UTÁNLÖVÉS

Forrás: Internet

Az a képtelen helyzet és groteszk szituáció jutott eszembe, amikor megy a pasi (hölgy) az utcán, és a túloldalon meglátja élete – fél évszázaddal korábbi – nagy szerelmét. Nem rohan át a másik oldalra, hiszen akkori érzelmeinek alanya – és önnön maga is – alaposan megváltozott. Az eltelt idő szinte idegenné tette azt a másikat, ma már semmi köze hozzá — csak egy emlék.

Hasonló a helyzet Biszku Bélával is, akit a bíróság első fokon öt és félév börtönre ítélt. Az indoklás nagyon érdekes volt, mert emberiség ellenes büntettek elkövetésével vádolták, és a genfi konvenciók egyik fejezetét használták fel indokként. Mert belügyminiszterként felelős volt a sortüzekért. Nem kívánom kritizálni a bíróságot, meghozta a verdiktet.

Azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ennek a pernek van valamiféle – nem is titkolt – politikai felhangja. Ez pedig a múlt megváltoztatásának, a nemzeti emlékezet átalakításának szándéka. Ez az Orbán-kormányzat regnálása alatt végig követhető szándék. Az első kormányzati ciklusuk alatt a Terror Háza megnyitásával megtették az első lépést, hogy összemossák a fasiszta és a kommunista terrort.

A terror az terror, kétségtelen, hogy a hatalomgyakorlás legszélsőségesebb módja. Semmi köze a demokráciához és a jogállamhoz. De azért abban kétségtelenül különbséget kell tenni, hogy a terror (mint a hatalomgyakorlás módszere) mekkora társadalmi csoportot sújt. (Lásd: proletárdiktatúra.)

Visszatérve Biszku Bélára:

A mai hatalom láthatóan arra törekszik, hogy ezzel az ítélettel is alátámassza azt a nézetét, hogy egyedüliként most zárta le a rendszerváltás folyamatát. Negyed századdal a tényleges rendszerváltás után.

Biszku Béla 1957. március 1-től volt belügyminiszter. Addig a fegyveres erőket és a karhatalmistákat nem ő, hanem Münnich Ferenc irányította, mint a fegyveres erők minisztere. 

Az operatív feladatokat a 3. hadtest parancsnoka, Uszta Gyula vezérőrnagy látta el. Ez utóbbi szervezi meg a Magyar Néphadsereg tisztjeinek összehívását és az elhíresült tiszti nyilatkozat aláirattatását. (Az a hivatásos, aki nem írta alá az ominózus nyilatkozatot, azt azonnali hatállyal eltávolították a hadseregből.) A Nyilatkozatot aláíró tisztekből és tiszthelyettesekből szervezték meg 1956. november 15-e után az úgynevezett „karhatalmi zászlóaljakat”. Ezek az alegységek aztán a szovjet alakulatokkal hajtották végre a „rendcsinálást”.

Münnich Ferenc Forrás: Internet

Biszku Béla 1957. november 11-én részt vett az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága ülésén, ahol a tanácskozás témája a forradalmat előidéző okok voltak, továbbá az MSZMP további céljai, programja. Ezen az ülésen Biszkunak egyetlen mondata foglalkozik a rendőrséggel: „…Van egy javaslatom: meg kellene kezdenie a kormánynak a fegyveres szerveknek, a politikai rendőrségnek a felállítását.” Ez az inkriminált mondat egyben jelzi azt is, hogy még csak javaslat formájában, és feltételes módban beszélt. Erről akkor még döntés nem született. Nem is Biszku kompetenciája volt ez.
Münnich pedig ugyanezen az ülésen a következőket mondja: „…Az a feladat jutott osztályrészemül, hogy az új kormánynak hadsereget teremtsek. Ezen az úton megindultunk.Most már rendelkezünk valamennyi fegyveres erővel. És mi azt akarjuk, hogy ez a fegyveres erő megbízható legyen és mellettünk álljon, olyan politikát kell folytatni, amelyet a nép elfogad és támogat és megszilárdítja a hadsereget is.”

Az tényszerűen igaz, hogy például a Nyugati Pályaudvar előtti (Marx tér) sortűz idején (1956. december 6-án) Biszku Béla nem adhatott parancsot senkinek. Egyrészt mert még nem volt belügyminiszter, másrészt mert a parancsadás jogát mások (Münich és Uszta) gyakorolták.

Ha a jogászok kezdik értelmezni a történelmet, az sohasem vezet jóra. A történelmi események nem írhatók le paragrafusok sorozatával. És nem is értelmezhetők azzal.

Negyedszázaddal a rendszerváltás után és 58 évvel a forradalom után utánlövésnek hat az agg volt szocialista vezető elleni eljárás. Antall József szavai rémlenek fel: „tetszettek volna forradalmat csinálni!”, mert így ez az eljárás, lehet, hogy jogszerű, de mindenképpen gusztustalan. Nem segíti sem a múlt tényszerű feldolgozását, nem ad igazán elégtételt az egykori áldozatok emlékének és hozzátartozóinak. Nem szolgálja a szembenézést saját múltunkkal.

Ceterum censeo OV esse delendum!