HOL TARTUNK MOST?

Saját évértékelőm

Manapság már mindenki tart „évértékelőt”. Van aki – mint például a miniszterelnök – kétszer is.

Először a Millenárison, aztán az Ország Házában. Követte őt a volt miniszterelnök a körúti szálloda dísztermében. Mindkettőt sokan hallgatták. Mindkettőt támadták és támogatták. Ki-ki vérmérséklete és politikai, világnézeti elkötelezettsége szerint.

Úgy gondolom, hogy egy demokráciában nem igaz a Quod licet lovi non licet bovi mondás, tehát megengedhetem magamnak, hogy értékeljem az elmúlt hónapokat — 2010 áprilisától 2011 februárjának végéig.

Ne várjon senki sem tételes kronológiát, mert arra itt nincs lehetőség. Csak a tendenciákat próbálom felvázolni, szigorúan szubjektív nézőpontból, ám azért törekedve egy minimális objektivitásra. Megpróbálom a történéseket egy kicsit „felülről” – mintegy kilépve a meghatározottságokból – szemlélni.
Megszenvedtem a Harmadik Magyar Köztársaság születését. Részese és – ha nem is jelentős, de aktív – részvevője voltam azoknak az időknek.
Tavaly áprilistól arra gondoltam, hogy az az arány, amellyel a FIDESZ megnyerte a választásokat, nem hoz sok örömet. Ezt az örömet nem a szó eufórikus érzés értelmében használom, hanem abban, hogy egy jelentős politikai támogatással felruházott erő képes az eddig mindig elmismásolt, de feltétlenül szükséges, intézkedések meghozatalára.

Az új kormányzás

Az új kormány és parlament rögtön azzal kezdte, amivel nem kellett volna. Számos olyan – gyakorlati értékkel nem bíró, ám igen szimbolikus – törvényt és határozatot hozott. Emlékezzünk, elég nehéz volt megmagyarázni a határon túl élő magyaroknak Szlovákiában a parlament döntését a kettős állampolgárságról.
Az első három hónapban születtek meg az úgynevezett „nemzeti” törvények.

A határozat a 200 fős parlamentről már annak a sorozatnak az első tagja, amely megkezdi lebontani a jogállami, demokratikus intézményrendszert. Ez azonban a társadalom legnagyobb részének és az átlagembereknek az „ingerküszöbét” még nem lépte át. Sőt! A kisebb parlament szükségességének az a magyarázata, miszerint ez jóval kevesebbe kerül – ami persze nem igaz, hiszen az Országgyűlés büdzséjének kisebbik része a képviselők részére kifizetett járandóság és költségtérítés; ha a felére csökken a létszám, az csak kb. 20 százalékos csökkenést jelent – még támogatást is kap a médiától, közvetve a közvéleménytől.
A kormány a gazdaságban hozta a legnagyobb csalódást. Mindenki azt várta, hogy folytatják majd azt az irányt, amelyet a megelőző kormányzat megkezdett. Lehetősége lett volna arra, hogy még a nyár és a kora ősz folyamán hozzákezdjen a strukturális átalakításhoz. Így a ciklus végére lehetőségük lett volna a „termést” learatni, és az általuk közben meghozott és módosított más kétharmados törvényekkel a hátukban újabb fényes választási győzelmet besöpörni 2014-ben.

Ám a valóság más lett. A teljes államigazgatás átszervezése azt hozta magával, hogy az eddigi minisztériumok és szervezetek több hónapra megbénultak (egyesekben a káosz mind a mai napig tart: hiányzó kompetenciákkal és döntési mechanizmusok hiátusaitól szenvednek).
Ehhez szorosan hozzájárult az elhíresült Kósa–Szíjjártó szereplés, amely bedöntötte a forintot, és kisvállalkozások valamint magánemberek tömegeit küldte a csődbe vagy annak szélére.
A sebtében összeállított 29 pontos „gazdasági csomagterv" pedig bemutatta a közembereknek is, hogy a nyolc év ellenzékiség – felkészülési idő – dacára a kormányzó pártnak a jelszavakon kívül nincs koherens gazdaságpolitikai elképzelése. Az IMF-tárgyalások kudarca után kezdődött – és mind a mai napig tart – a gazdasági rögtönzések romboló folyamata.
Nem térek ki a leglényegesebbekre, mert azok elegendő nyilvánosságot kaptak a különböző médiumokban pro és kontra (lásd: „válságadók”, a magánnyugdíj-pénztárak államosítása stb.) A legtekintélyesebb elemzők és közgazdászok által elutasított, és részletesen indokolt, gazdaságpolitika minden látszólagos sikere ellenére nem perspektivikus. A nyugdíjvagyon felélése a jövő felélése, nagyobb terhet jelent majd a következő generáció számára. Ebben a rendszerben nincs biztosítva a ma 45-50 évesek nyugdíja, a ma járadékosainak a jövője sem, a harmincas, negyvenes generáció pedig szinte kilátástalan helyzetbe került.

Külpolitika, nemzetközi megítélés

A leglényegesebb az elmúlt 11 hónapban az a fajta ámokfutás, amely lenullázta Magyarország presztízsét. Pedig a kormány egy jól előkészített Uniós Elnökséget vehetett át. Ezt azonban sikerült kudarcra váltaniuk. Mindezt az idézte elő, hogy a kormány előtt nem az ország szerepvállalása és tekintélyének növelése lebegett, hanem kicsinyes, a határokon belül érvényes hatalmi célok.

Belső törvénykezés

Érdemes elmélyedni a parlament honlapján és a meghozott törvények között kutakodni.
Mindezek a törvények és egyéb határozatok az átlagolvasó számára is bizonyítják a mostanság egyre többször hallott állítást, miszerint a demokratikus rendszer és intézményeinek lebontásának tanui vagyunk. Számomra a legnevetségesebb törvény a „2010.évi XLV. tv. A Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről”.
Már csak azért is, mert régebben vagyok ennek az országnak a polgára (része, elszenvedője, építője és szeretője), mint az e törvényt megalkotók többsége.


A társadalom megítélése

Az elmúlt évet totálisan uralta a FIDESZ minden eddigi határt átlépő populizmusa. E kommunikációban a társadalom legnagyobb részét képesek mozgósítani a végletekig leegyszerűsített, és a zsigeri ingerekre alapozó szlogenekkel. Csakhogy ezekkel az a baj, hogy köszönő viszonyban sincsenek sem a valósággal, sem a kormány tényleges tevékenységével. Ellenben e propaganda a társadalom jelentős részében – pontosan a végletekig leegyszerűsített hívó szavaival – elfogadásra talált, dacára annak, hogy a valóság más képet mutatott, és mutat ma is.
2010 második feléig a demokrácia hívei bénultan szemlélték a kormánypárt törvényhozását és a kormány intézkedéseit. Mintha nem akartak volna hinni a saját szemüknek és fülüknek.
A parlamenti ellenzéki pártok gyakorlatilag képtelenek voltak érdemi ellenállást tanúsítani a FIDESZ ámokfutása ellen. Az előbb kifejtett propaganda sikeres karaktergyilkosságainak eredményeként az ellenzék szereplőit – tartozzanak bármely párthoz – sikerült a közvélemény szemében ellehetetleníteniük.

Mindezek ellenére 2010 őszére a demokratikusan gondolkodó polgároknak egy komolyabb összefogására került sor. A Demokratikus Charta – elsősorban az értelmiség és liberálisan gondolkodó elkötelezett demokraták – és az MSZP modernista szárnya (szociáldemokraták, szociálliberálisok) már hallatta hangját, megkezdődött egy szélesebb alapokon álló demokratikus összefogás csíráinak nevelgetése. Mindez azonban a teljes közvélemény csak kisebb részének támogatását nyerte meg. Az általuk szervezett tüntetések néhány tízezer főt mozgattak meg, átütő politikai sikert még nem várhatunk e kezdeményezéstől.

A legnagyobb baj a magyar társadalom közönyéből ered. Az elmúlt húsz évben a demokratikus rend és annak értékei még nem épültek be a mindennapokba annyira, hogy azok védelméért tömegesen emelnék fel a hangjukat az emberek. A politikailag aktívak a teljes népesség kis százalékát teszik ki. Mindezt jól mutatják a rendszeres közvélemény kutatások, ahol a nem válaszolók, vagy a nem választók a kérdezettek 40 százaléka körüli arányt tesznek ki. Ez az arány az elmúlt években tartósan ezen a szinten mozog.

A fiatal nemzedékek jelenleg nem igazán fogékonyak a politikai kihívásokra. A médiatörvény melletti kiállás volt az első, ahol a fiatalabb korosztályok nagy arányban képviseltették magukat. E demonstrációnak pedig az volt a paradoxona, hogy mindezt a „hivatalos politikai pártoktól” elhatárolódva tették, „civilként” fejezve ki véleményüket egy totálisan politikai kérdésben.
Gyakorlatilag még napjainkban sem látunk olyan politikai mozgolódást ellenzéki oldalon, amely komoly kihívást jelentene a hatalomnak.

Az MSZP-nek botrányosan passzív a politikája, amely elsősorban abból fakad, hogy maga a párt képtelen a megújulásra. A megújulást gátolja, hogy a pártot támogató értelmiségi réteg az elmúlt 12 évben fokozatosan távolodott el a párttól. Így most a vereséget szenvedett politikai pártban nincs elegendő szellemi muníció egy új, a korábbi kudarcot hozótól eltérő, politikai irányvonal kidolgozására. A párt vezető testületei elfáradtak. A vezető pozíciókat olyan személyek foglalják el, akik vagy lejáratódtak az elmúlt ciklusok alatt, vagy pedig nincs bennük elég kurázsi a változtatáshoz. A párt fiatal káderei pedig sajnos nem képesek felnőni a feladathoz.
Ennek az évnek a hátralevő kétharmada lesz a választóvíz: vagy képes lesz a baloldal megújulni, és a demokratikus elkötelezettségű szervezetekkel együttműködni, vagy megágyaz a FIDESZ hatalomgyakorlásának az évtized végéig.
A nagy kérdés, hogy a demokratikus erők képesek lesznek-e megfelelő nyomást gyakorolni az ellenzék legnagyobb pártjának apparátusára. Ha igen, lehet esélye a sikernek. Ha az apparátusok saját érdekeiket tartják szem előtt, úgy csak kudarcosak lehetnek.