NÉHÁNY SZÓ A MUNKÁRÓL

(Babarczy Eszter cikkéhez)

Elöljáróban le kell szögeznem, hogy az általam igen tisztelt szerző gondolatai most és itt aktuálisak, már ami a munkamorált és a társadalomnak a munkához való viszonyát illeti. Azzal is egyetértek, hogy helyreálljon a „munka becsülete”.
Nekem azonban fundamentális problémáim vannak a munkával (annak fogalmával), a társadalom és az értékteremtés kapcsolatával.
Miről is van szó: a politikai elit az elmúlt húsz esztendőben egymásra licitálva verseng azért, hogy ki tud nagyobbat mondani „munkahelyteremtés” okán. Csakhogy egyetlen alapvető probléma van ezzel: Mit értünk munkán, és mit munkahelyen?

Mi a hiba a fenti „munkahelyteremtés” szövegben (politikai akaratban, propagandában)?

Egyetlen egy, de az gyakorlatilag megkérdőjelezi a politikai akaratok hitelességét és a propaganda hatékonyságát. Ez pedig nem más, mint a 21. század tudományos és technológiai valósága.

Ma a globális termelésben – és ennek részeként Magyarországon is – a társadalom anyagi szükségleteinek előállításában csak a társadalom kis része vesz részt. Ez nem elsősorban a „tőke mohóságának, a kizsákmányolás növekedésének és gazságának” tudható be. Az elmúlt fél évszázadban olyan hatalmas mértékű technológiai fejlődés ment végbe, amelyet a társadalmak nem voltak képesek (tudatilag) követni.
Az új technológiák beépülése a termelés és a szolgáltatások majd minden területére azt eredményezte, hogy tömegek maradtak ki a termelésből és a jövedelemszerzésből.
Ezt a problémát nem lehet azzal feloldani, hogy „teremtsünk munkahelyeket”.
Babarczy Eszternek igaza van abban, hogy ezt az állam képtelen megtenni, ezt csak a gazdaság teheti meg. A gazdaság azonban nem létesít olyan munkahelyeket, amelynek „termékeit” nem lehet értékesíteni. Továbbá ne várjuk el a gazdaságtól, hogy nem alkalmazza a legújabb technológiákat és tudományos eredményeket csak azért, hogy munkaerőt tartson meg.
E szituációban kialakult a társadalomnak egy olyan rétege, amely „munkaképes” ugyan – képzett, rendelkezik mindenféle kompetenciával –, de egész egyszerűen az anyagi javak előállításában nincs szükség a közreműködésére (önhibáján kívül válik munkanélkülivé). Ez pedig a társadalomban létrehoz egy réteget, amelyet frusztrál a feleslegesség érzése.

Mi lehet ebben az esetben a megoldás?

Nincs más lehetőségünk, mint a „munka” fogalmát kiterjeszteni azokra a tevékenységekre is, amelyek értékeket (kulturális, immateriális) hoznak létre. Ezzel párhuzamosan pedig új társadalmi közmegegyezést (új társadalmi konszenzust) kell kialakítani az elosztási viszonyokról. Ez utóbbiban figyelembe kell venni a termelés fenntarthatósága érdekében az érdekeltséget (munkavállalók, tőketulajdonosok), valamint meg kell találni a finom összhangot az államilag és közösségi finanszírozások között.
Egy kitalált példa a lehetőségekre:

Az eldugott kis településen összeáll egy kórus nőkből és férfiakból. Saját szórakoztatásukra énekelnek (kulturális értéket hoznak létre). A betanítást és a próbákat a település iskolájának énektanára végzi, ellenszolgáltatás nélkül (szolgáltat). Amikor a kis kórus fellép, óriási a siker (lokális elismertség). Ha ez az együttes kilép saját települése határain kívülre, és ott is elismerés övezi (regionális elismertség, kultúraközvetítés, értékteremtés), úgy máris adott egy új tevékenységi forma, amely anyagi elismerésre is méltó lehet. A legnagyobb haszna azonban az, hogy a feleslegesség érzését oldja!
Természetesen e kis példa – legyen bármennyire is életszerű – csak példa a kilábalás új útjainak keresése során. De rávilágít arra, hogy jelen társadalmi valóságunk problémáit a régi sémák alapján képtelenek vagyunk (és leszünk) megoldani!

Nincs más lehetőségünk, mint merőben új felfogás – ha úgy tetszik, társadalomfilozófia – kialakítása.