LEHET ÍGY IS! — A MAGYAR SZELLEMI TŐKE ITTHON DOLGOZIK

Kicsit talányos a cím, de rögtön érthető lesz! Régi közmondás, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Ennek ellenére mindig vannak olyanok, akik ezt megkísérlik. Sőt vannak olyanok is, akik meg is valósítják elképzelésüket. Egyrészt a közösség érdekében, másrészt – és nem utolsó sorban – saját hasznukra.

Nem célja ennek a blognak, hogy konkrét vállalkozást népszerűsítsen, ám találkozunk olyanokkal, amelyek példaértékűnek mondhatók. Példaértékűek, mert napjaink legégetőbb problémájára találnak szellemes megoldást. Az egyik ilyen egy magyar szabadalom, amely a használt tehergépkocsi abroncsokat dolgozza fel, úgy, hogy gyakorlatilag nem szennyezi a környezetet.

Mondhatná erre a kedves olvasó, hogy nagy dolog, volt és lesz is ilyen még. Ha lesz, az jó, de hogy volt… azt azért kétkedéssel fogadom.
Mitől unikális e technológia? Újszerűségétől, szellemességétől, a probléma teljesen másfajta megközelítésétől.

Mert eddig mi is történt a gyakorlatban?

A gumiabroncsok kiszolgáltak, leszerelték őket és a legjobb esetben egy égetőműben fejezték be földi pályafutásukat. Ekkor nagy mennyiségű széndioxid, egyéb káros (főleg kéntartalmú) gázok keletkeztek, amelyek egy részét költséges szűrőberendezésekkel kellett kiszűrni.
Szóval a megoldás még ipari méretekben sem volt ideálisnak tekinthető.

A másik megoldás – nevezzük fapadosnak – még az előzőnél is brutálisabb, hiszen nem fáradtak azzal, hogy a használt abroncsokat elszállítsák a gyűjtőhelyre, hanem vagy elégették a telephely sarkában, sűrű fekete füstfelhőt bocsátva a környékre, vagy egész egyszerűen kihajították a természetbe (út szélére, árokba, erdei tisztásokra, a szántóföldek mellé.

Az új megoldás azonban gyökeresen szakít az eddigi ipari gyakorlattal. A technológia kidolgozója előtt bizonyára az a példa lebegett, hogy ha magas nyomású vízzel acél alkatrészeket lehet megmunkálni, akkor ez bizonyára alkalmazható a lényegesen puhább gumi esetében is.
Nem lehet itt a teljes technológiát ismertetni, mert egyrészt a részleteket nem kötötték az orromra, másrészt ipari titok, szabadalmi oltalom alatt áll.

A lényeg: a rendszerbe bekerülő gumiabroncsról (acélvázról) több lépésben magas nyomású víz marja le a rávulkanizált gumit. A technológia végén a „végtermék” liszt finomságú (100-300µ szemcseméretű) gumipor, valamint kb. 20 cm-es darabokra szabdalt acélhulladék.
Ez eddig rendben van,  mondhatnánk.
De mi van a vízzel?
Nos a víz a zárt rendszerben kering, ülepítik, szűrik és visszavezetik a munkafázisokba.
Gyakorlatilag nincs sem vízveszteség, sem vízszennyezés.
A lemaratott gumit teljes egészében kiszűrik a folyamat során.

A „kész terméket”, azaz a gumiport pedig újra fel lehet használni. lehet belőle újabb abroncs, vagy alvázvédő festékhez adalékanyag, esetleg útburkoláshoz használható az aszfalthoz keverve.
Az acélhulladék pedig mehet vissza a kohóba, hogy újra sodrony legyen belőle.

Lehet tehát így is.

Bizakodó vagyok. Ha az ország közepén néhány százmilliós beruházással (amelynek nagyobb része EU-s támogatás) ilyen minőségű üzemeket lehet létrehozni, akkor talán mégsem olyan borús a kép, mint ahogyan azt néhányan lefestik.

Ja! és még egy – nem kevésbé fontos (legyünk stílusosak) – adalék, hogy a munkanélküliséggel sújtott régióban munkahelyeket is teremtettek.

Kettős látás – hulladékkezelés

A címben említett kettős látás nem orvosi diagnózis. Csak a mindennapjaink kicsit felemás gyakorlatának érzékelésére utal.

A minap a Millenáris Parkban Fenntarthatósági Napot rendeztek. Sok civil szervezet és egy-két – a környezetvédelmi innovációkban és a hulladékfeldolgozásban érdekelt – cég volt jelen kis sörsátraival.

A népek jöttek-mentek, ismerkedtek a kiállított termékekkel, amelyek többségét úgy hirdették a kiállítók, hogy „full-bio”. Volt itt minden: használt sörös dobozokból buherált „napkollektor”, keménykartonból kialakított bútor és gyerekjáték, használt pet-palackokból készített „világítótest” és lámpaernyő. Mindezek a fenntartható fejlődés égisze alatt.

Megjelentek a profik is. Napelemek és kiegészítőik, inverterek, napakkumulátorok. A CO2 kibocsátást csökkentő innovációk.
Dicséretes kezdeményezés.
Csak egy kicsit naiv.

A szelektív hulladékgyűjtés nyugat-európában már közel két évtizede egy sikeres iparág. A kommunális és ipari hulladékokból visszanyerhető nyersanyagok (üveg, fém, papír) az egyre növekvő nyersanyagárak mellett már kifizetődő vállalkozásnak számít.
Valahogy ezzel itthon még gyermekcipőben járunk. Megtaláljuk a szelektív hulladékgyűjtő konténereket lakókörzetünkben, vannak cégek, vállalatok – persze saját imázsukat fényezendő –, amelyek nagy súlyt fektetnek arra, hogy dolgozóikat is szoktassák a környezettudatos magatartásra.

A gyakorlat azonban igen elszomorító.

A szelektíven gyűjtött hulladékok ugyanis ugyanabba a kukásautóba kerülnek. A begyűjtés folyamán összekeveredik a papír, a műanyag, az üveg.
Nemrég felháborodott emailt kaptam környezetére érzékeny ismerősömtől. A fővárosban lett figyelmes arra, hogy a különböző színű gyűjtőkonténereket egy kukásautóba ürítették, összezúzva azok tartalmát. Aztán irány valamely hulladéklerakó vagy égetőmű.

Ez a gyakorlat álságos, ugyanakkor kontraproduktív is. Egyre többen jönnek rá, hogy környezettudatos magatartásuk teljesen felesleges erőfeszítés, hiszen a folyamat végén nem a szétválogatott hulladék újrafelhasználása van, hanem a hagyományos elföldelés.
Így az újra felhasználható anyagok jelentős része nem kerül vissza a nyersanyagok közé, hanem nehezen – vagy egyáltalán nem – lebomló anyagként továbbra is terheli környezetünket — csak immár az átlagpolgár számára láthatatlanul, elföldelve.
Valós fenntarthatóságról majd csak akkor beszélhetünk, ha kis hazánkban is kialakul a feldolgozás infrastruktúrája. Van ugyan ezekből is néhány kis vállalkozás, de ezek kapacitása még távol van a keletkező hulladék mennyiségétől és a lehetséges felhasználói igényektől.
Persze a fentiekkel nem azt akarom mondani, hogy ne neveljük a jelen és a következő generációkat környezetük és a rendelkezésre álló források okos, ésszerű és takarékos felhasználására. Inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy a pozitívan változó közgondolkodásnak megfelelően kellene alakítani a napi gyakorlatot is. Pazarlás és álcselekvés helyett igazi innovációkat és technológiát megvalósítani a – magyarra szinte lefordíthatatlan – recycling során.

EGY KIS LAZÍTÁS

Már egy hete, hogy hozzá sem nyúltam a blogomhoz. Lazítás volt. Rossz idő ide, rossz idő oda, a régi barátokkal találkozni mindig ünnepnek számít. Bár, ha minden kötél szakad, telefonjainkban és számítógépeinken ott lapulnak az elérhetőségek, mégsem hívogatjuk egymást naponta.

Mert minek? Az élet szinte mindegyikünknél megy a maga megszokott ritmusában.
A gyerekek már lassan egzisztenciájuk megalapozásán fáradoznak, van, akinek már unokája van. Szóval egy nyugdíjas életében már nincsenek „egetverő” változások.

És mégis…

Milyen jó összejönni, meg- és kibeszélni ez elmúlt hónapokat.
Ki hol volt, mit csinált. Mi van a telken? Miként boldogul a csemete (pedig az már rég felnőtt ember)?
Mi van a többiekkel? Hová lettek az élet sűrűjében?
Ilyenkor lecsúszik egy-egy pohárka is.
Felidézzük a régebbi (tíz, húsz évvel ezelőtti) bulikat, és csendes belenyugvással vesszük tudomásul, hogy már nem vagyunk a régiek.
Az idő nagy úr!
Ahogy rohan – észrevétlenül –, úgy hagy maga mögött látható nyomokat: ráncokat, kisebb pocakot, ahogy ez már az ötvenen túli pasiknál dukál.
Panaszra persze nincs ok.
Csak csendesen eltűnődik az ember, visszatekintve fiatalkori önmagára, hogy mennyit változott.
Ezért örültem ennek a társaságnak: képesek szembe nézni a változásokkal, és nem keseregni az eltűnt múlton, hanem élni a ma lehetőségeivel.
És még azt mondják a kívülállók, hogy „összejöttek az öregek”!!!
Pedig ha tudnák: mennyi energia, tudás halmozódott fel ebben a kis társaságban!
Öröm volt a velük töltött idő!

NÉPESSÉGFOGYÁS – BELSŐ MOBILITÁS

Olvasom a mai újságban, hogy Európa és Magyarország az elkövetkező években, évtizedekben súlyos problémákkal szembesül, mert elöregszik a lakosság, ugyanakkor csökken a születésszám, az egy dolgozóra jutó „eltartottak” aránya drasztikusan eltolódik. „Tervezett zsugorodásra” kell felkészülni.

Jelentősen változnak a különböző térségek demográfiai viszonyai országunkon belül.
A statisztikai adatok – ha csak önmagukban vizsgáljuk őket – mutatnak egy képet, de ez a kép néha megtévesztő lehet. Megtévesztő, mert a konkrét adatok ugyan mutatnak bizonyos változásokat, ám konkrétságuknál fogva kiragadottak az adatokkal le nem írható (vagy csak nehezen) nagyobb társadalmi összefüggésekből.
Mi a bajom ezzel az „aktívak vs. nyugdíjasok” aránnyal? Az, hogy bár statisztikailag igaz, mégsem ez a probléma lényege. A probléma ugyanis a rendszerben van. Egy korábbi blogomban (http://gondolatok-ideak.blogspot.com/2010/07/panik-bismarck-es-nyuggerek.html) már kifejtettem, hogy csak egy merőben új megoldási rendszer az, ami a fenntarthatóságot biztosítja.
Nem valószínű, hogy az elkövetkező évtizedekben leáll a tudományos-technológiai fejlődés. Márpedig, ha nem áll le, akkor arra számíthatunk, hogy javainkat egyre kevesebben fogják, egyre nagyobb hatékonysággal előállítani, a mainál még szélesebb nemzetközi (globális) gazdasági együttműködés keretében.
A leglényegesebb azonban annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy miként fedezze a társadalom a munkában – a javak előállításában – nem résztvevők (a gyerekek, a tanulók, a munka világából kimaradók, a nyugdíjasok, az idősek) emberhez méltó életkörülményeit.
Ez a 21. század egyik legnagyobb kihívása, amely nem is oldható meg nemzeti keretek között. Erre kellene manapság a legtöbb szellemi energiát fordítani. Az a nemzetközi sajtóból kiderül, hogy a problémát már felismerték Brüsszelben is, ám a válaszok inkább a tűzoltásra hajaznak, semmint a hosszú távú stratégiára.
Azt tudomásul kell vennünk, hogy a hagyományos értelemben vett munkahelyek bővüléséről az elkövetkezőkben szó sem lehet. (Nem ez a fejlődés útja)
Létesülnek természetesen új üzemek, új munkahelyek, de ezek a korábbiakhoz képest kevesebb, ám jobban képzett munkaerőt igényelnek. Ha kevesebbet, akkor ez azt is jelenti, hogy a következő generációkból többen válnak „munkanélkülivé”, kevesebben vesznek részt a javak előállításában.

Ezen a ponton kapcsolódik össze a népességnövekedés problémája és a gazdasági valóság.

Eléggé összetett a probléma. Ugyanis már ma is hallani olyan szakértői vélekedéseket, hogy a Föld népessége lassan meghaladja azt a szintet, amelyet a bolygó eltartani képes. Ebben az évben augusztus végén felhasználta az emberiség mindazt a forrást, amelyet megújuló módon elő lehet teremteni megélhetése érdekében. Én tehát a népességcsökkenést nem tekintem „ördögtől valónak”. Mi több: a jövő érdekében még hasznos is. Hasznos, mert ez is szolgálja azt, hogy az emberiség hosszú távon képes legyen fennmaradni, úgy használva a rendelkezésére álló forrásokat, hogy azok ne merüljenek ki végérvényesen.
Ehhez tartozik egy sajátos megközelítés, a régiók és különböző földrajzi egységek közötti vándorlás, amely az egyik helyen népességnövekedést, máshol csökkenést generál.
A statisztikai adatok szerint jól meghatározhatók hazánkban azok a térségek, ahol a népesség növekszik, az is, ahol csökken. Az adatok térképe azt mutatja, hogy ahol a munkalehetőségek megszaporodnak, oda áramlik a népesség is (vagy oda, ahol magának jobb lehetőségeket talál, vagy hisz).
A dolog azonban Magyarországon nem ilyen tiszta és egyszerű. Ma nagyobb a „röghöz kötés”, mint Werbőczy idejében. Miért is e merész kijelentés? Mert a rendszerváltás után az állami lakásállomány leépítésével (privatizálásával) gyakorlatilag megszűnt a bérlakások rendszere.
Az a munkaerő (személy), aki az ország keleti felében 10 esztendeje elvesztette munkáját, nem képes a munkalehetőség után menni az ország középső vagy nyugati felébe, mert nincsenek meg az ehhez kellő feltételek (lakhatás, utazás stb.) A privatizált lakásállomány jelentős része eladhatatlan, illetve oly mértékben értékcsökkent, hogy árából nem lehet más ingatlant venni az ország „fejlettebb” részein. Ez pedig a potenciális munkaerőt mozdulatlanságra kényszeríti. (Egy ózdi szakmunkás nem tud Győrben elhelyezkedni, mert a jövedelme nem teszi lehetővé, hogy egyszerre fizessen az albérletért, és még fenntartsa ózdi ingatlanát is. Utazni pedig naponta nem tud, mert az utazás több időbe kerül, mint a munkaidő.)
A tapasztalatok azt mutatják, hogy legfeljebb 50-100 kilométeres távolságon belül oldható meg nagyobb problémák nélkül a munkaerő mozgatása.
Ha tehát minderre a problémahalmazra megoldást keresünk az elkövetkezendő évtizedekre elegendő feladatunk lesz. Nem csak a mindenkori kormánynak, hanem az egész társadalomnak.

Mi várható?

Kisebb társaság jött össze ma délután. Természetesen a beszélgetés a politikára terelődött, és különböző tippek és érvek hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy a Nemzeti Együttműködési Rendszer kormányának (tekintettel a miniszterelnök délutáni beszédére) mennyi időt ad a magyar társadalom.

Hozzá kell tenni a tényekhez, hogy a társaság tagjai általában az ötvenes korosztályból rekrutálódtak. Van közöttük volt országgyűlési képviselő, újságíró, művelődési intézmény vezetője, szóval nem tájékozatlan – művelt, megállapodott véleménnyel bíró – személyek.
És mégis: ahányan voltunk annyi féle jóslat született. Egyikük azt mondta – hivatkozva Ágh Attila (egyébként igen érdekes) értékelésére, hogy a kormány nem sok ideig „húzza”, mert gazdasági és társadalompolitikai céljai – már amit idáig nyilvánosságra hozott – szöges ellentétben állnak egymással és a nemzetközi gazdasági környezet valóságával, ez pedig rövid idő alatt óhatatlanul politikájuk bukásához vezet.
Másikuk – és ezzel a többség egyet is értett – nyolc évben határozta meg a FIDESZ politikai uralmának idejét.
Szinte félve említettem, hogy egyik vélekedéssel sem értek egyet. A mostani kormánypárt ugyanis kétharmados többsége birtokában úgy alakítja a hazai politikai felépítményt – benne az Alkotmányt, a választási törvényt, a médiatörvényt stb. –, ami egyetlen célt szolgál, a leválthatatlanságát.
Csóválták a fejüket, hogy ez nem lehetséges.
De bizony! – volt a válaszom. Egyrészt a magyar társadalom jelenlegi szociológiai állapota olyan, hogy elviseli a tekintélyuralmat, az állami gondoskodást. Ezt nem szánom pejoratív tulajdonságnak, velejárója a társadalmi átalakulásnak. A rendszerváltás óta eltelt húsz esztendő kevés volt arra, hogy egy öntudatos, a kötelességeit és jogait ismerő polgári mentalitást alakítson ki. Átmeneti helyzetben van a társadalom, élnek még benne a nosztalgiák. Az egzisztenciális nosztalgiák pedig a biztonsághoz, a stabil munkahelyhez, a szociális ellátások széles spektrumára nyúlnak vissza. Elfelejtődtek a leváltott rendszerrel kapcsolatos kellemetlen tapasztalatok, felértékelődtek mindazok, amelyek ma nincsenek, vagy korlátozottan vannak jelen. Ezek az emocionális feltételek.
A törvényi feltételeket már kutyafuttában említettem, de nem szeretném nagyon részletezni, megtették ezt már sokan, Halmai Gábortól Debreczeni Józsefig sokan.
Egy valami azonban elsikkadt az alkotmányozás árnyékában. Ez pedig két olyan törvény, amely a politika szereplőinek (a pártoknak) a mozgásterét alapvetően befolyásolja, és átalakítja a lehetőségeiket az erősebb javára. E két törvény a kisebb parlamentről szóló határozat valamint a választási törvény legutóbbi módosítása. Mindezek azt eredményezik, hogy a következő parlamenti választáson a mai képviselők felét választjuk meg. Ez együtt jár az egyéni választókerületek átalakításával, a magyar választási térkép gyökeres átrajzolásával. Senkinek se legyenek illúziója. Olyanok lesznek az új kerületek, amelyben – az előző választások adatait felhasználva – nem lesz esélye egyetlen ellenzéki jelöltnek sem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a hagyományos politikai támogatottságokat területileg szétszabdalják.
Így a várható ellenzék továbbra is erőtlen és megosztott lesz, kizárva abból a lehetőségből, hogy kormányerőként léphessen fel. Lehet, hogy a mainál esetleg nagyobb lesz a reprezentációja, de az már nem lesz fontos.
A kétharmados és igazán fontos törvények megszületnek ebben a ciklusban, a többi pedig nem érdekes. A következő választások már csak „ujjgyakorlatok” lesznek.
Amennyiben a FIDESZ még ebben a négy évben előáll egy valamirevaló gazdasági programmal, és ezt képes lesz – esetleges EU-támogatással – végbevinni, úgy a növekedés sikerét is learatja.
A társadalmat pedig nem fogja érdekelni, hogy az anyagi jólétének növekedése milyen áron valósul meg. Továbbra is az uralkodóra fognak szavazni, hiszen az „mindent meggondolt és mindent megfontolt”.
Elég csúnyácska jövőkép, de ha valakinek van ennél szebbje, kívánom, az valósuljon meg.

Első száz nap — utópiák és a valóság

Sokat gondolkodtam azon, hogy érdemes-e egyáltalán elemezni a miniszterelnök Professzorok Batthyány Köre előtt elmondott beszédét. Egy kis vívódás után úgy döntöttem, hogy mégis csak meg kellene kísérelni, hogy egyfajta tükröt jelenítsünk meg a mondanivalójával kapcsolatban. Tükröt, amely nem azt mutatja, ami előtte van, hanem a mondanivaló mélységét, ellentmondásait és – be kell ismerni – zseniális politikai PR-ját láttatja.


A POLITIKAI CÉLOK

Ne legyünk teljesen naivak. A Orbán Viktor megszólalása nem a meghívók – a főleg jobboldali elkötelezettségű értelmiségiek – tájékoztatását, ismereteik bővítését szolgálta. Ez a beszéd az egész magyar társadalomnak szólt, így az önkormányzati választások előtt, mintegy népnevelési szándékkal.
Igazi kortes beszéd, jól hangzó beszólásokkal, a szakmaiság látszatával és a kompetencia feltétlen felmutatásával.
Ezt a célt remekül szolgálta. Kitűnően interpretálta azt a „hatalmas munkát”, amelyet az elmúlt száz napban végzett a kormány, mintegy lerakva a nemzeti együttműködés alapjait.
(Ha valakinek déja vu érzése lenne arról, hogy ehhez hasonlókat már hallott az elmúl fél évszázadban, az nem téved!)
A cél az, hogy a jövőben is meg legyen a kormány támogatottsága, addig, amíg a legkomolyabb nemzetközi és gazdasági problémákkal néz szembe. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a hatalom megőrzése az elsődleges, és ennek érdekében minden kommunikációs eszközt, manipulációt be kell vetni. A keddi beszéd ennek tökéletesen megfelelt.

A BESZÉD

Orbán Viktorról mindenki elismeri az elmúlt időszak tapasztalatai alapján, hogy egyformán képes megszólítani híveit és nem híveit. Ez a hagyomány most is folytatódik. Nem tudom, ki a beszédíró, de kivételes tehetsége van arra, hogy a kormányfő és pártelnök mondanivalóját zseniálisan fogalmazza meg, játszva a hallgatóság érzelmeivel, a tényeket a mondanivalóhoz igazítva. Így elérhető, hogy a hallgatóság körében logikus, koherens mondanivaló jelenik meg. Az előadó és a szövegek alkotója között egyfajta „művészi páros” érezhető, amely fokozza a hatást.
(Más területről véve a párhuzamot, olyan ez, mint a Cseh Tamás – Bereményi Géza szerzőpáros.)
Már a kezdet is jó volt, a sűrűsödő időről, a történelemről. A választások utáni „más ritmusról”, amelyben a politikusok élnek.
Az új – már Kötcsén is említett, a valóság vs. utópia –szlogen rögtön az elején itt is megjelent. Mindez, összekötve Barroso mondatával, azt erősítette a hallgatóban, hogy az irány helyes. (Bár igaz, hogy csak egy kiragadott mondat volt, amiért már másnap erősen támadták az EU bizottság elnökét, de ez egy más lapra tartozik.)
Vizsgáljuk meg ezt az új jelszót. Mit is jelenthet valójában. Hiszen úgy értékelhetünk igazán valamit, ha (adott esetben átvitt értelmű) jelentésével tisztában vagyunk. A beszéd szerint utópiának tekinti mindazokat a politikai filozófiákat, amelyek az elmúlt évtizedekben meghatározták Európa – és nem csak Magyarország – gondolkodását és politikai, gazdasági cselekvését.
Érdemes szó szerint ideidézni ezzel kapcsolatos véleményét: „Amikor egy utópia bukásáról beszélek, akkor az elmúlt néhány év nemzetközi és hazai gazdasági válságáról is beszélek. Igaz merőben másképp, mint a pénzügyi menedzserek szoktak.
Úgy látom a nyugati világ eljutott egy olyan pontig, ahol az utópia, amelynek burkában éltünk, hatalmas erővel beleütközött a valóságba, és apró darabjaira tört. A most darabokra tört világban úgy tartották, hogy a piac mindenható. Mindent – még az emberek értékét is – pénzben lehet mérni. Értékteremtés és munka nélkül is lehet gyarapodni. Lehet munka nélkül pénzből pénzt csinálni. Spekulációra – vagyis valódi értékeket nélkülöző – alapokra is lehet építeni egy országot, sőt egy világ gazdaságát.”
A letűnt és kárt okozó utópiák közé a fasizmust, a kommunizmust és a szocializmust sorolja a beszéd, „amelyek összeomlása nemzedékek életét tette tönkre itt Magyarországon”.
Követendő példaként emlegeti a beszéd az 1933-as Roosevelt-i New Dealt. És rögtön párhuzamot is von saját kormányzásának száz napjával. (Csak azt nem említi, hogy legalább akkora államférfinek tartja magát, mint az USA legendás elnöke.) Így mintegy nyomatékot ad annak a kijelentésnek, hogy a kormányzás első száz napja ugyanolyan fontosságú hazánk számára a kibontakozás szempontjából, mint a példaként emlegetett New Deal.
A kormányt és tevékenységét úgy állítja be a beszéd, mintha az a választók forradalmának gyümölcse lenne. Azaz a magyar emberek a valóságot választották az utópiák helyett.
A széles felhatalmazás azt mondatja a kormánnyal, hogy „…összeállt Magyarországon a tisztán látó emberek kritikus tömege, akik letörték a hazudtunk reggel, hazudtunk este szocialista politikáját, félrelökték a bukott hazugságokat, letették a nemzeti együttműködés alapjait”. Ezt az állítást azzal erősíti, hogy ez a nemzetközi színtéren sehol sem sikerült ilyen széles körűen.
Ezt követően kitér a beszélő a kormányzás első száz napjának „romeltakarítására”, a valóság tiszteletén alapuló gazdaság alapjainak lerakására.
Hangsúlyozza azonban, hogy míg a romboláshoz elegendő kevés idő is, az újjáépítés jelentős erőt és sok időt igényel. A száz nap csak az alapok lerakására elegendő.
A miniszterelnök felsorolta az eredményeket, az 55 megszületett törvényt, amelyet hangsúlyoz azzal, hogy 1945 óta nem született ennyi törvény ilyen rövid idő alatt.
A kormány visszatér abba a nyugati hagyományba, hogy a kapott felhatalmazással, az emberekkel, az emberekért kormányoz. Ez a törekvés megjelenik az új kormányzati struktúrában, amely átlátható és igen modern. E rendszer hatékonyságát bizonyítja a már említett 55 törvény elfogadása.
A kormányfő beszéde további részében a változtatásokat elemezve tabudöntésről beszélt. Három „tabu témát” említett, amelyet – szerinte – sikeresen megdöntöttek:
- a politikai osztály érinthetetlenségének felszámolását, amelyben a kisebb parlamentről és önkormányzatokról határoztak;
- Az állami vezetők és alkalmazottak jövedelméről és az erkölcstelen végkielégítések felszámolásáról és megadóztatásáról;
- A határon túli magyarság – letelepedési kötelezettség nélküli – állampolgárságáról.
A gazdaság megújításával kapcsolatban a támogatások visszaállításáról, a „tisztességes” munka és vállalkozások támogatásáról szólt.
Hangsúlyozta az adóreformot, a vagyongazdálkodást és a biztos pénzügyi alapok megteremtését.
Ezek egyik eleme a Széchenyi-kártya és a Széchenyi-hitelprogram.
De említésre méltónak tartotta az egyszerűsített foglalkoztatást, a közbeszerzési eljárások egyszerűsítését, a kistermelőknek nyújtott könnyítéseket, a körbetartozások felszámolására tett erőfeszítéseket, a másodlagos élelmiszer törvényt és a földbirtokok védelmét.
A pénzügyek terén kitért a bankadóra. (Ide most nem idézem Che Guevarrás kiszólását.) De érdekes adatokat ismertetett az elkövetkező három év adóság szolgálatával kapcsolatban. Összehasonlította azt a költségvetés személyi jövedelemadó bevételeivel, mintegy bizonyítva azt, hogy milyen nagyságrendű összegről van szó!
A szociális biztonságról sem feledkezett meg a beszéd. Ebben az eredmények között a jelzálog alapú ingatlanhitelezés megtiltását emelte ki. Hangsúlyozta a kilakoltatási moratórium fenntartását. Megjegyezte, azonban, hogy a kormánynak és a Nemzeti Banknak kismértékű a befolyása a forint-deviza árfolyamokra.
Nagy hangsúlyt kapott a demokratikus normák visszaállítása, a korrupció visszaszorítása. Ezzel kapcsolatban említette a különböző elszámoltatásokat, amelyek elsődleges célja a további hasonló estek elkerülése. A konkrét intézkedések között pedig az ÁSZ vezetőinek, az Alkotmánybíróság tagjainak kinevezését, valamint a Média Hatóság felállítását említette.
2011-re új alkotmánya lesz az országnak, amely az emberek egyetértését is elnyeri majd.
A személyi kérdéseket a beszéd annyival zárta le, hogy ha a rendszerek működtek volna, úgy nem került volna sor személycserékre. De mivel nem működtek megfelelően, nem várható, hogy a jövőben is jól működjenek, így le kell cserélni azok vezetőit, mert személyes felelősséggel tartoznak az általuk irányított szervezetek munkájával kapcsolatban.
A rend és közbiztonság témájában az államfő a bűnözőkkel szembeni fellépést ígért. Az áldozatok hatékonyabb védelmét, hogy ne alakulhasson ki az a vélekedés, hogy a bűnözőket „mindenféle indokkal” mentegetik.
Ezt a célt szolgálja a kormányfő szerint a „3 csapás” törvény; a közszolgákkal szembeni bűncselekmények szigorúbb megítélése; a 20 ezer forint alatti vagyon elleni cselekmények szigorúbb büntetése; a igazságszolgáltatási eljárások gyorsítása; a terrorelhárítási központ létrehozása.
Ez egészségügy reformjával kapcsolatban azt hangsúlyozta a beszéd, hogy erősíteni kell a mentőszolgálatokat és mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a fiatal orvosokat itthon tartsák, azok ne vándoroljanak külföldre, jobb fizetés és életkörülmények miatt.
az egészségügy felesleges adminisztrációjának felszámolását ígérte. De erő a patikák helyzetének javítására is, mert a kormány alapítási stopot vezetett be, megóvva ezzel a már meglevő gyógyszertárakat.
A meghívást megköszönve a miniszterelnök kiemelte azt is, hogy a professzorok közül többen is segítséget adtak a kormánynak sőt miniszteri és államtitkári megbízatást is vállaltak.
Az 50 perces beszéd ezzel véget is ért.

A KRITIKA

Miért is kellene kritizálni egy ilyen miniszterelnöki beszédet, amely formás is volt, egyben is volt, és még kellően lelkesítőnek is tűnt?
A kritika pontosan azért kell, hogy lássuk azt, hogy hol vannak benne a csúsztatások, a propagandisztikus túlzások. Melyek a tények, és hol vannak az elhallgatások. Ha a miniszterelnök úgy fogalmaz, hogy a valóság kormányát vezeti az „utópiák” ellen, akkor hol a valóság, és mit tekintünk utópiának.
Először is, tisztázzuk a fogalmakat. A miniszterelnök szerint az utópia: „Amikor egy utópia bukásáról beszélek, akkor az elmúlt néhány év nemzetközi és hazai gazdasági válságáról is beszélek…”
Ez mind nagyon szép, ám az utópia a következőt jelenti: „ 1.Elképzelt eszményi társadalom / Ilyet ábrázoló irodalmi mű; 2. Megvalósíthatatlan elgondolás.” — Magyar Nyelv Értelmező Szótára, Akadémiai Kiadó 2008.
A beszéd kontextusában azonban ezekről szó sincs, vagy ha van, akkor az súlyos tévedést jelent. Már csak azért is, mert az eddig fennálló gazdasági rendszer, amely megroppant ugyan a hitelválság következményei alatt, mégsem tekinthető utópiának. Mint ahogyan nem tekinthetők utópiának kontinensünk és a világ piacgazdasága sem.
Abban bizonyos mértékig igaza van Orbán Viktornak – és tanácsadóinak –, hogy a világ új kihívásokkal szembesül, és a jövőben merőben új megközelítéseket kell alkalmazni a társadalomtudományokban. A mai termelési és elosztási viszonyok mindenképpen felülvizsgálatra és átalakításra szorulnak, ám ez – a mai globális gazdaság és politika viszonyai között – nem oldható meg egy állam keretei között. (Erre utal egyébként Barroso mondata is.)
Az utópia vs. valóság ellentétpár tehát nem más, mint egy jól kitalált szlogen, amely igen jól hangzik, ám valós tartalom nem igazán van mögötte.
Ahhoz már az elmúlt száz nap alatt a magyar közvélemény hozzászokhatott, hogy a „szavazófülkében lezajlott forradalmat” miként használják a maximális legitimálás eszközeként. Ez is megér egy elemzést. Kétségtelen tény, hogy egy párt ilyen mérvű szavazattöbbséget nem kapott még a harmadik Magyar Köztársaságban. A szavazók több mint 50 százaléka szavazott a FIDESZ-re. Az azonban már a magyar választási törvényből – amely egyébként az egyik legantidemokratikusabb választási rendszert Európában – fakad, hogy ez 2/3-os többséget biztosít a törvényhozásban.
Az egyik legjobb propagandafogás – és egyben az egyik legnagyobb csúsztatás – mindezt úgy beállítani, mintha a magyar társadalom kétharmada szavazott volna a most kormányzó koalícióra.
További csúsztatás, hogy az elmúlt száz nap a gazdaság rendbetételéről szól. Az események és az eredmények mást mutattak. Kétségtelen tény, hogy az ország az elmúlt 8 évben komoly kölcsönöket vett fel, és ennek következtében a nőtt az költségvetés eladósodottsága. Tény az is, hogy az ország összes adósága – beleértve a magánszemélyek, gazdálkodó szervezetek és a költségvetés által felvett hiteleket – eléri a nemzeti össztermék 80 százalékát. Ám ennek a hatalmas összegnek a kisebbik része a költségvetés tartozása.
A Bajnai-kormány válságkezelési politikája megfelelő választ adott válság kihívásIra, és szilárd alapot biztosította következő kormány számára. Ezt a nemzetközi pénzvilág, az uniós szakértől is elismerték, példaként emlegették szerte a kontinensen. Mindez természetesen azt feltételezte, hogy a következő kormány is folytatja az EU-s előírások teljesítését, a hiánycélok megvalósítását.
A kormányfő az adósságszolgálat nagyságáról beszélve említette a költségvetés bevételi oldalán megjelenő személyi jövedelemadót, ehhez hasonlítva a kifizetendő részleteket. Az persze nem hangzott el – és az átlagember sem elég tájékozott ebben –, hogy a költségvetés bevételeinek egy kis részét teszi ki a személyi jövedelemadó. A Magyar Köztársaság 2010. évi költségvetési törvényében a bevételi oldalon a főösszeg 12 658 759 millió forint, azaz 12 658, 759 milliárd forint, ebből pedig 1 881 100 millió, azaz 1881, 1 milliárd forint – 14,86 százalék – a személyi jövedelemadó részesedése. (Forrás: http://www2.pm.gov.hu/web/home.nsf/(PortalArticles)/CF8E115407F96487C125762E0031CCBB/$File/norma.pdf)
Az új kormány azonban hirtelenkedéseivel bizonytalan helyzetet idézett elő a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban, amelyet a bankrendszerek azonnal „beáraztak”. Így a jól hangzó, belföldre szánt, ígéretek pontosan az ellenkező hatást váltották ki külföldön. Ezt mutatta az árfolyammozgás Kósa Lajos nem elég meggondolt kijelentései után, amit alig bírt kivédeni a teljes gazdasági kormányzat Varga Mihállyal az élen.
Azt hangsúlyozta a kormányfő, hogy a gazdasági együttműködési rendszerekkel továbbra is kapcsolatot tartunk, ám azon az alapon, hogy mi határozzuk meg ennek feltételeit.
Ez igen komoly tévedés. A nemzetközi gazdasági kapcsolatokban hazánk nem rendelkezik (soha nem is rendelkezett) azzal a kapacitással, amellyel érdemben befolyásolni tudná a kontinentális vagy globális trendeket. A gazdasági kapcsolatokban általában az határozza meg a feltételeket, akinek a kezében van a gazdasági hatalom (termelőeszközök, technológiák, befektethető tőke, nyersanyagok és energiahordozók). Mivel ezekkel hazánk nem, vagy csak igen korlátozottan, rendelkezik, botorság azt hinni, hogy bármiben is „diktálhatunk”, súlyunknál nagyobb befolyást érhetünk el. Az IMF-el és az EU-val való tárgyalások „sikertelensége” egyébként szintén azzal a következménnyel járt, hogy azok a szabadpiaci befektetők, akikre a kormány, mint finanszírozókra számít, rögtön megemelték a kockázati kamatot. Így gyakorlatilag növelték az ország terheit.
Kötcsén azt mondta Orbán Viktor, hogy keskeny pallón haladunk. Ez így igaz! Keskeny a kormány mozgástere, és bármely rossz lépés szakadékba ránthatja a politikai hatalmat és magát az országot is.
A beszéd hangsúlyos része volt az 55 törvény, amelyet a parlament ez alatt a száz nap alatt „alkotott”. Arról azonban nem szólt a miniszterelnök, hogy egy törvényhozási trükkel ezeknek a törvényeknek az előkészítéséből teljes mértékben kihagyták a társadalmat, a demokratikus egyeztetést.
Azt pedig enyhén furcsa – illetve nagyon is érthető a hatalom gyakorlása szempontjából –, hogy az önálló hatalmi ágakat „becsatornázzák”, politikai érdekeiknek megfelelően. Erre már számos alkotmányjogász is felhívta a figyelmüket, természetesen eredmény nélkül.
Hasonló csúsztatásokkal, fél információkat kaptunk a beszéd többi részében is.
Az állami apparátus átalakítása, a minisztériumok számának csökkentése, a megszűnők feladatainak ide-oda csoportosítása sem elsősorban a takarékosságot és az átláthatóságot szolgálja. A jelenlegi struktúrában ugyan kevesebb a miniszter, ám az államtitkárok száma megnőtt, kvázi miniszterként irányítanak egy gigatárcán belül egy-egy területet. A cél a politikai hatalom központosítása.
A rend és biztonság kérdésében pedig tényleg vannak olyan intézkedések, amelyek egyrészt értelmetlenek, másrészt pedig kivívták a civil jogvédők jogos felháborodását.
A terrorelhárító központ felállítása pedig azért is érdekes, mert a titkosszolgálatokon belül eddig is volt terrorelhárítással foglalkozó részleg. Ennek a „kommandós” részlegét pedig a rendőrség különleges szolgálata biztosította. Egy új központ felállítása – mindezek ellenében vagy ezekkel párhuzamosan – valóban költséges játéknak tűnik.
Az egészségügy valódi átalakításáról pedig egy szó sem esett. Az nem tekinthető a rendszer átalakításának, hogy a külföldre távozó orvosokat megpróbálják „visszacsalogatni”. Mint ahogyan nem jelent alapvetően semmit a társadalom számára a patikaprivatizáció leállítása sem. Ez utóbbi egy jól körülhatárolható, a miniszterelnök köréhez közel álló, lobby sikereként könyvelhető el.
Így nem sok hangzott el a szociális rendszerhez kapcsolódó elképzelésekről sem. Nincs a kormánynak kiforrott elgondolása arról, hogy a munka világából önhibájukon kívül kimaradókkal mit kíván tenni. Bár a legutóbbi hírek szerint esetleg az lesz a sorsuk, mint amit a hajléktalanoknak szán az új belügyminisztérium.

Tehát a Nemzeti Együttműködés Rendszere ma még zavartalanul működik, ám a nagy kérdés, hogy meddig?

Minden összevetve – valóságot és következményeket – úgy tűnik, inkább a jelenlegi kormánynak a tervei tartoznak az értelmező szótár utópia címszavának 2-es meghatározása alá.
Azt pedig végképp nem értem, hogy tisztes, tudományban megőszült koponyák hogyan nem látják át az elhangzottak abszurditását. Hogyan tapsolhatnak ehhez, miért nem vetődik fel halvány kétely, még akkor sem, ha saját bevallásuk szerint a konzervatív értékrend szerint gondolkoznak?

Én nem szólhatok (írhatok) olyan ékesen, mint ahogyan a szónok beszélt.
Engem köt a valóság és az a realitás, amely egyébként – a miniszterelnök szerint is – győzött hazánkban, a fülkeforradalomban.

APRÓHIRDETÉS — ELKÖTELEZETT ÉRTELMISÉG KERESTETIK

Na ez jó kezdés! Elkötelezett értelmiség. Mihez legyen elkötelezett?

A független gondolkodásához. Kevés ma a függetlenül gondolkodó, modern paradigmákban jártas, és véleményét a nyilvánosságban meg is jelentető értelmiségi.
Olvasva a lapokat – már ahol megjelenhetnek a fenti kritériummal rendelkező vélemények – azt látom, hogy néhány tucat szerző fejti ki gondolatait közéletünk jelenségeivel kapcsolatban.
Szomorúan kevésnek, és igen elszigeteltnek tűnnek ezek a „kiáltások”.
Kevésnek, mert – engedtessék meg, hogy név szerint ne soroljam, hiszen aki olvassa ezeket, tudja kikről van szó, aki meg nem olvassa, annak nem is jelent semmit – a nézőpontok sokasága eredményezne igazi vitát, amelynek a vége valamiféle eredmény is lehetne.
Ugyanakkor – György Péter szavait használva – „egy mediatizált világban”, a nyomtatott rétegsajtóban megjelenő cikkek igen kevesekhez jutnak el. Hasonszőrűek olvassák, gyakran bólogatva rá – egyetértésük jeléül – a négy fal között, ám a szélesebb nyilvánosságot nem szólítják meg ezek a gondolatok. Már csak azért sem, mert nyelvezetük, a téma előadásának mélysége és színvonala meghaladja az átlag befogadó szintjét.
A napokban az ATV (késő) esti műsorában Halmai Gábor alkotmányjogász fejtette ki aggódását alkotmányos rendünkkel, a hatalommegosztással kapcsolatban. Még én is megértettem, pedig az alkotmányjog olyan távol áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Képes volt mondandóját úgy interpretálni, hogy az közérthető legyen, ám mégis „lejött” a mögötte felhalmozott tudás, és hozzáértés. A tudást és a mondandót ilyen alázattal, ám mégis megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel átadni – már rég tapasztaltam.

Bokros Lajost például sokan, sokszor és számtalan indok alapján támadták, ám ÉS-beli írása az euro övezetről mindenki számára emészthető formában magyarázza el a nemzeti költségvetések és a közös valuta közötti összefüggéseket. E blognak nem témája e cikkek zanzáit közreadni — ám olvasásra ajánlom ezeket.

Az alaptéma továbbra is az értelmiség hiánya a mai politikai és közéletünkben.

A késő kádár-kor egyik jellemzője volt, hogy az értelmiség jelentős szerepet vállalt a közéletben. Ez a szerepvállalás a '80-as évtizedben kiteljesedett, és mintegy szellemi forrása volt a rendszerváltásnak.
A '90-es évek elején még a pártok holdudvarába számos – akkor és most is aktív – nagy tudású értelmiségi csatlakozott (ki-ki eszmei elkötelezettsége alapján), akik valamiféle szakmai, erkölcsi munícióval látták el az alapvetően „amatőr” politikusokat (filozófusok, közéleti személyiségek, művészek, szaktudósok, szakemberek a gazdaság szinte minden területéről).
Aztán egy évtized elteltével ezek a személyiségek „eltűntek”, a háttér szellemi műhelyek sorvadásnak indultak.
A politikusok (a politikai elit) ráérzett a hatalom ízére, és valamiféle eufóriába esett. Azt hitte (és hiszi a mai nap is), hogy nincs szüksége a szellemi háttérre, mert azt pótolja a politikai PR. Középszerű, más gondolatokkal szemben intoleráns „szakértőkkel” vették körül magukat.

A középszer mindig középszerűséget szül. Nem tűri maga körül a „nagyságot”, mert akkor láthatja önnön kicsinységét.

Ennek pedig az lett az eredménye, hogy a szuverén gondolkodók, a valódi szakértők visszavonultak saját elefántcsonttornyaikba. Továbbra is figyelemmel kísérik a közéletet, a gazdaságot, a társadalmi élet visszásságait. Amikor mindezekre felhívják a figyelmet, a legjobb esetben azt vágják a fejükhöz, hogy „ne fessék az ördögöt a falra”, vagy – ami még rosszabb – a hatalom birtokában kioktatják őket arról, hogy „nem jól látják” az eseményeket.

Persze van az értelmiségnek egy másik szegmense is, amely „behódol”. Magáévá teszi a számára szimpatikus politikai tömörülés mondanivalóját, és szakmai kvalitásait is ennek rendeli alá.

Napjaink egyik szánalmas példája erre a gazdasági miniszter. Szakmai berkek szerin kitűnő koponya. Ám mai megnyilatkozásai mintha ellentmondanának mindennek. Hogyan lehet olyat vizionálni, amit megengedett magának a MGYOSZ legutóbbi rendezvényén: „2030-ra Magyarország meghaladhatja az EU átlagos szintjét.”

Gondolom a hallgatóság elámulhatott e szavakra. Már csak azért is, mert az MGYOSZ tagjai ismerik legjobban – mondhatni „testközelből” – a magyar gazdaság állapotát, és gazdasági lehetőségeit.

Egy magára valamit adó szakértelmiségi ilyen kijelentést nem tesz, hacsak nem rendeli alá magát – és szakmai reputációját – egy hasonlóan populista politikának.

A mai politikai paletta minden szegmensében megtalálhatjuk ezeket az értelmiségieket. Ám úgy gondolom – minden tiszteletem ellenére –, hogy rájuk sok minden jellemző, egyet kivéve: a szellemi szuverenitást, a független, csak a tényeknek alávetett gondolkodás.

Kialakultak kis értelmiségi csoportok (mintegy civil szervezetként), akik valamely szakma szerint formálnak véleményt, ám hangjuk nem jut el – vagy csak nagyon korlátozottan – a döntéshozókhoz és a nyilvánossághoz. Nem alakul ki annak a gyakorlata, hogy egy-egy „műhely” által kidolgozott, jövőbe mutató gondolatok széles körben elterjedve iránymutatóként szolgálnak.

Így jártunk a demokrácia kérdésével is. Társadalmunk – Bánlaky Pál fogalmazása szerint „töredezett fejlődésével” – nem tette a mindennapokat meghatározó gyakorlattá a demokráciát. Lehet felsorolni ezzel kapcsolatban az elmúlt kétszáz évünk történelmi eseményeit, a lényeg azonban az, hogy nincs a magyar társadalomnak demokratikus hagyománya. Amelyeket megkezdett, azok oly rövid ideig hatottak, hogy a társadalom egészébe nem égett bele. Halmai Gábor szerint az alkotmányosság nálunk nem olyan mély a társadalomban, mint az Egyesült államokban, ahol az alkotmány azonos tudati szinten áll a bibliával. Ugyanúgy meghatározza a mindennapok gyakorlatát, mint a szentírás.

Hiányzik napjainkban ez a szellemi kapacitás a nyilvánosságból. És azért fogalmazok így, mert ez a fajta értelmiség létezik. Csak láthatatlan, hallhatatlan, itt-ott olvasható (ez utóbbi meglehetősen belterjes közönséget feltételez).

Csak közbeszúrásként: a PTE FEEK egy tanulmánya szerint (2002-es, nem a legfrissebb adatok, de így is mutatja a trendet) a napilapok közül a bulvársajtó (Blikk) vezet 910 ezres napi olvasóval, az ezt követő második helyen a Népszabadság áll 671 ezerrel. 2010-ben az Index közlése szerint a napilapok vesztették a legtöbb vásárlót. A hetilapok közül a Storyból 252 411 fogyott el hetente, míg a HVG-ből 69 754, Figyelőt pedig mindössze 12 ezren vásárolnak. Mazsolázzunk a MATESZ gyorsjelentéséből is, a 2010. II. negyedévében megjelent példányszámokból (csak az összesen értékesített példányok számát figyelembe véve).

168 óra — 21 638; Best — 116 260; Blikk — 203 387; Blikk Nők — 123 448; Bors — 89 217; Computerworld — 1 771; Figyelő — 12 383; Heti Válasz — 20 554; HVG 69 342; magyar Demokrata — 16 080; Magyar Hírlap — 14 569; Magyar Nemzet — 50 285; National Geographic — 38 327; Népszabadság — 75 287; Népszava — 18 658;

Az adatok magukért beszélnek. Látható, hogy a bulvár „mindent visz”, a közönségnek csak egy kis része hajlandó komoly tartalmakat megjelenítő sajtótermékeket vásárolni. Ez pedig azt hozza magával, hogy a celeb-világ híreivel jobban tisztában van a magyar állampolgár, mint az életét közvetlenül vagy közvetve meghatározó döntésekkel. Legyenek ez utóbbiak politikaiak, gazdaságiak vagy közéletiek, kulturálisak.

Ezen a gyakorlaton pedig változtatni kellene, ha hazánkat egy modern, alkotmánytisztelő polgári demokráciának szeretnénk látni.

Ehhez keresünk vállalkozó kedvű és kellő mazochizmussal megáldott, magát felelősnek tartó értelmiségieket.

Az apróhirdetést pedig majd megjelentetem a Borsban, a Blikkben és a Play Boy-ban.

„SZÉP ÚJ VILÁG” — MAGYAR MÓDRA

Aldous Huxley klasszikusa jó néhány évvel ezelőtt jelent meg, rímelve Orwell1984-ére. Miért is jut mindez eszembe a mai politikai küzdelmet nézve – nem is tudom…

Olvasgatja az ember a lapokat meg a különböző netes fórumokat, és elkeserítő jövőkép bontakozik ki szeme előtt.
Azt látjuk, hogy érvényesül a jól ismert mondás, miszerint: „akié a múlt, azé a jövő”.
Félelmetes a választópolgárok tájékozatlansága múltunkkal kapcsolatban. Nem számíthat mentségnek, hogy az elmúlt időszakban – ancien regime, a kádár-kor – erősen ideologisztikus volt a történelem tanítása.
A rendszerváltás óta eltelt húsz esztendőben helyre lehetett volna tenni a neuralgikus pontokat.
Lehetett volna!
De nem tettük.
Most pedig eljutottunk oda, hogy huszadik századi történelmünkről totálisan hamis kép él egy nemzedék tudatában. Persze el lehet gondolkodni azon, hogy ez minek köszönhető. A történelem oktatásának a hibája, esetleg a tankönyvírók bűne, netán a politika nem direkt, hanem áttételes „kívánalma” alakította így a helyzetet?
Azt hiszem egyik sem, és mégis mindegyik.
A rendszerváltás bűvöletében azt hittük, hogy a szabadság megengedi azt, hogy újra értelmezzük eddigi történéseinket. A baj csak az lett, hogy ezzel a szabadsággal nem éltünk, hanem visszaéltünk. Így a szabadságból szabadosság lett.
Ez az áldatlan állapot aztán napjainkban üt vissza azzal, hogy hozzá nem értő kóklerek olyan „hagyományőrzést” gyakorolnak, amelyek talán soha nem is voltak. Visszaüt azzal, hogy irreális képet festünk magunknak nemrég volt korszakainkról, az egyiket idealizálva, a másikat pedig ördögiként mutatva. Mindehhez a politika úgy asszisztál, ahogyan éppen érdekei kívánják.
Egyfelől támogat történelmietlen (félremagyarázott) kiállításokat, vagy fanyalogva fogad el (eltűr) történelmi jelentőségű gyűjteményeket.
Szándékosan nem írok konkrétumokat, mert aki érti e kis írást, az tudja, miről firkálok, aki meg nem érti, annak mindegy!
(Lám-lám lassan eljutunk újfent oda, ahol egyszer már voltunk: rákényszerülünk arra, hogy a sorok között fogalmazzuk meg mondanivalónkat — szégyen!)
De azért valahogy mégiscsak rendet kellene rakni a fejekben, amíg nem késő.
Ennek egyik rendezőelve lehetne, ha a történelemre, mint TÉNYEK sokaságára és folyamatára tekintenénk. E tények pedig makacsok. Voltak, és nem lehet őket meg nem történtté tenni.
Lehet vitatkozni azon, hogy ezeket a tényeket miként magyarázzuk. lehet vitatkozni azon, hogy milyen körülmények (haziak és nemzetköziek) váltották ki őket, milyen befolyás érvényesült azokkal kapcsolatban.
Ez legyen a történészek felelős feladata.
Az azonban megengedhetetlen, hogy tényeket elhallgassunk. Megengedhetetlen, hogy egyes tényeket időben és helyben változtassunk.
Gyakran elhangzik mostanában, hogy a kommunista rendszer így vagy úgy! Ez történt, és ezért ezek a felelősek, amazok pedig nem, sőt gyakran még az is, hogy az áldozatok a felelősek! Sőt, az egész rendszert egy totálisan negatív, abszolút diktatúraként állítja be néhány médium.
Hogy is van ez?
A mai középiskolás fiatalok döntő többségének teljesen fals a tudása XX. századi történelmünkről. Nem képesek tagolni, különbséget tenni az elmúlt 50-60 év történései között, mert vagy nincsenek, vagy hamis információik vannak erről a korszakról. (Azt már félve teszem hozzá, hogy Ormos Mária akadémikusunk azért mondott le a pécsi egyetemen az oktatásról, mert szerinte nem az egyetemen kell pótolni az általános és középfokú oktatás hiátusait.)
Azért elemezzük egy kicsit az említett kort
Egyfajta – és nyilvánvalóan önkényes – tagolást kíséreljünk meg, és tekintsük át mi is történt 1945 után hazánkban.

1945-1948 A második Magyar Köztársaság — polgári kormányokkal és parlamenttel.
1948. Az úgynevezett „fordulat éve”, ekkor válik dominánssá a MKP és a SZDP, fogalmazhatunk úgy is, hogy ekkor kerül a hatalom a Rákosi vezette kommunista párt kezébe. (Itt és most ne essen szó részletesen arról, hogy mekkora szerepe volt ebben a volt Szovjetuniónak.)
1949 – 1953 A „Rákosi – korszak” 1953-ig Sztálin haláláig.
1953 – 1956 Mérsékelt reformok ideje, „antiszálinista” politika. Nagy Imre miniszterelnöksége, a kitelepítések és az internáló táborok felszámolása.
1956. október 23 – november 4-e a forradalom ideje.
1956 novemberétől – 1958 májusáig a „megtorlás időszaka”. Az MSZMP megalakulása, a szocialista kormányzás konszolidációja.
1958 – 1963 A Magyar Népköztársaság gazdasági és politikai konszolidációja, (az ENSZ elismerésig). Az 1956-os elítéltek amnesztiája.
1963 – 1968 Gazdasági átalakulások, mezőgazdaság fejlesztése.
1968 – 1972 Kísérlet a gazdasági reformra.
1972 – 1980 A gazdasági reform megakasztása, „lappangó” gazdasági átalakítások. (a GMK-k és az egyéni gazdálkodás támogatása).
1980 – 1989 A „késő kádár-kor”, a nemzetközi gazdasági integráció, a reformok megkezdése, a politikai és gazdasági élet átalakítása (IMF tagság, társasági törvény, gyülekezési törvény, egyesületekről szóló törvény megszületése)
1989 – 1990 Rendszerváltó évek. Átmeneti kormány, szabad választások, a Harmadik Magyar Köztársaság kikiáltása.

Legyen ennyi dióhéjban az elmúlt 50 esztendő.
Zanza kétségtelenül, de akit a tények részletesebben érdekelnek, ajánlom a „Kronológia 1-2”-t, megjelent a Magyar Nagylexikon Kiadó gondozásában 2006-ban.

Jó böngészést!