Néhány napja nem írtam. Azon töprengtem, végleg ki kellene szállni e magam magamnak kreált mókuskerékből. Két okom is lenne rá: az egyik a csalódottság. Eleinte azt gondoltam, hogy mindaz, amit itt „összehord” az ember, annak legalább egy-egy darabkája eljut azokhoz, akik – végül is választott képviselőként ezt lenne a dolguk – azt hatékonyan felhasználhatnák. De nem ez történik, láthatóan és érezhetően egyetlen „politikacsináló” sem veszi magának a fáradságot, hogy legalább elolvassa ezeket a szösszeneteket, amelyek – és ebben biztos vagyok, mert több helyről, személytől kaptam ezirányú megerősítést, és nem csak a laikusoktól – elméletileg és gyakorlatilag is alátámasztottak, felhasználhatók lennének egy tisztességes modern politika kidolgozásában.
A másik ok az a végtelen közöny – és tisztelet annak a néhány tízezres tábornak, amely kiabál, amely ír és publikál vagy csak egyszerűen tiltakozik a maga módján, de nyilvánosan –, ami a mai közéletet jellemzi.
Az elmúlt két napban két olyan kormányzati intézkedés is napvilágot látott, amely joggal verhette ki a biztosítékot minden józanul és demokratikusan gondolkodó embernél. Csak a lényegesebbel foglalkoznék néhány szó erejéig:
Orbán Viktor felszólalt az Idősügyi Tanács ülésén. Mondott mindent össze-vissza a magyar nemzet felemelkedéséről, a társadalomnak az öregedéshez való viszonyáról, az elkövetkezőkben megvívandó harcokról. Kiemelte, hogy felértékelődött az ember 16-30 év közötti szakasza a holnapot felélő fogyasztás világában, így becsülve le a későbbi korosztályokat. Többek között szólt arról, hogy számít az idős korosztály munkájára is abban a nagy menetelésben, amely a bajba jutott európai gazdasági rendszertől minél messzebbre vigye az országot. Ez a feladat szokatlan megoldásokat igényel – emelte ki a miniszterelnök.
No, itt álljunk meg baráti szóra!
Idősek helyzete ma Magyarországon mindennek nevezhető, csak konszolidáltnak nem. Néhány ezres csoport kivételével a mai 60-asok és az annál idősebb korosztály életében – nem a maga hibájából – szinte semmit sem tudott felhalmozni. Ha csak a folyamatosan, egész életében központilag beszedett nyugdíj és egészségügyi járulékokat nem tekintjük annak. Nem volt képes vagyonokat felhalmozni, gyakorlatilag ma sincs semmije! Ne tekintsük vagyonnak a ma már javarészt lelakott, itt-ott felújításra, renoválásra szoruló ingatlanjaikat, legyenek azok vagy városban, vagy vidéken.
Ez a korosztály – amely a mai nyugdíjasok derékhadát alkotja – szülte meg a mai politikai elitet, ez a korosztály dolgozott inaszakadtáig a Kádár-rendszerben, hogy meglegyen az akkori idők „luxusa”: kis autó, kis kert, kis ház. Ez a korosztály építette fel azt az országot úgy, hogy közben neki is, és vezetőinek is gúzsba volt kötve a keze. Az ő kezeit a vezetés és a pártállam kötötte meg, a megkötők kezét pedig a SZU vezette szocialista tábor. Mindezek ellenére képes volt végbevinni egy gazdsági reformot a 60-as évek végén, képes volt megvívni egy vértelen rendszerváltást, és képes volt a megváltozott körülmények között is húzni az igát — igaz nem a javak felhalmozásáért, hanem már egyszerű megélhetéséért.
Orbán Viktor bizonyára nem gondolta mindezt végig. Nem ugrott ki Felcsútra, nem ült le a papával egy kis diskurzusra a múltról és az öregekről.
Elmondott beszéde nem csak az Idősügyi Tanács jól megválogatott – és válogatással egyenesen arányosan lojális – tagjait nézi le, és sérti meg, hanem minden ma Magyarországon élő 60 évnél idősebb embert.
Mert mi még emlékszünk a félmondatok jelentőségére. Mi még tudunk a sorok között olvasni! Tudjuk azt, hogy ha ilyen mézes-mázosan szólnak hozzánk (Majd egyszer kérünk magától valamit Pelikán elvtárs!), annak sosem jó vége!
Mint ahogyan most sem! Mert miről is van szó? Arról, hogy a források kimerülőben vannak. Ám nem azért, mert gonosz lelkek, a tőke és az Európai Unió kiszívta azt a vérünkkel együtt, hanem azért, mert ostoba intézkedések sora készteti a legnagyobb beruházókat ara, hogy hátat fordítsanak ennek a kis országnak és másutt keressenek partnereket.
Nem sorolom az okokat, mindannyian átéltük az elmúlt másfél év otromba rohanását.
Most az öregeken a sor. El kell venni mindenüket! Lehet – nyugdíj átalakítás néven – megfosztani őket a járandóságaiktól, lehet megkérdezésük nélkül visszamenőlegesen átalakítani a rendszert, bevezetni az alap és munkanyugdíjat.
Lehet elvenni húsz százalékot a „magas nyugdíjasoktól”, és lehet azzal kábítani a kisnyugdíjasokat, hogy az ő kompenzációjuknak ez az alapja. Előző blogomban már megírtam ennek a bornírtságát.
Az pedig, hogy a ma nyugdíjasainak munkájára számítanak, az már mindennek a teteje. Nem arról beszélek, hogy a ma nyugdíjasai ne lennének képesek nagy teljesítményekre. Arról beszélek, hogy ha a mai hazai munkaerőpiacon a képzett, ereje teljében levő fiatalabb korosztályoknak sincs munkája – a ráta közeledik a 12 százalékhoz –, akkor hogyan lehetne munkát adni a tapasztalatokkal és tudással kétségtelenül rendelkező nyugdíjasoknak?
Vegyük már észre, hogy mindez csak mókusvakítás, arra jó, hogy kicsit elkábítson a kenetteljes szöveg, és a bódultság pillanataiban ki lehessen húzni alólunk a még megmaradt talajt is.
Szisztematikusan dolgozik ez a kormány a szegények és az idősek ellen. Nem elegendő, hogy ráteszi a kezét a már említett nyugdíjakra, de lassan még az életelehetőségeit is korlátozza ennek a rétegnek. Azzal, hogy felemelik a gyógyszerek térítési díjait – ezzel persze „rendbe hozva” a gyógyszerkassza egyenlegét – a nyugdíjasok és ellátásra szorulók sokaságát állítja kényszerű döntés elé: mit vegyen meg. Vegyen meg az egyre dráguló – de az élethez okvetlenül szükséges – gyógyszerét, vagy vegye meg a mindennapi betevő falatját?
Ez elé a döntés elé állítani két generációt a legnagyobb felelőtlenségről és a szolidaritás teljes hiányáról vall.
Kedves idős barátaim – azok is akik néhány évvel ezelőtt még javában csörgettétek az órákat a Kossuth téren – ideje felébredni! Ideje kifejezni – az Idősügyi Tanáccsal ellentétben, amelyik csak bólogatásra képes – elégedetlenségünket és haragunkat. Akinek politikus leszármazója van, ideje hazarendelni és elővenni a prakkert, mint annak idején! A többieknek pedig – tudom fárasztó, mert fáj a láb és a derék, nehezen mozdulnak az ízületek – kivonulni, és megmutatni:
Nem ezt vártuk!
2011. szeptember 29., csütörtök
2011. szeptember 25., vasárnap
FÜST, ZSÁK, SZÖG — SEMMI!
A politika tudomány ismeri azt a tényt, hogy adott szituációban, egy politikai közösségben a kisebbségnek van igaza. A többség ugyan mindig tiltakozik a változtatások ellen. Ez is ismert Max Weber óta, mert a szervezet önmagában konzervatív. Ragaszkodik jól bevált sémáihoz, gondolatvilágához és gyakorlatához. A probléma mindig akkor jelenik meg, a viták akkor élesednek, ha a körülmények olyan mértékben változnak meg, hogy azt a szervezet már nem képes követni eddigi gyakorlata alapján.
Választmányi ülést tartott az MSZP. És még azt se mondhatjuk, hogy kibújt a szög a zsákból. Ugyanis az MSZP mai zsákjában nincs szög. Csak valami meg nem határozható ragaszkodás valamiféle imázshoz, amely talán sohasem volt. Próbált már ez a párt mindent, még szexinek lenni is. Ám ekkor előbújt a régi vicc a 70-es évek szovjet nyilvánosházról, amelyben a hölgyek még ismerték Lenint. Innen az örökérvényű szöveg: „ha nem megy a bolt, nem az ágyakat kell kicserélni’”.
Az a határozat, amely az MSZP-t hasonlatossá akarja tenni a FIDESZ-hez „kifele egy az arc, nincs bírálat, és mindenkinek kuss, vagy fel is út, le is út” — nem politikai alternatíva 2011 őszén!
Úgy látszik a párt vezetésének még mindig fontosabbak az egzisztenciális kérdések, mint saját politikai jövője. Itt és most nem az egyének egzisztenciájára gondolok, hanem a párt jövőbeli egzisztenciájára, társadalmi beágyazottságára.
A párt fiatalítása és megújítása ugyanis a választók számára nem azt jelenti, hogy a régiek helyét a választott testületekben elfoglalja néhány fiatal. A megújulást a támogatók és a társadalom abban érzékeli, hogy a párt politikája változik a változó helyzettel együtt.
Tényként szögezzük le: az MSZP 2011-ben nem ugyanaz a párt a társadalom szemében, mint volt 2002-ben vagy 2006 tavaszán. Ám úgy látszik, a mostani vezető testületei a pártnak még mindig ebben a képben élnek.
Súlyos politikai hiba! „Több, mint bűn — hiba” – mondta majd két százada Antoinet de Boulay gróf. Ilyen hibának tekinthető a választmányi elnök nyilatkozata, miszerint: aki az MSZP-ben a többségi döntések megvalósulását akadályozza, vagy a párt működésével, megújulásával kapcsolatos kritikáit nem a belső fórumokon fogalmazza meg, "nem méltó a szocialista párt szolidaritására". Továbbá „károsnak tekintenek minden olyan kezdeményezést, amely eltereli a figyelmet az emberek problémáinak megoldásáról, az orbáni rendszer parlamenti diktatúrájának leváltásáról, a baloldali alternatívaváltásról”.
Nagyon jó szöveg, de azért engedtessék meg ennek a tartalmát elemezni egy kicsit.
A kritikák belső „megfogalmazása” azért nem életszerű, mert maga a párt mondja magáról, hogy a társadalom széles rétegeit. A Medián legutóbbi felmérése pedig éppen azt mutatja, hogy a pártválasztók körében a legelfogadhatatlanabb párt a maga 56 százalékával. Még a Jobbikot is megelőzi. Ez pedig intő jel!
SZAVAZÁSI „ELSZÁNTSÁG"
2011.
A válaszok százalékában
július szeptember
Biztosan szavazna 43 40
Talán szavazna 25 26
Talán nem szavazna 9 11
Biztosan nem szavazna 22 21
Nem tudja 1 2
PÁRTVÁLASZTÁS AZ ÖSSZES MEGKÉRDEZETT KÖRÉBEN
Fidesz-KDNP közös lista 35 31
MSZP 16 12
Jobbik 9 12
LMP 4 6
egyéb pártok 3 3
nem tudja 7 11
nem árulja el 7 8
biztosan nem szavazna 19 17
A MEGKÉRDEZETTEK NEM KÍVÁNT PÁRTJAI*
MSZP 53 56
Jobbik 47 44
Fidesz-KDNP 39 41
LMP 33 35
Ugyanakkor az is tény, hogy a Demokratikus Koalíció támogatottsága – különösen a nem párttagok körében – folyamatosan növekszik. Politikai megjelenésüket támogatják civil szervezetek és közösségek. Elegendő ránézni a Facebookra.
Ezt a két tényezőt a párt nem hagyhatja figyelmen kívül.
Igaz ugyan, hogy ma még a „konzervatív” gondolkodásúak vannak többségben a választott vezető testületekben, ám a valóság kell, hogy befolyásolja azokat is. A kisebbségből így lesz többség.
Az emberek problémáinak megoldásáról pedig eddig is édes keveset halottunk az MSZP berkeiből. És itt nem arra gondolok, hogy a parlamenti frakció bármely javaslatát a FIDESZ élből elutasítja, mert ez a mai politikai konfigurációban „törvényszerűnek” tekinthető. Arról nincs semmiféle információja a társadalom széles tömegeinek, hogy mit tervez az MSZP ezzel az országgal, ha netán kormányzati pozícióba kerül. Nem tudunk arról végeznek-e felméréseket az orbáni károkozásról, nem tudni folytatnak-e műhelymunkát annak érdekében, hogy az autokráciát miként lehet parlamenti úton ismét polgári demokráciává alakítani, annak összes intézményrendszerével, fékeivel és kontrolljaival. Nem tudunk továbbá arról sem, hogy miként gondolkodik az párt a változó világról, hazánk abban elfoglalt helyéről. Az „iránytű” című dolgozat kevéssé mond újat ezekben a kérdésekben.
Nem tudjuk, mit jelent a baloldali alternatívaváltás? Merre, milyen úton kíván elindulni az MSZP.
Azzal, hogy a párt elvesztette a választásokat, készen kapta a lehetőséget, hogy másfél-két év alatt gyökeres változtatást vigyen végbe politikájában, szervezetében, kommunikációjában. Semmi sem történt az elmúlt másfél év alatt! És mi lenne az a két irányzat, amiből választani kellene? Mert az alternatíva azt jelenti, hogy van egy verzió és van egy másik. Ez utóbbi az alternatív választási lehetőség.
Nem változott a fentiekből egyik sem. A legsúlyosabb azonban, hogy az elmúlt nyolc évben sem topon levő kommunikáció semmit sem javult, sőt…!
Az idő pedig nem a demokratikus elkötelezetteknek dolgozik. A regnáló kormány naponta alakítja, formálja saját képére az ország intézményrendszerét, nagy társadalmi elosztórendszereit az egészségügytől az oktatáson át a nyugdíjrendszerig.
Itt nem elegendő kiállni egy sajtótájékoztatón azzal, hogy mélységesen elítéljük a kormány ezzel-azzal kapcsolatos intézkedéseit, és ejnye-ejnye!
Az emberek problémáinak megoldása közé tartozna – a leendő törvényi, jogszabályi változtatások kidolgozásán, a gazdaságpolitika kidolgozásán túl –, hogy látványos tárgyalások és egyeztetések folynának a szakszervezetekkel, a párt látványosan kiállna a szerveződő – bármilyen – kormányellenes megmozdulások, tüntetések mellett. Sőt magának a pártnak is kellene ilyen tiltakozásokat szerveznie.
Persze a párt gondolkodhat úgy is, hogy csináljunk egy másik pártot, mint ahogy megtette ezt 2002-ben is. Ám ez a képlet most máshogy néz ki! A mai valóság szerint az MSZP mellett megjelenő másik demokratikus balközép párt valószínű, hogy a bizonytalan – az MSZP-től elfordult – szavazókat is megnyerné magának, és a 36 százalékos tortaszeletből nem biztos, hogy az MSZP profitálna. Így a párt megmaradna mai támogatottsága szintjén. Csak abban az esetben lennének képesek leváltani a mostani kormánypártot, ha együttesen lépnének fel.
Ez egy verzió lehet, de mint látjuk, a kimeneteléről csak annyit mondhatunk, hogy több mint bizonytalan.
Ellenben, ha a párt gyökeresen képes – mint ahogy látjuk, hogy nem – változtatni, úgy magához édesgethetné a korábban benne csalódottakat is. Ám ez nem megy anélkül, hogy ez ki ne fejeződne abban, hogy a hiteltelenné vált politikusaitól megszabaduljon.
És az, hogy ki a hiteltelen, nem a párt dönti el, hanem a választók!
Választmányi ülést tartott az MSZP. És még azt se mondhatjuk, hogy kibújt a szög a zsákból. Ugyanis az MSZP mai zsákjában nincs szög. Csak valami meg nem határozható ragaszkodás valamiféle imázshoz, amely talán sohasem volt. Próbált már ez a párt mindent, még szexinek lenni is. Ám ekkor előbújt a régi vicc a 70-es évek szovjet nyilvánosházról, amelyben a hölgyek még ismerték Lenint. Innen az örökérvényű szöveg: „ha nem megy a bolt, nem az ágyakat kell kicserélni’”.
Az a határozat, amely az MSZP-t hasonlatossá akarja tenni a FIDESZ-hez „kifele egy az arc, nincs bírálat, és mindenkinek kuss, vagy fel is út, le is út” — nem politikai alternatíva 2011 őszén!
Úgy látszik a párt vezetésének még mindig fontosabbak az egzisztenciális kérdések, mint saját politikai jövője. Itt és most nem az egyének egzisztenciájára gondolok, hanem a párt jövőbeli egzisztenciájára, társadalmi beágyazottságára.
A párt fiatalítása és megújítása ugyanis a választók számára nem azt jelenti, hogy a régiek helyét a választott testületekben elfoglalja néhány fiatal. A megújulást a támogatók és a társadalom abban érzékeli, hogy a párt politikája változik a változó helyzettel együtt.
Tényként szögezzük le: az MSZP 2011-ben nem ugyanaz a párt a társadalom szemében, mint volt 2002-ben vagy 2006 tavaszán. Ám úgy látszik, a mostani vezető testületei a pártnak még mindig ebben a képben élnek.
Súlyos politikai hiba! „Több, mint bűn — hiba” – mondta majd két százada Antoinet de Boulay gróf. Ilyen hibának tekinthető a választmányi elnök nyilatkozata, miszerint: aki az MSZP-ben a többségi döntések megvalósulását akadályozza, vagy a párt működésével, megújulásával kapcsolatos kritikáit nem a belső fórumokon fogalmazza meg, "nem méltó a szocialista párt szolidaritására". Továbbá „károsnak tekintenek minden olyan kezdeményezést, amely eltereli a figyelmet az emberek problémáinak megoldásáról, az orbáni rendszer parlamenti diktatúrájának leváltásáról, a baloldali alternatívaváltásról”.
Nagyon jó szöveg, de azért engedtessék meg ennek a tartalmát elemezni egy kicsit.
A kritikák belső „megfogalmazása” azért nem életszerű, mert maga a párt mondja magáról, hogy a társadalom széles rétegeit. A Medián legutóbbi felmérése pedig éppen azt mutatja, hogy a pártválasztók körében a legelfogadhatatlanabb párt a maga 56 százalékával. Még a Jobbikot is megelőzi. Ez pedig intő jel!
SZAVAZÁSI „ELSZÁNTSÁG"
2011.
A válaszok százalékában
július szeptember
Biztosan szavazna 43 40
Talán szavazna 25 26
Talán nem szavazna 9 11
Biztosan nem szavazna 22 21
Nem tudja 1 2
PÁRTVÁLASZTÁS AZ ÖSSZES MEGKÉRDEZETT KÖRÉBEN
Fidesz-KDNP közös lista 35 31
MSZP 16 12
Jobbik 9 12
LMP 4 6
egyéb pártok 3 3
nem tudja 7 11
nem árulja el 7 8
biztosan nem szavazna 19 17
A MEGKÉRDEZETTEK NEM KÍVÁNT PÁRTJAI*
MSZP 53 56
Jobbik 47 44
Fidesz-KDNP 39 41
LMP 33 35
Ugyanakkor az is tény, hogy a Demokratikus Koalíció támogatottsága – különösen a nem párttagok körében – folyamatosan növekszik. Politikai megjelenésüket támogatják civil szervezetek és közösségek. Elegendő ránézni a Facebookra.
Ezt a két tényezőt a párt nem hagyhatja figyelmen kívül.
Igaz ugyan, hogy ma még a „konzervatív” gondolkodásúak vannak többségben a választott vezető testületekben, ám a valóság kell, hogy befolyásolja azokat is. A kisebbségből így lesz többség.
Az emberek problémáinak megoldásáról pedig eddig is édes keveset halottunk az MSZP berkeiből. És itt nem arra gondolok, hogy a parlamenti frakció bármely javaslatát a FIDESZ élből elutasítja, mert ez a mai politikai konfigurációban „törvényszerűnek” tekinthető. Arról nincs semmiféle információja a társadalom széles tömegeinek, hogy mit tervez az MSZP ezzel az országgal, ha netán kormányzati pozícióba kerül. Nem tudunk arról végeznek-e felméréseket az orbáni károkozásról, nem tudni folytatnak-e műhelymunkát annak érdekében, hogy az autokráciát miként lehet parlamenti úton ismét polgári demokráciává alakítani, annak összes intézményrendszerével, fékeivel és kontrolljaival. Nem tudunk továbbá arról sem, hogy miként gondolkodik az párt a változó világról, hazánk abban elfoglalt helyéről. Az „iránytű” című dolgozat kevéssé mond újat ezekben a kérdésekben.
Nem tudjuk, mit jelent a baloldali alternatívaváltás? Merre, milyen úton kíván elindulni az MSZP.
Azzal, hogy a párt elvesztette a választásokat, készen kapta a lehetőséget, hogy másfél-két év alatt gyökeres változtatást vigyen végbe politikájában, szervezetében, kommunikációjában. Semmi sem történt az elmúlt másfél év alatt! És mi lenne az a két irányzat, amiből választani kellene? Mert az alternatíva azt jelenti, hogy van egy verzió és van egy másik. Ez utóbbi az alternatív választási lehetőség.
Nem változott a fentiekből egyik sem. A legsúlyosabb azonban, hogy az elmúlt nyolc évben sem topon levő kommunikáció semmit sem javult, sőt…!
Az idő pedig nem a demokratikus elkötelezetteknek dolgozik. A regnáló kormány naponta alakítja, formálja saját képére az ország intézményrendszerét, nagy társadalmi elosztórendszereit az egészségügytől az oktatáson át a nyugdíjrendszerig.
Itt nem elegendő kiállni egy sajtótájékoztatón azzal, hogy mélységesen elítéljük a kormány ezzel-azzal kapcsolatos intézkedéseit, és ejnye-ejnye!
Az emberek problémáinak megoldása közé tartozna – a leendő törvényi, jogszabályi változtatások kidolgozásán, a gazdaságpolitika kidolgozásán túl –, hogy látványos tárgyalások és egyeztetések folynának a szakszervezetekkel, a párt látványosan kiállna a szerveződő – bármilyen – kormányellenes megmozdulások, tüntetések mellett. Sőt magának a pártnak is kellene ilyen tiltakozásokat szerveznie.
Persze a párt gondolkodhat úgy is, hogy csináljunk egy másik pártot, mint ahogy megtette ezt 2002-ben is. Ám ez a képlet most máshogy néz ki! A mai valóság szerint az MSZP mellett megjelenő másik demokratikus balközép párt valószínű, hogy a bizonytalan – az MSZP-től elfordult – szavazókat is megnyerné magának, és a 36 százalékos tortaszeletből nem biztos, hogy az MSZP profitálna. Így a párt megmaradna mai támogatottsága szintjén. Csak abban az esetben lennének képesek leváltani a mostani kormánypártot, ha együttesen lépnének fel.
Ez egy verzió lehet, de mint látjuk, a kimeneteléről csak annyit mondhatunk, hogy több mint bizonytalan.
Ellenben, ha a párt gyökeresen képes – mint ahogy látjuk, hogy nem – változtatni, úgy magához édesgethetné a korábban benne csalódottakat is. Ám ez nem megy anélkül, hogy ez ki ne fejeződne abban, hogy a hiteltelenné vált politikusaitól megszabaduljon.
És az, hogy ki a hiteltelen, nem a párt dönti el, hanem a választók!
2011. szeptember 21., szerda
POLITIKAI KÖVETKEZMÉNYEK — MSZP SZAKADÁS ELŐTT?
A mai nap egyik legfontosabb híre Molnár Csaba, az DK platform alelnökének, levele Mesterházy Attilához, a párt elnökéhez. A levél azt javasolja, hogy a pártlistán bekerült frakciótagok adják vissza mandátumukat, és egy új összetételű, megújult csapat jelenítse meg a pártot a parlamentben.
Tekintsünk el a technikai körülményektől.
Lássuk a lényeget, ami előrevetíti a párt kettészakadását.
Először is ne gondoljuk, hogy az 58 képviselőből – akik persze jelentős jövedelemmel bírnak mandátumuk után – bárki is „magától” lemondana. Nem életszerű, ahogy ezt mostanában mondják. Gondoljunk csak bele, a lassan két évtizede a politikából élő képviselő mihez kezdene, ha egyik napról a másikra kipenderítenék a tisztelt ház falai közül?
Persze nem kellene krokodilkönnyeket eregetni értük, a személyes kapcsolatrendszerek megóvnák őket az éhhalál rémétől. Azonban elveszítenék identitásuk egy jelentős szeletét: fontosságuk tudatát. Ez azért megrázó — valljuk be.
De félre a maró gúnnyal.
A lényeg ugyanis az, hogy az elmúlt hónapokban felerősödtek a mai MSZP vezetéssel szembeni kritikák. A párt ellenzékben – dacára annak, hogy valóban elenyésző kisebbségben leledzik – gyalázatosan leszerepelt. Nem lehetett látni, hogy markánsan képviselte volna a demokratikus értékeket, kiállt volna a legostobább törvények ellen — még akkor is, ha tudhatta: a siker minimális esélyével teszi ezt.
Egyre inkább kirajzolódik két markáns erő a pártban. Az egyik az MSZP jelenlegi vezetése és a régi kádergarnitúra köré csoportosul, a másik pedig a DK platform párton belüli támogatói, amelynek vezetője Gyurcsány Ferenc.
A két csoport gyakorlatilag az őszödi beszéd óta feszül egymásnak. Nem igazán tetszett az akkori frakció tagjainak sem a nyílt beszéd, és az sem, hogy bizony gyökeresen kellene változtatni politizálási gyakorlatukon.
A két csoport mára szinte antagonisztikus ellentétbe került egymással. A meglevő politikai ideológiai különbségeket még tovább élezte a választási vereség.
Az elbukott kampány után az MSZP nem vonta le a tanulságokat. Nem is gondolkodott el arról, hogy az új helyzetben – és itt nem csak a hazai politikai paletta gyökeres átstrukturálódásra gondolok, hanem a gyökeresen megváltozott külső körülményekre és a magyar társadalomban végbement változásokra – merőben más politikát kellene csinálnia, mint az eddigi gyakorlata.
Ez az átalakítás nem történt meg. Az MSZP elutasította azoknak az értelmiségieknek a segítségét is, akik gondolataikkal, tudásukkal újra a párt mellé álltak volna a kritikus időkben. Ez a gyakorlat nem új a párt gyakorlatában. Az elmúlt 12 esztendőben kiürült a párt „szellemi holdudvara”. Komoly tudósok fordítottak házat az MSZP-nek. És tették mindezt nem azért, mert megváltozott a világnézetük, ugyanolyan baloldali elkötelezettségűek, mint évekkel ezelőtt. Magatartásuk magyarázata sokkal inkább az, hogy a tudományosan alátámasztott véleményüket, tanácsaikat mindig „felülírta” a politikai rövidlátás és a kisszerűség, a pillanatnyi politikai és anyagi érdek.
A Demokratikus Koalíció mindezek ellen lépett fel, a párt megújításának szándékával. Ne részletezzük most azt, hogy a kezdetek kezdetén hogyan viszonyult ehhez a párt aktuális vezetése. Elégedjünk meg annyival: nem pozitívan.
Egy azonban tény: a Demokratikus Koalíció rövid idő alatt társadalmi támogatottságra tett szert. Több ezren támogatják e politikai csoportosulást a párton kívül. Olyan demokratikus – alapvetően baloldali, szolidáris elkötelezettségű – emberekről van szó, akik átlátták a volt miniszterelnök szándékait, és akik nem ültek fel sem a FIDESZ, sem más jobboldali politikusok karaktergyilkos szövegeinek.
Lehetséges, hogy ezek az emberek nem tagjai a pártnak. De egy biztos: mindig ahhoz a szavazótáborhoz tartoznak(tak), akik, minden hibája ellenére is, a baloldalra adták a szavazatukat.
Egyet meg kell értenie a mostani MSZP-nek: gyökeresen megváltoztak a politizálás és a tömegkommunikáció körülményei. Ma már egy politikai erőnek nem az a lényege, hogy milyen nagyságrendű tagsággal rendelkezik. Természetesen jó, ha minden választási körzetben van alapszervezete és néhány aktivistája, de nem ettől lesz sikeres.
A modern pártok — médiapártok. A kereskedelmi médiumok segítségével juttatják el saját ideológiájukat, politikájukat a választókhoz. Sikerességük nem attól függ, hogy hány párttag szavaz rájuk, hanem az, hogy miként, milyen hatékonysággal tudják megszólítani azt a társadalmi réteget, amelynek érdekében politizálni szeretnének.
Ehhez persze megfelelő infrastruktúra és – természetesen – sok pénz kell. A források azonban végesek, és elsősorban államiak. A tagság és a támogatók – különösen a jelen gazdasági helyzetben – befizetései már korántsem fedezik egy párt fenntartásának költségeit. Kénytelen egy párt „szponzorok és támogatók” után nézni. Ám ennek – bármennyire is tagadjuk – ára van. Hiszen csak az bocsát egy párt rendelkezésére néhány milliárdot, aki úgy ítéli meg, hogy azt valamilyen módon visszaszerezheti: állami megrendelésekkel, vagy valamilyen más módon. A világ minden részén így van ez. Ezt nevezik például az USA-ban lobby-nak. (Igaz, nagyon komoly szabályok, törvények szerint).
A mai vitának tehát nem csak a politikai kérdések a fő motívumai, hanem bizony az anyagiak is. Nem szól másról ez a küzdelem, mint egyes megélhetési politikusok egzisztenciájáról és a párt anyagi infrastruktúrájáról.
A mai közvélemény kutatások azt jelzik, hogy hiába csökken a kormánypárt támogatottsága, a baloldal potenciális szavazóinak aránya nem növekszik. Ennek az oka pedig az, hogy a párt tagságának jelentős része és – ami a lényeg – a szavazótábor nem látja a pártban azt az erőt, és politikai elszántságot, ami bizalmat keltene.
Ugyanakkor azt sem látja be a szavazó, hogy a párt miért amortizálja le saját magát egy méltatlan torzsalkodással.
A párt körül működő elektronikus fórumok, amelyek egyre nagyobb véleményformáló jelentőségre tesznek szert, azt mutatják, hogy a támogatók és a szavazók egy markáns – ha úgy tetszik gyurcsányista – fordulatot várnak. Ha ez nem történik meg, az MSZP menthetetlenül széthull. Ennek a folyománya az lehet, hogy 2014-re nem lesz olyan erő a baloldalon, amely „teljes fegyverzettel” veheti fel a harcot a FIDESZ-szel. Az elégedetlen szavazók nagy része átfordulhat a populista Jobbik felé, amely pedig beláthatatlan következményekhez vezethet a magyar társadalomban.
A Gyurcsány-féle párkezdemény, a Demokratikus Koalícióra támaszkodva, ugyan nyújthat egy demokratikus középbal alternatívát a társadalomnak, azonban ahogy megyünk előre az időben, ennek esélye a 14-es választásokat illetően, egyre csökken.
Nem használ ennek az a tény sem, hogy a mai politikai hatalom mindent megtesz annak érdekében, hogy a volt miniszterelnököt ellehetetlenítsék politikailag. Ez sokak szemében visszatartó tényező, hiszen hat rájuk az állandó propaganda.
Amennyiben a Demokratikus Koalíció mégis „megcsinálja” magát, úgy az MSZP lehetetlenedik el, mint megújulásra képtelen politikai alakulat. Volt már ilyen az elmúlt húsz esztendő alatt: MSZDP, MDF, SZDSZ, MIÉP, stb.
Természetesen nem szeretném, hogy az MSZP ez utóbbiak táborát gyarapítaná, de nagyon úgy néz ki, hogy efelé halad. Ezeket a problémákat kellene elemeznie az MSZP-nek, már csak a saját érdekében is.
Mi lehet a megoldás?
Ha hosszabb időintervallumban tekintünk a magyar politikai életre, úgy azt láthatjuk, hogy a baloldalt és a demokratikus erőket képtelen egy párt lefedni. Így van értelme egy Demokratikus Koalíció önállósodásnak, hiszen ez képes lenen integrálni a liberális és demokratikus elkötelezettségűeket is.
A hagyományos – antikapitalista – baloldal kis törpepártjai képesek lennének szövetségben dolgozni a középbal, szociáldemokrata értéket képviselő MSZP-vel. Azonban ez a nagyívű szövetség a baloldalon nem képes felállni a 2014-es választásokig.
Ami végső soron csak az országnak árt. Mert ha a FIDESZ még egy ciklust kormányoz – mint ezt tervezi is – a mai elvi alapjain, olyan károkat okoz gazdaságilag és politikailag, amelyet csak évtizedek munkájával lehet visszaépíteni.
Tekintsünk el a technikai körülményektől.
Lássuk a lényeget, ami előrevetíti a párt kettészakadását.
Először is ne gondoljuk, hogy az 58 képviselőből – akik persze jelentős jövedelemmel bírnak mandátumuk után – bárki is „magától” lemondana. Nem életszerű, ahogy ezt mostanában mondják. Gondoljunk csak bele, a lassan két évtizede a politikából élő képviselő mihez kezdene, ha egyik napról a másikra kipenderítenék a tisztelt ház falai közül?
Persze nem kellene krokodilkönnyeket eregetni értük, a személyes kapcsolatrendszerek megóvnák őket az éhhalál rémétől. Azonban elveszítenék identitásuk egy jelentős szeletét: fontosságuk tudatát. Ez azért megrázó — valljuk be.
De félre a maró gúnnyal.
A lényeg ugyanis az, hogy az elmúlt hónapokban felerősödtek a mai MSZP vezetéssel szembeni kritikák. A párt ellenzékben – dacára annak, hogy valóban elenyésző kisebbségben leledzik – gyalázatosan leszerepelt. Nem lehetett látni, hogy markánsan képviselte volna a demokratikus értékeket, kiállt volna a legostobább törvények ellen — még akkor is, ha tudhatta: a siker minimális esélyével teszi ezt.
Egyre inkább kirajzolódik két markáns erő a pártban. Az egyik az MSZP jelenlegi vezetése és a régi kádergarnitúra köré csoportosul, a másik pedig a DK platform párton belüli támogatói, amelynek vezetője Gyurcsány Ferenc.
A két csoport gyakorlatilag az őszödi beszéd óta feszül egymásnak. Nem igazán tetszett az akkori frakció tagjainak sem a nyílt beszéd, és az sem, hogy bizony gyökeresen kellene változtatni politizálási gyakorlatukon.
A két csoport mára szinte antagonisztikus ellentétbe került egymással. A meglevő politikai ideológiai különbségeket még tovább élezte a választási vereség.
Az elbukott kampány után az MSZP nem vonta le a tanulságokat. Nem is gondolkodott el arról, hogy az új helyzetben – és itt nem csak a hazai politikai paletta gyökeres átstrukturálódásra gondolok, hanem a gyökeresen megváltozott külső körülményekre és a magyar társadalomban végbement változásokra – merőben más politikát kellene csinálnia, mint az eddigi gyakorlata.
Ez az átalakítás nem történt meg. Az MSZP elutasította azoknak az értelmiségieknek a segítségét is, akik gondolataikkal, tudásukkal újra a párt mellé álltak volna a kritikus időkben. Ez a gyakorlat nem új a párt gyakorlatában. Az elmúlt 12 esztendőben kiürült a párt „szellemi holdudvara”. Komoly tudósok fordítottak házat az MSZP-nek. És tették mindezt nem azért, mert megváltozott a világnézetük, ugyanolyan baloldali elkötelezettségűek, mint évekkel ezelőtt. Magatartásuk magyarázata sokkal inkább az, hogy a tudományosan alátámasztott véleményüket, tanácsaikat mindig „felülírta” a politikai rövidlátás és a kisszerűség, a pillanatnyi politikai és anyagi érdek.
A Demokratikus Koalíció mindezek ellen lépett fel, a párt megújításának szándékával. Ne részletezzük most azt, hogy a kezdetek kezdetén hogyan viszonyult ehhez a párt aktuális vezetése. Elégedjünk meg annyival: nem pozitívan.
Egy azonban tény: a Demokratikus Koalíció rövid idő alatt társadalmi támogatottságra tett szert. Több ezren támogatják e politikai csoportosulást a párton kívül. Olyan demokratikus – alapvetően baloldali, szolidáris elkötelezettségű – emberekről van szó, akik átlátták a volt miniszterelnök szándékait, és akik nem ültek fel sem a FIDESZ, sem más jobboldali politikusok karaktergyilkos szövegeinek.
Lehetséges, hogy ezek az emberek nem tagjai a pártnak. De egy biztos: mindig ahhoz a szavazótáborhoz tartoznak(tak), akik, minden hibája ellenére is, a baloldalra adták a szavazatukat.
Egyet meg kell értenie a mostani MSZP-nek: gyökeresen megváltoztak a politizálás és a tömegkommunikáció körülményei. Ma már egy politikai erőnek nem az a lényege, hogy milyen nagyságrendű tagsággal rendelkezik. Természetesen jó, ha minden választási körzetben van alapszervezete és néhány aktivistája, de nem ettől lesz sikeres.
A modern pártok — médiapártok. A kereskedelmi médiumok segítségével juttatják el saját ideológiájukat, politikájukat a választókhoz. Sikerességük nem attól függ, hogy hány párttag szavaz rájuk, hanem az, hogy miként, milyen hatékonysággal tudják megszólítani azt a társadalmi réteget, amelynek érdekében politizálni szeretnének.
Ehhez persze megfelelő infrastruktúra és – természetesen – sok pénz kell. A források azonban végesek, és elsősorban államiak. A tagság és a támogatók – különösen a jelen gazdasági helyzetben – befizetései már korántsem fedezik egy párt fenntartásának költségeit. Kénytelen egy párt „szponzorok és támogatók” után nézni. Ám ennek – bármennyire is tagadjuk – ára van. Hiszen csak az bocsát egy párt rendelkezésére néhány milliárdot, aki úgy ítéli meg, hogy azt valamilyen módon visszaszerezheti: állami megrendelésekkel, vagy valamilyen más módon. A világ minden részén így van ez. Ezt nevezik például az USA-ban lobby-nak. (Igaz, nagyon komoly szabályok, törvények szerint).
A mai vitának tehát nem csak a politikai kérdések a fő motívumai, hanem bizony az anyagiak is. Nem szól másról ez a küzdelem, mint egyes megélhetési politikusok egzisztenciájáról és a párt anyagi infrastruktúrájáról.
A mai közvélemény kutatások azt jelzik, hogy hiába csökken a kormánypárt támogatottsága, a baloldal potenciális szavazóinak aránya nem növekszik. Ennek az oka pedig az, hogy a párt tagságának jelentős része és – ami a lényeg – a szavazótábor nem látja a pártban azt az erőt, és politikai elszántságot, ami bizalmat keltene.
Ugyanakkor azt sem látja be a szavazó, hogy a párt miért amortizálja le saját magát egy méltatlan torzsalkodással.
A párt körül működő elektronikus fórumok, amelyek egyre nagyobb véleményformáló jelentőségre tesznek szert, azt mutatják, hogy a támogatók és a szavazók egy markáns – ha úgy tetszik gyurcsányista – fordulatot várnak. Ha ez nem történik meg, az MSZP menthetetlenül széthull. Ennek a folyománya az lehet, hogy 2014-re nem lesz olyan erő a baloldalon, amely „teljes fegyverzettel” veheti fel a harcot a FIDESZ-szel. Az elégedetlen szavazók nagy része átfordulhat a populista Jobbik felé, amely pedig beláthatatlan következményekhez vezethet a magyar társadalomban.
A Gyurcsány-féle párkezdemény, a Demokratikus Koalícióra támaszkodva, ugyan nyújthat egy demokratikus középbal alternatívát a társadalomnak, azonban ahogy megyünk előre az időben, ennek esélye a 14-es választásokat illetően, egyre csökken.
Nem használ ennek az a tény sem, hogy a mai politikai hatalom mindent megtesz annak érdekében, hogy a volt miniszterelnököt ellehetetlenítsék politikailag. Ez sokak szemében visszatartó tényező, hiszen hat rájuk az állandó propaganda.
Amennyiben a Demokratikus Koalíció mégis „megcsinálja” magát, úgy az MSZP lehetetlenedik el, mint megújulásra képtelen politikai alakulat. Volt már ilyen az elmúlt húsz esztendő alatt: MSZDP, MDF, SZDSZ, MIÉP, stb.
Természetesen nem szeretném, hogy az MSZP ez utóbbiak táborát gyarapítaná, de nagyon úgy néz ki, hogy efelé halad. Ezeket a problémákat kellene elemeznie az MSZP-nek, már csak a saját érdekében is.
Mi lehet a megoldás?
Ha hosszabb időintervallumban tekintünk a magyar politikai életre, úgy azt láthatjuk, hogy a baloldalt és a demokratikus erőket képtelen egy párt lefedni. Így van értelme egy Demokratikus Koalíció önállósodásnak, hiszen ez képes lenen integrálni a liberális és demokratikus elkötelezettségűeket is.
A hagyományos – antikapitalista – baloldal kis törpepártjai képesek lennének szövetségben dolgozni a középbal, szociáldemokrata értéket képviselő MSZP-vel. Azonban ez a nagyívű szövetség a baloldalon nem képes felállni a 2014-es választásokig.
Ami végső soron csak az országnak árt. Mert ha a FIDESZ még egy ciklust kormányoz – mint ezt tervezi is – a mai elvi alapjain, olyan károkat okoz gazdaságilag és politikailag, amelyet csak évtizedek munkájával lehet visszaépíteni.
2011. szeptember 16., péntek
MAL(ŐR) — volt már ilyen!
Arról már nem is beszélve, hogy a közadakozásból összegyűjtött összegekkel még a mai napig sem számolt el a kormány nyilvánosan.
De nem is a bírság nagysága a lényeg – amelyet megfellebbez a cég –, hanem annak a célja. Egy nyilvánvalóan behajthatatlan bírság lehetőséget ad a további lépésekre, mint azt már pedzegette a nyilvánosság.
A Ganz Villamossági művelet megvásárló Ansaldotól újra az államhoz kerülő belbudai gyár – a telke értékesebb volt, mint a rajta álló üzem – jellegzetes példája volt a ’90-es évek végének spekulációs ügyleteinek. Az első Orbán kormány a visszavásárolt telken a millenniumra kialakította a millenáris parkot és a kiállítóhelyet, a színháztermet.
A MAL esetében is tetten érhető ez a tulajdonszerzési módszer. Már a katasztrófa első napján érzékelhettük ezt, amikor a miniszterelnök – amúgy gumicsizmásan – a helyszínen kijelentette, hogy a felelős márpedig a MAL, és bizony be is hajtják rajta az összes költséget. Azzal, hogy rögvest állami irányítás alá vették a céget – állami biztost kinevezve a cég élére, korlátozandó a tulajdonosok cselekvési szabadságát –, már előrevetítette, hogy valamiféle „célja” van az aktuális hatalomnak ezzel a részvénytársasággal.
A MAL képtelen kifizetni a horribilis bírságot, azért az állam (a környezetvédelmi hatóság kezdeményezésére) jogszerűen indít felszámolási és csődeljárás a vállalat ellen. Ennek során elárverezik, és az már csak ujjgyakorlat, hogy azt az állam szerezze meg, hivatkozva a munkahely megtartás fontosságára. Ez után már csak néhány milliárd beruházásra van szükség – természetesen az adófizetők pénzén, a költségvetésből finanszírozva – és a MAL újra magánkezekbe kerülhet. A legjobb esetben a privatizáció során visszatérül az állam által elköltött néhány milliárd, de ez nem fő szempont.
Egy biztos: a MAL tulajdonosai lemondhatnak arról, hogy valaha is szuverén tulajdonukban marad a magyar alumíniumipar zászlóshajója. Arra szemet vetett az aktuális hatalom, és semmi sem akadályozza meg, hogy rátegye a kezét.
A probléma ebben az – az erkölcsi károkat nem számítva –, hogy ezek szerint egyetlen komoly vállalkozás sem lehet biztonságban, hiszen valamiféle „katasztrofális szükséghelyzetet” mindig elő lehet állítani. És még csodálkozunk azon, hogy a működő tőke némi fenntartásokkal kezeli hazánkat?
2011. szeptember 14., szerda
CSAK ÜLÖK — ÉS NÉZEK
Ki a fejemből. Fel is fogom mindazt, ami körülöttem történik. Meg is értem – mármint a szavakat – a napi eseményeket. De valami mégsem gömbölyű.
Egyre jobban az a benyomásom, hogy valami agyament trollnak – pontosabban olog-hai – néznek. Olyan valakinek, akinek elég a Fekete Beszéd, és csak bizonyos szinten képes (kell) érintkeznie más fajokkal.
De félre Tolkiennel!
A nyilvánosságra került „Országmentő Terv” több sebből vérzik. Most itt és most nem tárgyalom ki a svájci frakkal kapcsolatos elképzeléseket, mert az annyira átlátszó, hogy minden ember, aki csak egy kicsit is elgondolkodik az elhangzottakon, nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen — kínjában.
Az igazi bajbajutottakon ugyanis a tervezet nem segít. És ezek vannak többségben. Azok, akik lakásproblémájuk megoldására vettek fel hitelt annak idején, nincsenek abban a helyzetben – még abban az esetben sem, ha az úgynevezett „középosztályhoz” tartoznak –, hogy törlesztéseik mellett jelentős megtakarítást halmozzanak fel.
Nem segít ezen a helyzeten az új kommunikációs szakember sem, akit most a kormány intézkedéseinek magyarázatára szerződtettek. Gíró-Szász András szakmai kvalitásaihoz nem fér kétség. Bizonyította ezt már több televíziós műsorban, ahol a jobboldali értékeknek megfelelően vizsgálta és indokolta a politikai döntéseket.
Ami azonban megdöbbentett az, hogy ez a művelt és átfogó tudással rendelkező elemző mégis átveszi azt a bornírt társadalomképet, amit a jelenleg regnáló hatalom igyekszik a társadalom torkán lenyomni.
Nevezetesen a „munkaalapú társadalomról” beszélünk. Az ezzel kapcsolatos érvelés, a közmunka nevelő jellegére való hivatkozás sántít. Több oldalról is.
És itt jelenik meg az a törvénycsomag, amelyet „közmunka programnak” neveznek. Az állam kötelezi az önkormányzatokat – biztosítja számukra –, hogy a minimálbér feléért foglalkoztasson embereket. (Az egy másik kérdés, hogy ez mennyiben összeegyeztethető a jelenleg is érvényben levő törvényekkel.) Így az önkormányzatok megtakarítanak jelentős összegeket, sőt még a törvény alapján eddig járó szociális juttatásokon is spórolhatnak. Ugyanis, aki nem tesz eleget a közmunka kötelezettségének, attól megtagadható a szociális juttatások jelentős része.
Tehát mindaz a propaganda, amely ebben a kérdéskörben megjelenik velejéig hazug. Szó sincs a munka világába való visszavezetésről, a költségvetési lyukak foltozásáról van szó, természetesen a legelesettebbek és érdekeiket a legkisebb mértékben képviselők ellenében.
Ami pedig a munka alapú társadalom FIDESZ-es elmélete mögött húzódik meg, az két dolgot mutat: a hatalmon levő politikai elit nem ismeri fel a mai modern társadalmak legfontosabb problémáit, továbbá elképzelése sincs arról, hogy az egész fejlett világot érintő kérdéseket miként lehetne megoldani.
Azt régóta tudjuk, hogy a modern társadalmakban egyre több személy válik a társadalom számára szükséges anyagi javak előállításában feleslegessé. Ez nem ördögtől, de még nem is a kapitalizmustól és a globalizmustól való. Az ember mindig is arra törekedett, hogy egyre újabb szerkezeteket találjon ki annak érdekében, hogy fenntartásához és igényei kielégítéséhez könnyebben és gyorsabban jusson.
Ez mozgatta az ipari forradalmat, ez mozgatja világunkat ma is. Egy dologgal azonban nem tudott megbirkózni: az elosztási viszonyok modernizálásával. A termelő eszközök gyorsabban fejlődtek, mint a társadalmi viszonyok. Tehát a kérdés nem az, hogy egy társadalom megtermeli-e az anyagi javakat — mert megtermeli. A kérdés az, hogy ezeket a javakat miként osztják el.
És erre nincs ma megfelelő válasz a modern Európában és világban.
De félre Tolkiennel!
A nyilvánosságra került „Országmentő Terv” több sebből vérzik. Most itt és most nem tárgyalom ki a svájci frakkal kapcsolatos elképzeléseket, mert az annyira átlátszó, hogy minden ember, aki csak egy kicsit is elgondolkodik az elhangzottakon, nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen — kínjában.
Az igazi bajbajutottakon ugyanis a tervezet nem segít. És ezek vannak többségben. Azok, akik lakásproblémájuk megoldására vettek fel hitelt annak idején, nincsenek abban a helyzetben – még abban az esetben sem, ha az úgynevezett „középosztályhoz” tartoznak –, hogy törlesztéseik mellett jelentős megtakarítást halmozzanak fel.
Ami azonban megdöbbentett az, hogy ez a művelt és átfogó tudással rendelkező elemző mégis átveszi azt a bornírt társadalomképet, amit a jelenleg regnáló hatalom igyekszik a társadalom torkán lenyomni.
Nevezetesen a „munkaalapú társadalomról” beszélünk. Az ezzel kapcsolatos érvelés, a közmunka nevelő jellegére való hivatkozás sántít. Több oldalról is.
Ma a közmunkáért 48 ezer forint bért fizetnek, és az ebben való részvétel biztosítja azt, hogy az érintettek számára elérhetők legyenek más szociális juttatások. Ebben a rendszerben az az álságos és hihetetlenül cinikus, hogy mit is értünk „közmunka” alatt. A legtöbb esetben olyan munkákról van szó, amelyet az önkormányzatoknak el kell végezniük: külterületi rendcsinálás, parlagfű-mentesítés, utak, út menti árkok tisztítása, gaztalanítása, stb. Az eddigi rendszerben ezt az önkormányzatok saját alkalmazottaikkal vagy pályáztatás után vállalkozókkal végeztették el. Természetesen fizetésért vagy szolgáltatási díjért, amelynek az alapja legalább a minimálbért elérte. Ez tetemes összegekkel terhelte az önkormányzatok számláját, de általában „jutott rá”.
A mostani kormányzat jelentősen csökkentette az önkormányzatoknak járó állami támogatást, és még tervezi ennek további csökkentését. Az oktatás és az egészségügyi ellátás „államosítása” is azt a célt szolgálja, hogy a központosítás segítségével ellehetetlenítsenek dolgozó intézményeket, az arról való döntés jogát kivonják az eddig illetékes testületek hatásköréből. Ezzel a kormány jelentős összegeket spórolhat meg a költségvetésben.
Az önkormányzatoknak azonban bizonyos munkákat el kell végeztetniük, mert ez törvényszabta kötelességük. A forráskivonás azonban mindezt ellehetetlenítené, mert nem tudják kifizetni a megfelelő béreket és azok járulékait.És itt jelenik meg az a törvénycsomag, amelyet „közmunka programnak” neveznek. Az állam kötelezi az önkormányzatokat – biztosítja számukra –, hogy a minimálbér feléért foglalkoztasson embereket. (Az egy másik kérdés, hogy ez mennyiben összeegyeztethető a jelenleg is érvényben levő törvényekkel.) Így az önkormányzatok megtakarítanak jelentős összegeket, sőt még a törvény alapján eddig járó szociális juttatásokon is spórolhatnak. Ugyanis, aki nem tesz eleget a közmunka kötelezettségének, attól megtagadható a szociális juttatások jelentős része.
Ami pedig a munka alapú társadalom FIDESZ-es elmélete mögött húzódik meg, az két dolgot mutat: a hatalmon levő politikai elit nem ismeri fel a mai modern társadalmak legfontosabb problémáit, továbbá elképzelése sincs arról, hogy az egész fejlett világot érintő kérdéseket miként lehetne megoldani.
Azt régóta tudjuk, hogy a modern társadalmakban egyre több személy válik a társadalom számára szükséges anyagi javak előállításában feleslegessé. Ez nem ördögtől, de még nem is a kapitalizmustól és a globalizmustól való. Az ember mindig is arra törekedett, hogy egyre újabb szerkezeteket találjon ki annak érdekében, hogy fenntartásához és igényei kielégítéséhez könnyebben és gyorsabban jusson.
Ez mozgatta az ipari forradalmat, ez mozgatja világunkat ma is. Egy dologgal azonban nem tudott megbirkózni: az elosztási viszonyok modernizálásával. A termelő eszközök gyorsabban fejlődtek, mint a társadalmi viszonyok. Tehát a kérdés nem az, hogy egy társadalom megtermeli-e az anyagi javakat — mert megtermeli. A kérdés az, hogy ezeket a javakat miként osztják el.
És erre nincs ma megfelelő válasz a modern Európában és világban.
2011. szeptember 6., kedd
VAGDALKOZÁS
Az elmúlt napokban a különböző médiumok viszonylag nagy teret szenteltek Kertész Ákos írásának. Újra megszólaltak a szélsőséges hangok pártállás és ideológiai hovatartozástól függetlenül. Az írott és elektronikus sajtóban se szeri se száma a szerzőt elítélő vagy védelmező írásoknak, amelyek legtöbbje nem fogja vissza magát, keresetlen szavakkal próbálja meg igazát bizonyítani.
Az ezen a reakción felháborodó liberális és demokratikus médiumok szerzői pedig – óvandó Kertészt – magyarázni kezdik a tulajdonképpen magyarázhatatlant.
Az olvasó és a kevés ismerettel rendelkező – éppen ezért igen befolyásolható – átlagolvasó pedig csak kapkodja a fejét.
Áll a tisztás szélén és nézi a két párbajozó felet, akik mindenfélével, válogatás nélkül támadnak egymásra. A küzdelem egy cseppet sem úri, egy cseppet sem fair. Kívülről nézve semmi felemelő nincs benne, és pont azt nem éri el, ami a cél lenne: egy toleráns, demokratikusabb társadalmi vélemény kialakítása, formálása.
Nagy indulatok uszulnak egymásra, a legkisebb eredmény nélkül. Pontosabban, az eredmény éppen ellentétes. Az eddig demokratikusan gondolkodókat is megingatja, a szélsőségesek pedig bizonyosságként értékelik.
Mindehhez persze hozzájárulnak az elmúlt négy évtized – különösen az elmúlt húsz év – kulturális és oktatási hiátusai, amelyet súlyosbít az a tény, hogy a rendszerváltás óta nem volt politikai erő, amely szembenézett volna hazánk újkori történetének eseményeivel.
Néhány elképesztően makacs történész és tudományos műhely – lehetne a neveket sorolni Ormos Máriától Romsics Ignácon, Hermann Róberten, Rainer M. Jánoson, Szakály Sándoron, Gerő Andráson át Juhász Gyuláig és még sokakig – megkísérli mindezt „rendbe tenni”. Ám az ő munkásságuk a maroknyi érdeklődő és egyetemi tanszék hallgatón kívül alig-alig jelenik meg a köztudatban.
Pedig az általuk kiadott tanulmányok és elemzések eligazítanak bennünket zavaros 20. századi történelmünkben. Mégis, munkáik, kiadványaik csekély figyelmet kapnak a mindent elárasztó bulvárlapok között, honlapjaik látogatottsága pedig elenyésző a szélsőséges portálokhoz képest.
Mindez persze azt hozza magával, hogy a rengeteg téves információ, hamis történelemkép és szélsőséges felfogás teret nyer, újdonságként hat a fiatalabb korosztályokra, főleg azért is, mert általános- és középiskoláink történelemoktatásáról sem mondhatjuk el, hogy annak színvonala a holdat verdesi.
Az idősebb generáció – az ötven felettiek – sokszor csodálkoznak azon, hogy a mai fiatalok (a harmincon aluliak) milyen nagy számban rajongói a szélsőséges gondolatoknak. Milyen hatékony a szélsőséges pártok propagandája körükben, mennyien vesznek rész rendezvényeiket (lásd: Magyar Sziget).
Maga a társadalom nem elég demokratikus ahhoz, hogy döntő többségében elutasítson mindenféle szélsőséges véleményt megnyilatkozást. Ennek okairól lehet vitatkozni. Lehet érvelni azzal, hogy a magyar társadalomnak soha sem volt az elmúlt 150 esztendőben folyamatosan 50-60 esztendeje arra, hogy egy-egy társadalmi formációt befogadjon. A polgári fejlődés is felemásra sikeredett a kiegyezés után. A nagyvárosokban gyors volt, felvette az európai mintákat, ám a vidék megmaradt csaknem ugyanabban a feudális viszonyrendszerben, amelyben azelőtt évszázadokat töltött el. Az első világháború sem hozott változást e társadalmi struktúrában, sőt a nemzetállam létrejötte, Trianon és a szomszédos államok status quoja még csak rontott rajta. A második világháború utáni polgári néhány év éppen emiatt volt olyan erőtlen, amely nem volt képes megakadályozni az újabb diktatúra kialakulását. De ez a szocialistának mondott társadalmi rend sem ért le a „gyökerekig”, nem vált elfogadottá – csak eltűrtté – az egész társadalomban. Mint ahogyan az elmúlt húsz év sem elegendő arra, hogy Magyarországon kialakuljon az a klasszikus polgárság, amely egész Európára jellemző, hiszen ez a réteg sohasem volt jelentős hazánkban. Legalább is abban az értelemben nem, mint ahogyan az a nyugati társadalmakban jellemző.
A polgári státus ugyanis nem jogi kategória. Kinevezni sem lehet. A polgári lét az egy identitás. Feltételezi az állam jogállami kereteit, a demokratikus szabadságot, a magunkért és másokért vállalt felelősséget. Feltételezi, hogy a polgár független az államtól, képes a nélkül is boldogulni, az állam nem szól bele mindennapjaiba, nem kényszeríti, és nem fenyegeti. A polgári lét feltételezi a kornak megfelelő műveltséget, a tájékozódás és véleménynyilvánítás lehetőségét, a toleranciát másokkal szemben.
Ezek a jellemzők ma nem általánosak kis hazánkban. Ma még a lakosság többsége nem e szerint az értékek szerint él, rendezi életét. Ma még – sajnálatos módon – a zöm függ az államtól, attól az államtól, amelyet maga tart el, a maga érdekében. Még mindig úgy tekint különböző igazgatási szintekre, mint „felsőbbségre”, holott az az általa választott testületek döntéseinek végrehajtója. Minimálisan azonos szinten van a polgárral, de semmiképpen sem felette.
Szóval van még mit elsajátítani, megtanulni.
A mai gyerekeknek és a jövő felnőtteinek lehet, hogy ez már menni fog. A mai többségnek még keserves.
Megszólaltak persze a mérsékeltebb véleményformálók is, ám ők elvesztek a hangos kavalkádban.
Mi is a baj ezzel a „küzdelemmel”?
Főleg az, hogy – a kívülállók számára, a nézelődők sokaságának – hiteltelen. Itt és most nem a megnyilatkozók személyére gondolok, hanem magára szituációra. Ha ugyanis megjelenik egy cikk – kétségtelenül hiteles forrásból –, aminek a tartalma kritikát érdemel, még akkor is, ha komoly aktuális politikai mondanivalója van, akkor azt akként kell kezelni.
Itt a szerző szubjektív – kétség kívül aktualitással és némi alappal bíró – megállapításai átkerültek egy másik dimenzióba, az aktuálpolitika mezejére, amelynek szereplői saját ideológiájuk szerint túlozzák el a véleményalkotást.
A jobboldal természetesen ismételgeti ezzel kapcsolatban antiszemita és rasszista mondandóját, felhasználva a Kertész mondatait, mintegy ezzel legitimálva saját világképüket. Így az eredetileg a társadalom lelkiismeretét felrázni kívánó – kétségtelenül „sarkos” – mondatok éppen az ellenkezőjét érik el. Alkalmat adnak az általa elítélt gondolkodás még szélesebb körben való népszerűsítésre.Az ezen a reakción felháborodó liberális és demokratikus médiumok szerzői pedig – óvandó Kertészt – magyarázni kezdik a tulajdonképpen magyarázhatatlant.
Az olvasó és a kevés ismerettel rendelkező – éppen ezért igen befolyásolható – átlagolvasó pedig csak kapkodja a fejét.
Nagy indulatok uszulnak egymásra, a legkisebb eredmény nélkül. Pontosabban, az eredmény éppen ellentétes. Az eddig demokratikusan gondolkodókat is megingatja, a szélsőségesek pedig bizonyosságként értékelik.
Mindehhez persze hozzájárulnak az elmúlt négy évtized – különösen az elmúlt húsz év – kulturális és oktatási hiátusai, amelyet súlyosbít az a tény, hogy a rendszerváltás óta nem volt politikai erő, amely szembenézett volna hazánk újkori történetének eseményeivel.
Néhány elképesztően makacs történész és tudományos műhely – lehetne a neveket sorolni Ormos Máriától Romsics Ignácon, Hermann Róberten, Rainer M. Jánoson, Szakály Sándoron, Gerő Andráson át Juhász Gyuláig és még sokakig – megkísérli mindezt „rendbe tenni”. Ám az ő munkásságuk a maroknyi érdeklődő és egyetemi tanszék hallgatón kívül alig-alig jelenik meg a köztudatban.
Pedig az általuk kiadott tanulmányok és elemzések eligazítanak bennünket zavaros 20. századi történelmünkben. Mégis, munkáik, kiadványaik csekély figyelmet kapnak a mindent elárasztó bulvárlapok között, honlapjaik látogatottsága pedig elenyésző a szélsőséges portálokhoz képest.
Már a második generáció nő fel úgy, hogy történelmi ismeretei nem kielégítők. Ezt éppen azzal lehet szemléltetni, hogy Ormos Mária, a kiváló professor emerita, mondott le az oktatásról azzal az indokkal, hogy egyetemi tanárként nem lehet feladata a középiskolai anyag elsajátíttatása. A felvételt nyert hallgatók jelentős részének ugyanis elemi hiátusai voltak e diszciplinában.
Maga a társadalom nem elég demokratikus ahhoz, hogy döntő többségében elutasítson mindenféle szélsőséges véleményt megnyilatkozást. Ennek okairól lehet vitatkozni. Lehet érvelni azzal, hogy a magyar társadalomnak soha sem volt az elmúlt 150 esztendőben folyamatosan 50-60 esztendeje arra, hogy egy-egy társadalmi formációt befogadjon. A polgári fejlődés is felemásra sikeredett a kiegyezés után. A nagyvárosokban gyors volt, felvette az európai mintákat, ám a vidék megmaradt csaknem ugyanabban a feudális viszonyrendszerben, amelyben azelőtt évszázadokat töltött el. Az első világháború sem hozott változást e társadalmi struktúrában, sőt a nemzetállam létrejötte, Trianon és a szomszédos államok status quoja még csak rontott rajta. A második világháború utáni polgári néhány év éppen emiatt volt olyan erőtlen, amely nem volt képes megakadályozni az újabb diktatúra kialakulását. De ez a szocialistának mondott társadalmi rend sem ért le a „gyökerekig”, nem vált elfogadottá – csak eltűrtté – az egész társadalomban. Mint ahogyan az elmúlt húsz év sem elegendő arra, hogy Magyarországon kialakuljon az a klasszikus polgárság, amely egész Európára jellemző, hiszen ez a réteg sohasem volt jelentős hazánkban. Legalább is abban az értelemben nem, mint ahogyan az a nyugati társadalmakban jellemző.
Ezek a jellemzők ma nem általánosak kis hazánkban. Ma még a lakosság többsége nem e szerint az értékek szerint él, rendezi életét. Ma még – sajnálatos módon – a zöm függ az államtól, attól az államtól, amelyet maga tart el, a maga érdekében. Még mindig úgy tekint különböző igazgatási szintekre, mint „felsőbbségre”, holott az az általa választott testületek döntéseinek végrehajtója. Minimálisan azonos szinten van a polgárral, de semmiképpen sem felette.
Szóval van még mit elsajátítani, megtanulni.
A mai gyerekeknek és a jövő felnőtteinek lehet, hogy ez már menni fog. A mai többségnek még keserves.
2011. szeptember 1., csütörtök
TŰRÉSHATÁR
Megint napok óta nem nyúltam a blogomhoz, folyamatosan azon járt az eszem, hogy meddig tart a társadalom tűréshatára.
Az elmúlt hét történéseiről persze meg van a magam véleménye, osztom is néhány blogger és cikkíró gondolatait. A tojásfejség – az ésszerű indokok és érvek alapján való véleményformálás – azonban pusztába kiáltott szóként hal el a közvéleményben.
Az internetes közösségeken megjelenő írások és az azokhoz fűzött kommentek – látszólag egy kis létszámú közösséget erősítenek meg gondolkodásukban – nagyobb csoportokra, társadalmi méretekben is releváns tömegre nincsenek hatással.
Az ország polgárainak nagy többsége sokkal elfoglaltabb annál, mintsem az Alkotmánybíróság összetételével, a hatalmi ágak széttöredezésével, az egyensúlyok felszámolásával foglalkozzon. Azzal kell törődniük, hogy megmaradjon a munkájuk – vagy éppen munkához jussanak –, legyen mit tenni az asztalra, kerüljön elég pénz a gyerekek iskolai könyveire, ki tudják fizetni az egyre emelkedő törlesztőrészleteket. Akik pedig mindezeken túl vannak, de még az aktív kor közepén járnak, azokat pedig aggasztja a jövő. Most tértek vissza az állami nyugdíjrendszerbe – kisebb-nagyobb nyomásnak engedve lemondtak évtizedes megtakarításukról, néhány millióról –, és igazán nem tudják, hogy milyen ellátásra számíthatnak majd egy-másfél évtized múlva. Tehát újra előttük a kérdés: élni vagy megtakarítani, hogy később élhessenek.
A fiatalabb generációt, a mostani harmincasokat, még nem érintette meg ez a probléma. Vagy ha igen, igyekeznek elhessegetni ezeket a gondolatokat, hiszen nekik más a fontos: a biztos egzisztencia-teremtés, a családalapítás. Ez sem kis feladat, sőt, manapság igen komoly feladat, mind erkölcsileg, mind anyagilag. A felelősség a gyermekek megfelelő neveléséért, és az ehhez szükséges anyagiak előteremtése — nem kis teher és feladat. (Sokak csak a legnagyobb nehézségek árán képesek erre.)
A mindennapi gondok tehát jótékonyan terelik el a figyelmet a politikáról, a politikai hatalom lépéseiről. A legtöbben nem is tulajdonítanak nagy fontosságot annak, hogy lassan kiépül körülöttünk egy voluntarista féldiktatúra. Nem érzik még ennek a közvetlen hatását, következményeit.
Ami késik, nem múlik — tartja a közmondás. Ám a következményekkel való szembesülés nagyon kemény lesz!
A hatalom jól kihasználja a rendelkezésére álló időt!
Még ezen az őszön megalkot minden lényeges törvényt. Minden tiltakozás ellenére el fogja fogadtatni a Tisztelt Házzal az új munka törvénykönyvét, az új választási rendszert és még egy kalapnyi kétharmados jogszabályt. Ezek pedig már alapjaiban fogják érinteni az átlagember hétköznapjait is.
Akkor lesz majd nagy sírás-rívás! A munkáltatók szinte bármit megtehetnek majd a munkavállalókkal; az alapjogok némileg kurtítva lesznek; az egészségügy továbbra is csak vegetál; az oktatást egyre jobban áthatja a régies, valláserkölcsi (keresztény) hagyomány.
Mindezek mire „tudatosodnak a sokaságban” addigra már késő lesz!
Az új államigazgatási és jogrendszer olyan fékeket jelent majd az ellenzők számára, amellyel nem, vagy csak igen nehezen birkózhatnak meg — ha magukat demokratáknak tartják.
Joggal vetődik fel a kérdés mi lesz ezután?
A reakciók többfélék lehetnek. A legvalószínűbb változat, hogy az elkeseredés tovább radikalizálja a szélsőjobboldalt, amely – hűen a magyar történelmi hagyományokhoz – képes jelentős tömegtámogatásra szert tenni. Ez a radikalizált szélsőjobb pedig megnyerheti a ma még „bizonytalan” kategóriába tartozó szavazókat, és még kormányalakítási lehetőségig is eljuthat.
A ma magukat demokratáknak tartó kis csoportok pedig – mivel mindegyik tudja a „tutit” – a mai állás szerint a legelemibb összefogásra is képtelenek. Pedig mindegyikük alapgondolata a polgári demokrácia. Ám úgy látszik ez nem elegendő, mint legkisebb közös osztó. Nem látszik kialakulni egy demokratikus tömb, amelynek céljai – s esetleges politikai együttműködése – alternatívát kínálna az előbbi bizonytalan tömegnek.
Nincs ezen a tájon egyetlen elfogadható és szerethető hívó szó, mind egyszerűen megfogalmazott cél, amit követni lehetne. A kormány politikájának kritikája pedig erőtlen és nem hatékony. Nincs valamire való alternatíva, hogy mit is kellene tenni, mi lenne a jobb, esetleg eredményesebb.
Így aztán maradéktalanul érvényesül a kormánypárt kommunikációja, a mindent elsöprő sikerpropaganda.
Az idő pedig telik.
Nincs valamire való helyzetértékelés. Ma kis országunk valamilyen elképzelt felhőben él. Még mindig azt hiszi magáról, hogy komoly szereplője térsége politikájának. Ezt a gondolatot táplálják az a múltba révedő politika, amely mai helyzetét olyannak képzeli, mint az történelmében kétszáz esztendővel ezelőtt volt. Nem merünk szembenézni azzal, hogy ma Magyarország lakosainak száma – és így piaci, gazdasági potenciálja – kevesebb, mint Nagy-Londoné. Mindössze az a különbség, hogy a terület, amelyen e tömeg osztozik, 93 ezer négyzetkilométer.
Szembe kellene néznünk azzal is, hogy az a fajta világlátás, ami jellemző ránk érdekes módon csak a határokon belül, nem eredményes. A hozzánk hasonló létszámú népességgel rendelkező országok valahogy sokkal jobban boldogulnak. Eltekintve évszázados különbségektől, egy nagyon lényeges dologban különböznek hazai polgártársainktól: a problémákat megoldandó feladatnak tekintik. Nem keresnek rajtuk kívül álló okokat – pedig kijutott az is –, hanem képesek tenni saját boldogulásukért, a polgári értékrend alapján.
Mi egy kicsit mindig sajnáljuk magunkat. Mindig másokra mutogatunk, mások tehetnek arról, hogy tehetetlenek vagyunk. És ez bizony kódolja a sikertelenséget!
Fel kéne nőni már!
Az elmúlt hét történéseiről persze meg van a magam véleménye, osztom is néhány blogger és cikkíró gondolatait. A tojásfejség – az ésszerű indokok és érvek alapján való véleményformálás – azonban pusztába kiáltott szóként hal el a közvéleményben.
Az internetes közösségeken megjelenő írások és az azokhoz fűzött kommentek – látszólag egy kis létszámú közösséget erősítenek meg gondolkodásukban – nagyobb csoportokra, társadalmi méretekben is releváns tömegre nincsenek hatással.
A mindennapi gondok tehát jótékonyan terelik el a figyelmet a politikáról, a politikai hatalom lépéseiről. A legtöbben nem is tulajdonítanak nagy fontosságot annak, hogy lassan kiépül körülöttünk egy voluntarista féldiktatúra. Nem érzik még ennek a közvetlen hatását, következményeit.
Ami késik, nem múlik — tartja a közmondás. Ám a következményekkel való szembesülés nagyon kemény lesz!
A hatalom jól kihasználja a rendelkezésére álló időt!
Akkor lesz majd nagy sírás-rívás! A munkáltatók szinte bármit megtehetnek majd a munkavállalókkal; az alapjogok némileg kurtítva lesznek; az egészségügy továbbra is csak vegetál; az oktatást egyre jobban áthatja a régies, valláserkölcsi (keresztény) hagyomány.
Mindezek mire „tudatosodnak a sokaságban” addigra már késő lesz!
Az új államigazgatási és jogrendszer olyan fékeket jelent majd az ellenzők számára, amellyel nem, vagy csak igen nehezen birkózhatnak meg — ha magukat demokratáknak tartják.
Joggal vetődik fel a kérdés mi lesz ezután?
A ma magukat demokratáknak tartó kis csoportok pedig – mivel mindegyik tudja a „tutit” – a mai állás szerint a legelemibb összefogásra is képtelenek. Pedig mindegyikük alapgondolata a polgári demokrácia. Ám úgy látszik ez nem elegendő, mint legkisebb közös osztó. Nem látszik kialakulni egy demokratikus tömb, amelynek céljai – s esetleges politikai együttműködése – alternatívát kínálna az előbbi bizonytalan tömegnek.
Nincs ezen a tájon egyetlen elfogadható és szerethető hívó szó, mind egyszerűen megfogalmazott cél, amit követni lehetne. A kormány politikájának kritikája pedig erőtlen és nem hatékony. Nincs valamire való alternatíva, hogy mit is kellene tenni, mi lenne a jobb, esetleg eredményesebb.
Így aztán maradéktalanul érvényesül a kormánypárt kommunikációja, a mindent elsöprő sikerpropaganda.
Az idő pedig telik.
Nincs valamire való helyzetértékelés. Ma kis országunk valamilyen elképzelt felhőben él. Még mindig azt hiszi magáról, hogy komoly szereplője térsége politikájának. Ezt a gondolatot táplálják az a múltba révedő politika, amely mai helyzetét olyannak képzeli, mint az történelmében kétszáz esztendővel ezelőtt volt. Nem merünk szembenézni azzal, hogy ma Magyarország lakosainak száma – és így piaci, gazdasági potenciálja – kevesebb, mint Nagy-Londoné. Mindössze az a különbség, hogy a terület, amelyen e tömeg osztozik, 93 ezer négyzetkilométer.
Mi egy kicsit mindig sajnáljuk magunkat. Mindig másokra mutogatunk, mások tehetnek arról, hogy tehetetlenek vagyunk. És ez bizony kódolja a sikertelenséget!
Fel kéne nőni már!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)