SZIMBOLIKUS ÜGYEINK — VALÓBAN SZIMBOLIKUSAK?

Forrás: Internet

Azt mondta Magyarország elnöke: „…választás a rendszerváltást követő hetedik szabad választás volt. Hetedik, mégis az első. Önök ez első olyan képviselők, akiket a nemzet egésze választott meg. …És nem érdemes terméketlen vitákat folytatni arról sem, hogy a modern, 21. századi szabad Magyarország vállal-e bármiféle közösséget a múlt diktatórikus államberendezkedéseivel és azok embertelen és megbocsáthatatlan bűneivel, mert a válasz egyértelmű.

Nem vállal.

Mert az első 25 évben még természetes lehetett, ha sok időt felemésztett a múltról szóló viták lezárása.

De az az eredmény, amely április 6-án született, arra kell, hogy intsen mindenkit, hogy a magyar nemzet befejezettnek tekinti a rendszerváltás hosszúra nyúlt folyamatát.

A népakarat egyértelmű kinyilvánítása arra kell, hogy intse az itt ülő pártok képviselőit, hogy a szimbolikus ügyekben folytatott árnyékbokszolás sehová sem vezet.

A magyar polgárokat e helyett sokkal inkább az a kérdés érdekli, miként tehetjük jobbá közös életünket.”

Szép és nemes mondatok, nagyon jól hangzanak a parlament szónoki pulpitusáról. Azonban fejtsük meg ennek a szövegnek az értelmét is. Márpedig ez a mondanivaló kevéssé hangzik jól. 

Mert mit is mond Áder János (vagy az, a stáb, amelyik e beszédet összeállította)?

Az egyik mondanivalója az, hogy az ország és a benne lakó polgárok – kevesek. Kevesek ahhoz, hogy döntsenek (bárhogy is) országuk politikai dolgairól. E döntésekhez kell az egész nemzet. A nemzet – akit a politikai elit a nemzet fogalmába valónak tart – egy része pedig politikai határainkon túl él. Ez a felfogás szembe megy a modern európai felfogással, miszerint az ország a politikai nemzet, amely magában foglalja mindazokat, akik egy állam határain belül élnek. Ezt elválasztja az etnikai alapon megfogalmazott nemzettől. A FIDESZ és Áder János – és még nagyon sokan mások – szerint a nemzet etnikai meghatározottságú, „magyar”.

Most ne bocsátkozzunk abba a feneketlen vitába, hogy kit tekinthetünk magyarnak, azt, aki annak tartja magát, e nyelven beszél, e kultúrát tartja magáénak vagy valami más kritériumnak is eleget kell tennie.

A másik meggondolandó probléma az, hogy egy 21. századi nemzeti közösség miként viszonyuljon saját múltjához. Áder János szerint teljes elutasítással, felelősséget nem vállalva. És az erről való vita is felesleges árnyékboxolás.

Márpedig a dolog nem ilyen egyszerű.  „…török, tatár, román kavarog / e szívben, mely e múltnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!” – írta a költő 1936 júniusában. A feladat – amit azóta is csak elhessegetünk – a szembenézés.

Ezt elmulasztottuk az elmúlt negyedszázadban is. Nem beszéltük ki a huszadik századot. Nem néztünk szembe saját objektív történelmünkkel. Mindig is hajlamosak voltunk arra, hogy az írók alkotásaiban és a nép száján terjedő mesékben, legendákban találjuk meg önnön nagyszerűségeinket, és el is higgyük mindazt.

Ha valami pedig nem tetszett, mert kellemetlen volt, vagy éppen szégyellni való, arról simán nem beszéltünk. Tabunak számított. A huszadik század történetében mindig is megvoltak azok a témák, amelyekről „nem illett” említést tenni.

Trianontól a zsidótörvényeken át a Recskig és Kádár korszakáig igyekszünk elfelejteni a valóságot. Történészek vaskos könyveket jelentetnek meg, egyre jobban feltárva okokat és összefüggéseket, ám mindig akadnak olyanok, akik ezt elutasítják, pusztán azzal az érveléssel, hogy „a magyarok ilyet nem tehettek”.

Ideje lenne már kibeszélni saját elmúlt századunkat. Persze ez nem könnyű. Sokak fejében kellene megváltoztatni a gondolkodást, elfogadtatni a tényeket és a cáfolhatatlan valóságot.

Nem egyszerű dolog ez. A társadalom érzékeny. De van rá példa. Mégpedig nem is olyan messze. Németországnak – amelynek kétségtelenül mély polgári hagyományi voltak 1933 előtt – csaknem 20 esztendejébe került, míg fel tudta dolgozni a Hitler-korszak tucat esztendejének történéseit, annak felelősségét.

Forrás: Internet

Ezt kell elvégezni magunknak is. Szembenézni az ország mindenkori vezetőinek döntéseivel és azok következményeivel. Elemezni, hogy az akkori társadalom miként viselkedett, és miért oly módon. Mi volt a felelőssége a politikai eliteknek és a tömegeknek.

Naivitásnak tűnhet ez a kívánalom, ám nem az! Mi több: szükségszerűség. Mert ha nem tesszük meg, nem beszéljük ki, akkor annak súlyos következményei lesznek.

Néhány tünet már érzékelhető: Gaudi Nagy Tamás minapi alakítása a parlament előtt. A szélsőségek elszabadítása szégyellni való cselekedetekre késztethet embereket, aminek következményei súlyosabbak, mint a konkrét cselekedetre kiszabható jogi büntetés. Mert a köpködés nem csak gusztustalan, hanem az emberi és társadalmi kontroll leépülését mutatja, lebontja a civilizációt. És ha mindez még „szimbolikus támogatást” is kap a regnáló hatalomtól, akkor sötét jövőt építünk! Sokkal sötétebbet, mint amit Áder János elképzelni mer!

Márpedig ez megengedhetetlen!

Ceterum censeo OV esse delendum!