FARKASOK VAGYUNK VAGY HÜLYÉK?



Forrás: Internet - Origo.hu

 Orbán Viktor beszédet tartott a debreceni nagytemplomban. Meglepő kijelentéseket tett. A dolog már csak azért is érdekes mert iskolapéldája annak, hogyan is érvényesül a hatalom. Az alapvetően radikális liberálisként indult fiatal politikus mára egészen unikális pályát futott be, közben úgy váltogatta filozófiáit, ahogyan éppen az aktuális politikai érdeke kívánta.

Azt szokták mondani, hogy csak az ökör konzekvens. Ez így is van, de azért az már egy kicsit kétséget ébreszt, ha azt látjuk és tapasztaljuk, amikor egy politikus a szerint változtatja filozófiáját (liberálisról keresztényre, majd konzervatívra és végül demagógra), hogy melyik segíti a hatalom megragadásában illetve annak megtartásában.
De azért Debrecenben végül is megjelent az a bizonyos pata.
Merthogy a miniszterelnök szerint farkasok vagyunk. Azaz hordában járunk, és gondolkodás nélkül elejtünk mindent, amire szükségünk van. Mostanában a föld- és dohányügyletek bizonyítják ezt.
Ugyanakkor arról is számot adott, hogy nem igazán figyelt oda, amikor a társadalomtudományi tárgyakat oktatták a jogi karon. Ugyanis a társadalmi szerződés elméletek nem egy választás eredményeként jönnek létre. A választások – amikben a társadalom tévedésének lehetősége is benne van – ugyanis csakis meghatározott időre szólnak, és az adott társadalom valamely politikai szereplőit jogosítják fel arra, hogy a törvények szerint kormányozzanak. A választás egyetlen új törvényhozó testületet (parlamentet) és kormányt sem hatalmaz fel arra, hogy az adott jogrendszert „visszamenőleges” hatállyal megmásítsa, új alaptörvényeket léptessen életbe a társadalom megkérdezése, beleegyezése nélkül.
Arra már ki sem térek, hogy miként minősítette Európát, amely „egyre mélyebben gázol a válság ingoványába”.
Persze az egyházak felé fordulásnak megvan a maga oka. Egyrészt tudatni azokkal, hogy a hatalom még mindig a kormány kezében van, amely dróton rángatja a törvényhozást, így bármikor adhat és vonhat meg kedvezményeket, mi több, kiemelt státust. Mint ahogy most 10 milliárdot ígért a Debreceni református Kollégiumnak 2017-ig.
Ez az összeg persze nem nagyon sok, és szó, mi szó a felújítás ráfér az intézményre, elvégre a magyar kultúrkincs elvitathatatlan része.
A miniszterelnöki látogatást és beszédet pedig szinte komikusan ellenpontozta az országos akció, a fiatalok részére szervezett táncos ismerkedési estek sorozata. Mivel már régen kinőttem ebből a korosztályból, nem igazán vagyok érdekelt a projektben, ám bizton hiszem, hogy a ma tizen-, huszonéveseinek nem kell állami segítség ahhoz, hogy megtalálják partnereiket.
Ami a stabil párkapcsolathoz (házassághoz, családalapításhoz, gyerekvállaláshoz) kell, abban persze lenne dolga az államnak és a hatalomnak, de azt nem a táncparkett biztosításával, hanem munkahelyekkel, kiszámítható jövővel, vállalkozásösztönzéssel és sok egyéb gazadsági intézkedéssel oldhatná meg.
De nem teszi! Helyette bornírt és felesleges programokat szervez, mintegy mutatva, hogy mindent megtesz a jövő generációkért!
De tényleg! Ennyire hülyének nézik a társadalmat?
Mert ha igen, akkor ők maguk is ostobák!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ABSZURDISZTÁN

Volt már ilyen címe a bejegyzésemnek. Akkor azt hittem (ó, balga lélek!), hogy nincs lejjebb. Később rá kellett jönnöm: van! Mi több: még a mainál is lesz lejjebb!

Nem kell itt részletesen felidézni az elmúlt hét dolgait, hiába szakította azt meg a szentlélek ünnepe (pünkösd), ez láthatólag semmiféle hatással nem volt politikai elitünkre, amely vindikálja magának a kétharmadot.
A Nemzeti Együttműködés Rendszerének vezetője szánalmas elszólással ment neki a német kancellárnak. Láthatóan meg sem értette, hogy a lovasságról szóló idézet milyen – német – kontextusban hangzott el. Mert az emlegetett mondat éppen kis hazánk érdekében hangzott el, lehűtendő a német ellenzék radikálisabb követeléseit.
Deja vu érzésem vagyon. A helyzet kicsit hajaz az öszödi beszédre, ahol szintén sikerrel alkalmazták a kijelentések kiragadását adott szövegkörnyezetből.
A magyar választó meg ismét megeszi ezt a felmelegített falatot, mert megint felül a hatékony hatalmi propagandának. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Dunst Eszter levele a német kancellárnak.
Hasonlóan bornírt a nemzeti együttműködés főrendezőjének elszólása a Belvárosi Polgári Szalon rendezvényén. Ne részletezzük, hogy kik – Ungvári Tamástól Kulka Jánosig – és milyen módon kérték ki maguknak mindazt, ami ott elhangzott. A lényeg az, hogy Kerényi Imre még elnézést sem kért, mindössze annyit reagált a felzúdulásra, hogy ezt „magánemberként” fogalmazta meg.
Na ezért élünk abszurdisztánban. Ezeknek az embereknek – akik ilyen-olyan magasabb vagy alacsonyabb sarzsit viselnek a közéletben és a hatalomban – gőzük sincs arról, hogy miként kell egy politikusnak vagy közéleti személyiségnek viselkednie, nyilatkoznia.
Ez a „nem tudás” pedig szándékos. Abból fakad, hogy a hatalom torzítja a felfogást. Gátlástalanná és meggondolatlanná tesz.
Márpedig ha a hatalmon levők elvesztik a kontrollt, akkor bizony lesz még lejjebb. Hiszen ekkor bármely bornírtságot törvénybe lehet iktatni. Újra elő lehet venni valami ostobaságot – mint legutóbb néhány tucat „III/III-as nyugdíjpótlékát” –, amivel el lehet terelni a figyelmet. Aztán ezeket a figyelemelterelő marhaságokat fel lehet emelni a hivatalos politika rangjára, mi több, a törvényhozás szintjére. Így aztán be lehet teljesíteni az egypártrendszer összes hagyományát. Semmi sem akadályozza meg őket – mert az ész- és logikai érvekre fittyet hánynak –, hogy a továbbiakban felelősségre vonják azokat akiknek volt piros nyakkendőjük, netán egyetemi KISZ-alapszervi titkárok voltak, vagy egyáltalán 1989 előtt valamilyen állami állásban regnáltak. Azt csak félve jegyzem meg, hogy abban az időben minden „állami” volt. Ergo egy egész ország dolgozott az átkos kádári „kommunista” diktatúra fennmaradásán.
Bornírt ez a gondolkodás, és az eredménye Abszurdisztán,
Egyetlen eredménye lehet ennek: messzi földről látogatják majd vállalkozó szellemű turisták ezt a földet, rácsodálkozni annak viszonyaira és furcsa lakóira.

Ceterum censeo OV esse delendam!

KULTÚRA ÉS AZ ÉRTELMISÉG

Okos tanácskozásra gyűltek okos emberek. Okosakat mondtak a kultúráról. Annak fontosságáról a társadalomban. Nem is nagyon lehet az elméletet kritizálni az elhangzottak kapcsán. Csak egy valami hiányzott az egészből: maga a társadalom.
Megint beleesik az értelmiség abba a csapdába, amelybe már olyan sokszor történelmünk folyamán. hajlamos elhinni, hogy az ész fogja befolyásolni (mármint az ő esze) a társadalmi-politikai folyamatokat. Mint láttuk eddig is, egy a legkevésbé sem volt így elmúl két évszádunk alatt. A márciusi ifjak láng lelke is csak a legendákban maradt meg, felülírta szép eszméiket a birodalmi gőg és erőszak. A célokat végül a politikusok valósították meg, úgy ahogy. De így volt ez az elmúlt zivataros században is. A szellem emberei hiába kiabáltak (alkottak) a politika végezte a maga dolgát, egy kicsit sem figyelve saját értelmiségijeire. És lett, ami lett.
Az elhíresült Kádár-korszak kultúrpolitikája ugyan látszólag valóban a társadalom kulturális felemelkedését szolgálta, de azt is csak nagyon szordínóban, a saját céljainak megfelelő mértékben és irányban.
Az akkor szocializálódott értelmiség érdekes módon benne is ragadt ebben a korszakban még ma is hajlamos azokat a paneleket szajkózni.
A világ pedig gyökeresen megváltozott körülöttünk.
Minden szempontból, kivéve egyetlen egyet: a politikának (a mindenkori hatalomnak) a kultúra nem kedves.
Persze fennen hangoztatja, hogy annak fejlesztéséért, és elérhetőségéért minden megtesz. Valóban: intézményrendszereket hoz létre és működtet, ám csak annyiban teszi ezt, amennyire okvetlenül szükséges. Csak annyi erőforrást biztosít, hogy a helyzetet (például a közgyűjteményeket, múzeumokat működtesse, az ott felhalmozott nemzeti kincseket legalább megóvja) konzerválja.
A legkevésbé sem érdekli, hogy a társadalom széles rétegei (ne adj’ isten a lecsúszott vagy szegény emberek) hozzájussanak a kulturális javakhoz, mert az kiszámíthatatlan politikai következményekkel jár. A kulturált emberek ugyanis – pontosan azért, mert azok – képesek cselekedeteiket és tevékenységüket önállóan irányítani, mi több, véleményt formálhatnak (néha markánsat) az éppen regnáló politikai hatalomról. Már pedig ha ez megtörténik, akkor bizony rögtön bizonytalanná válik a hatalmi helyzet.
A mindenkori hatalom tehát meglehetősen ambivalensen áll a kultúrához. Annak eredményeit szívesen sajátítja ki, különösen, ha az látványos és nemzetközi, ám igyekszik maga alá is gyűrni azt, és mint szolgálót, saját érdekeinek megfelelően „használni”.
E bonyolult helyzetet tovább árnyalja az, hogy a magát véleményformáló értelmiségiek egy része is hajlamos arra, hogy a hatalomhoz törleszkedjen, mert attól remélhet olyan támogatást, amely megélhetését, anyagi gyarapodását szolgálja. Mindig volt és lesz egy olyan – a kulturális életben tevékenykedő – ember, aki ezt a hatalmi elvárást teljesíti. Nem is nagyon lehet felróni neki, hiszen élni is kell valamiből. De azért ez néha sérti még az átlagpolgár ízlését is. Mint ahogy ez megesett nem oly rég Debrecenben, a magyar Művészeti Akadémia elnöke kiállításának kapcsán.
Az értelmiség jó része az elmúlt húsz év alatt szépen csendesen eltávolodott a politikától. Jól emlékezhetünk arra, hogy milyen szellemi „holdudvara” volt az MDF-nek a Szabad Demokraták Szövetségének és az akkor alakult MSZP-nek. Ma már szinte egyik párt sem képes érdemleges szellemi hátszelet biztosítani önmagának, még akkor sem, ha időlegesen néhány nevet – mint zászlót – meglenget. Már csak azért sem,, mert a magukra valamit is adó gondolkodó emberek nehezen viselik, ha szellemi termékeik (amik egyébként az adott politikai formációt segítenék) fiókok legalján kötnek ki, többnyire olvasatlanul.
Ugyanakkor azt is tapasztalhatjuk, hogy egyes szellemi szakmák között kicsi a kooperáció. Hogyan is lehetne másként hazai kultúrpolitikát csinálni (újratöltve 2014), ha nem ismerjük a társadalom helyzetét. Bevallottan nem. Így jöhet létre egy konstrukció, amely elméletileg briliáns, levezetése tökéletes, hiba nincs benne. Csakhogy a „konszenzuális” (résztvevő, részvételi) kultúra ma nem más, mint egy elképzelés. Ezt az elképzelést pedig felülírja a valóság.
Az utolsó – valóban reprezentatív kultúrszociológiai felmérést 1996-ban végzett az MTA Szociológiai Intézete , amelyet egy utóvizsgálattal 2003-ban megismételt – átfogó kép csaknem tíz éves. Ám már ez is meglehetősen siralmas képet adott:
„…1996 és 2003 között radikálisan visszaesett a kultúrát „nagyon fontosnak” ítélők aránya: míg 1996-ban a vála-szolók 42%-a ítélte a kultúrát maga számára nagyon fontos értéknek, addig a hét évvel későbbi mérésnél az így válaszolók aránya már 29%-ra csökken, a 10 fokú skálán mért 7.9 pontos átlag ezért mérséklődött 6.9 pontra. A nyolc felsorolt érték közül a kultúra mutatja a legnagyobb csökkenést, ami egyben azt is jelenti, hogy a kultúra e körben mért relatív fontossága is hátrébb szorult. 1996-ban még a szabadidő/szórakozás mellett 7.9-es átlagpontszámmal – a család, a munka, a pénz után – a negyedik helyet foglalta el, 2003-ra már a szabadidő és a barátok is nagyobb fontosságot kaptak, mint a kultúra. 2003-ban a kultúra/műveltség fontosságának 6.9 pontos átlag értéke a vizsgált nyolc érték között a hatodik helyhez elég.”
Ne gondoljuk, hogy a fenti helyzet javult. Bátran kijelenthetjük, hogy romlott. Így aztán a szép elképzelések zátonyra futnak a magyar társadalom közömbösségén, kulturálatlanságán.
Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy valamilyen okból mégis széles tömegek járulnának a kultúra asztalához, akkor pedig szembesülnünk kell azzal, hogy a kulturális javak ma olyan árszinten érhetők el, hogy az egyre szegényedő társadalomnak semmilyen esélye sincs arra, hogy falatozzon arról az asztalról.
Csak néhány kulturális szolgáltatás (ráadásul nem Budapesten, hanem közepes városokban az Alföldön és a Dunántúlon.):
Székesfehérvárott a Vörösmarty Színházba egy jegy 2800 Ft./fő. Ehhez jön még az utazási költség, ami kb. ugyanannyi. Egy közepes jövedelemmel rendelkező 3 tagú család ezt nem, vagy csak igen nehezen engedheti meg magának akár havi rendszerességgel, mert a csaknem tizenötezer forint hiányozna a családi kasszából.
Hasonló a tapasztalat a cseppet sem előnyös Bács-Kiskun megyében, ahol a kecskeméti Katona József Színházban szintén 2300 és 3800 forintokat kérnek egy jegyért, attól függően milyen „kategóriájú” darabra szólnak.
Néhány ismerősöm már „kábítószer boltnak” hívja a könyvesboltot, mert oda belépve annyit fizet egy-egy jó könyvért, mint a drogosok az „adagért”. Élő példa volt erre a nemrégiben megrendezett könyvfesztivál.
Az úgynevezett „magas kultúra” pedig egyre kevesebbek kiváltsága, még a magukat rendszeres kultúrafogyasztónak tartó értelmiségieknek is vissza kell fogniuk magukat. Nem is az árakkal van elsősorban probléma, hanem a folyamatos elszegényedéssel. A leépülő munkalehetőségek – szerte az országban, az értelmiségi pályákon is – azt eredményezik, hogy az emberek arról mondanak le, amiről a legkönnyebb: a kultúráról. Ugyanis ennek nincs azonnali következménye. A leépülés fokozatosan alakul ki, hat a következő generációra. A leépülő igényszintek nem állíthatók vissza egyik napról a másikra még akkor sem, ha az anyagi helyzet javul.
A konszenzuális kultúrafogyasztás elve pedig elszáll a fejek felett, mert a társadalom legnagyobb része meg sem érti, nem tud vele mit kezdeni, nem hogy részt venni abban.
Ha a politika ellenére azt gondoljuk, hogy mégiscsak jobb lenne egy kulturált nemzet, úgy azt megint az alapoknál kellene kezdeni: a nevelésben, az iskolákban és az egyetemeken.

Ceterum censeo OV esse delendam!