normális, az ország stabilitását nem veszélyeztető szintre szorítsuk vissza.”
„Ezen cigánygyerekek számára az egész ország területén hozzunk létre bentlakásos iskolahálózatot, amelyet a történelmi keresztény egyházak felügyeletére kell bízni. A diákok egész héten bent tanulnának, élnének, és bizonyos időközönként járnának csak haza. Faragjanak belőlük tisztességes, becsületes embereket! És hogy miből működne a rendszer? Hát azokból a támogatásokból, amelyeket eddig a családok kaptak a gyermekvállalásért, azt a mi koncepciónk szerint a jövőben ezen iskolák fenntartására fordítaná az állam.”

Azért csak kibújt a szög a zsákból. Ezzel a kijelentéssel két probléma is van. Az első, hogy Vona Gábor és Jobbik képtelen belátni, hogy igenis együtt élhetnek egymás mellett különböző szociokulturális csoportok, nemzetiségek. Az együttélésnek az alapja egymás elfogadása, nem pedig a mindenáron való beilleszkedés és asszimiláció. Ez a politika egyébként valóban rasszista. Egy népcsoportot kulturális és egyéb alapon különböztet meg. A megoldása is e felfogásából fakad: kiszakítani a gyerekeket a saját közösségükből és erőszakkal egy más kulturális közegbe helyezni, és alapszocializációjukat így megváltoztatni.

És hogy ne legyenek kétségeink, ezt akár erőszakkal is eléri majd, ha eljön az ideje:

„Egy dolgot azért mégis megígérek: eljön még a nap az életünkben, amikor a Hősök terén, fehér ingben, fekete mellényben újra avat majd a Magyar Gárda.
És egy Jobbikos soha sem fél semmilyen földi hatalom erejétől vagy fenyegetésétől, mert amit tesz, azt nem félelemből teszi, hanem szabadságból. Mert a jobbikos szabad, hiszen vele van az igazság. És az igazság szabaddá tesz. És akit az igazság szabaddá tett, annak az Isten előbb-utóbb megadja a szebb jövőt is! És nekünk magyaroknak jár a szebb jövő.”

Mindez álljon itt, és gondolkodjon el minden demokratikus gondolkodású ember. Nem csak azért kell megerősíteni a demokráciát Magyarországon, mert a mostani kormánypárt kezdi lebontani ennek intézményrendszerét. Egy sokkal nagyobb veszély fenyeget: az, hogy egy rasszista, erőszakon alapuló, szélsőjobboldali mozgalom kerül esetlegesen kormányhatalomra. Mint ahogyan azt a történelmi példák már megmutatták: ez semmi jót sem jelent.