AKTUÁLIS CITÁTUM — NEM KELLENE FELEDNI!

Az alant olvasható idézet Esterházy Péter tollából való, megjelent a Magvető Kiadó gondozásában 2003-ban. „A szavak csodálatos életéből” címet kapott előadás elhangzott a Mindentudás Egyetemén 2003. szeptember 8-án. Ijesztően aktuális még egy évtized távolából is. Mi több, talán aktuálisabb, mint elhangzásának és megjelenésének évében.

„…A szavak múltjának ismerete nem írói szakföladat, hanem mondhatni hazafias kötelesség, mindenesetre szükséges (ha nem is elégséges) föltétele az európai társalgásnak. Ha egy szót bepiszkolnak, vagyis fiszkos fráterek elhasználnak, akkor ez a használat is hozzátartozik a szóhoz. Ha akarjuk, ha nem. Ez nem döntés, nem elhatározás kérdése.

Ha az élettér kifejezést mérnök vagy belsőépítész használja nem történik semmi. De ha már a „magyarság életteréről” beszélnénk, szándékaink legyenek bár a legnemesebbek, ott üvölt a szó mögött az egész náci vircsaft. Vagy finoman szólva sem szerencsés a romák lakásproblémájának végső megoldásáról beszélni, egyrészt mert nyilvánvalóan hazudnánk, másrészt azonnal betemetne minket az Endlösung nyomasztó árnya.

Tévedés ne essék, ez nem politikai kérdés, hanem nyelvi kérdés. (Bár igaz, hogy az meg politikai kérdés…) A nyelv erősebb. Annak idején nem értettük, hogy mért lett nemzetközi botrány abból, hogy a Fradi–Ajax meccsen „huhogtak” (ti. ha egy színes bőrű ért a labdához). Azt hittük, hogy ez csupán a nagyképű hollandok fölényeskedése. A hollandok valóban nagyképűen fölényeskedtek, de a huhogás, mely sokkal gyakoribb vagy gyakoribb volt a nyugati futballpályákon, mint nálunk, az olyasmit jelent, mint „büdös nigger”. Csak föl kell lapozni a nemlétező szótárt. És erre hiába mondtuk, hogy mi ezt nem úgy értettük. Mi ezt nem akartuk mondani. Helyes, akkor meg kell tanulni a nyelvet, semmi nem indokolja, hogy ezt sértődötten ne tegyük meg, és akkor azt mondjuk, amit gondolunk. Többé-kevésbé.

De hát nem abszurd ez? Azért mert egy vacak náci vagy nyilas használta ezeket a szavakat, azért én ne használhassam? Igen, azért. De én a szót az eredeti értelmében használom! Nincs eredeti értelem, hanem van, ami van. De hát ez a szabadságom korlátozása! Valóban az. Ha nem történt volna meg mindaz, ami megtörtént, nem kerültünk volna ebbe a helyzetbe. De a 20. század, maradjunk ennél a szónál, abszurditásai után nem ez a legkevesebb, ez a figyelem, ez az óvatosság, ez az önkorlátozás? Nem másnak teszünk gesztust, nem mások történetéről van szó, hanem a miénkről, érzékenységünk nem udvariasság, hanem erkölcs.

Nem véletlen, hogy példáim a fasiszta diktatúrából valók, ez nem a sokat emlegetett kettős mérce, hanem rasszizmusban egyszerűen jobbak a nácik, gazdagabb a nyelvük, mert ebben gazdagabb az életük, megígérték, hogy kiirtják az emberiség egy részét, és kiirtották az emberiség egy részét, ezzel szemben a kommunisták megígérték, hogy mindenki egyenlő lesz, és kiirtották az emberiség egy részét. A két dolog, látjuk, nem azonos, innét a példatár féloldalassága…”

A blogger ajánlása: Ajánlom e sorokat a mai uralkodó politikai elit figyelmébe a házelnöktől az utolsó képviselőjéig (szigorúan alfabetikus sorrendben), valamint a magát ellenzéki pártként megjelölő eufémikus nevű kisebbségnek.

Ceterum censeo OV esse delendam!

A REZSITŐL A SZUVERENITÁSIG

Az elmúlt hét ismét tele volt bornírt eseményekkel. Hazánk újra teljes erővel harcban áll. Harcban, amely már kezdetétől fogva vesztésre áll. Az egy dolog, hogy a külügyminisztérium raporta rendeli a román nagykövetet, mert miniszterelnökük interjút adott, és ebben azt merte mondani, hogy az uniós szigorítások – az lapelvek következetes betartására való „kényszerítés” – egyetlen oka Magyarország. A külügyminisztérium államtitkára éles szavakkal adta tudtára a diplomatának, hogy a két ország közötti megállapodás értelmében „nem üzengetnek” egymásnak a sajtón keresztül.

Álljon meg a menet! Kis hazánkat csaknem két éve ostorozza az unió azért, mert unortodox gazdasági és politikai megoldásaival sorozatosan megsérti az közösség alapértékeit.
És a probléma – a két nézőpont, a magyar kormányé és az EU parlamentjéé – éppen az utóbbiból fakad. Az alapértékek a jogon felül állók, és nem megkérdőjelezhetők Nyugat Európában. A magyar kormány pedig éppen azzal érvel, hogy semmilyen EU-s jogot nem sért. Akár hogyan is forgatjuk azonban a szavakat, egy valamit tudomásul kell venni. Más a jog és más az az értékrend, amely meghatározza a közösségbe tömörült országok életét és működését. A jobb sorsú nyugaton senkinek sem jut eszébe, hogy a demokrácia játékszabályait felrúgja. Ezt az alapértéket nem is kell jogi formulába önteni, mert olyan természetes, mint ahogyan valaki levegőt vesz.
Ezt nem érti meg a kormány. Fanatikusan kitartanak a véleményük mellett, miszerint nem sért közösségi jogot (mert ez tételesen nincs megfogalmazva), ha felszámolják az alkotmányosság legalapvetőbb részeit, a fékek és ellensúlyok rendszerét.

Ugyanez jelenik meg abban a nyilatkozatban, amelyet a miniszterelnök adott a közszolgálati rádiónak.
A rezsicsökkentés témájában – ami külön megérdemelne egy bejegyzést, elemezve azt, hogy a mostani, ráadásul időponthoz kötött csökkentés milyen hatással lesz a jövőre – kijelentette, hogy ezeknek a gaz multiknak nagyon nagy barátai vannak, akikkel szemben a kormány gyenge. Éppen ezért aláírásgyűjtésbe kezdenek az intézkedések támogatásáért.
No, ez egy kicsit húzós kijelentés, mert az aláírásgyűjtés ugyan az elmúlt 20 év politikai eszközeinek egy formája (általában eddig az ellenzék élt vele), de sem jogilag, sem az érintettek körét illetve nem lehet „népszavazásnak” tekinteni. Magam is kezdeményezhetnék aláírás gyűjtést azért, hogy holnaptól sürgősen csökkentsék 10 százalékkal a sör árát, mert micsoda dolog, hogy ennyit kell fizetni érte. Gaz multik (Heineken, Stratopramen, Guiness, Warstainer, Kozel stb.) mennyit keresnek a szegény magyarokon. Pedig a sör nagybani előállítása nem is olyan drága!
Tehát a kormány megint át akar verni bennünket, olyan helyzetet teremtve, hogy esmét csorbul a szuverenitásunk!

Az meg különösen felháborító a kormányfő szemében, hogy a német televízió gyerekműsorban szemléltette, hogy milyen baj az, ha egy kormány félreteszi a demokratikus alapértékeket. Meg is jegyezte, hogy repülne a magyar televízióból az, aki ilyet csinálna. Mert a hazai kölyköket nem szabad ilyen agymosásnak alávetni.
Hát ilyennek biztos nem, de a Hoffmann Rózsai ámokfutásnak igen. A magyar iskolákban be lehet vezetni a kötelező hittanoktatást, amikor persze a kormány szekuláris államról beszél. Ne legyen senkinek se kétsége: ez a hittan a katolikus hittan. Mi lesz a többiekkel? A reformátusokkal, a zsidó felekezetűekkel, a gyaurokkal (ateistákkal), az igazhitűekkel (mohamedánok) és a buddhistákkal?
Akkor ki beszélhet – a valóságnak megfelelően – ebben az országban agymosásról?
Feleim! Ez a kormány egyre szánalmasabb. Képtelenek kezelni még a saját maguk által előállított szituációkat is. Ez pedig csak egyet jelent: inkompetensek. Képtelenek a mai valóság és a bennünket körülvevő adottságok figyelembevételével vezetni ezt az országot. Az eredmény pedig előre látható: politikai és gazdasági összeomlás. Vagy ami még rosszabb: visszatérés a harminc évvel ezelőtti magyar valósághoz!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ÚJRA GONDOLNI



Forrás: Internet - Hír24



Újra kellene gondolni mindazt, amit eddig tettünk. Már csak azért is, mert olyan érzés fogja el az embert, mintha egy gőzmozdonyt akarna megállítani puszta kézzel. Láthatóan a mai hatalmat a tiltakozás nem érinti meg. Nem éri el az ingerküszöbét. Sem a hazai tüntetéseknek, amelyek jócskán megszaporodtak a „bohócforradalom” óta, sem a külföldi – egyelőre még visszafogott – intéseknek sincsenek látható, tapasztalható eredményei. Pontosabban szólva vannak. Még görcsösebben ragaszkodik a hatalom eredeti elképzeléséhez, fittyet hányva bárminő következménynek.

Tamás Gáspár Miklós nagy-nagy lelkesedéssel, de némi naivitással, szólította fel hallgatóit a polgári tiltakozás – már-már klasszikusnak számító – formáira: népi bizottságok létrehozására, tömegtüntetésre, a választások bojkottálására, egyéb tiltakozási formákra.
A gondolat maga gyönyörű. Eredményes is lehet egy olyan országban, ahol a hatalom gyakorlói maguk is átitatottak a demokrácia eszméjével, ahol a polgárok maguk is tisztában vannak jogaikkal és felelősségükkel saját életükkel és jövőjükkel kapcsolatban. Mindez működik a Lajtán túl.


Forrás: Internet - Hír24

 Azonban nem ott élünk, hanem az említett folyótól keletre. Hagyományaink, elkésett és töredezett történelmi fejlődésünk megfosztott bennünket attól a folyamattól – közel százötven éves polgári fejlődés – ami Európa „boldogabbik felében” végbement a 18-19. században.
A magyar társadalomnak csak szűkebb része szűköl a demokratikus jogok csorbításának láttán, e csoportnak csak a kisebbsége az, amelyik ki is vonul a közterekre, hogy elégedetlenségét kifejezze.
A nagy „hallgató többség” ül otthon, bezárkózva kis világába és napi gondjaiba. Nem is gondol arra, hogy a számára távolinak tűnő fogalmak – szabadság, demokrácia, parlamentarizmus, modernizáció, gazdasági együttműködés, Európai Unió – miként befolyásolják mindennapjaikat.
A mindent átható kormányzati propaganda – amely kitűnően manőverezik a rendelkezésre álló médiumokkal és a tömegkommunikációs technológia hiátusaival és korlátaival – pedig oly mértékben szövi át az átlagemberek közgondolkodását, hogy abban az ellenzék gyenge szava szinte semmilyen változást nem ér el.

Forrás Internet- Hír24

Az arra való hivatkozás, hogy az átlagemberek maguk is érzik az ellentmondást a kormányzati propaganda és saját létfeltételeik között — egész egyszerűen nem igaz. Nem igaz, mert az emberek ugyan tudják, mi több, ki tudják számolni mennyivel élnek rosszabbul, mint évekkel ezelőtt, ám a propaganda már nem éri el ingerküszöbüket. Már réges-rég kizárták azt magukból, mert vagy két éve megcsömörlöttek tőle. Elfordultak a politikától és berendezkedtek valami egészen másra, a túlélésre. Számukra egykutya a politika bármely formája. Nem bíznak benne — talán joggal.
A feladat tehát nem az, hogy a nagy összefüggésekre világítsanak rá, hanem az, hogy az átlag magyar szintjén hívják fel a figyelmet a politikai változások veszélyeire, miként jelennek meg azok a hétköznapokban. Csak annyit kell kérdezni a hatvanasok, hetvenesek nemzedékétől, hogy szeretnék-e vissza a Rákosi-időket? Az ötvenesektől – akik jó harmincasok voltak a rendszerváltás idején – pedig azt, hogy kívánják-e vissza a Kádár-éra terméketlen langymelegét? A harmincasokat és a fiatalabbakat meg arra kellene ösztönözni, hogy kérdezzék meg szüleiket: milyen idők is jártak itt az elmúlt évtizedekben.
Mert hogy mit kell választani, az csak úgy dönthető el, ha tudjuk, milyen következményekkel jár mai rossz választásunk.

Ceterum censeo OV esse delendam!

KÖZÖMBÖSSÉG A KÖBÖN



Forrás: Internet - Hirling Bálint/Origo

 Már megint kénytelen vagyok úgy kezdeni, hogy hosszú idő telt el – csaknem három hét – a legutóbbi bejegyzés óta. Sok minden történt – a Simor-ügytől, Matolcsy kinevezésén át az Alaptörvény módosításának botrányáig – , amire reagálni kellett volna.
Ám ezek az események mintha komolyabb visszhang nélkül múltak volna el, a társadalom nagyobb része nem is reagált erre. Tekintsünk el attól a néhány ezer embertől, kik felemelték szavukat az alkotmány újabb gyalázatos „kibővítése” ellen. Már csak azért is, mert mindössze ennyi volt egy majdnem kétmilliós nagyvárosban, akik vállalták a demonstrációt.

Mi lehet az oka az érdektelenségnek?

Talán az, hogy az emberek nem ismerik fel érdekeiket? Nem!

A választ abban a hatalomgyakorlási módszerben van, amit az Orbán-kormány hatalomra jutása óta gyakorol, amelyet oly sikeresen vezetett be még ellenzéki időszakában.

Ezért a receptért sírjukból kikelve állnak sorba diktátorok – akiket csak az különböztet meg a történelemben, hogy mennyi vér tapad hozzájuk és rezsimjeikhez – Nerótól Pol Potig. Ez a módszer pedig az, hogy a propaganda hatékony felhasználásával – és a politikai-gazdasági intézkedések sokaságával –szorítom vissza a társadalom egyéneit privát szférájukba.

A recept egyszerű: egy kommunikációs henger állandóan szép szavakkal, és a valósággal homlok egyenest ellentétes szöveggel nyomja a földbe az alapvetően tájékozatlan tömeget. Az emberek ugyan pontosan tudják, hogy amit hallanak, az közönséges hazugság, hiszen életkörülményeik és a mindennapjaikban megtapasztalt tények mást mutatnak. Így aztán egy idő után előáll az a helyzet, hogy az átlagpolgár legyint a „hivatalos tájékoztatásra”. Egyik fülén be, a másik fülén ki. Az életkörülmények romlása pedig arra ösztönzi, hogy saját maga és legszűkebb környezetének elemi szükségleteire koncentráljon. Maradjon meg valamiféle jövedelme, képes legyen az egyre romló helyzetben fenntartani családját, kifizetni számláit (amin az sem segít igazán, hogy „10 százalékkal csökkentettük a rezsit”). 

Forrás: Internet- nagymiklos.hu

Ez a beszűkülés, a privát szférába szorítás és a valóságtól eltérő – ösztönösen elutasított kormányzati kommunikáció – adja a végeredményt: a szinte teljes társadalmi közönyt. Jó példa erre a minapi tüntetés a Lendvai utcában. A jelentőségénél jóval magasabb szinten kezelte ezt a kormányzat. Zseniális állítással – „bajnai-gárdisták” – tematizálta az erről szóló diskurzust. A liberális és baloldali médiumok sajátos módon „belementek” ebbe az utcába, és rögtön ezzel kezdtek foglalkozni, ahelyett, hogy az eredeti problémát – az Alaptörvény megváltoztatásának bornírt voltát – hangsúlyozták volna.
Így aztán akarva-akaratlan a kormánypárt malmára hajtották a vizet, elutasítva a nyilvánvalóan igaztalan vádakat. Az átlagember pedig újfent csak legyintett az egészre, mert megint nem kapta meg azt a lényeges információt, amire vágyott.


Forrás: Internet - pua.hu


Mindennek eredménye az, hogy a tömeg újra magányos lesz – lásd: David Riesman: A magányos tömeg –, és elfordul a politikától. értelmetlennek tartja mindazt, ami körülveszi, mi több, maga is elmerül a hétköznapok egyéni egzisztenciális küzdelmeibe.
Ennek az eredménye pedig az, hogy az elszabadult politika – minden esetben kétharmados felhatalmazására hivatkozva – saját kénye-kedve szerint cselekszik. Képes lebontani a fékeket és ellensúlyokat, átalakítani az alapvetően demokratikus struktúrát valami mássá, ami érdekeit a lehető leghatékonyabban szolgálja. A „tömeg” pedig nem lép fel ellene, mert tudatosan távolították el a közélet színpadáról, a négyévente megrendezendő választásokra korlátozva a demokráciát. Szép lassan leépítenek minden lehetőséget, amely egy esetleges civil – vagy pártpolitikai – fellépést lehetővé tesz. Új törvénnyel megfosztják a civil szférát egyesülési lehetőségeitől, Feloszlatják és állami ellenőrzés alá veszik anyagi forrásait és pályázati lehetőségeit (lásd: NCA megszüntetése és az új civil törvény).
George Orwell elképzelni sem tudta ezt a finom módszert. Regényében a Nagy Testvér sokkal közvetlenebb, brutálisabb eszközöket alkalmaz. Hiába, a világ fejlődött az elmúl fél évszázadban.
De a kérdés akkor is ott lóg a levegőben: meddig hajlandó ez a nép a közönybe menekülni?

Ceterum censeo OV esse delendam!