ÚTBAN A BARBÁRSÁG ÉS A KÁOSZ FELÉ

Merre tart a világ? Mi okozza mindazt a kaotikus eseménysort, aminek tanúi vagyunk? A fejlett országok, az USA és Nyugat-Európa polgárai miért radikalizálhatók? Hogyan nyerhet teret a populizmus azokban a társadalmakban, amelyek fennen hirdetik, hogy a „tudás társadalmát” építik?

Kezdjük a gondolkodást egy kicsit tágabb értelemben, tekintsünk kicsit vissza az időben, miként változott az amerikai és az európai társadalmak összetétele és úgynevezett „társadalmi tudata”.

Ha az európai társadalmak elmúlt két évszázados „fejlődését” tekintjük át, elég ellentmondásos képet kapunk.

Ebben az időszakban – mondjuk, az elmúlt másfél évszázadban – Európa és az USA igen intenzíven fejlődött mind tudományos-technikai értelemben, mind a társadalom szerkezetét illetően. Azt azonban meg kell említeni, hogy folytatódott (egészen a második világháború végéig) az a „gyakorlat", hogy a különböző államok, államszövetségek konfliktusaikat háborúkkal oldották fel. Nem kell különösebb részletességgel tárgyalni, hogy mit jelentett ez a Balkáni háborúktól az amerikai polgárháborún át az első és második világháborúkig a világnak.

A huszadik század közepétől azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Ehhez több tényező járult hozzá: a hidegháborúban kialakult erőegyensúly, a társadalmak háborúellenessége, a felgyorsuló gazdasági növekedés, a tudományos eredmények beépülése a termelésbe és a mindennapi életbe stb.

Az elmúlt 70 esztendő globális méretekben persze nem volt mentes a háborúktól, hiszen nem volt évtized, amikor ne lettek volna fegyveres harcok a világ különböző tájain, a Közel-Kelettől a Távol-Keletig, de a fejlett országok társadalmai csak közvetetten érezték ezek hátrányait és brutalitását. Persze ezekben a társadalmakban is jelentős erők mozdultak meg a háborúk (USA-ban a Vietnami, Európában pl. a Falklandi és a közel-keleti, délszláv háborúk) ellen.

Mindezek ellenére azt kell mondani, hogy a fejlett világ országainak társadalmai nem szembesültek háborús helyzettel. Felnőttek mára olyan generációk, amelyek csak a békés biztonságot ismerik, el sem tudják képzelni megszokott életük radikális változását.

Ehhez hozzájárult az, hogy az anyagi javakhoz való hozzájutás a termelési rendszerek hatékonyságának robbanásszerű növekedésével a korábbiaknál sokszorosan könnyebb lett.

A globalizált gazdaság kiteljesedésével a technológiai fejlődés magával hozta az addig „fejlődő országoknak” tartott társadalmak egy részének gyors felzárkózását, gazdagodását. (Lásd: BRIC-országok)

E fejlődés során azonban háttérbe szorult annak vizsgálata (ha nem is mindenütt), hogy miként változott meg a társadalmak rétegződése és összetétele az elmúlt fél évszázadban.

Korábban a társadalmat általában egy piramis mintájára modellezték, ahol a piramis csúcsán az uralkodó (uralkodó elit) állt, az alján pedig a legelesettebb, leginkább kizsákmányolt rétegek helyezkedtek el. De ezekben a „hagyományos társadalmakban" is volt valamiféle mozgás a rétegek között. (A népmese a legkisebb fiúról, aki furfangja, ereje (tudása) alapján elveheti a királylányt és a társadalmi ranglétrán felemelkedhet.)

A huszadik század harmadik harmadától azonban a társadalmi struktúra gyökeresen átalakult. A fejlődésnek köszönhetően hagyományos rétegek tűntek el, új rétegek keletkeztek. Megváltozott a demokratikus politikai berendezkedés következtében az elit is. Így az új szerkezet sokkal inkább hasonlít egy tojáshoz.

Az ábrával kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy sajátos módon a gazdaság egyik legnagyobb fogyasztója pontosan az a szegény réteg, amiről nem gondolnánk, hogy képes fenntartani a gazdaság egészét pedig paradox módon így van. Az ezt a réteget jellemző egyén fogyasztása ugyan igen kicsi, de mivel a legnagyobb tömeget ők jelentik, így az alapvető fogyasztási cikkekből ők vásárolják a legtöbbet. Ez még akkor is igaz, ha a média által sugallt kép általában a nélkülözésről szól, és a mélyszegénység legsötétebb bugyrait mutatja.

Mint ahogy nem taglaljuk az elit luxus fogyasztását sem, mert ennek mértéke bár ez kiverheti egyeseknél a biztosítékot, ám ennek is vannak korlátai. Ilyen például az „ésszerűen elkölthető jövedelmek” kategóriája, amely kultúránként változik ugyan, de közös jellemzőjük, hogy nem teszik ki a megszerzett jövedelmek csak egy kisebb részét, általában 40 százalékot. (Egy példa: akinek nettó egymillió jövedelme van havonta, az sem költ százalékban számolva szignifikánsan többet a jövedelméből a megélhetésre és lakhatásra, mint az alacsonyabb jövedelműek. Ellenben minőségi élelmiszert fogyaszt!!! A fennmaradó jövedelmi hányad pedig – mint megtakarítás vagy befektetés – a bankokon és egyéb utakon (tőzsde stb.) visszakerül a gazdaság körforgásába (és újabb jövedelmet termel).

Ez az alapvetően megváltozott struktúra kisebb-nagyobb eltérésekkel jellemző a fejlett országokra és szinte az egész világra.

Ez azt is magával hozza az előbbieknél, hogy a legalacsonyabb rétegbe tartozó egyének előtt szinte teljesen bezáródik a „tudás” megszerzésének lehetősége. Így létrejön egy folyamatosan nyitott olló a közép- és felsőréteg és a leszakadottak között. Ez a kevéssé képzett réteg nem találja kiemelkedésének lehetőségeit, és alulképzettsége révén a populista propaganda áldozata.

Ám e helyzet fenntartásában érdekelt a mindenkori politikai elit, hiszen így biztosíthatja uralmát a többi társadalmi réteg felett.

Ez Trump, Orbán, Putyin, Kaczynski sikerének a titka, és ez magyarázza, hogy Franciaországban, Nagy Britanniában és Németországban is előretörnek a populista politikusok.

Paradigmaváltás kell. De nem olyan értelemben, mint ahogyan azt a Lámfalussy konferencián miniszterelnökünk elmondta. Az Ő paradigmaváltása egy retrográd, a múltba – a meg nem ismételhető gyakorlatba – révedő váltás víziója.

A paradigmaváltás azt jelenti, hogy a 21. század második évtizedének a végére bebizonyosodott, hogy a társadalmi, gazdasági és tudományos-technológiai változások teljesen új gondolkodást igényelnek. Olyan gondolkodást, amely újra értelmezi az ember, a társadalom működését az új környezetben, válaszokat képes adni a legégetőbb problémákra a környezeti problémáktól a túlnépesedésen át a gazdaság és az anyagi javak elosztásának kérdéseiig.

A modern filozófia ma még nem – vagy csak igen kis mértékben – foglalkozik ezzel, de ahogyan súlyosodnak ezek az ellentmondások úgy kell megszületnie az új paradigmának.

Ceterum censeo OV esse delendam!

ORBÁN (TORZ) VILÁGA

Forrás: Internet - MNO

„Mindenkinek tudnia kell, hol van a helye!” – mondotta a miniszterelnök az MNB által rendezett Lámfalussy konferencián. Több médium foglalkozott a beszéddel, de mindegyik igen csínján bánt az érdemi kritikával.

De a beszéd láthatóan nem a fenti idézet jegyében szólt.

Azt nem idézném, hogy a miniszterelnök miként emlékezett a világhírű közgazdász professzorra, az Euro egyik elméleti megalapozójára. Aki a részletekre is kíváncsi, mert nem látta a televízióban, és elegendően mazochista, az itt találja a beszédet.

„Ami van, az lehetséges!” idézte a kínai közmondást Orbán Viktor, mintegy gesztust gyakorolva a jelen levő kínai központi bank elnökének. Majd azzal folytatta, hogy vissza kellene nyesni túlméretezett európai önértékelésünket a helyes méretre. Majd magyarázatba fogott arról, hogy a fenti mondást miért is nem értik az európaiak.

A miniszterelnök szerint 2008 óta paradigmaváltásra van szükség. 1990 óta egy pólusú világban éltünk 20 évig. Most az új paradigma azt jelentené, hogy egy több központtal rendelkező világban kell élnünk, és szükségszerű, hogy erről nincs közmegegyezés, és ennek kísérője az éles vita.

Az USA új elnöke új világhelyzetet állít elő, és kulcsmondatot kaptunk tőle, miszerint minden nemzetnek joga van, hogy saját magát tegye első helyre. Ez, a miniszterelnök szerint, nagy szabadságot biztosít számunkra.

Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a multilateralizmusnak vége. A több erőközpont  egyben azt is jelenti, hogy több modell kell, amiben mi az egyiket képviseljük. Nincs mindenkire kötelező gazdaságpolitika. A több modell tartja fenn szerinte a fejlődést. Ezt azzal támasztotta alá, hogy Oroszország is „túlélte” a gazdasági szankciókat. Ebből az európaiaknak azt a következtetést kell levonniuk, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni az orosz  erőt.

Négy problémakör – versenyképesség, demográfiai helyzet, közbiztonság és külpolitika – köré, ahogy ez közép-európai szemmel látszik, fűzte fel mondanivalóját.

A versenyképességgel kapcsolatban elmondta, hogy fel kell adni a föderalizmus illúzióját, mi több a több központú Európa megteremtése lenne üdvös, és ezen belül is a feltörekvő Visegrádi Négyeket nevezte meg egyik ilyen pólusként. Már csak azért is – hangsúlyozta –, mert nincs „európai nép”, és Brüsszel egy nem létezőre építette fel az intézményrendszerét.

Európában alig van növekedés (évi 1,5-2 százalék) és hatmillió munkahely tűnt el az elmúlt két évtized alatt, és fuldoklik az adósságban. Új típusú együttműködést kell kidolgozni – szerinte – az USA-val (mert kereskedelmi szerződés nem valósul meg), Kínával és Oroszországgal. „Be kell szállni a szerződések versenyébe.”

Ezt azzal toldotta meg, hogy az egyes tagországok gazdaságának finanszírozását meg kell oldani, erre egy lehetőség az EBRD és a Kínai Bank együttműködése. Természetesen az innovációra a továbbiakban nagyobb súlyt kell fektetni.

A demográfiai gondolatait úgy foglalhatjuk össze, hogy az a közösség, amely lemond létezéséről, annak nincs jövője, fel kell adnia identitását.

A biztonsággal kapcsolatban kijelentette, hogy ahol a bevándorlás nagyszámú, ott rögtön emelkedett a bűnözés és ezt meg kell akadályozni. Európa kezd visszacsúszni, és már csak regionális jellege van, és erre az lenne a megfelelő lépés, ha létrehoznák a közös fegyveres erőket, növelve a védelmi képességet.

A továbbiakban még kifejtette, hogy „mindenkinek tudnia kell, hol van a helye”. Politikai stabilitásra van szükség, erős és kiszámítható politikára. Szigorú fiskális politikára, amit elfogadnak az emberek, ha azt igazságosnak tartják.

A mi sikerünk egyik része a duális oktatási rendszer. Európai gazdasági rendszertől eltávolodó oktatási rendszer visszatuszkolása a gazdaság irányába, a realitásokhoz. Ne az iskola végén derüljön ki, hogy a tudás, amit adunk az magas értéket képvisel elméletben, a valóságban azonban nem lehet semmire sem használni. „Az Európai felsőoktatási rendszerek szenvednek ettől a jelenségtől. Ezt csak úgy lehet megoldani, ha az értelmiségi, arisztokratikus hozzáállásunkból leadunk, és közelebb visszük a gazdaság olajos, emberszagú valóságához az iskolai képzési rendszert.” A „segélyalapú” társadalmat fel kell váltania a „munkaalapú” társadalomnak.

Ha nem nyitunk keletre, nem lesz növekedés. A keletre való nyitás lényege a tisztelet. Mi ezt értjük, mert mi is olyan nép vagyunk, amely keletről jött, de kereszténységet oltottak bele. Mi értjük, mi történik Kínában.

A KRITIKA

Szerintem ezt a beszédet még meg is tapsolták, bár ez a felvételen nem látható, mint ahogy az sem, hogy a beszéd közben milyen reakciók lehettek a hallgatóság soraiban.

De ez egy kritikai írásnak készült, így szedjük is szét a fentieket.

Kezdjük talán a legelején. Az első állítások is tévesek. A világ gazdasági rendszere a Szovjetunió összeomlása előtt sem volt egységesen „kétpólusú”, bár akkor előszeretettel mondogatták ezt. A SZU szétesése után pedig végképp nem lett egypólusú! Már a 90-es évek elején is minimálisan négy gazdasági térségre osztották a világot: Európa, az USA, Ázsia és a feltörekvők (Kis Tigrisek és Kína).

Forrás: Internet - A világ országainak GDP-je, PPP, USD, 2009 (Forrás: CIA World Factbook alapján szerk.: Pirisi G.)

Ezt illene tudnia a miniszterelnök beszédíróinak. Már ha egyáltalán érdekli őket napjaink valósága. Hogy az milyen, arról megtalálhatók az interneten is jeles tanulmányok. Magam is ezekből tájékozódom, érdemes őket szemelgetni!

A világ tehát ma sem egy pólusú, az USA az elmúlt nyolc évben sem kívánt változtatni korábbi szerepén. (lásd: Obama külpolitikája)

Trump elnökké választásával pedig úgy látszik, hogy az új adminisztráció a belső problémákra fókuszál, arra a tömegre, amely hatalomra segítette. Azzal, hogy első rendelkezéseinek egyikével fel is mondta a Csendes-óceáni szabadkereskedelmi egyezményt, azzal csak elszántságát bizonyította. Hogy ennek mik lesznek a következményei, azt ma még nehéz megjósolni.

Orbán Viktor szerint több erőközpontú világ kell. Ki kell ábrándítanom a miniszterelnököt. Ma már egy több központú, globalizált világban élünk. Az USA, Európa, Kelet Ázsia, a BRIC-országok (Brazília, Oroszország, India és Kína) felzárkóztak a globális játékosok közé.

Azzal a követelésével, hogy Európa is legyen „több központú” és mivel nem ismeri el az együttműködés intézményrendszerét, súlyos hibát követ el. (Ide illik Churchill idézete: „ez több, mint bűn, ez hiba!”) Ugyanis ezzel nem erősíti az Uniót – amelynek tagjai vagyunk, és amely anyagi segítsége nélkül a seggünk is kilógna a gatyából – hanem gyengíti. Kétségtelen tény, hogy az Unió döntéshozatali mechanizmusa lassú és bürokratikus, de ennek az oka az, hogy tiszteletben tartja a tagállamok érdekeit és nemzeti identitását. (Ez volt az oka részben a Brexit kezdeményezésének Nagy Britanniában, aminek fejleményei még rejtegetnek meglepetéseket.)

A több központú Európa elképzelés – és benne a Visegrádi Négyek szerepe – egy hagymázos álomhoz hasonlít. Kérek minden olvasót, gondoljon bele: mekkora gazdasági és fejlődési potenciállal rendelkeznek ezek az országok? Milyen e potenciál az Unión belül?

Józan ésszel végig gondolva ezt, lehangoló eredményekre juthatunk.

Mint ahogy badarság azt hinni, hogy akár az orosz, akár a kínai befektetők rohanni fognak a kelet-európai lerobbant gazdaságokat megsegíteni, működő tőkével ellátni. Számukra ez a térség maximum annyira értékes, hogy egy-egy ide telepített beruházásuk mentesül a uniós védővámok alól, mert a termék előállítás a közösségen belül történik, így „európainak” minősül.

Ami a munka társadalmát és a duális oktatást illeti, erről már számtalanszor kifejtették véleményüket a szakértők.  Minden esetre az idézett mondat jellemző a miniszterelnökre: újra és újra visszaköszön az értelmiséghez fűződő ambivalens viszonya. Arról nem is beszélve, hogy a jövő társadalmai a tudáson alapulnak majd.  A tudás megszerzése az egyetlen mód arra, hogy a jövő generációi sikeresek legyenek. Arról lehet szakmai vitákat folytatni, hogy ez a tudás miből álljon, melyek azok az új diszciplínák, amiket be kell venni a képzésbe, és melyek azok, amiket bátran el lehet hagyni. De ennek eldöntése nem a miniszterelnök kompetenciája, hanem szakmai grémiumoké.

Forrás: Internet

Hasonló a helyzet a munka és a segély társadalmával. A miniszterelnök és környezete valahogy nem érti meg: a modern korban a munkanélküliség egyik legfőbb oka az ismeretek hiánya és az, hogy a egyre fejlettebb technológiák egész egyszerűen nem igénylik az emberi munkaerőt.

A problémát nem tünetileg kell kezelni, hanem össztársadalmi – mondhatnám globális – szinten, hiszen a kérdés az: mi tegyenek a társadalmak azokkal a személyekkel, akik önhibájukon kívül maradnak ki a munka világából, mert egész egyszerűen nincs rájuk szükség?

Ezt a filozófiai és politikai problémát „közmunkával” és segélymegvonással (kényszerítéssel) nem lehet megoldani.

És végül a bevezető mondatra visszatérve: Orbán Viktornak is tudnia kéne, hogy hol van a helye. Tippeket természetesen az olvasók is adhatnak!

Ceterum censeo OV esse delendam!

AZ AMERIKAI ELNÖKVÁLASZTÁS MARGÓJÁRA

Engedje meg az olvasó, hogy eltekintsek a különböző elemzők semmit mondó – „Igazán nem jósolható meg, hogy Trump mit fog tenni, hogyan alakulnak külpolitikai és belpolitikai lépései a kongresszus és a különböző ellenérdekelt csoportok és a hagyományos amerikai ellensúlyok és fékek rendszerében.” – megnyilatkozásaitól. Ugyanígy nem igazán lehet komolyan venni az európai nyilatkozatokat sem egyik, sem másik oldalról.

Bővítsük a kört, lépjünk ki egy kicsit „földhöz ragadt” szemléletmódunkból, és közelítsük ezt a problémát nagyobb összefüggésekbe.

A globalizálódás

Az elmúlt évtizedben érzékelhető volt, hogy a fejlett országok politikai elitje nem igazán talált választ a globalizálódás és a harmadik (negyedik) ipari és informatikai forradalmának kihívásaira. A fejlett országok fejlődése százalékos arányban lecsökkent, ám ez nem jelenti, hogy nominálisan ne gazdagodtak volna. (Csak itt jegyzem meg, hogy a populista propagandában oly előszeretettel emlegetett GDP növekedés, amelyet az előző év – vagy évek – százalékában adnak meg, elfedi a valódi, számszerű adatokat. Már csak ezért is, mert igazán nem mindegy, hogy minek a százalékáról beszélünk. Száznak a két százaléka kettő, ezernek meg húsz. Ilyen alapon az az ország, amelynek egy főre jutó GDP-je 17 ezer dollár és 3 százalékkal fejlődik, az azt jelenti, hogy elméletileg 510 dollárral lesz gazdagabb, míg amelyiknél ez 40 ezer dollár, és csak 1,5 százalékot gyarapszik, ott 600 dollár a növekmény. Azaz a kisebb százalék nagyobb számszerű összeget takar.)

Az igazi probléma abban rejlik, hogy a tőke szabad áramlásával a valódi termelési központok elhagyták anyaországaikat és a világ más táján állítják elő – nyilvánvalóan olcsóbban és költséghatékonyabban – termékeiket. Így az eredeti fejlett országok kormányainak és költségvetéseinek jelentősen csökkentek a bevételeik, hiszen az adók egy része a régi rendszer szerint a gyártáshoz és értékesítéshez kötött. Magyarán a tőke „kivonult" az állam alól. (Ez egyébként a tőke sajátja, semmi különleges nincs benne.)

Technológia és tudomány

A másik probléma az, hogy a technológiai fejlődés azt hozta magával, hogy a termelés és a szolgáltatás egyre nagyobb hányada automatizálódik, élő munkaerő helyett gépek és komputerek dolgoznak.

A fejlett országok politikai elitje nem talált választ arra, hogy a gyorsan fogyó források és az egyre nagyobb felszabaduló munkaerő okozta társadalmi feszültséget miként oldja fel, miként kellene megújítania a kapitalizmus elavult rendszerét.

A társadalom elégedetlensége, a közjószágok hiányai politikai elégedetlenséget szült, amit az érzelmekre ható populista politikusok – Trumptól Putyinig, Chaveztől Orbánig és a lengyel Kaczynskiig, de említhetjük Berlusconit is – igyekeztek „mindent másra fogó” politikát folytatni, és az erőre és a „szövetségesekre” fogni minden baj eredőjét.

Egyet nem ismertek fel:

A globális térben egyetlen ország – legyen az bármilyen nagyhatalom, vagy bármely kis ország – saját keretei között nem oldhatja meg az egyre halmozódó problémákat: a környezetszennyezéstől az energia problémákon át a termelési visszásságokig. Ugyanis ezek a problémák az egész Földet érintik, az összes társadalmat – kulturális hovatartozástól függetlenül – érintik.A megoldás tehát nemzeti vagy kulturális keretek között nem megoldható. Együttműködésre van ítélve a világ. Csakhogy ez a politikusokat – akiket igen bölcsen meghatározott időre választanak azért, hogy a hatalmat ne legyenek képesek kisajátítani – nem igazán érdekli, hiszen ők véges ciklusaikban gondolkodnak, a hosszú távú (esetlegesen generációs) problémák nem érdeklik, illetve rövid távú politikai és hatalmi érdekeik azokat felülírják.

Várható jövőnk:

Lehetséges, hogy Trump megválasztása most egy kicsit felkavarja az eddigi állóvizet, de sok sikerrel nem kecsegtet, mert nem a probléma fő okait ostorozza, hanem „tüneti” kezelést kezdeményez. Így eleve kudarcra van ítélve. Lehetséges, hogy bizonyos rétegeknek „sikert” jelent majd politikája, de alapjaiban nem lesz képes átalakítani a mai globális rendet.

Nagy valószínűséggel a konzervatív párt korifeusai is kihátrálnak mögüle, vagy legalább is mérséklik „nyomulását” Kínával és Oroszországgal kapcsolatban. Az előbbinél figyelembe kell vennie, hogy az USA államadósságának egy jelentős része a kínaiak kezében van, és pénzügyi összeomláshoz vezethet, ha az amerikaiak kereskedelmi háborút indítanak.

Putyinnak persze érdeke, hogy Amerika „kesztyűs kézzel” bánjon vele, de ez sem segíti se a világ biztonságosabbá tételét, sem az alapproblémák megoldását.

Az európai szövetségeseivel – főként a NATO-val – való kapcsolatát pedig talán az épp általa kinevezett védelmi miniszter fogja visszaterelni a megszokott mederbe.

Trumpnak fel kell ismernie, hogy az USA csak úgy lehet „first”, ha folytatja eddigi politikáját, fenntartja szövetségi rendszereit. Ha nem ezt teszi, óhatatlanul kárt okoz, pontosan azokat fogja megerősíteni (politikailag, katonailag és gazdaságilag), akik ellen most fenekedik. Ezt pedig nem fogja neki az amerikai társadalom megköszönni.

A populizmus nyerhet állásokat az elkövetkező pár évben. Sok európai és más térség politikusai érezhetik majd úgy: eljött az idejük. De ez nem lesz tartós, pontosan a fentiek miatt.

Ceterum censeo OV esse delendam!

TENDENCIÁK – A MEGVALÓSÍTOTT HATALOM

Felirat hozzáadása

Az elmúlt napokban a civil szervezetek elleni fellépéstől hangos a sajtó és az ellenzéki portálok. Németh Szilárd keresetlen szavai mintha kiverték volna a biztosítékot.

Tisztelt Olvasók! Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ez a nyilatkozat csak egy kicsike lépés abban a folyamatban, amelyet immáron a hetedik éve következetesen hajt végre a hatalom!

Próbáljunk meg egy kicsit emlékezni! A történéseket tegyük egymás mellé, a látszólagosan különböző intézkedések és törvénykezés kirajzol egy jól látható struktúrát. Ez pedig nem más, mint a hatalom tökéletessé tétele, a leválthatatlanság biztosítása, a potenciális ellenfelek ellehetetlenítése, a társadalom megbénítása.

Vegyük sorra:

A legelső lépés, hogy a törvényeket úgy alakítsuk át, hogy gyakorlatilag ne legyen alkotmányos és jogi lehetőség arra, hogy bármely (NER kritikus) intézkedés ellen jogi erővel fellépjen az ellenzék. Ezt szolgálta az új Alaptörvény, az Alkotmánybíróság jogköreinek kurtítása és annak összetételének megváltoztatása. De vizsgálhatjuk az elmúlt hét esztendőben megszületett más törvényeket és intézményi átalakításokat is.

A független – szakmai és civil kuratóriumok vezette – közalapítványok felszámolása (NKA, NCA stb.) azt szolgálta, hogy megfosszák a független alkotó értelmiséget és orgánumaikat a megjelenéstől, a civil szervezetek pályázati lehetőségeitől. Mindezt tetézte a 2011-es úgynevezett „civil törvény”, amely lehetetlenné tette, hogy az addig bizonyos fékként szolgáló, közhasznú szervezetek jogi úton beleszólhassanak egyes ügyekbe. A közhasznúságuk „megvonásával” (no nem közvetlenül, hanem a törvényben megfogalmazott, egyébként teljesíthetetlen, kritériumok rendszerével) legyalulták az emberi jogi és környezetvédelmi egyesületek és alapítványok jelentős részét.

A következő lépés az államigazgatás teljes átalakítása volt, amely azt a célt szolgálta, hogy a szakmai minisztériumok tevékenysége szinte teljesen ellehetetlenült. A döntések áthelyezése a hatalom közvetlen kézi irányításához azt eredményezte, hogy ma már nincs önálló államigazgatási képviselete például a kultúrának és az oktatásnak. Az EMMI nevezetű minisztérium sokszoros feladatrendszere – amelyben egymásnak ellentmondó területek vetélkednek a forrásokért – eleve bukásra kódolja a szervezetet. Az oktatás, a szociális ügyek, az egészségügy ugyanis mind-mind egy-egy önálló igazgatási entitás, más-más eszköz és feladatrendszerrel.

Lehetne ezt a felsorolást tovább folytatni, példának szerintem elég ennyi is.

A hatalom megtartásának második lépcsője a „sarkalatos törvények” átalakítása volt, kiemelt jelentőséggel a választási törvényre. A FIDESZ 2010-es győzelme után már nem volt biztos abban, hogy egy következő ciklusban ezt meg tudja ismételni, így az elsők között alakította át a választási rendszert és a törvényhozást, mintegy biztosítva politikai hatalma fenntartását.

Az intézményrendszerek, az úgynevezett „közjószágok” (szociális rendszer, egészségügy, oktatás, rendvédelem) átalakítása.

Ebben a sorozatban az elsők között alakították át a honvédelem és a rendvédelem struktúráját. Az új szolgálati törvények megalkotásával elbizonytalanították mind a honvédség, mind a rendőrség személyi állományát. (Az eddig vonzó járandóságok megszüntetésével pedig e két testület utánpótlását is jelentősen redukálták.)

Követte ezt az oktatás átalakítása, mikor mindent állami igazgatás alá vontak, a helyi önkormányzatokat megfosztva beleszólási joguktól. Bár napjainkra bebizonyosodott, hogy ez teljes kudarccal járt, ám a lényeg maradt: a központilag meghatározott tantervek, a pedagógus társadalom gúzsba kötése. Mindez azt eredményezte, hogy a közoktatás színvonala soha nem látott mélységekbe zuhant. Bizonyítják ezt a PISA tesztek és az a tény, hogy az általános iskolákból kikerülők egy jelentős hányada funkcionális analfabéta. Mindezek tetejére a középfokú oktatás átalakítása – a „munka társadalmának” jelszava alatt – azt eredményezi, hogy sok-sok évfolyam olyan „tudást” sajátít el, amivel esélye sincs belépni a munkaerő piacra.

Hasonlóan jártak el az államigazgatásban, a hol számos jogkört kivettek az önkormányzatok kompetenciái közül, azokat az újra megalakított járási hivatalokhoz vagy megyei hivatalokhoz rendelve. Mindez azt eredményezte, hogy a települések önállósága jelentősen csorbult. Kivették a helyi közösségek kezéből saját sorsuk alakítását.

A legarcpirítóbb azonban az, amit a szociális szférában hajtottak végre. Az egészségügy modernizálásának szándékos halogatása azt eredményezi, hogy az ott dolgozók minden erőfeszítése ellenére növekszik a mortalitás kis hazánkban. A várólisták sem azért olyan hosszúak, mert nincs „kapacitás”. (Akinek megvan a pénze, az minden további nélkül hozzájut az állami rendszeren belül is a megfelelő szolgáltatáshoz.) A lényeg: nem biztos, hogy mindenki annyira értékes, hogy azonnali ellátást kapjon. (Mari néninek csípőprotézis kell, mert már járókerettel sem tud közlekedni, mégis másfél-kétéves határidőt kap a műtétre – már, ha megéli.)

„Nem hagyunk senkit az út szélén” – hangzott a ominózus mondat. Valóban! Senkit sem hagynak az út szélén. Az útnak ugyanis tisztának kell lennie, így a lassúakat és a lemaradókat belökjük az árokba, az mégsem az út széle.

A közmunka program is átalakul. Már csak egy évig lesz lehetősége a leszakadó rétegeknek ezt igénybe venni. Utána mehetnek a munkaerő piacra. Ja, hogy ott különböző okokból (nem megfelelő iskolázottság, távoli munkahelyek stb.) nem alkalmazzák őket, ez nem a hatalom és az állam bűne, feladata.

Mint ahogy nem lesz feladata az államnak az idősekről való gondoskodás sem. Az, hogy az első lépések között nyúlták le a magánnyugdíj pénztárakban felhalmozott vagyont, csak a kezdetet jelentette. Azóta a leszármazókat kötelezik arra, hogy átvegyék gondoskodást. Az intézmények a törvény erejénél fogva kényszeríthetik a leszármazókat szüleik eltartására. A nyugdíjrendszer átalakítása is azt szolgálja, hogy ez a réteg minél lejjebb csússzon. (Volt olyan kormánypárti politikus, aki nagy nyilvánosság előtt szólta el magát arról, hogy ezek a rétegek tulajdonképpen „feleslegesek”.)

Nem szólok a korrupcióról és a felesleges költségvetési herdálásról, mert ez napjaink slágertémája. Néha azonban elfedi a hatalom kiépítését szolgáló intézkedéseket.

Ha ezeket egymás mellé rakjuk, egy kicsit kívülállóként értelmezzük, akkor kibontakozik egy cinikus, csak a hatalmat szem előtt tartó politika, amely attól sem riad vissza, hogy a társadalom egyes rétegeit totálisan ellehetetlenítse, és mint „feleslegest” ne is vegye figyelembe döntései során.

Gondolkodjunk! A magyar társadalom jelentős része szegénységben él (statisztikák szerint kb. három és félmillió ember. Ezeknek csaknem egyharmada a létminimum alatt tengődik. Ám a hatalmat láthatólag ez nem igazán érdekli.

Mindennek az eredménye az, hogy kis hazánk az elkövetkezőkben mérhetetlen sebességgel folytatja leépülését.

Ezt megállítani csak akkor lehet, hogy ha az érintett társadalmi rétegek és azok képviseletét felvállaló civil szervezetek és pártok végre elhatározzák magukat, hogy kicsinyes egyéni ambícióikat feladva eltakarítják a most regnáló hatalmat. Nincs más út! Ha ez így folytatódna 2018 után, abba belerokkan az ország!

Ceterum censeo OV esse delendam!

FOGÁNAK AZ Ő FEHÉRJE

A hatalom (nem) végre kimutatta a foga fehérjét. A farkas úgy látszik elhatározta, hogy az amúgy békésen bégető birkáit is felfalja. Már senki se mondja nekem, hogy a Soros-bérenc civil szervezeteknek olyan kolosszális méretű befolyása lenne a hatalom politikájára. Ennek a hatalomnak ugyanis jelen pillanatban nincs méltó ellenfele a politikai porondon. A magukat ellenzékinek mondó pártok semmilyen eredményt nem érnek el a parlamentarizmus keretei között, hiszen előterjesztéseik sorra buknak el már a bizottsági szakaszban, annak legcsekélyebb esélye nélkül, hogy valaha is a parlament elé kerülhetnének vitára.

A civil szervezetek pedig kívülről kiabálnak be (kicsit visszafogott – amolyan értelmiségi választékossággal és érvrendszerrel) a politikai játéktérre. Érvrendszerük lehet kristálytiszta, lehet előremutató és hasznos, ám mégsem talál meghallgatásra. A hatalommal szembeni fellépésük pedig nem más a vastagbőrű hatalom bőrén, mint szúnyogcsípés. Nem veszélyes, de viszket.

Ám úgy látszik, hogy ez a kicsiny kellemetlenség is túlzott reakciót vált ki. Mint az igazi szúnyogot: le kell ütni, meg kell szüntetni a kellemetlenség forrását.

A legnagyobb baj, hogy ez a hatalom nem érti a civil társadalmat. Nem érti, mert nem ismeri. Nem tudja, hogy a polgárok önkéntes egyesületei miféle és mennyire hasznos munkát végeznek, milyen hatalmas – egyébként az állam kötelességét jelentő – terhet vesznek le az intézményrendszerről.

Most fagy, és az elmúlt napokban is fagyott. Nem az állami intézmények fogadták be a hontalanok tömegét fűtött szállásokra, éjszakára, hanem a különböző alapítványok, egyesületek és egyházak önkéntesei dolgoztak az emberek megmentésén.

Bár volt olyan egyház, felekezet – kimondottan a keresztényi irgalmasság és szeretet alapján –, amely megtagadta, hogy kapuja előtt meleg ruhát akasszanak ki, vagy megtiltotta, hogy a rászorulók a templom mellett kéregessenek, mondván: zavarja a híveket.

A másik oldalon fiatalok, középkorúak és öregek jelentkeztek tucatjával szociális munkára. Annyian, hogy voltak, akiknek megköszönték a felajánlást, de már nem tudtak munkát adni a szervezetek.

De ne csak az időjárási krízishelyzeteket vizsgáljuk. Civil szervezetek szerte az országban szerveznek a leszakadó rétegeknek, csoportoknak oktatást, nyújtanak segítséget, hogy valamilyen módon kiveckelődjenek abból a nyomorból, ahová az elmúlt hét év arrogáns hatalomgyakorlása taszította őket.

A mai hatalom jellegzetesen óvodás (no jó, ne bántsuk a kicsiket, nem óvodás, hanem agresszív, műveletlen, erkölcstelen), és primitív. Minden hibáját másra tolja: nem képes belátni saját hibáit, kudarcait, hanem permanens ellenségképet vizionálva az okokat magán kívüli problémákban keresi: az EU-ban, a multikban stb. Persze tudjuk, hogy ez csak a propagandájukban van így, mert ténylegesen nagyon is tisztában vannak azzal, hogy mit tesznek. De azt hiszik, hogy korrupt dolgaikat még elrejthetik.

De az a húzásuk, hogy nekimennek azoknak a szervezeteknek, amelyek egy kicsit is, de igyekeznek élhetőbbé tenni ezt az országot, az kontraproduktív. Eltaszítja őket azoktól a jó érzésű szavazóktól, akik eddig, még ha fél szívvel is, de támogatták őket.

Már az 2011-es úgynevezett „civil törvény” is tönkretett és ellehetetlenített számos szociális és kulturális egyesületet, alapítványt.
Ám a mostani lépésetek még tovább feszíti ezt a húrt.

De csak bátran: feszítsétek tovább! De egyről ne feledkezzetek el: mindent nem lehet megcsinálni és lenyomni a nép torkán, még akkor sem, ha ezt Flinkenstein kaliberű éceszgéberek segítségével teszitek.

Ne felejtsétek: 1956 forradalmának se volt sok előzménye október 22-én! A nép egy ideig csendben tűr. Aztán majd cselekszik. Ám ezt nem igazán kívánjuk. Mert ez kiszámíthatatlan következményekkel járna!

Ceterum censeo OV esse delendam!

CIVIL KEZDEMÉNYEZÉS — INTERNETES SZAVAZÁS?

Ma bejelentették, hogy a civilek internetes előválasztást tartanak, mert megunták a pártok lacafacázását. Roppant dicséretes. Ha vannak is impotensnek tetsző pártok, akik az égető időhiány ellenére sem képesek épeszű egyezségre a jelen hatalom leváltásáról, úgy hajrá, jöjjenek a civilek!

Be is jelentették, hogy egy igen elmés internetes alkalmazással, biztosítják az anonimitást, valamint azt is, hogy biztosak legyünk abban, hogy aki klaviatúrát ragad, az valós magyar személy. Ezzel elejét vehetik a szavazás manipulálásának, de biztosítják annak „titkosságát”.

Vágó Gábor még azt is kihangsúlyozta, hogy ehhez a regisztrációhoz és a szavazáshoz személyes segítséget adnak.

 Haj! Végre, egy épeszűnek tűnő dolog. Nosza próbáljuk ki!

Előre kell bocsátanom, hogy ugyan nem vagyok egy számítástechnikai zseni, de azért rendelkezem egy Nagy Tapasztalatú User minden hájával.

A megadott web címen találtam sok érdekességet, ami még szimpatikus is volt, de azért már a kezdetekben ott motoszkált bennem a nagy kérdés, hogy a legfontosabb azonosítási adatról, az úgynevezett IP címről bizony egy szó sem esik.

De félre az apróságokkal, regisztráljunk. Első lépésként az ajánlott (kamu) levelező címet hoztam létre, majd ez alapján kitöltöttem az oldal regisztrációs kérdéseit, adatait. Sikerrel létrehoztam saját adataimból az úgynevezett „titkos kódot”, majd ennek segítségével a profilt.

Igen ám, de hogy a rendszer alkalmazásait használhassam egy e-mailt kell küldeni, hogy a regisztráció valódiságáról az oldal üzemeltetői is meggyőződjenek. Ezt hívják „Tanúsításnak”

Itt kezdtem felvenni a kérdőjel formát. Ugyanis az elküldött levél visszajött azzal az üzenettel, hogy azt a proxy tűzfal nem engedte át a címzettnek.

Itt dobtam a klaviatúrát a hátam mögé, hagyva az egészet a francba.

Azt nem értem: ha ezt egy tényleges használói tapasztalattal rendelkező felhasználó se tudja megcsinálni, akkor mit várunk el attól a potenciális szavazótól, aki talán csak egy hete végezte el a nyugdíjasoknak szervezett számítógépes tanfolyamot.

A regisztráció és a „tanúsítás” szinte megoldhatatlan feladatot jelent. Továbbá nem igazán értelmezhetem azt sem, hogy a civil szervezet képviselői személyesen meglátogatják az embereket a tanúsítás folyamán.

A legszerényebb becslés szerint ma kis országunkban van mintegy 3,5 millió háztartás. Ennek az 1/3-ában van internet. Ha a civil szervezetek ezt a közel egymillió háztartást valóban meg akarják látogatni, úgy azzal kell számolniuk, hogy egy aktivista naponta maximum négy azonosítást végezhet el. Innentől kezdve a többi számtan, mert vagy 100 ezer aktivista kell, vagy csak a 2024-es választásokra lesznek kész.

Karakószörcsögön Mari néni – miután nem boldogult a regisztrációval – hogyan lépjen tovább? Ki fog elmenni hozzá? Ki segít neki hogy teljesítse polgári jogait?

De tényleg, félre a tréfával: úgy látom, ez egy újabb lufi arra, hogy az embereket végképp kiábrándítsák  a politikában való részvételből.

Szeretném javasolni az általam tisztelt civil szervezeteknek, hogy egy dolgot tegyenek meg: mielőtt ilyen ötletekkel előállnak, legalább próbálják ki annak a technikai végrehajtását!

Ceterum censeo OV esse delendam!