„MEGTANULTUK MI MÁR EZT A HARCOT”

„…megtanultuk mi már ezt a harcot,

Jelszavunk: győzelem vagy halál…”

Jutott eszembe tegnap a beiktatási ceremónián elhangzott beszédek okán. A régi mozgalmi dalt talán elő lehetne venni a spájzból, mint ahogyan a Kossuth-nótát is. Egyre megy!

A lényeg a tömegek szuggesztív megvezetése. De tényleg!

Forrás: Internet - népszava.hu

Ha valaki nem beájult, félig eksztatikus állapotban hallgatta Semjén Zsolt beszédét, hanem egy kicsit is nyílt aggyal, akkor nem is tudta eldönteni, hogy sírjon vagy röhögjön! A KDNP elnöke elmondta az egybegyűlteknek, hogy bizony a magyar története folyamán sokszor kerül két  pogány közé, például  a labanc és a török közé.

Na, itt álljunk meg egy pillanatra! A labanc (Rákóczi-szabadságharc  – 1703-1711) az Osztrák Császárság, a Habsburg abszolutizmus képviselőinek népies megnevezése.  A Habsburg birodalomról pedig mindent lehet állítani, csak azt nem, hogy pogány!  I. Lipót ebben az időben magyar király és német-római császár. Mélyen katolikus.  (Száz évvel később az oszták császárság alapítója a Szent szövetségnek – 1815.)

Minden tehát, csak nem pogány.

Más pogányok (Török Birodalom – a Porta) pedig már nem fenyegették az országot, hiszen a karlócai békével gyakorlatilag megszűnt Magyarország muszlim megszállása.

Miről beszél tehát Semjén Zsolt?

Forrás: Internet - magyarhírlap.hu

Nem is érdekes. A lényeg ugyanis az, hogy kidomborítsuk önnön nagyságunkat még azon az áron is, hogy átírjuk saját történelmünket, olyan tulajdonságokat képzelünk magunknak, amelyekkel soha nem is rendelkeztünk.

A tömeg pedig lelkesen tapsol a pódiumról elhangzó sületlenségeknek. Hiába minden, gondolkodni, megérteni rest.

Az így leszedált hallgatóság – meg kell jegyezni: nagyon szép számú, több tízezres tömeg – pedig itta az újra választott miniszterelnök szavait, aki újra „harcba hívta” híveit. Persze érthető az „ébresztő!”, a felhívás, hiszen újra urnák elé kell terelni az embereket, hogy „tiszteletet” lehessen kiharcolni a magyarnak.

Forrás: Internet - hirado.hu

Arról persze újfent nem esik szó, hogy Magyarországnak nem kell „kiharcolnia” a tiszteletet, hiszen azt megkapja szövetségeseitől és európai partnereitől. A néha elhangzó kritikák nem a magyaroknak („magyar embereknek” – mint új politikai szlogennek) szólnak, hanem kizárólag a kormányzatnak, a hatalomgyakorlás (parlament) módszereinek és antidemokratikus voltának (Lásd: törvények, az Alaptörvénytől a Választási törvényen át a Civil törvényig, az Alkotmánybíróság korlátozásáról nem is beszélve, és még számos jogszabályt sorolhatnánk.).

Mindez úgy látszik, nem nagyon befolyásolja a kormánypárt támogatóit. Hiszen minden rendben van. Az ország egyharmada minden további nélkül rákényszerítheti akaratát az egész közösségre. Pusztán azért, mert a véleménynyilvánítás körülményeit úgy szabályozza, hogy e csekély eredmény mellett is kétharmados többséget szerezhessen a törvényhozásban.

De sebaj! Azt már tudjuk, hogy az előző négy év folytatása következik. Márpedig ha ez így van, akkor bizony egyre többen járnak majd rosszul. Nem igazán tűnik hitelesnek az a jövőkép, amit Orbán Viktor felvázolt előbb citált beszédében. Hogy miért is nem? Mert ellene megy minden – bennünket körülvevő – folyamatnak és ténynek.

Az elkövetkező négy év – és benne a folytatandónak elhatározott keleti nyitás – még nagyon sok pénzébe, verejtékébe fog kerülni a magyar társadalomnak.

Ceterum censeo OV esse delendum!