SÍRVA RÖHÖGNI

Forrás: Internet

Teljes elképedéssel hallgatom, olvasom a magyar médiumokban megjelenő értékelő írásokat az elmúlt három hétben. Az elemzők okosságai – bármely, úgymond baloldali vagy liberálisnak mondottról legyen szó – mind arról értekeznek, hogy mi vezetett az összefogás kudarcához. Előfordul e palettán minden — csak a lényeg nem. Az meg már szinte bohózatba illő, hogy az EPM az alkotmánybírósághoz fordul, mondván alkotmányellenes a „nyertes kompenzáció”.

Tisztelettel kérdem a magukat „politikai tényezőknek” tartó politikusoktól: mikor változtatta meg a második Orbán-kormány az Alkotmányt és a választási törvényt? Immár csaknem három esztendeje. Az, hogy a pálya miként fog lejteni a ma is regnáló párt érdekeinek megfelelően, az nem most derült ki. Tetszettek volna akkor tiltakozni. Akkor kellett volna tiltakozni – a hatásköreitől igencsak megfosztott –, Alkotmánybírósághoz fordulni. De nem tették. Miből gondolják, hogy most bármit is elérnek ezzel az „után lövéssel”?

Csaknem hat esztendeje írom, mondom: az a politika, ami alapján a hazai pártok tevékenykednek végzetesen elavult. Azok az eszmerendszerek, amelyek alapján ma a magyar politikai életet mesterségesen bal és jobboldalra osztják alapvetően hibás.

Ideje lenne belátni: a „nagy narratíváknak vége”. A mai társadalmi valóságot nem igazán lehet leírni a klasszikus bal és jobboldali eszmerendszerek (konzervativizmus, nacionalizmus, liberalizmus, szocializmus) alapján. A világ végletesen megváltozott.

Forrás: Internet

Ezt minden politikai szereplőnek illene tudomásul vennie. Ha csak azt az egy szegmenset hangsúlyozom, hogy miként alakult át az ország szociológiai összetétele, akkor ez már önmagában is komoly gondolkodási változásokat kellene, hogy elindítson. És ekkor még meg sem említjük azokat a modernizációs és technológiai változásokat, amik az elmúlt negyed században gyökeresen alakították át az európai – köztük a magyar – társadalmak szövetét.

Tehát a megoldás nem a „sebek nyalogatása” és nem a mentségek és kifogások keresgélése, hanem egy olyan politikai ideológia kidolgozása, amely valós és távlati választ ad a társadalom legégetőbb kérdéseire: a polgári fejlődés általános elfogadására, (a polgári lét elsajátítására), az innovatív (és nem „munka alapú”) társadalmi fejlődés kidolgozására ….és még folytathatnánk! (Lásd a blog korábbi írásait!)

A legnagyobb kérdés pedig az: képes-e erre ez a mai politikai elit?
Ceterum censeo OV esse delendum!

SZOBROK ÉS SZIMBOLIKUS POLITIKA

Forrás: Internet

E percekben is folyik a Szabadság-téren a kordon építés és bontás. A megszállás emlékmű körül kialakult vita – bárki bármit mond – politikai vita. A szobor kompozíciójának elemzését az ítészekre bízom.

Az azonban kétségtelen tény, hogy minden politika a maga képére és mondanivalójára akarja átalakítani a nyilvános tereket. Jól látható módon kívánja elhelyezni az általa fontosnak gondolt események és személyek értékelésének kőbe vagy bronzba formált mondandóját.

Gondoljunk csak a rendszerváltások 20. századi sorozatára: 1948 után Sztálin még az egyébként üres hentesüzletek kirakatában is megjelent zsírból formálva. Később, a helyzet változásával eltűntek ezek az „alkotások” és mások vették át helyüket. Majd a század utolsó évtizedében a szocializmust dicsőítő alkotások is elhagyták a köztereket, és mementóként élik tovább „életüket” a szoborparkban. Az akkori rendszerváltó politika ezzel szimbolizálta, hogy lezártnak tekint egy kort, amelyet meghaladottnak tekint. Új emlékművek és szobrok jelképezték mindazt, amit magénak vall. Emlékművet emeltek az ’56-os eseményeknek. A Parlament előtti obeliszk, tetején a lánggal jelképezte a demokrácia diadalát, és emlékeztette a törvényhozókat a forradalom céljaira: a demokráciára és a szolidaritásra. Nagy Imre szobra is „vigyázó szemét” a parlament épületére veti, bár mostanság foroghat sírjában, tán jobban, mint a Kádár-rendszer alatt, jeltelenül a 301-ben.

Forrás: Internet

Ez a politika a Kossuth tér átépítésével sziklaszilárdan elkötelezte magát egy olyan szimbolika mellett, amely egy cseppet sem előrevivő gondolkodásra utal.

Az új Kossuth-téren már hiába keressük a forradalom lángját. A régi Kossuth szobrot is felváltotta egy másik.

Most pedig a felállítandó Gábrieles emlékmű mindenki tudomására hozza, hogy jelen politikai hatalmunknak esze ágában sincs szembenézni a magyarság 20. századi történelmével, mi több: erősíti a hamis történelemfelfogást. Teszi mindezt 25 évvel a rendszerváltás után, minden társadalmi és szakmai tiltakozás ellenére. A cél: átformálni a társadalom tudatát, olyan útra terelni, amely alapjában véve téves és történelmietlen.

A hatalom azonban látszólagosan mindent megtehet. Szándékai azonban nem biztos, hogy érvényesülnek. Hiszen a tömegek – az átlagemberek sokasága – okosabb annál, semmint ilyen külsőségekkel befolyásolni lehessen a gondolkodását. Eszembe jut egy jó barátom, aki mindig elmorogta, ha arra járt, a Műcsarnok mögött álló Lenin-szobor előtt:

„Ne mosolyogj Iljics,

Nem tart ez örökké!

Százötven év alatt

Sem váltunk törökké!”

Forrás: Internet - NOL.hu

Gábriel felállításával sem fogja a társadalom elfogadni azt, hogy Magyarország „ártatlan” áldozatként vett részt a szörnyűségekben. Mint ahogy nehezen teszi magáévá azt a tételt is – amit egyébként az Alaptörvény is leír – miszerint ki akarják törölni a hazánk történelméből az 1944 és 1989 közötti időszakot. Ez nem fog menni! Hiszen ez alatt az időszak alatt is éltek itt „költők is bűntelen”, dolgoztak emberek, gyarapították ezt az országot (az akkori hamis képek ellenére is).

Mi több: megszülték és felnevelték a mai politikai elitet, amely – úgy látszik – negligálja szüleik, nagyszüleik erőfeszítéseit.

Ceterum censeo OV esse delendam!

VASÁRNAP UTÁN…

Forrás: Internet, Választás.hu

Nagyon sokan – a legfrissebb (2014. 04.07. 10.00) eredmények szerint 1 245 688 fő – értetlenül szemlélték a narancsövezetté vált politikai térképünket. Hát igen! Ennek az értetlenségnek a hátterében nem az áll, amit a politológusok oly bölcsen próbálnak magyarázni.

A választások eredményét nem politikai, sokkal inkább szociológiai alapon lehet magyarázni. A politika útvesztőiben az átlagpolgár elvész. Nem képes megérteni annak nyelvezetét, üzeneteit, és előbb-utóbb fel is adja ezt a szellemi harcot, elfordul a politikától.

Ezt bizonyítja az is, hogy az ország szavazóinak 39 százaléka nem tartotta fontosnak, hogy elmenjen és leadja voksát valamely pártra, politikai erőre.

Mély és a társadalom struktúrájában ­– gondolkodásában – rejlő indokok magyarázzák azt, hogy újra hatalomba került az eddig kormányzó párt. (Milyen százalékos eredménnyel, lesz-e kétharmada vagy nem, az most már irreleváns!)

A magyar társadalom Werbőczi óta vergődik a hatalom és alávetettség hálójában. Ez a feudális viszony alapvetően nem változott sem a reformkor, sem a ’48-as polgári forradalom, sem az első és második világháborút követő kormány- és rendszerváltások során sem.

A kérdés e tekintetben mindössze annyi: mi élteti ezt a „hagyományt”, miért nem képes az egyébként jobb sorsra érdemes nép kilépni e retrográd helyzetből?

A válasz sommás – nyilvánvalóan túlzó is –: a modern korban nem került sor egy alapvetően új társadalmi szerződés kidolgozására. Nem sikerült a történelmi reformfolyamatok során önállóságra és egyéni függetlenségre nevelni az egész társadalmat. Az önmagunkról való gondoskodás, az ezzel járó felelősség (legyen ez egyéni vagy a közvetlen és tágabb közösségre érvényes) nem igazán alakult ki.

A magyar polgárosodás – ide idézve Bánlaky Pál tanár úr értékelését – „…többszörösen megszakítottsága” az oka annak, hogy ragaszkodunk kényelmes helyzetünkhöz: „majd ott fent megmondják mit csináljunk, és az állam majd gondoskodik rólunk”.

Érdemes idézni e szociológiai tanulmányt (utólagos elnézést is a szerzőtől a citátumért, és olvasóimtól a hosszas kifejtésért):

„… Egyszerűen arról szól, hogy a 19. század első harmadában elindult fejlődésnek (polgárosodásnak, a feudális szerkezetből a tőkés-polgári szerkezetbe való átmenetnek; emblematikus történései a reform-országgyűlések, emblematikus figurái: Széchenyi és Kossuth) nem adatott meg a kifutása, kiteljesedése. Az első nagy törés az 1848/49-es forradalom (és szabadságharc) leverése volt; a 19. század harmadik harmadában újraindult fejlődést az I. Világháború (elvesztése, Trianon) szakította meg. Mire ezt a sokkot (és persze az 1929/31-es gazdasági világválság sokkját) kezdhette volna kiheverni az ország, jött a II. Világháború. A háború utáni (tartalmaiban végre valóban polgári jellegű) újrakezdést pár év után megtörte a pártállami diktatúra uralomra jutása. Majd többé-kevésbé stabilizálódott (és ezen belül egy furcsa, kisszerű, kvázi-polgárosodást is felmutató) Kádár-rendszer becsődölése után jött a mindent felforgató rendszerváltás….

A magyar társadalomnak soha sem volt elég ideje ezeket a változásokat feldolgozni, egyik esetben sem volt arra elegendő idő, hogy a változások nyomán kialakuljon az új integráció. A régi rend – korábbi integrációs séma – széttört, új rend – új integrációs séma – nem tudott kialakulni; egy új integráció kialakulásához ugyanis legalább egy-másfél generációnyi idő szükségeltetik. (minthogy egy új integrációt csak azok tudnak megalkotni, akik már nem hordozzák alapvető szocializációs mintáikban a régit.)…”

Forrás: Internet - Marabu

Sajnos ma az a helyzet, hogy a társadalom ilyetén állapotát a FIDESZ ismerte fel, és használta ki a maga előnyeként. Az ellenzék ezt a helyzetet meghaladni vágyta (lásd: européer gondolkodás), ám nem számolt azzal, hogy ezt az eszmerendszert a társadalom többsége nem képes befogadni.

Most ne foglalkozzunk azzal, hogy miért nem teszi: információhiány miatt, műveltségi, tudásbéli hiányosságok okán vagy csak egyszerű kényelemből.

A lényeg: ahhoz, hogy ez a társadalom hasonlatossá váljon azokhoz, amelyek az Európai Unió többségét alkotják, nagyon sok változásra, tanulásra van szüksége.

Csak ez a változás adhatja meg annak alapját, hogy levetkőzze a „alattvalói attitűdjeit”, és képes legyen elutasítani a szélsőségeket.

Arra gondoltam tegnap délelőtt, hogy a posztokat záró szlogent már nem kell idebiggyesztenem! Sajnos rosszul gondoltam! Éppen ezért:

Ceterum Censeo OV esse delendam!

VASÁRNAP ELVÁLIK A…

Vasárnap majd beteljesül a nép mondás, amely szerint a fontos dolgok előbb utóbb különválnak a lényegtelentől. A nép ajkán ez némi egyszerűséggel a természetese kiválasztáshoz kötődik, mert hát azt megérti mindenki!

Meglátjuk majd 6-án estére, hogy mennyire nagykorú ez a társadalom. Képes-e vajon saját hosszú távú igazi érdekei mentén szavazni. Felülemelkedni minden kicsinyes fenyegetésen és követelésen, miszerint csak akkor tarthatja meg állását, ha fényképpel bizonyítja, hogy a „jó oldalra” szavazott. mert ilyenről is halottunk. Magam nem hiszem, hogy tömegével lennének ilyen pressziók, de azt azért az elmúlt négy év már megtanítatta velem, hogy semmin se csodálkozzak.

Veszi-e majd a fáradságot az a kiábrándult, akinek tulajdonképpen semmi jót nem hozott a kétharmados többség, de igazán nem szimpatizált az előzőekkel sem, hogy mégis csak elgondolkodjon arról, milyen jövő vár gyerekeire, később unokáira?

Mert ez a szavazás most nem arról szól, hogy az aktuális kormányzatot felváltja egy újabb, és az élet – mintha mi sem történt volna – folyik tovább. Ez a szavazás ma arról szól, hogy egy végzetesen retrográd politikát – ami ellene megy az ország elemi érdekeinek, feléli jövőjét, semmibe veszi polgárait – felváltja egy konszenzusokon alapuló, valóban demokratikus kormányzás.

Elválik, hogy szavaznak-e majd azok, akiket az elmúlt négy évben a mai hatalom porig alázott: akiktől elvették bérelt földjeiket, és földönfutókká tettek; akiktől elvették a trafikjaikat és ezzel a megélhetésüket; azok a pedagógusok, akiket folyamatosan hülyének néztek, ígérve nekik fűt fát, és belekényszerítve őket egy méltatlan helyzetbe. Folytathatnánk még a sort azokkal a közszolgákkal, akik egy buznyák vassal sem keresnek többet, mint négy éve, pedig a kormány szerint fejlődik a gazdaság.

Ne feledkezzünk el azokról a „közmunkásokról” akik méltatlanul – és egyébként teljesen érthetetlen és bornírt törvény alapján – keveset kapnak a munkájukért, és ha szólni mernek még ettől is megfosztják őket.

Beszélhetünk azokról a katonákról, rendőrökről, katasztrófa védelmisekről (tűzoltókról), akik életüket kockáztatják munkájuk során, mégis minden eddigi járandóságuktól és kedvezményüktől megfosztották őket.

Vajon – most az egyszer – felülemelkedik-e ez a társadalom, a sok átvert és lealázott réteg és csoport a maga napi érdekein, és dönt-e úgy, hogy ebből többet nem kér?

Mindez eldől vasárnap.

Abban reménykedem, hogy ez a választási lehetőség rádöbbenti az embereket arra, hogy ha máskor nem, de négyévente egyszer, gondolkozik, mielőtt a szavazófülkébe lép.

Elgondolkodik azon, hogy mi mindent hadováltak neki az elmúlt négy év alatt, és ezzel szemben mivel szembesült a mindennapokban. Megvédik a nyugdíjalapját – mondták –, és eltüntettek 3000 milliárdot. Mindez azért is igen nagy ostobaság, mert két év múlva a magánnyugdíj pénztárak már „kifizetőkké” váltak volna, az állami nyugdíjkassza kiadásait negyedével csökkentve. Rezsit csökkentettek, ami ugyan hozott néhány száz forint megtakarítást, amit rögtön el is vettek a „kisadók” sokaságával (sárgacsekk-adó, chips-adó, tranzakciós díj,  stb).

Eladósították az országot minden eddiginél súlyosabban. Kizavarták az IMF-et, amely 2-3 százalékra adta a finanszírozási kölcsönöket, és helyette piaci alapon bocsátottak ki állampapírokat 5-8 százalék között. Itt az adófizetők máris bukták a milliárdok 3-5 százalékát. (csak érzékeltetésül: Ha az állam kibocsát egymilliárd forint értékben állampapírt egy évre, annak kifizetendő kamata 3 százalékkal számolva 30 millió forint. Egy viszonylag jól kereső alkalmazott (250 ezer forint nettó fizetéssel) ezért az összegért 10 évig dolgozik. Tessék ezt figyelembe venni, ha a paksi bővítés ürügyén felvett 3000 milliárdról beszélünk. Senkinek se legyenek illúziói: ezt a pénzt is az adófizetők fizetik majd!

Jó lenne, ha külhonban dolgozó hozzátartozóink hazajönnének. Bár manapság inkább ez csak óhaj, hiszen azt az egzisztenciális biztonságot és anyagi lehetőségeket ez az ország nem teremti meg, ha azok fogják irányítani, akik ma hatalomban vannak.

Április negyedikét ez az ország sokáig a fasiszta megszállás elleni felszabadulásként ünnepelte. Aztán valahogy ennek a napnak más lett a konnotációja. Most lehetőség van egy újabb „felszabadulásra”, arra, hogy a társadalom véglegesen levetkőzze magáról az atyáskodó hatalom rákényszerített magatartásmintáját.

Szóval van miről elgondolkodni két nappal a szavazás előtt.

És főleg: van miről szavazni, hiszen most tétje is van!

Ceterum censeo OV esse delendum!