A VÉG KEZDETE — VAGY A KEZDET VÉGE?

Előző írásaimban azt feszegettem, hogy az évszakok és a hazai körülmények éles összeütközésbe kerülnek: azaz a tél sokkal melegebb lesz mindannyiunknak, mint az számítottuk.

A heti események azonban minden képzeletet felülmúlnak.
Húsz évvel a rendszerváltás után – amikor a polgári demokrácia kezd gyökeret ereszteni a társadalomban – azt tapasztaljuk, hogy egy szűk, hatalomra törő csoport, félretéve minden erkölcsi szempontot és gátlást töretlenül építgeti megdönthetetlen hatalmát.
A történelemből tudjuk, hogy megdönthetetlen hatalom nem létezik. Az idő, a társadalom, a körülmények mind ellenük dolgoznak.

Kis hazánk legutóbbi 100 éves történelme bizonyítja, hogy az egyedi hatalomra törő erők sohasem uralkodtak – történelmi mértékkel mérve – hosszú ideig. Horthy Miklós kormányzósága 23 esztendőt tartott. Rákosi Mátyást négy év elteltével küldték a politikai süllyesztőbe. Kádár János „uralma” sem tartott örökké.
A nagy kérdés mindig csak az: a hatalom mikor hibázik akkorát, hogy annak hatása a társadalom többségében kiveri a biztosítékot.
A másfél éve kormányzó párt lassan eléri ezt a szintet.
Ha komolyan vizsgáljuk a 18 hónap történéseit, nincs olyan réteg, befolyással rendelkező vagy érdekérvényesítésben gyenge társadalmi réteg, amelyet ne sértett volna meg valamilyen formában a hatalom.
Tegyünk kísérletet arra – a blogíró szerénységével, a teljesség igénye nélkül –, hogy számba vegyük a történéseket.

A demokratikus intézményrendszerek lebontása. A demokratikus hatalommegosztás korlátozása, az Alkotmánybíróság hatásköreinek csorbítása, a testület kibővítse azzal a céllal, hogy abban a hatalomhoz közeli tagok megjelenhessenek, így biztosítva a kormány számára, hogy az esetleges „jogi” kifogásokat számura megfelelően bírálják el.
Biztos, ami biztos, itt nem álltak meg. Az igazságszolgáltatás eddig bevált rendszerét is feldúlták. Tapasztalt bírók tömegét kényszerítettek nyugdíjba, és felszámolták az bírói önigazgatás intézményét.

A mérhetetlenül elbizakodott törvénykezés során folyamatosan sértették meg a törvényalkotásról szóló törvényt kihasználva az alkotmány – különleges esetekre vonatkozó – passzusát.
Az így született jogszabályok – tekintsünk el az összes felsorolásától – sorozatosan sértik meg az Uniós ajánlásokat, amelyeket hazánk magára kötelezőnek tart. A nyilvánosság, a médiumok szabályozása, a civil társadalom ellehetetlenítése, a „nagy közalapítványok” államosítása mind-mind a hatalom központosítása érdekében történt.

A gazdasági törvénykezés és –irányítás azonban még e fentiek bornírtságát is meghaladta. A felelőtlen politikusi megnyilatkozások mindazt az eredményt eliminálták rövid idő alatt, amelyeket az őket megelőző szakértő kormány véres-verítékkel elért.

Az elmúlt másfél év „unortodox” gazdaságpolitikájának részleteit sok-sok szakértő elemezte – jobb és baloldalon egyaránt –, kiemelve annak ostobaságát, és értelmetlenségét.
A pofonok – politikai és gazdasági – nem maradtak el.
Már az is nonszensz, hogy az uniós elnökséget ellátó ország miniszterelnöke – a prezidentális időszak közepén – az unió vezető testületeit régvolt diktatúrákhoz hasonlítsa. Az unió parlamentje előtti fellépése pedig nagyon hosszú idő óta a legszégyenteljesebb magyar diplomáciai kudarc volt.
Mindezt persze a magyar közvélemény előtt a szabadságharc állomásaiként kommunikálják, egyre kevesebb sikerrel.
A gazdaság és a külső valóság azonban felülkerekedik a szómágián. Mint annak idején – 1972-ben az első olajválság hatása –, ez a valóság is „begyűrűzik”. A rendelkezésre álló eszközeink, gazdasági potenciálunk pedig nem elég – a történelemben sohasem volt elég – a hatások kiegyenlítésére. Millió szállal függünk Európa többi részétől.
Be kell látni, hogy magunkban semmire sem megyünk, csak az együttműködés, a kompromisszumok sokasága vihet sikerre.
Kisember, hát itt a vége!
Bár ezt egyre többen ismerik fel, a kormányzó párt mániákusan építi hatalmi szerkezetét. A tárgyalás alatt álló választási törvény – senki se bízzon abban, hogy nem fogadják el – szinte leválthatatlanná teszi őket. Ezt tetézi az, hogy az államigazgatás kulcsfontosságú területeinek élére saját embereiket ültették. Az általuk megírt és elfogadott – egyébként példátlan módon, közmegegyezés nélkül szövegezett – Alaptörvény értelmében pedig a köztársasági elnök az eddigieknél könnyebben oszlathatja fel a választott parlamentet.
Madách szavai jutnak eszükbe:

„…AZ ÚR

Be van fejezve a nagy mű, igen.

A gép forog, az alkotó pihen.

Évmilliókig eljár tengelyén,

Míg egy kerékfogát újítni kell.”

Csakhogy a jelenlegi kormány nem egyenlő az Úrral. Születése sokkal profánabb. A választók megtévesztése eredményeként, és azért kerülhettek hatalomra, mert a társadalom úgy gondolta, a mai Magyarországon nem lehet olyan politikai erő, amely átlépi a demokratikus korlátokat.
A választók tévedtek!
Ezt a tévedésüket súlyos esztendőkkel fogják megfizetni! Ma úgy látszik, hogy a FIDESZ uralmát igen nehezen döntheti meg a demokraták sokasága, még akkor is, ha összefognak.
A probléma ugyanis marad: egy antidemokratikus erő minden eszközt felhasznál és alkalmaz majd, hogy hatalmon maradjon. A demokratikus erőknek pedig maradnak a megcsonkított polgári demokrácia erősen megnyirbált lehetőségei.
Demokraták pedig e körülmények között békésen – ha valamit is adnak elveikre – nem érhetnek el sikert.
Antidemokratikus és gátlástalan politika farkasával szemben a demokrácia báránya áldozat.

NEM ZÖRÖG A HARASZT

Egy hete nincs új bejegyzés. Nem lustaságom az oka, sokkal inkább az, ami körülöttünk történt az elmúlt napokban. Volt ezeknek az eseményeknek valamiféle irracionalitása, amit nagyon nehezen lehet szavakba önteni úgy, hogy az ne legyen túl drasztikus.

ZSÁK, SZÖG, MEG A KIBÚJÁS


A jó magyar közmondás szerint „nem zörög a haraszt!”. Azaz, ha valamiről beszélnek – akár negatív összefüggésben – annak bizony komoly valóságalapja van.
Így vagyunk ezzel az előrehozott választásokkal kapcsolatban is. Nem először vetődik fel az a téma a hazai közéletben. Magam is írtam erről több mint egy évvel ezelőtt, elemezve a FIDESZ politikai cselekedeteit, törvénykezését és gazdaságpolitikáját.

Áder János mostani szavai is, mintha valami ilyesmit rejtenének. Meg lenne lepve – mondja, ha ez felvetődne. Hát istenem! Van, amikor az ember „meglepődik”.
Azt már ugyan kétlem, hogy Európa parlamenti képviselőnk olyan nagyon kerekre nyitná a szemét, ha a tavasszal mégis sor kerülne a voksolásra. Már csak azért is, mert teljes „gőzzel” készül az a választójogi törvény, amely minden körülmények között biztosítja a mostani kormánypártnak a leválthatatlanságát.
Mindezt persze jól hangzó érvek rendszerébe csomagolják. Valahogy úgy, mint amikor a nagyon keserű pirulát is ostyába göngyölték – annak idején –, hogy a páciens lenyelhesse. Ezekkel az érvekkel kívánják letolni a társadalom torkán a velejéig antidemokratikus választási rendszert.
A szög azonban kibújik a zsákból. Az érvrendszer figyelmes elemzésével felismerhetők az antidemokratikus berendezkedés totális tagadásának elemei. A német választási rendszer – a választók valós akaratának a leképeződése a politikai döntéshozás szintjén – elutasítása azzal az indokkal, hogy az „koalíciós kényszert” eredményez, magának a demokratikus, a konszenzuson alapuló polgári demokrácia elutasítása. Az pedig teljes egészében hamis állítás, hogy a koalíciós, több szereplős döntéshozás maga lenne a politikai válság.
A hatalom gyakorlása szempontjából kétségtelenül a legegyszerűbb rendszer, ha a kormányra került politikai erő a maga szája íze szerint tehet mindent. Csakhogy ez a felfogás nincs tekintettel a társadalomra, annak összetett voltára. Nem veszi figyelembe a különböző érdek- és értékcsoportok akaratát, a sokszínűséget. Meg sem kísérli, hogy olyan politikát folytasson, amely érzékeny az egész társadalom állapotára. A monopolisztikus hatalom nem csak a saját politikáját valósítja meg – adott esetben az ország jelentős része ellenében –, hanem képtelen bármiféle kompromisszumra.

Ez a politikai gyakorlat pedig szöges ellentétben van a bennünket körülvevő gazdasági és politikai környezet gyakorlatával is, amely többé-kevésbé a kompromisszumokon alapul.
Ha a FIDESZ ezt a politikát folytatja a továbbiakban, akkor saját kudarcát kódolja a rendszerbe. Mert igaz, hogy a politikai hatalmat gyakorolhatja az országban, ám a külső kapcsolataiban egyre jobban elszigetelődik.
Ha pedig politikailag elszigetelődik, úgy – európai valuta- és hitelválság ide vagy oda – nagyívű „országmentő” terveit sem lesz képes megvalósítani. Ez utóbbihoz ugyanis az kellene, hogy kiegyezzen Európával és  ne „szabadságharcoljon”. Addig, amíg kis hazánk nyitott gazdaság – márpedig a történelemben soha nem volt igazán „önellátó” –, addig tetszik, nem tetszik, be kell illeszkedni a kontinens és a világ együttműködési rendszereibe. Ez pedig elképzelhetetlen nagy fokú kompromisszumkészség nélkül.
Lehet, hogy a FIDESZ az új választási rendszerével és – egy ma még általa tagadott, éppen ezért lehetséges – előrehozott választással bebetonozza hazai hatalmát, ám ezzel nem az országot szolgálja, hanem csakis önös érdekeit. Minél tovább próbálkoznak antidemokratikus eszközökkel, annál nagyobb kárt okoznak az általuk oly sokat emlegetett „zembereknek”.
Mert afelől ne legyenek kétségeink, hogy mindazt amit okoznak, azt nekünk kell megfizetni — kamatostul.

AZ IMF ESERNYŐ ÁRA — MEGFIZETIK-E?

Kis hazánk a bedőlés szélén, a bóvlivá fokozás elől menekült az IMF-hez, hogy milyen módon, azt már kitárgyalták az elmúlt napokban az elemzők és a bloggerek.

Ma már világosan látszik, hogy a kormány nem kerülheti el a tárgyalásokat a Nemzetközi Valutaalappal. A legnagyobb kérdés azonban a védőernyő ára. Mit kér cserébe a IMF a kormánytól?
Az már látszik, hogy nagyon komoly feltételekhez kötik a támogatást. A kormánynak valószínű, hogy engednie kell. A kérdés az, hogy meddig?
A probléma ugyanis csak részben gazdasági. Ha lenne egy koherens gazdaságpolitika, aminek egyes elemei nem jók, vagy hibásak, úgy elegendő lenne azok kiigazítása, és minden rendben lenne. De a valóság nem ez. A valóság az „unortodox” gazdaságpolitika teljes kudarca. A valóság az, hogy a hatalomra került kétharmadnak nem volt kidolgozott elképzelése arról, hogy ebben az országban mit kellene csinálni.

Lehet mélázni azon – és visszafele mutogatni, akár két évtizednyi távolságra is –, hogy miként működök az ország gazdasága, hozzátéve a külső körülmények összejátszását is, ám ez nem menti fel a kormányra készülő ellenzéket az alól, hogy hatalomba kerülve ne legyenek koherens elképzelései.
Mindez azért is a FIDESZ hibája, mert még azt sem mondhatja, hogy nem rendelkezett olyan szellemi holdudvarral, amely mindezt képes lett volna előállítani (Professzorok Batthyányi Köre stb.)
Mégis az történt, hogy a kétharmad birtokában a politika „fő csapás” irányába nem a gazdasági növekedést és az elosztórendszerek – gyakorlatilag Bajnaiék által megkezdett – reformját állították, hanem azt a törvénykezést, amely kivívta Európa unszimpátiáját, amely szembe ment minden polgári és európai értékkel.
Éppen ezért a mai helyzet nem gazdasági jellegű, hanem politikai.
Ugyanis az elmúlt másfél év törvényhozása számos olyan törvényt iktatott be, amely megváltoztatása nélkül az IMF nem fog elfogadni semmilyen – magyaros – gazdasági megoldást. Az alaptörvényben rögzített 50 százalékos költségvetési hiánymérték, az adótörvények kétharmados volta, a munkatörvénykönyv és még folytathatnánk a sort, mind-mind olyan politikai akadályt jelentenek a kibontakozás útjában, amelyet a FIDESZ nem képes megváltoztatni.

Vagy ha megváltoztatja, akkor gyakorlatilag leírja saját magát. Be kell ismernie, hogy hibázott, hogy kárt okozott a társadalomnak. Ezt pedig nem képesek megtenni. Orbán Viktor különösen nem. Mindezt igazolni látszik a gazdasági miniszter vasárnap esti nyilatkozatában, amelyben még mindig a régi lemezt ismételgette a növekedésről és a nekirugaszkodásról, elbagatellizálva az IMF-tárgyalások tétjét. „…azért sem lehet az IMF-re hangolni, mert mélyen elleneznek minden olyan programot, magyarországi döntést, amely kihozza a bankok csapdájából az embereket. Úgyhogy ez a hárombetűs intézmény minden egyes intézkedésünket ellenzi, így hát, ha nem is rá, hanem ellene hangoljuk a kormányzati politikát.” Az ellenzéki véleményekre reagálva a miniszter azt mondta, arra bíztatja az ellenzéki képviselőket, hogy pártatlanul és méltányosan figyeljék, hogy az IMF, az EU, a stratégiai befektetők, ezen belül az autóipari befektetők hogyan is látják Magyarországot. Ugyanis úgy látják, hogy sikeresen helyreállították a totálisan elrontott pénzügyi egyensúlyt, és a gazdaságpolitika sikeres. „Nem értenek egyet az eszközeivel, az ő helyükben én sem értenék egyet minden eszközzel, amit mi alkalmaztunk. De ettől még a magyar gazdaságpolitika (...) visszaszerezte az ország pénzügyi függetlenségét” – hangsúlyozta Matolcsy.
Nos, ez a televíziós interjú bizonyítékként fogható fel: a kormányzat képtelen beismerni saját hibáját, továbbra is makacsul ragaszkodik saját elképzeléseihez. Ez azonban nem szolgálja az ország érdekeit. De majd rákényszerül a váltásra, mihelyst a tárgyalások „komolyra váltanak”.

Mi lehet a jövő?

Két verzió lehetséges. Az első az, hogy a parlamenti kétharmad – saját jól felfogott érdekében, politikai jövőjét biztosítandó – meneszti a jelenlegi kormányt, és egy szakértő kormányra bízza az ügyek intézését. Ebben a munkában pedig azzal segítheti, hogy kétharmadának felhasználásával lebontja az akadályozó törvényeket, bizonyos mértékben visszaállítva a demokratikus játékszabályokat.
A második verzió szerint a FIDESZ új választásokat ír ki. Ez azonban a mostani politikai helyzetben nem szerencsés, a kimenetele igen kétséges. Dacára a közvélemény kutatásoknak, egyáltalán nem biztos a mai kormánypárt nagyarányú – vagy egyáltalán – győzelme. Ha pedig győz, nem biztos a kétharmados aránya. Ha pedig ismét maga alakít kormányt, még kevésbé tudja megteremteni a gazdasági kibontakozáshoz – az IMF és az Unió elvárásainak megfelelő – politikai törvényi és jogi hátteret.

A FIDESZ a saját csapdájában vergődik. Most bizonyosodnak be azok a szakértői vélemények, amelyek rapid törvénykezésük kezdetén figyelmeztettek annak veszélyeire.
Ha a kormánypárt nem képes a jogi háttér biztosítására, úgy nem lesznek eredményesek a tárgyalások a megsegítésről sem. Mind az IMF, mind az Unió kiszámíthatóságot – legalább is rövid és közép távon, azaz 5-15 évre – vár el a segítség fejében. Ha ez nincs, úgy a pénz és a tőke nem mozdul meg, nem finanszírozza sem az államot, sem a gazdasági fejlődést.

Marad minden abban az állapotban, ahogy volt az elmúlt hét csütörtöke előtt. Azaz a piacok már nem vagy csak nagyon drágán lesznek hajlandóak a finanszírozásra. Aztán már úgy sem. A finanszírozás hiányában a nemzeti bank kénytelen lesz felélni tartalékait. 2012 második felétől pedig bedől Magyarország. A forint árfolyama felszaladhat akár 400 forintig, az eddigi adósságszolgálat ezen az árfolyamon elviszi a GDP teljes növekményét, sőt a tartozás meg is haladhatja azt. A pénzügyi hitelezők után a működő tőke is elhagyja az országot. Inflációs spirál indul be, amelynek megfékezésére a jegybanknak már nem lesznek meg az eszközei, hiszen azt már elköltötte 2012 első félévében.
Normális, az ország iránt felelős politikai szereplő ilyen forgatókönyvet nem engedhet meg. Mert az így kialakult helyzet elsöpri nem csak az uralkodó pártot, hanem gyakorlatilag a teljes politikai elitet.
Bízzunk tehát abban, hogy a FIDESZ vezetői – élükön Orbán Viktorral – végre felfogják, hogy mit csináltak, és átadják helyüket – akár a pártjukon belül – a józanul és pragmatikusan gondolkodóknak.

Be kell látniuk: nincs más lehetőségük.
Elkúrták! Nem kicsit — nagyon!

FORRÓ TELÜNK LESZ

Tegnap azt írtam, hogy didergős napokra számítok a jövőben. Ez meteorológiai értelemben talán így is lesz. Megjön az első hó, talán a szél is, kitakarítja a szmogot a nagyvárosokból.

A telünk viszont – gazdaságilag és politikailag – ebben a pillanatban nagyon forrónak ígérkezik.
Többször megfogadtam már magamban, hogy nem bocsátkozom komolyabb, távlatosabb elemzésekbe, mert a regnáló kormány intézkedéseit nehezebb követni, mint egy lecsapó villám útját.

Amit  ma a kormány csinált, az végképp kiütötte a biztosítékot nálam – és valószínűleg ezt teszi a pénzvilág illetékeseinél is.
Délután nyilvánosságra hozták, hogy tárgyalnak az IMF-el (noha a konkrét tartalom nem ismert), de mindez jelzésértékű a pénzpiacoknak. A 10 éves kötvényhozam 0,48 százalékkal lett kevesebb, a forint 1,7 százalékot erősödött, a CDS felár pedig rögtön 22 pontot javult, 601-ről 578,5-re esett vissza. A három éves referenciakötvény hozama a 8,38 százalékos aukciós átlaghozamról 8 százalékig esett vissza.
Jó néhány milliárdot kereshetett az állam a kibocsátással, mert ma 12,7 milliárd forint értékben bocsátottak ki értékpapírokat.
A blöffnek ki kellett bírnia legalább 4-5 órát – amíg zárnak az európai tőzsdék –, hogy az akció sikeres legyen. Igen ám, de 18 órakor megjelent az IMF hivatalos közleménye a Reutersen keresztül, hogy szó sincs tárgyalásokról, az IMF küldöttségét a magyar kormány semmi fent említett szándékkal nem kereste meg.

Vissza is gyengült a forint az utolsó percek kereskedésében.
A fekete leves még hátra van, mert az amerikai tőzsdék magyar idő szerint a hajnali órákban fejezik be a kereskedést.
De szinte mindegy is, hogy milyen szintre süllyed a magyar fizetőeszköz. Kevés az esély arra, hogy megálljon a nap kezdetén jegyzett 315 forintnál.
A probléma mégsem ez!
A pénzvilágban és az üzleti életben jártas és hozzáértő szakértők mindig az sulykolják a szereplőknek, hogy a legfontosabb a szavahihetőség és a bizalom.
Az Orbán kormány – e néhány milliárdos „kaszálás” miatt – pont ezeket játszotta el. Olyan dolgokat állított, amelyek nem igazak. A pénzvilág azt is felismeri, hogy ezek az állítások azért hangzottak el, hogy átverjék a szereplőket, akik most hajlottak is erre, mert feltételezték, hogy a magyar kormány felelősen képes dönteni.
Most pedig bebizonyosodott, hogy csak egy gengszterfilmbe illő akciónak voltak szenvedő alanyai.
A kormányzat ezzel totálisan lejáratta magát, elveszítette még azt a csekély bizalmat is, amivel eddig az Unió és a piac, a pénzvilág fordult felé.
Eddig a kormány „szabadságharcát” úgy ítélték meg, hogy „játszik a gyerek”, majd kinövi! De most megbizonyosodhattak arról, hogy a magyar kormánynak nincsenek gátlásai, egy cseppet sem ad arra, hogy szavahihetőnek tartsák.

Ennek pedig súlyos következményei lesznek. Ezek a következmények maguk alá temethetik a kormányt, az országot. Az előbbiért nem kár, az utóbbi pedig nem érdemli.
A büntetés pedig szigorú lesz! Csak az a baj, hogy mindennek az árát az átlagemberek és a tömegek fogják megfizetni, nem pedig a felelőtlen politikusok, akik senkitől sem kapott felhatalmazás alapján – bár arra hivatkozva – gátlástalanul teszik tönkre az országot.

És még ők papolnak polgári erkölcsről!

DIDERGŐS NAPJAINK

Hűvös az idő, a tél kezdi mutogatni magát, ma reggel már jégfátyolosak voltak a tócsák. De nem csak ezért didergünk. Reszketve néz a jövője elé ma a kilenc és félmillió magyarból legalább négymillió.

Az elmúlt napok eseményei, politikai és gazdasági elemzései beindították az asszociációt:

Radnóti Miklós költeményének sorai zakatolnak a fejemben, a Második eclogáé. Nem idézem ide az egész költeményt, megteszi helyettem ezt avatottabb tolmács, de néhány sor ide kívánkozik a megértés végett.

REPÜLŐ

„…Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,

de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg

s pincébe bú előlem a gyáva Európa...

no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?

KÖLTŐ

Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska
ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,…

… S egy vers milyen veszélyes,
ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska -
s a többi... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?

REPÜLŐ
Nevess ki. Félek ott fönn….
…De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
emberként éltem én is, ki most csak pusztítok,
ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg...
Írsz rólam?

KÖLTŐ
Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.



Hogy miért ez a vers? Talán mert a költő kiszolgáltatottsága hasonlatos napjaink valóságához.
A gazdasági problémák itt köröznek a fejünk felett – és nem kívánom a mai miniszterelnököt a versbéli repülőhöz hasonlítani, mert nem lehet, lásd a Repülő mondandójának utolsó négy sorát –, és látszólag nem történik semmi.
Az idő múlik, a figyelmeztetéseket és felszólításokat megkaptuk. Sőt, ismerjük is a határidőt: három hét.
A média már arról találgat, hogy ki lehet a következő miniszterelnök. nevek és pletykák forognak közszájon. A gazdasági tárca vezetőjét pedig mintha elnyelte volna a föld. Persze ne gondoljuk, hogy szégyenében!
A miniszterelnök – aki egyébként igen szívesen mutatkozik a kamerák előtt, és mond szépeket, aminek a valóságtartalma gyakran tart a matematikai nullához – pedig látszólag tesz mindet úgy, mintha mi sem történt volna.
Nem lehet hallani egy hangot sem arról, hogy mit tervez a kormány a jövő évi költségvetéssel, a gyökeresen megváltozott helyzet kezelésével.

A parlamentben folyik a szócséplés egy olyan törvényjavaslatról, amely eleve felesleges (oktatási törvény), a politikusok a nyilvánosság előtt vitatkoznak arról, hogy a nyugdíjrendszert miként alakítják át. A kormányzat – Selmeczy Gabikán keresztül cáfolja a svéd rendszer bevezetését, az ellenzék pedig úgy látja, hogy az összes ezzel kapcsolatba hozható törvénykezés ezt készíti elő.

Megy a szópárbaj, a látszólagos adok-kapok, miközben a lényeg, mint egy nehézbombázó, itt dübörög a fejünk felett.
Az átlagpolgár látja, hallja a veszélyt, és elképedve veszi tudomásul, hogy választott vezetőinek fontosabb saját presztízsük, mint az ország és „alattvalóik” érdeke, a csőd elkerülése.
A kérdés ma már nem ez, hogy megbukott-e az „unortodox” gazdaságpolitika.

A kérdés az, hogy a szőnyegbombázást kibírja-e az ország, és lesz-e erő újra felépíteni azt a demokratikus, polgári értékrendet, amelyért oly sok áldozatot hozott ez az ország?
A másfél éves hatalomgyakorlás – egy hamis illúzióra (kétharmados felhatalmazás, amely végső soron csak feles, vagy még annyi sem) épült – látványos kudarcot vallott. Ám e kudarc romjai nem előidézőiket temetik maguk alá, hanem az átlagemberek sokaságát.

Ezért pedig ki viseli majd a felelősséget?

Az utolsó kérdés már csak azért is érdekes, mert az elmúlt másfél év alatt szinte semmi mást nem halottunk, mint a korábban regnáló kormányzat döntéseinek büntetőjogi kategóriává transzponálását. Ezek után mi lesz az elmúlt másfél év „gazdaságpolitikai” döntéseivel: a magán-nyugdíjpénztárak vagyonának eliminálásával, a készenléti hitelekből felvásárolt és értékét vesztő MOL pakettel, a Rábára – feleslegesen – kifizetett milliárdokkal, a hanyag és bornírt mondatok utáni devizaárfolyam-növekedéssel, a forint gyengítésével, a devizahitelesek ellehetetlenítésével? Az elszálló forintárfolyam okozta adósságnövekedéssel, és még folytathatnánk a sort?
Bár, a törvénykezési sietségben, megszavaztak egy törvényt – valószínűleg eredeti szándék szerint nem maguknak –, amely majd lehetővé teszi a funkciót viselő kormányzati tagok felelősségre vonását. Befoglalták az alkotmányba is az adósság nagyságának mértékét.

Így lesznek majd alkotmányellenesek, így teremtődik meg a jogalap méltó felelősségre vonásukra.

Mert azt azért ne higgyék, hogy ezt néhány millió ember „csak úgy” elfelejti majd.

TERVGAZDASÁG — GAZDÁLKODÁSI TERV

A világ újra véleményt mondott rólunk. Kormányunkról, annak gazdaságpolitikájáról, eddig megtett lépéseitől. Az értékelést befolyásolta az a politikai környezet is, amelyet a kormány kialakított itt, Európa közepén. A vélemény kialakításában szerepet játszott 2011 első féléve, az uniós elnökség teljesítménye, a hazai törvénykezési gyakorlat továbbá az is, hogy fittyet hányunk minden jóindulatú figyelmezetésre. Ezeket vagy nem veszi tudomásul a kormányzat – tagadja mindenáron –, vagy pedig – és ez a rosszabbik forgatókönyv – meg sem érti.

Ha a szép szó nem használ, akkor jönnek a szankciók. Egyrészt a politikaiak – nem függesztik fel a túlzott deficit eljárást – és a gazdaságiak. Most éppen azokat a forrásokat vonják meg az országtól, amely egyébként mindennapi működéséhez okvetlenül szükséges.
A rendszerváltás idején az egyik legfontosabb gazdasági propagandaszöveg az volt, hogy a tervgazdaság (ahogyan azt a létező szocializmus értelmezte) egy elvetendő módszer, mert a piac mindenhatósága „vezérli” majd a gazdaságot.
Nos, ez az állítás már akkor sem volt igaz, és napjainkban még úgy sem.

A nagy nemzetközi cégek mindegyike bizony közép- és hosszú távú tervekkel rendelkezik, amelyek meghatározzák a stratégiát, a fejlesztést, a piacon való részvétel minden szegmensét. (Elegendő ehhez egy komolyabb marketing vagy menedzsment tankönyvet elolvasni)
A szigorúan tervező cégek pedig egy dolgot nem szeretnek: a kiszámíthatatlanságot és a bizonytalanságot. Ahol ezt tapasztalják – legyen ez politikai vagy üzleti –, onnan kivonják erőforrásaikat, termelő egységeiket elköltözetik. Teszik ezt még akkor is, ha átmenetileg komoly veszteséget kell elkönyvelniük. Filozófiájuk ugyanis egyszerű: jobb a most tervezhető és kiszámolható veszteség, amit a jövőbeli haszonnal fedezhetek, mint a kiszámíthatatlan veszteség.
Ezeket a körülményeket figyelembe véve a hét végén a nagy hitelminősítők kis hazánkat a következőképp sorolták be:
Moody’s Corporation: Baa3; S&P (Standard and Poor’s): BBB-; Fitch Ratings BBB-. Ezek a kategóriák a „még befektetésre alkalmas, de folyamatosan figyelt” besorolást jelentik.
Minden további kategória a már befektetésre nem javasolt (azaz spekulatív, bóvli) kategória.

A kormány reakciói

A kormány teljes egészében visszautasította a nagy hitelminősítők értékelését. Sőt, megkérdőjelezték annak jogosságát, sőt kompetenciáját is. A kormányszóvivő szerint országok minősítésére ezeknek nem is lehetne joguk, hiszen csak vállalatokat minősíthetnének.

A teljes tévedés – vagy félrevezetés – iskolapéldája.

A két szóvivő (a kormányé és a kormányfőé) dolga persze védeni a mundér becsületét. De amikor kapitális oktondiságokat mondanak, akkor helyre kell rakni a dolgokat.
A hitelminősítők olyan gazdasági szereplők, akik segítik a világban jelen levő tőke és tőkeigény kölcsönös kielégítését. A nagy tőkével rendelkező befektetési alapok azonban a 21. század első évtizedére már nem a „gaz tőkések” meghosszabbított karjai, hanem a társadalmasodott tőke mozgatásának eszközei.
És itt egy-két szó a társadalmasodott tőkéről. Ma már a világ legnagyobb befektetői a különböző alapok, amelyek a kisemberek megtakarításait gyűjtik egybe, továbbá a nagy – többnyire multinacionális – biztosító társaságok, amelyek az előzőekhez hasonlóan a kisemberek megtakarításait, nyugdíj és egészség biztosítóit fogják egybe. Az itt felhalmozódó hatalmas összegeknek keresnek biztos és viszonylag stabil hozamú befektetéseket. Ilyenek például az állampapírok, amelyeket egyes államok a saját kiadásaik finanszírozására bocsátanak ki, általában viszonylag alacsony kamatra és hosszú lejáratra (1-15 éves futamidő).

A befektetési alapok felelősek az abban felhalmozott pénzek megfelelő kezeléséért, és hozamáért. Mivel egymaguk nincsenek abban a helyzetben, hogy a globális piac – és annak szereplőit: vállalatokat, multi cégeket, államokat – egyenként figyelemmel kísérjék és értékeljék, így erre szakosodott intézetekhez fordulnak. Az azoktól (a fent említettek egyikétől vagy mindháromtól) kapott információk alapján döntenek arról, hogy tőkéjüket hol helyezik el. Ahol biztos körülményeket találnak, azokat az értékpapírokat megveszik. Ahol a helyzet valamiért bizonytalan, onnan bizony kivonják tőkéjüket – illetve be sem fektetik. Nem kockáztatják adott esetben sok tíz- és százezer ügyfelük megtakarításait.
A kormány szóvivőinek érvelése ezért fals. Hiszen a hitelminősítők a tények és az adatok alapján értékelik a magyar gazdaságot. Az most könnyűnek találtatott. Nem ajánlják a befektetőknek, mert úgy ítélik meg, hogy a gazdaságpolitika nem biztosítja azt, amit elvárnak a befektetők (a stabilitást) és nem látnak semmiféle koherenciát.
A kérdés – persze költői – a továbbiakban csak az: milyen úton halad tovább az ország? Mert ha az eddigi cikk-cakk és kapkodás lesz a jellemző, akkor nem kell sokáig várni – néhány hét, hónap –, és a leminősítés következő fokozatával nézhetünk szembe.

Ez a fokozat pedig már a bóvli. Azaz az ország kibocsátott kötvényeit nem veszik meg, vagy ha igen, akkor hatalmas felárral, ami adott esetben az eredeti kamat szintjét is elérheti. Érthetőbben fogalmazva: a kincstár kibocsát kötvényeket 6 százalékos kamattal. A befektetők ezt azonban csak 10 százalékos áron hajlandók megvenni. Azaz a lejáratkor – illetve a köztes időben a kamatfizetés során – ennyit kell fizetni. Így ugyan nem az Orbán-kormány adósodik el, hanem az őket követőek kerülnek szinte lehetetlen költségvetési helyzetbe.
Persze mindezeket ki lehetne kerülni azzal, ha lenne egy valódi terv arra, hogy a gazdaság teljesítőképességét és hatékonyságát miként lehetne növelni, a költségvetésben hol és milyen mértékű megtakarításokat lehet realizálni.

De ehhez tervgazdálkodás – pontosabban gazdálkodási terv – kellene, ami szemlátomást nincs!

SULIBALHÉ

Balhé van a suliban! Az udvaron a szép őszi napsütésben a felsősök között egy kis alsós, talán negyedikes, toporzékol és kiabál. A nagyok csak nézik. Kicsit fentről lefele – hiszen a nyolcadikosok nagyon megnyúltak a nyáron, ez már a pubertás jele –, és láthatóan nem nagyon értik, hogy mi a fenét duzzog a kicsi, miért vág a fejükhöz mindenféle sületlenséget.

Pedig ismerik. Már azóta, hogy betette a lábát az iskolába. Igaz, akkor ők voltak alsósok, éppen átléptek a felső tagozatba. megesett a szívük a kis megszeppent emberkén, aki idegenül nézelődött a számára teljesen új körülmények között. A családi élet langy melegéből került a követelményeket szigorúan számon kérő iskolába.
A kicsi eleinte jó nebuló volt. Rendesen tanult, igyekezett elsajátítani mindazt, ami az iskola sajátja volt: az értékrendet, egymás becsülését, a munka értékét, és még sok minden más tulajdonságot, többek között a demokráciát.
A nagyok – akik akkora már felső tagozatosok lettek – hóna alá nyúltak a kicsinek. Ha elvesztette az uzsonnáját – mert azért valljuk meg, elég rendetlen volt – kisegítették egy-egy szelet csokival, meghívták a suli büféjébe egy üdítőre. Ott tudta meg például, hogy a büfés néni rendes, mert ha elfogy a zsebpénz, akkor hitelez néhány üdítő vagy szendvics erejéig.
Aztán, a negyedik végén, a kicsi valahogy megváltozott. Már nagynak érezte magát! Új gondolatai támadtak. Nem is tanult már olyan jól. Fennen hangoztatta, hogy az iskola értékeinél van jobb. Azok már idejét múltak, ő kitalált valami egészen újat!
A nagyobban csak hallgatták, és megpróbálták meggyőzni, hogy téved. Magyarázták, hogy az iskola értékrendje jó, mindaz, amit megtanultak a javukat szolgálta. Az egymáshoz való viszonyuk megerősítette őket.

Mondták neki szépen, tagoltan. Megpróbálták a tudást betölteni a kis pukkancs fejébe. Láthatóan nem ment. Még nagy nyilvánosság előtt az iskolai fórumon is ellentmondott mindenkinek, hirdetve saját ostobaságait.
Megverni nem akarták. Egyrészt nem fért össze az iskola házirendjével és hirdetett értékrendjével, másrészt a nagyobbak tudták, az erőszak ebben az esetben nem megoldás.
Más eszközökhöz nyúltak. Szóltak a büfés néninek, hogy kérje már el a kicsitől a sok ki nem fizetett üdítő és szendvics árát. Na, lett is nagy sírás-rívás. A hónap elején, amikor még volt valami apanázs a kicsi zsebében, a büfés néni, bizony, behajtotta a korábbi tartozásokat.
Kis erősünk meg ott állt a folyosón, és szomorúan nézegette üres zsebét. Még véletlenül sem fordult meg a fejében, hogy helyzetének saját maga az okozója. Kirohant az udvarra és hangosan – néha meg sem válogatott szavakkal – szidni kezdte a felsősöket, hogy ellopták az uzsonnáját.
Azok meg újra csak nézték a toporzékoló apróságot.
Aztán lassan hátat fordítottak neki.
Az egyik még hátrapillantva odavetette: magadnak köszönheted!