HOL TARTUNK MOST?

Saját évértékelőm

Manapság már mindenki tart „évértékelőt”. Van aki – mint például a miniszterelnök – kétszer is.

Először a Millenárison, aztán az Ország Házában. Követte őt a volt miniszterelnök a körúti szálloda dísztermében. Mindkettőt sokan hallgatták. Mindkettőt támadták és támogatták. Ki-ki vérmérséklete és politikai, világnézeti elkötelezettsége szerint.

Úgy gondolom, hogy egy demokráciában nem igaz a Quod licet lovi non licet bovi mondás, tehát megengedhetem magamnak, hogy értékeljem az elmúlt hónapokat — 2010 áprilisától 2011 februárjának végéig.

Ne várjon senki sem tételes kronológiát, mert arra itt nincs lehetőség. Csak a tendenciákat próbálom felvázolni, szigorúan szubjektív nézőpontból, ám azért törekedve egy minimális objektivitásra. Megpróbálom a történéseket egy kicsit „felülről” – mintegy kilépve a meghatározottságokból – szemlélni.
Megszenvedtem a Harmadik Magyar Köztársaság születését. Részese és – ha nem is jelentős, de aktív – részvevője voltam azoknak az időknek.
Tavaly áprilistól arra gondoltam, hogy az az arány, amellyel a FIDESZ megnyerte a választásokat, nem hoz sok örömet. Ezt az örömet nem a szó eufórikus érzés értelmében használom, hanem abban, hogy egy jelentős politikai támogatással felruházott erő képes az eddig mindig elmismásolt, de feltétlenül szükséges, intézkedések meghozatalára.

Az új kormányzás

Az új kormány és parlament rögtön azzal kezdte, amivel nem kellett volna. Számos olyan – gyakorlati értékkel nem bíró, ám igen szimbolikus – törvényt és határozatot hozott. Emlékezzünk, elég nehéz volt megmagyarázni a határon túl élő magyaroknak Szlovákiában a parlament döntését a kettős állampolgárságról.
Az első három hónapban születtek meg az úgynevezett „nemzeti” törvények.

A határozat a 200 fős parlamentről már annak a sorozatnak az első tagja, amely megkezdi lebontani a jogállami, demokratikus intézményrendszert. Ez azonban a társadalom legnagyobb részének és az átlagembereknek az „ingerküszöbét” még nem lépte át. Sőt! A kisebb parlament szükségességének az a magyarázata, miszerint ez jóval kevesebbe kerül – ami persze nem igaz, hiszen az Országgyűlés büdzséjének kisebbik része a képviselők részére kifizetett járandóság és költségtérítés; ha a felére csökken a létszám, az csak kb. 20 százalékos csökkenést jelent – még támogatást is kap a médiától, közvetve a közvéleménytől.
A kormány a gazdaságban hozta a legnagyobb csalódást. Mindenki azt várta, hogy folytatják majd azt az irányt, amelyet a megelőző kormányzat megkezdett. Lehetősége lett volna arra, hogy még a nyár és a kora ősz folyamán hozzákezdjen a strukturális átalakításhoz. Így a ciklus végére lehetőségük lett volna a „termést” learatni, és az általuk közben meghozott és módosított más kétharmados törvényekkel a hátukban újabb fényes választási győzelmet besöpörni 2014-ben.

Ám a valóság más lett. A teljes államigazgatás átszervezése azt hozta magával, hogy az eddigi minisztériumok és szervezetek több hónapra megbénultak (egyesekben a káosz mind a mai napig tart: hiányzó kompetenciákkal és döntési mechanizmusok hiátusaitól szenvednek).
Ehhez szorosan hozzájárult az elhíresült Kósa–Szíjjártó szereplés, amely bedöntötte a forintot, és kisvállalkozások valamint magánemberek tömegeit küldte a csődbe vagy annak szélére.
A sebtében összeállított 29 pontos „gazdasági csomagterv" pedig bemutatta a közembereknek is, hogy a nyolc év ellenzékiség – felkészülési idő – dacára a kormányzó pártnak a jelszavakon kívül nincs koherens gazdaságpolitikai elképzelése. Az IMF-tárgyalások kudarca után kezdődött – és mind a mai napig tart – a gazdasági rögtönzések romboló folyamata.
Nem térek ki a leglényegesebbekre, mert azok elegendő nyilvánosságot kaptak a különböző médiumokban pro és kontra (lásd: „válságadók”, a magánnyugdíj-pénztárak államosítása stb.) A legtekintélyesebb elemzők és közgazdászok által elutasított, és részletesen indokolt, gazdaságpolitika minden látszólagos sikere ellenére nem perspektivikus. A nyugdíjvagyon felélése a jövő felélése, nagyobb terhet jelent majd a következő generáció számára. Ebben a rendszerben nincs biztosítva a ma 45-50 évesek nyugdíja, a ma járadékosainak a jövője sem, a harmincas, negyvenes generáció pedig szinte kilátástalan helyzetbe került.

Külpolitika, nemzetközi megítélés

A leglényegesebb az elmúlt 11 hónapban az a fajta ámokfutás, amely lenullázta Magyarország presztízsét. Pedig a kormány egy jól előkészített Uniós Elnökséget vehetett át. Ezt azonban sikerült kudarcra váltaniuk. Mindezt az idézte elő, hogy a kormány előtt nem az ország szerepvállalása és tekintélyének növelése lebegett, hanem kicsinyes, a határokon belül érvényes hatalmi célok.

Belső törvénykezés

Érdemes elmélyedni a parlament honlapján és a meghozott törvények között kutakodni.
Mindezek a törvények és egyéb határozatok az átlagolvasó számára is bizonyítják a mostanság egyre többször hallott állítást, miszerint a demokratikus rendszer és intézményeinek lebontásának tanui vagyunk. Számomra a legnevetségesebb törvény a „2010.évi XLV. tv. A Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről”.
Már csak azért is, mert régebben vagyok ennek az országnak a polgára (része, elszenvedője, építője és szeretője), mint az e törvényt megalkotók többsége.


A társadalom megítélése

Az elmúlt évet totálisan uralta a FIDESZ minden eddigi határt átlépő populizmusa. E kommunikációban a társadalom legnagyobb részét képesek mozgósítani a végletekig leegyszerűsített, és a zsigeri ingerekre alapozó szlogenekkel. Csakhogy ezekkel az a baj, hogy köszönő viszonyban sincsenek sem a valósággal, sem a kormány tényleges tevékenységével. Ellenben e propaganda a társadalom jelentős részében – pontosan a végletekig leegyszerűsített hívó szavaival – elfogadásra talált, dacára annak, hogy a valóság más képet mutatott, és mutat ma is.
2010 második feléig a demokrácia hívei bénultan szemlélték a kormánypárt törvényhozását és a kormány intézkedéseit. Mintha nem akartak volna hinni a saját szemüknek és fülüknek.
A parlamenti ellenzéki pártok gyakorlatilag képtelenek voltak érdemi ellenállást tanúsítani a FIDESZ ámokfutása ellen. Az előbb kifejtett propaganda sikeres karaktergyilkosságainak eredményeként az ellenzék szereplőit – tartozzanak bármely párthoz – sikerült a közvélemény szemében ellehetetleníteniük.

Mindezek ellenére 2010 őszére a demokratikusan gondolkodó polgároknak egy komolyabb összefogására került sor. A Demokratikus Charta – elsősorban az értelmiség és liberálisan gondolkodó elkötelezett demokraták – és az MSZP modernista szárnya (szociáldemokraták, szociálliberálisok) már hallatta hangját, megkezdődött egy szélesebb alapokon álló demokratikus összefogás csíráinak nevelgetése. Mindez azonban a teljes közvélemény csak kisebb részének támogatását nyerte meg. Az általuk szervezett tüntetések néhány tízezer főt mozgattak meg, átütő politikai sikert még nem várhatunk e kezdeményezéstől.

A legnagyobb baj a magyar társadalom közönyéből ered. Az elmúlt húsz évben a demokratikus rend és annak értékei még nem épültek be a mindennapokba annyira, hogy azok védelméért tömegesen emelnék fel a hangjukat az emberek. A politikailag aktívak a teljes népesség kis százalékát teszik ki. Mindezt jól mutatják a rendszeres közvélemény kutatások, ahol a nem válaszolók, vagy a nem választók a kérdezettek 40 százaléka körüli arányt tesznek ki. Ez az arány az elmúlt években tartósan ezen a szinten mozog.

A fiatal nemzedékek jelenleg nem igazán fogékonyak a politikai kihívásokra. A médiatörvény melletti kiállás volt az első, ahol a fiatalabb korosztályok nagy arányban képviseltették magukat. E demonstrációnak pedig az volt a paradoxona, hogy mindezt a „hivatalos politikai pártoktól” elhatárolódva tették, „civilként” fejezve ki véleményüket egy totálisan politikai kérdésben.
Gyakorlatilag még napjainkban sem látunk olyan politikai mozgolódást ellenzéki oldalon, amely komoly kihívást jelentene a hatalomnak.

Az MSZP-nek botrányosan passzív a politikája, amely elsősorban abból fakad, hogy maga a párt képtelen a megújulásra. A megújulást gátolja, hogy a pártot támogató értelmiségi réteg az elmúlt 12 évben fokozatosan távolodott el a párttól. Így most a vereséget szenvedett politikai pártban nincs elegendő szellemi muníció egy új, a korábbi kudarcot hozótól eltérő, politikai irányvonal kidolgozására. A párt vezető testületei elfáradtak. A vezető pozíciókat olyan személyek foglalják el, akik vagy lejáratódtak az elmúlt ciklusok alatt, vagy pedig nincs bennük elég kurázsi a változtatáshoz. A párt fiatal káderei pedig sajnos nem képesek felnőni a feladathoz.
Ennek az évnek a hátralevő kétharmada lesz a választóvíz: vagy képes lesz a baloldal megújulni, és a demokratikus elkötelezettségű szervezetekkel együttműködni, vagy megágyaz a FIDESZ hatalomgyakorlásának az évtized végéig.
A nagy kérdés, hogy a demokratikus erők képesek lesznek-e megfelelő nyomást gyakorolni az ellenzék legnagyobb pártjának apparátusára. Ha igen, lehet esélye a sikernek. Ha az apparátusok saját érdekeiket tartják szem előtt, úgy csak kudarcosak lehetnek.

G20-ak ÉBREDEZÉSE

A döntéshozók észbe kapnak?


Ezen a blogon is többször írtam már arról, hogy a globalizáció körülményei között nem lehet a 21. századi társadalmi átalakulásokat, rétegződéseket, szociális egy egyéb problémákat nemzeti keretek között kezelni. A globalizáció – a tőke szabad áramlása, a munkaerő mozgása az Európai Unión belül, és még sok egyéb gazdasági, kommunikációs összefonódás – olyan változásokat hozott az elmúlt negyedszázadban, amelyet ma már nem lehet megkerülni, és a hagyományos állam működésében komoly gondokat okoznak. A termelés – az anyagi javak előállításának – határok nélkülisége azt hozta magával, hogy a haszon érdekében a nagy tömegű fogyasztási javak előállítása a Föld azon régióiba vándorolt, ahol az a legkisebb ráfordítással megoldható. Annak vagyunk tanúi, hogy nem csak a könnyűipar hagyja el például az öreg kontinenst, hanem leépül a nehézipar jelentős része is. Az acélgyártás Indiába és Keletre összpontosul. A textilipar új központja szintén India és a szubkontinens többi országa.
Míg az úgynevezett „fejlett” régióban nem maradnak termelő kapacitások, Európa legtöbb országa az előbbiektől importálja szükségleteit (vagy bérmunkában ott végezteti el a gyártást). Ugyanezt a tendenciát láthatjuk az élelmiszerek piacán is. A spanyol paradicsom kiszorítja majd minden országból a hazai terméket, mert olyan kapacitást, és termelési struktúrát épített ki, amely nem függ időjárástól, évszakoktól, bármely időben képes az európai fogyasztók ellátására.
Folytathatnánk még a példákat napestig. Menjünk be lakóhelyünkhöz legközelebb eső bevásárlóközpontba, és tekintsük végig a kínálatot gyártók és származási hely szerint. Érdekes következtetésre juthatunk.
Ez az átrendeződés komoly gondokat generál az államok számára. Az adóbevételek jó része „eltűnik”, hiszen a termelés elvándorlásával megszűnnek a munkahelyek, a vállalatok sem fizetik adóikat és járulékaikat. Így az állami költségvetés a legtöbb országban fedezethiányos.

A legutóbbi G20-as tanácskozáson e komoly strukturális problémákról esett szó.

Nagyon úgy néz ki – a hírek alapján –, hogy a legfejlettebb országok is rájöttek arra, hogy az eddig használt és alkalmazott megoldások végleg csődöt mondanak. Európában a legutóbb is komoly dokumentumok születtek a deficit felszámolása, illetve kordában tartása érdekében. Mindezek a folyamatok komolyan érintik hazánkat is. Erről bővebben lehet olvasni az MNB Szemle 2010 decemberi számában, Krusper Balázs és Pellényi Gábor tollából.
A G20-ak 2011-es elnökségét Franciaország látja el, napjainkra pedig kialakult azoknak a témaköröknek a listája, amelyeket kiemeltként kezelnek: a monetáris reform; a nyersanyagárak kordában tartása; a globalizációból fakadó szociális problémák kezelése; a korrupció visszaszorítása; a foglalkoztatás bővítése; a harmadik világ támogatása; a Tobin-adó bevezetése, amelyet ugyan úgy hívnak, hogy a „pénzügyi tranzakciók után kivetett adó”, de azért ez az!

Ez talán üzenetértékű döntés.

A vezető országok felismerték, csak közös cselekvéssel juthatnak arra az eredményre, hogy meggátolják a globalizmus gyakorlatából fakadó hátrányokat.
Nem kell még örömünnepet tartani. Elégedjünk meg azzal, hogy végre – természetesen a véres valóság nyomására – foglalkoznak a döntéshozók a problémákkal.
Persze ne higgyük, hogy mindez az átlagember érdekében történik.
Ott azért még nem tartunk!

NÉHÁNY SZÓ A MUNKÁRÓL

(Babarczy Eszter cikkéhez)

Elöljáróban le kell szögeznem, hogy az általam igen tisztelt szerző gondolatai most és itt aktuálisak, már ami a munkamorált és a társadalomnak a munkához való viszonyát illeti. Azzal is egyetértek, hogy helyreálljon a „munka becsülete”.
Nekem azonban fundamentális problémáim vannak a munkával (annak fogalmával), a társadalom és az értékteremtés kapcsolatával.
Miről is van szó: a politikai elit az elmúlt húsz esztendőben egymásra licitálva verseng azért, hogy ki tud nagyobbat mondani „munkahelyteremtés” okán. Csakhogy egyetlen alapvető probléma van ezzel: Mit értünk munkán, és mit munkahelyen?

Mi a hiba a fenti „munkahelyteremtés” szövegben (politikai akaratban, propagandában)?

Egyetlen egy, de az gyakorlatilag megkérdőjelezi a politikai akaratok hitelességét és a propaganda hatékonyságát. Ez pedig nem más, mint a 21. század tudományos és technológiai valósága.

Ma a globális termelésben – és ennek részeként Magyarországon is – a társadalom anyagi szükségleteinek előállításában csak a társadalom kis része vesz részt. Ez nem elsősorban a „tőke mohóságának, a kizsákmányolás növekedésének és gazságának” tudható be. Az elmúlt fél évszázadban olyan hatalmas mértékű technológiai fejlődés ment végbe, amelyet a társadalmak nem voltak képesek (tudatilag) követni.
Az új technológiák beépülése a termelés és a szolgáltatások majd minden területére azt eredményezte, hogy tömegek maradtak ki a termelésből és a jövedelemszerzésből.
Ezt a problémát nem lehet azzal feloldani, hogy „teremtsünk munkahelyeket”.
Babarczy Eszternek igaza van abban, hogy ezt az állam képtelen megtenni, ezt csak a gazdaság teheti meg. A gazdaság azonban nem létesít olyan munkahelyeket, amelynek „termékeit” nem lehet értékesíteni. Továbbá ne várjuk el a gazdaságtól, hogy nem alkalmazza a legújabb technológiákat és tudományos eredményeket csak azért, hogy munkaerőt tartson meg.
E szituációban kialakult a társadalomnak egy olyan rétege, amely „munkaképes” ugyan – képzett, rendelkezik mindenféle kompetenciával –, de egész egyszerűen az anyagi javak előállításában nincs szükség a közreműködésére (önhibáján kívül válik munkanélkülivé). Ez pedig a társadalomban létrehoz egy réteget, amelyet frusztrál a feleslegesség érzése.

Mi lehet ebben az esetben a megoldás?

Nincs más lehetőségünk, mint a „munka” fogalmát kiterjeszteni azokra a tevékenységekre is, amelyek értékeket (kulturális, immateriális) hoznak létre. Ezzel párhuzamosan pedig új társadalmi közmegegyezést (új társadalmi konszenzust) kell kialakítani az elosztási viszonyokról. Ez utóbbiban figyelembe kell venni a termelés fenntarthatósága érdekében az érdekeltséget (munkavállalók, tőketulajdonosok), valamint meg kell találni a finom összhangot az államilag és közösségi finanszírozások között.
Egy kitalált példa a lehetőségekre:

Az eldugott kis településen összeáll egy kórus nőkből és férfiakból. Saját szórakoztatásukra énekelnek (kulturális értéket hoznak létre). A betanítást és a próbákat a település iskolájának énektanára végzi, ellenszolgáltatás nélkül (szolgáltat). Amikor a kis kórus fellép, óriási a siker (lokális elismertség). Ha ez az együttes kilép saját települése határain kívülre, és ott is elismerés övezi (regionális elismertség, kultúraközvetítés, értékteremtés), úgy máris adott egy új tevékenységi forma, amely anyagi elismerésre is méltó lehet. A legnagyobb haszna azonban az, hogy a feleslegesség érzését oldja!
Természetesen e kis példa – legyen bármennyire is életszerű – csak példa a kilábalás új útjainak keresése során. De rávilágít arra, hogy jelen társadalmi valóságunk problémáit a régi sémák alapján képtelenek vagyunk (és leszünk) megoldani!

Nincs más lehetőségünk, mint merőben új felfogás – ha úgy tetszik, társadalomfilozófia – kialakítása.

ORBÁN VIKTOR ÉS AZ ÚT

Gondolatok egy parlamenti felszólalás ürügyén

Hallgatom a miniszterelnök beszédét, és egyszer csak ez a nóta kezd előjönni, valahonnan agyam legmélyebb rétegeiből. „Menj az úton, menj tovább!” a (P. Mobil és Vikidál Gyula 1978-ból).

„Álmodtál, ébredtél,
vártál rá, hogy felnőtt légy.
Felnőttél, más lettél.
Minden álmod elmúlt rég…”

Ilyen feelinget hozott ki belőlem a beszéd, amelyet Orbán Viktor a rá jellemzően, nagy beleéléssel, jelenítette meg.

Várakozás előzte meg ezt a hétfői, parlamenti délutánt. Várta a hazai közvélemény, várták a gazdasági élet szereplői, a befektetők, vállalkozók, kormánypárt és ellenzék.
Végre lehull a lepel, megtudhatjuk, hogy Cipolla, a varázsló, mit ránt elő cilinderéből, kettőt suhintva varázspálcájával, amitől gazdagságba és virágba borul az ország.

Hát megláttuk…. Illetve nem. Most ugyanakkora homály, mint volt. Csak egy előadással lettünk gazdagabbak. Bár a produkció tartalma végletesen unott és ósdi poénokra épült. Persze mondhatjuk, egy újszülöttnek minden vicc új!

Lássuk hát a lényeget

Tekintsünk el a bevezető számadataitól, mert végül is nem az a lényeg, hogy hány rendeletet, határozatot gyártottak az elmúlt kilenc hónapban.
Néhány szó, kis dicsekvés, uniós elnökségünkkel kapcsolatban. Ez azért furcsa csak, mert erre az ország 2008 óta készült. Semmi újdonság, a sok aprómunka gyakorlatilag elkészült a kormányváltás idejére, tavaly áprilistól már csak az utolsó simításokra került sor. Még az is belefért, hogy néhány tisztviselőt eltávolítsanak a teamből, már csak ezért, hogy az enyéimmel feszíthessek a nemzetközi porondon.

A váltás a beszédben dramaturgiai gyöngyszem:

„…Bemutattuk az Európai Parlamentnek a magyar elnökségi programot, amelyet pártállásra való tekintet nélkül minden képviselő támogatott, és amely iránt elismerését fejezte ki. … A médiatörvény ürügyén támadást indítottak Magyarország ellen. A magyarok demokratikus elkötelezettségét megkérdőjelezték, a Magyarországnak és a magyaroknak kijáró tiszteletet megsértették, a magyarok önbecsülését figyelmen kívül hagyták. A kormány ezt a támadást visszaverte. A támadók érveit nevetségessé tettük, a magyaroknak járó tiszteletet meg- és kiköveteltük, önbecsülésünk sérthetetlenségét nyilvánvalóvá tettük.”

Ez azért elég sajátos interpretációja a strasbourgi ülésteremben történteknek. Mintha nem ez történt volna. Nem igazán olvastam olyan kommentárt az elmúlt hetekben, amelyek a nemzetközi sajtóban megjelent kritikákat nevetségesnek aposztrofálták volna! Igaz itthon a miniszterelnök szóvivőjétől hallottunk valami hasonlót, de azért ezt nemzetközinek beállítani — kicsinyt túlzásnak tetszik.
Mert a mi kormányunk kurucosan erős – igaz, az a szabadságharc is elbukott –, és nem hagyja magát: „…A mostani kormánnyal nem fogják feltörölni a padlót, ahogy ezt ügyefogyott és szerencsétlen elődeinkkel tették. Egyetlen országtól sem fogadunk el kioktatást, egyetlen országot, vagy országközösséget sem fogadunk el fölénk rendelt ellenőrnek vagy felügyelőnek. …Brüsszel nem Moszkva.”
Ez derék! Meg is kell védeni a magyart!

Csakhogy az ügy sántít! Az elmúlt nyolc esztendő uniós diplomáciájában nem úgy látszott, mintha a korábbi kormánnyal feltörölték volna a padlót. Ezt mintha legutóbb esett volna meg. Sőt, a magyarságot senki sem oktatta ki demokratizmusból. Orbán Viktort – csak őt, személyesen – támadta néhány európai parlamenti képviselő, egyébként az ott elfogadott szabályok szerint. Senki sem vonta kétségbe a magyar polgárok demokrácia és szabadságszeretetét. Sőt, hangsúlyosan elválasztották az ország polgárainak és miniszterelnökének megítélését.
Én Orbán helyében ezt a témát fel sem vetettem volna. A médiatörvény meccse még nem lefutott, így kár nyilatkozni még az eredményről.
Azért az európai ügyek kapcsán kaptunk még fontosnak látszó, ám jelentőségét tekintve csekély, információt, miszerint: „…a hazai konzultációk mintájára európai konzultációkat is folytatunk”. Persze! Hoszni Mubarakkal, és „…az európai munkaadók vezetőivel, az európai szakszervezetek szövetségének főnökével, a történelmi egyházak nemzetközi szervezeteivel és az európai zsidó kongresszus vezérkarával”. Nos, egy valamit tudni illik: A felsorolt szervezetek kétségkívül fontosak. Ám az igazán fontos konzultációkból –soros uniós elnökség ide, soros uniós elnökség oda – kimaradtunk. Nem volt beleszólása miniszterelnökünknek az euró megmentéséről folyó – valóban lényeges – tárgyalásokba. Nem sikerült összehoznia a visegrádiak közös fellépését az úgynevezett „kétsebességes” Európa koncepcióval szemben.

Ennyivel le is tudtuk a külpolitikát.

Miért probléma ez? Hiszen az embereket úgy sem érdekli! Dehogynem! Ma a legtöbb polgár tisztában van azzal, hogy Magyarország gazdaságának és egész sorsának jobbra fordulása Európán – és főleg Németországon – múlik. Ez pedig elképzelhetetlen hatékony diplomácia nélkül, amely az európai játékszabályokat betartva – mindenfajta pattogós magyarkodás nélkül –, de keményen képes az ország érdekeinek képviseletére. (Szegény Martonyi kínlódása szánalmas volt a kőkemény BBC adásában — és erről nem a külügyminiszter tehet!)
Ne térjük itt ki a belügyminiszterünk kétmondatos megdicsőülésére a WestBalkán tragédiája okán.

A miniszterelnök pedig mondta tovább, sorolva energiapolitikánk újabb fontos eredményét. Csakhogy itt is billeg egy kicsit a dolog, mert az egységes európai gázvezeték rendszer már réges-régen terítéken van/volt. Ez a siker olyan, mint amikor az első Orbán Kormány idejére esett ünnepélyes belépésünk a NATO-ba. Azt sem a nemzet mára felkent vezére hozta össze, hanem az előző kormányok kőkemény tárgyalásai eredményezték — és főleg Horn Gyula nevéhez fűződik.

Persze, voltak ennek a kilenc hónapnak valóban originális kormánydöntései.

Fel is sorolta őket szépen sorban: „…A nyugdíjreform legfontosabb, első lépéseit is megtettük. Az emberek 97 %-a úgy döntött, hogy inkább az újjászervezett állami nyugdíjrendszerben folytatja a takarékoskodást időskori éveire. Köszönjük a bizalmat! A nyugdíjreform következő lépéseivel garantáljuk az állami nyugdíjrendszer fenntarthatóságát és tovább építjük az állami rendszer iránti közbizalmat. A nyugdíjreform egyik legfontosabb lépéseként január 1-jétől a 40 éves munkaviszonnyal rendelkező nők életkortól függetlenül dönthetnek a nyugdíjba vonulásáról”.

Nem kívánom a nyugdíjrendszer átalakításáról folyó vitákat részletesen ismertetni. Itt mindössze annyi történt, hogy a saját jövőnk feléléséről döntött a kormány. Mindenkinek szíve joga ezt a maga módján értékelni.
Az pedig, hogy a nők 40 év munka után elmehetnek nyugdíjba szinte semmit sem jelent, azon kívül, hogy ürügyet szolgáltatott a járulékok egy százalékos növelésére. Ma ugyanis a nők nyugdíjkorhatára 62 év. Ha egy hölgy 1950-ben született, és nem járt középiskolába, csak a nyolcadik után elment dolgozni, akkor képes volt összeszedni a 40 év munkaviszonyt – feltéve, ha a rendszerváltást követően nem került a munkanélküliek közé. Így akkor ennek a 61 éves asszonynak feltehetően 1965-től van munkaviszonya, ami 46 év szolgálati időt jelent. Elmehet ugyan nyugdíjba, de a ma érvényes kiszámítási szabályok szerint nem biztos, hogy ez megéri neki. Valószínű, hogy nem tartozik a legjobban fizetett munkaerők közé, így a megállapított nyugdíja nem biztos, hogy elég – a kormányfő által e beszédben is oly sokszor emlegetett – rezsi kifizetésére. Az ugyanehhez a korosztályhoz tartozó diplomás nők pedig csak 2013-ra szerzik meg a 40 év szolgálati időt, amikorra amúgy is betöltik 62. életévüket. Tehát: nesze semmi, fogd meg jól!

Ami pedig a január elsején életbe lépett „…adóegyszerűsítés és az arányos jövedelemadó rendszer a valaha volt legalacsonyabb kulccsal. A kormány vállalta, hogy az adórendszer átalakítása miatt senki sem járhat rosszabbul, vagyis senkinek sem csökkenhet a fizetése.” — miniszterelnöki kijelentést illeti, hát az sima költői túlzás.
Egyrészt az adórendszer lehet, hogy arányos (egyenes arányosság, minden jövedelem egyforma százalékkal adózik), ám mélységesen igazságtalan, ellentétes a társadalmi szolidaritás elvével és a jövedelemarányos adózással. Az eredményeit mindenki megtapasztalta e hónap első napjaiban — ki mikor kapott fizetést.

E kijelentésen még az sem enyhít semmit, hogy a köztisztviselők kompenzációt kapnak és a kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy emelkedjenek a bérek. A gazdaság ugyanis nem úgy gondolkodik, mint Orbán Viktor és Matolcsy György, hogy ha valamit elveszek, és a pácienst még arra is kényszerítem, hogy örüljön neki, sőt még többet adjon ki a hatalom nyomásának engedve. Ha a minimálbér és a bérminimum nő, akkor nőnek ennek járulékai is. A munkáltató pedig a bérköltségeknek csak egy részét képes beépíteni az általa előállított termékbe. Ha sokat épít be, azt kockáztatja, hogy nem veszik a termékét, vagy csak kevesebbet. Így csökken a bevétele, és ahelyett, hogy növelné a béreket, csökkenti az előállítást, és elbocsátja a dolgozót. A bérnövekményből így lesz munkanélküliség.

Az előttünk álló feladatokról is szólt a miniszterelnök.

Nos, ettől sem lettünk okosabbak. A szép szóvirágok közül azért egyet, s mást ki lehetett hámozni a tervezett „megújulásról”, de semmi épelméjű konkrétum nem hangzott el. Pufogtak a régi panelek a hamisított költségvetésről és annak összeomlásáról. Régi ez a lemez, kicsit megkopott már, túl sokat használták a kilenc hónap alatt. A tartalmával kapcsolatban a napokban hallhattuk, olvashattuk Matolcsy kontra Bajnai-Oszkó csörtét a napilapokban.
Az viszont igaz, hogy „…Borotvaélen, a szakadék szélén táncoltunk.” — a hatalom átvételét követő hónapokban. Bár ez az artistaszám sokkal inkább volt köszönhető a Kósa-Szíjjártó páros rögtönzésének, aminek hatására rögtön elszállt a devizaárfolyam, jelentősen rontva az ország adósságállományát, a fizetési mérleget és a devizahitelesek helyzetét. Súlyosbította mindezt az a bizonyos 29. pont, amely a gazdaságpolitikában nem szokásos rögtönzéssel borította fel az amúgy is feszes éves költségvetést.

Mindezek ellenére az elmúlt kilenc hónapot sikeresnek értékelte Orbán Viktor — lelke rajta. Mert szerinte ez az időszak „…. Összességében mégis elmondhatjuk, hogy ez az Országgyűlés felnőtt a rendkívüli helyzethez. Kilenc hónap alatt, sokkal több és nagyobb változást vitt véghez, jelentősebb eredményeket ért el, mint elődei nyolc év alatt.” Jó mondás. Áttértek a „régi működésről az új rendszerre. …Vadonatúj kormányzati struktúrát hoztunk létre…”

Így igaz. A gigaminisztériumok szervezeti rendszerei sem találják a helyüket, nincsenek leosztva és megtervezve a döntési lépcsők, hiányoznak kompetenciák. Tehát enyhén szólva is káoszos a dolog. De ez így jó, hiszen a sok bába között így vész el a gyerek, de legalább nem kell vele törődni.
Ám az országgyűlés tényleg jó munkát végzett – már ami a FIDESZ és a kormány szemszögét illeti –, sikerült lebontaniuk a demokratikus intézményrendszerek javát. Mindezt rapid módon, néhány hónap alatt.
Valóban, az elmúlt nyolc évben ennyi munkát nem végzett a parlament. Az ancien regime mentségére legyen mondva — nem is akarta.

A legmegdöbbentőbb azonban a folytonos veszély hangoztatása volt. Amitől meg kell óvni az országot. Például 250 millárd bespejzolásával az idei költségvetésből.
Nagy ámítás. Ez az a bizonyos tartalékalap, amelyet minden magára adó költségvetés megtesz. Nagyságrendjéhez csak annyit: ez az idei költségvetés (13 079,1 milliárd forint) 1,9 százaléka.
Egyben azonban igaza volt a miniszterelnöknek: ebben az évszázadban már nem lehet úgy megvezetni az embereket, mint akár 20 évvel ezelőtt. Mert tényleg ott a televízió a legtöbb család otthonában, és egyre többen férnek hozzá az internethez — még a legkisebb településeken is. A tények és a valóság tehát ott ül a lakásokban.

Fényezni kellett egy kicsit az Új Széchenyi tervet is. Ám arról elfeledkezett Orbán Viktor, hogy a már megítélt pályázatokat – amiket már 2010-ben ki kellett volna fizetni – az USZT-re hivatkozva máig nem teljesítették. Így aztán kutya nehéz lesz a vidékre lezavart képviselők dolga, hogy megmagyarázzák a sikeresen pályázott vállalkozóknak, hogy mért nem kaptak egy büdös vasat sem!
Azt már fel sem említem, hogy az adósságszolgálattal kapcsolatos adatok – bár igazak – mégis akkora csúsztatások, mint egy komolyabb lesiklóverseny az Alpokban. Mert ne keverje a miniszterelnök az államadósságot az államháztartás adósságával. Ugyanis e kettő nem ugyanaz!

Érdekes volt az a néhány mondat is, amellyel meggyőzte hallgatóit arról, hogy tisztában van az országban élő emberek gondjaival. Az erre nyújtandó orvosság receptje inkább a természetgyógyász praktikáira emlékeztet, semmint egy felkészült professzor által felírt gyógyírra.
„…szükségünk van egy olyan programra, amely újjászervezi Magyarországot. … Megújítja a munkakultúránkat, a szociális kultúránkat, az egészségkultúránkat, vagyis az élet minden fontos területén a XXI. század valós kihívásaira készít föl minket, magyarokat. … Ha véget akarunk vetni az elszegényedésnek, ha biztos fejlődést akarunk, azt egyetlen módon tudjuk elérni. Úgy, hogy mindenki, aki munkaképes, annak legyen munkája és meg is tudjon élni a munkájából. Ez a felemelkedés receptje. Annak, aki képes és akar dolgozni, csak a munkalehetőség segít. Nem csak azért, mert ezzel pénzhez jut, hanem azért is, mert a munka adja vissza az emberek önbecsülését és önbizalmát.”

Ehhez kell kidolgoznia Matolcsy Györgynek valamiféle – nyilván gazdaságilag is koherens – programot. Olyan körülmények között, amelyeket a legjobb indulattal sem lehet kedvezőnek tekinteni. Ezen az sem segít, hogy szerte a kontinensen hasonló problémákkal küzdenek.
Az alkotmányozás szükségességének indoklása a már unásig emlegetett kontinuitás kifejezése – Orbán Viktor szerint – 1956 szellemével, amelyből a demokratikus Magyarország kinőtt.

„…Csak egy új alkotmány erejével lehet biztosítani hosszú távra a magyar gazdasági, társadalmi és kulturális érdekek érvényesítését, és azok elsőbbségét. Az alkotmányos átszervezés tehát természetes módon magában foglalja az új alkotmány létrehozását is.
Az új alkotmányra tehát egyfelől azért van szükség, mert helyre akarjuk állítani az 56-os forradalom igazságát, másfelől hozzá akarjuk magunkat igazítani az új időkhöz, a XXI. század követelményeihez és lehetőségeihez. A különleges idők különleges eszközöket követelnek. Ezért merül fel jogos igény arra, hogy az alkotmányba belefoglaljunk, mintegy kőbe véssünk egy sor olyan dolgot, amelyek korábban nem voltak részei az alkotmánynak, mint például az államadósság korlátainak megállapítása, a nemzeti vagyon védelme vagy a biológiai sokszínűség fenntartása. Az alkotmányozás tehát a magyar gazdaság talpra állításának nélkülözhetetlen része, az új magyar alkotmány az ország alapvető gazdasági érdeke.”
Az érvelés azonban sutára és kicsit eklektikusra sikeredett. Mintegy bemutatva azt is, hogy tulajdonképpen nem is tudnak mit kezdeni az alkotmányozással és egy új – a hazai jogrendszer csúcsát jelentő – alaptörvény tartalmi követelményeivel.

A legnagyobb veszedelem azonban az a néhány szó, amelyet az oktatásról ejtett.
Tudva azt, hogy a háttérben milyen harcok mennek az oktatásüggyel kapcsolatban? egyáltalán nem megnyugtató az alábbi kijelentése: „…Úgy kell megújítanunk a magyar oktatási rendszert, hogy alkalmas legyen perspektívát adni a magyar gyerekek, a magyar fiatalok számára. Tehát olyan tudást és ismereteket, olyan normákat adjon át nekik, amelyekkel lesz esélyük itthon érvényesülni, karriert építeni, boldogulni és sikeressé válni. Ezért azt kérem, hogy az ideológiai szemüvegét mindenki hagyja otthon, amikor az oktatás kérdéséről fogunk vitázni, és inkább a saját gyermekei, unokái fényképét hozza magával.”

Szóval nem sokkal lettünk okosabbak, de azért a jövő kirajzolódik.
Tart továbbra is az ámokfutás, az alkotmányozás.
Minden egyetlen célnak alárendelve, hogy az ország megújulása olyan legyen, amely a hataloméhes FIDESZ-nek legyen kedves.

Még egy rúgás a döglött oroszlánba

Avagy: hogyan változik a politika értékítélete

Hoszni Mubarak lemondott. a legújabb hírek szerint a haderő vette át de fakto az ország irányítását. A bejegyzés azonban nem a legújabb egyiptomi fejleményekről szól, hanem egy kommunikációs kísérőjelenségről. Ez rávilágít arra, hogy a világpolitika és az általunk vallott mindennapi erkölcs köszönő viszonyban sincs egymással, sőt ezt a tényt miként fordítja a politika sokszor saját javára.
Kimenekített és kutatott vagyonról szólnak két nap után a tudósítások. Nagy vagyonról. A legszerényebb becslések szerint is 1, 5 milliárd angol fontról. Olvasni híreket zárolt svájci bankszámlákról. Elhangzanak és leíratnak óriási összegek, például 70 milliárd dollárról.
Mondhatják persze az olvasók, hogy savanyú a szőlő. De nem.
A furcsa mégis csak az, hogy mindenki tudta, hogy a 30 évig regnált egyiptomi államfő környezete és maga is mekkora üzleti és pénzügyi befolyással rendelkezik. Mindenki tudta, hogy mekkora a korrupció ebben az országban.

Az elmúlt három évtizedben az államfő megkerülhetetlen volt, ha külföldi beruházásokról, ipartelepítésről volt szó. És a legjobb arab hagyományoknak megfelelően az ügyek sikerét a megfelelő baksis biztosította. Ebben részt vettek amerikai, európai és sokféle nációjú cégek.
Soha senki sem volt felháborodva – nem csinált nemzetközi visszhangot kiváltó botrányt –, hogy a Közel-Kelet egyik meghatározó országában miként mennek a dolgok.

Az amerikai elnökök – bízva abban, hogy Egyiptom a térség békéjének egyik záloga – paroláztak a most elzavart elnökkel. (Azt már csak zárójeles megjegyzést érdemel, hogy egy nappal a felkelés kitörése előtt Orbán Viktor is a stabil, és perspektivikus államnak nevezte Egyiptomot — a tények persze 24 óra múlva már mást mutattak, de ez csak egy malőr.)

Szóval hogy is van ez a megítélés?

Egy nappal a bukás után, az, akit idáig támogatott a világ szinte minden nagyhatalma, ma csak egy korrupt pária, akinek – így vagy úgy szerzett – vagyona után pénzügyi szakemberek, oknyomozó újságírók és még ki tudja kik érdeklődnek. Mindegyikük persze a korrupciót és mindenféle – eddig is tudott, de elnézett – bűnöket emleget.
Hát igen! Most már nem Mubarak a fontos – sőt, egyáltalán nem fontos, kiesett a játékból –, hanem azok, kik kézbe kaparinthatják a hatalmat e 80 milliós államban.
Most majd azoknak néznek el majd sok mindent, hiszen a szuezi csatorna működése, a turizmus beindítása, a közel-keleti béke sokkal fontosabb, mint néhány rongyos dollármilliárd.

A nemzetközi közvélemény jól elcsámcsog a Mubarak vagyonáról szóló hírekkel, míg a háttérben újabb működőképes kompromisszumokat főznek ki a nemzetközi diplomácia boszorkánykonyhájában.
Még egy-két hónap és figyelmünket majd másra tereli rá a média, jótékony homályba merítve az új hatalom megalakulásának körülményeit és Mubarak vagyonát.
Kit érdekel már akkor, hogy mi volt a véleményünk erről a vezetésről három évtizeden át. Így elaltatva saját hiteltelenségünket és megalkuvásunkat bátran mondhatjuk:

Meghalt a király, éljen a király!

BAKÁCS, A SZALÁMI ÉS A HOZADÉKOK

Elmélkedés egy „csínytevés” következményeiről.

Két napja szinte semmiről sem szól a bulvársajtó – és a nem bulvár sem –, hogy a médiaszereplő egy rúd téliszalámi eltulajdonításával járatta le magát.
Tekintsünk el most attól, hogy nevezett „sztárunknak” valójában szüksége volt-e az ominózus hústermékre.

Szerintem – és ez merő fikció – sokkal több áll a háttérben.
Aki ezt az akciót kitervelte – zseni. Úgy játszik a társadalomlélektan húrjain, mint Paganini. Ugyanis a műsorvezető újságíró oly mértékben járatta le magát, hogy az már kommunikációs aknának – mit akna!, többrészes robbanófej – tekinthető és használható.

Bakács neve ugyanis összeforrt az elmúlt hónapokban azzal a civil kezdeményezéssel, amely a sajtószabadság és általában a demokrácia intézményrendszereinek megnyirbálása ellen szerveződött.

A médiamunkás rendesen kivette a részét ebből – még ha nem is ő volt a konkrét szervező –, de nevét, arcát és hitelességét adta e megmozdulásokhoz. Azokhoz a tiltakozásokhoz, amelyeknek várhatóan lesz folytatása a jövő hónapban is (március 15-én).

Nos, ezek a demonstrációk nem keltettek osztatlan elismerést a hatalom berkeiben. Igyekeztek azt a lehető legtöbb eszközzel kicsinyíteni, jelentőségét erodálni — már az első alkalommal is.
Másodszorra is megtelt a tér, és ez valószínű, kínos a regnáló kormánynak, különösen annak fényében, amit a miniszterelnöknek kellett „elszenvednie” Strasbourgban.

Legyen hát valamiféle ellencsapás, amelyet jól fel lehet használni a renitens civilek ellen. Ennek egyik lehetséges módszere, hogy azokat kell ellehetetleníteni, lejáratni, hitelteleníteni, akik a közvélemény szemében ezeket a demonstrációkat megjelenítik.
Amikor ez az elhatározás megszülethetett – mert azért ismerjük be: zseniális –, már csak az volt a kérdés, hogy ki lehet az a balek, akivel mindezt végre lehet hajtani.
Nem kellett sokáig keresgélni. Aki csak egy kicsit is mozgott média körül, tudta Settenkedőről, hogy az elmúlt néhány év anyagi sikertelenségei miatt ideális alannyá válhat. Olyanná, aki még meg is tudja magyarázni, hogy miért kerülhetett e visszás helyzetbe.
Így aztán máris kész a kommunikációs forgatókönyv. A civil kezdeményezést lehet lefinnyázni, mondván, az élére olyan „szoclib” idol került, aki ugyanúgy lop, mint a „megbízói”.

Lehet majd harsányan kiabálni arról, hogy hiteltelen emberek hiteltelenítik a tömeg kezdeményezéseit, és mindez nem más, mint a jóhiszemű polgárok megtévesztése. Hiszen ha ilyen „tolvajok” állnak ennek az élére, akkor bizony az semmivel sem különb, mint az elmúlt éra kormányzati munkája, amely – mint tudjuk – gazdasági válságba süllyesztette az országot, és csak szenvedést és romokat hagyott maga után.

A kommunikációs bomba másik „hozadéka” pedig a sokat emlegetett „megélhetési bűnözés” kategóriájának a diszkreditálása, hogy: lám-lám ez a kategória csak kitaláció, hiszen ennek az embernek sem volt igazán szüksége rá, mert ha lett volna, akkor nem téliszalámit, hanem két kiflit lopott volna — mint anno SG.
Ebből a fikcióból is látszik, hogy még a legjobb indulatú egyéneket is be lehet hajszolni egy olyan csapdába, amelyből nem csak maga, de a környezete is nehezen, komoly áldozatokkal mászhat ki.

Nem célom, és nem tisztségem megvédeni Settenkedőt. Ami történt, az megtörtént, vissza nem vonható. Sokkal inkább tekintem áldozatnak. A saját felelőtlensége és a kiszolgáltatottság áldozatának.
Ez persze a következmények erejéből semmit sem von le. Nagyon kínos és komoly ellenszéllel kell szembenéznie a facebookos civil csoportnak, hogy ezt a hendikepet ledolgozhassa.

FELÉLHETŐ JÖVŐ

Végérvényesen kirobbantották a hazai nyugdíjrendszer második pillérét. A rendszer ugyan még áll,– de minden kormányzati kommunikációval ellenétben – ám nem stabil, és minél több idő telik el, annál jobban fog inogni, egészen az összeomlásig.

Az elmúlt fél évben kétszer is foglalkoztam – más-más nézőpontból a témával. Most azt hiszem, újra kell, mert a közvéleményben egyre több fals információ terjed. Érdekes módon ezek megjelentek például a facebookon, azok között a megjegyzések és kívánságok között, amelyet a rajongók és az utálók juttattak el a miniszterelnöknek, évértékelő beszéde felkészülését segítendő.

Vegyük hát sorra a problémákat.

Nem rég az ÉS-ben jelent meg cikk a témával kapcsolatban Simonovits András tollából. Nem kívánok vitatkozni a cikkben leírt stratégiátlanságról. Ebben a szerzőnek tökéletesen igaza van. Mint ahogy abban is, hogy sürgősen ki kell dolgozni egy fenntartható – és az érintetteknek valódi anyagi biztonságot adó – nyugdíjrendszert. Kevéssé vigasztalhat bennünket, hogy szerte Európában nem látni követhető példát és mintát.
Az már látszik, hogy a második pillér eltörlése nem fogja beváltani a hozzáfűzött reményeket. Kevesebb összeg vándorol a költségvetésbe és a nyugdíjalapokba, mint amennyire számított a kormány. A probléma tehát megmarad, még mindig nem lehet tisztán látni, hogy 15-20 év múlva nyugdíjba vonulók milyen feltételekkel, milyen módon kaphatják meg járandóságukat.

A korfa

A kormány álláspontja szerint növelni kell a születésszámokat, mert csak így biztosítható, hogy a jövőben is elegendő járulékfizető legyen, biztosítva az akkori idősek ellátását.
Ez egy alapvetően téves szemlélet. Két okból is:
Az első, hogy már ma is túlnépesedési válsággal néz szembe a világ. Lassan egy negyedszázada figyelmeztetnek a tudósok, hogy ha az emberiség létszáma ilyen arányban növekszik, úgy hamarabb elfogynak az életlehetőséget biztosító források, semmint a generációk megöregednek.

A Föld népességének növekedése

A városlakók arányának növekedése.

A magyar korfát vizsgálva látható, hogy milyen nagy az eltolódás az időskorúak javára. Látható a 2005-ös korfán is, hogy az elkövetkező 20 évben az idősebb generációk jelentős többségben lesznek a fiatalokkal szemben. Ezt a tendenciát erősíti a születések és a halálozások közötti különbség, amely tartós tendencia már évek óta.
Elképzelhető-e, hogy ez a tendencia megváltozzon? Kevéssé.
Várható-e, hogy az elkövetkező 40-50 évben nagyobb számú munkavállaló lépjen be a rendszerbe, hogy az fenntartható és finanszírozható legyen. Még kevésbé!

Lehetséges megoldás

A legtöbb – nyugdíjrendszerekkel és finanszírozással foglalkozó – tanulmány alapvető problémája, hogy nem számol néhány tényezővel. Csak a népesedési adatokat veszik figyelembe, és a várható (a jelenből származtatott) keresetek utáni járulékokkal számolja a jövő nyugdíjasainak ellátását.
Ennek a gondolkodásnak az a problémája, hogy nem számol globális trendekkel.
Nem számol azzal, hogy 20–50 év múlva egészen más népesedési trendekkel kell számolni. Nem megkerülhető a népesség csökkentése. Ez Európában és a fejlett államokban az adatok szerint „magától” – természetesen a külső társadalmi körülmények változása okán – bekövetkezik. A fejlődő világban már más a helyzet. Ám itt is különbözőek a fékező módszerek, az adott társadalom vallási és egyéb hagyományainak figyelembe vételével. Kína például drasztikus törvényi és gazdasági szabályozással próbálja orvosolni ezt a problémát, aminek a következménye már érezhető napjainkban, kevesebb a nő, mint a férfi.
A mostani előrejelzések nem számolnak azzal, hogy a jövőben csökkenni fog az alkalmazottak (járulékfizetők) száma a tudományos és technológiai fejlesztéseknek köszönhetően. Ez a tendencia már közel negyedszázada tart. Nem véletlen, hogy még a legfejlettebb államokban sem sikerül 70-75 százalék fölé vinni a munkaképes lakosságra számított aktívak arányát.

A jövő tehát nem csak pénzügyileg kétséges.

Csak abban az esetben lehet megoldani a problémát, ha a társadalmi szolidaritás elvét kiterjesztjük. Nem csak az egyénnek és a társadalomnak kell részt vennie az idősek gondozásában és ellátásában, hanem az államnak is, és minden olyan társadalmi szereplőnek, amelyek előállítják a társadalom számára szükséges anyagi javakat.

Ez egy nagyon összetett – a mai társadalmak elosztási rendszerét gyökeresen átalakító – folyamat, amely valószínűleg fő témája lesz az előttünk álló két évtizednek.

Több időnk ugyanis nincs!

EGY BESZÉD ESSZENCIÁJA – TANULSÁGOKKAL

Vasárnapi blogom kifejtése, már csak ezért is, mert több hozzászóló felszólított arra, hogy tán bizonyítanám mondanivalóm.

Íme: Előrebocsátom, Vona Gábor beszéde egy jól felépített, hatásos szöveg. Első hallásra és olvasásra is veszélyes. Ugyanis oly mértékben van tele féligazságokkal és csúsztatásokkal, hogy már-már megcáfolhatatlanul igaznak tetszik. De azért, ha figyelmesen olvassuk, itt-ott kilóg a lóláb (vagy az ördög patája?).

Évadnyitó múltértékeléssel, férges alma nélkül — mint műfaj, világosítja fel hallgatóit bevezetésképp a párt (bocsánat: mozgalom) elnöke. (A dőlt betűvel szedett sorok az eredeti beszédből vett idézetek.)
A jobbik helye szerepe a mai hazai és nemzetközi környezetben – kezdte Vona Gábor.


Cél: „érjen véget az elmúlt 20 év. Az a húsz év, amely egy hazugságra épülő rendszert váltott fel, de nem az igazságra cserélte, hanem egy újabb hazugságra. Az a húsz év, amely egy megnyomorított társadalmat újra, most már a végletekig kifosztott. Az a húsz év, amely egy szétlopott országnak a maradékait is elszórta. Az a húsz év, amely egy erkölcsileg megroggyant népet még inkább a sárba taposott. Az a húsz év, amely egy büszkeségében meggyalázott nemzetet lépten-nyomon megalázott. Az a húsz év, amelynek egyetlen eredménye, hogy míg 1990-ben sokak álmodtak arról, hogy egyszer majd 60 ezer forintot keressenek, addig ez az álom mára – hozzáteszem sajnos – milliók számára megvalósult.”

Azaz a Jobbik célja, hogy felszámolja mindazt a demokratikus vívmányt, amelyet a magyar társadalom – való igaz, sok anyagi áldozat árán – elért. Hazugságnak (a pártok és a politika hazugságának) állítja be a demokratikus intézményrendszert, a szabadságjogokat – amellyel ő maga is él. Úgy állítja be, hogy mindez a politikai pártok hibája, a rendszerváltóké. Vona Gábor – és beszéd szerzői – nagyvonalúan elsiklanak a tények felett. Egészen más színben tüntetik fel a rendszerváltást és az akkor történteket. Nem képesek elemezni – pedig húsz év elteltével már lehet – azokat a körülményeket, amelyekben megszületett a Harmadik Magyar Köztársaság. Nagyvonalúan nem vesznek tudomást arról, hogy az első magyar demokratikus kormány bizony nem tejjel mézzel folyó kánaánt örökölt. Ez még akkor is így van, ha ma nagyon sokan nosztalgiával emlékeznek a késő-kádár kor „eredményeire”: a látszólagos munkabiztonságra, a mindennapi megélhetés” államilag garantált” voltára. Elfeledkeznek arról, hogy 20 milliárd dolláros adósságállománnyal kezdett az Antall-kabinet, amelyet – nem kihasználva a kedvező nemzetközi politikai és pénzügyi helyzetet – nem szanáltak, hanem vállalták visszafizetését.
Nagyvonalúan eltekint a Jobbik elnöke attól a történelmi és gazdasági ténytől, hogy a magyar gazdaságnak a nyolcvanas évek végén egyetlen ágazata volt, amely kiállta a versenyképesség próbáját: a mezőgazdaság. Az ipar és minden más szektor gazdaságtalanul, avult technológiákkal dolgozott, és végső soron, a világpiacon eladhatatlan, versenyképtelen termékeket állított elő.
De mindezeket a tényeket ismerjük. Csak hajlamosak vagyunk elfeledkezni róluk.
Persze, értem én Vona Gábor logikáját. Meg akar szólítani egy csoportot, egy réteget – nevezetesen az alulinformált, félig kiszolgáltatott helyzetben levő fiatalságot –, és el akarja velük hitetni, hogy egy országot, egy gazdaságot egy szegmentált, sokszínű társadalmat egyik napról a másikra meg lehet „javítani”, mintegy varázsszóra.

Az elmúlt húsz évről:

„Ebben a húsz évben az egész magyar társadalom csalódott, így az ún. rendszerváltó pártok – a Fidesz és az MSZP – nehéz helyzetbe kerültek. Egyszerre kellett védeniük gyalázatos teljesítményüket, másrészt magukat a megújulás letéteményeseiként feltüntetniük. Az MSZP volt a nehezebb helyzetben, mert az elmúlt húsz év felelősségének jelentős része őket terhelte, továbbá éppen az ő nemzetpusztító nyolc évük ébresztette fel az alvó többséget. A Fidesz érzékelve a folyamatokat, egy gyomorforgató játékba kezdett. Hagyta, hogy az MSZP a vesztébe rohanjon, amely még nem volna baj, sőt, igencsak kívánatos lenne, de egyúttal azt is engedte, hogy magával együtt az egész országot is csődbe vigye. Bár az utcán egyre erősebb volt az emberek hangja 2006 után, a Fidesz mégis úgy okoskodott, hogy minél jobban szétveri hazánkat Gyurcsány, 2010-ben annál nagyobb győzelmet arathatnak ők. És így is lett. Ki kell tehát mondani, a Fidesz nem azért nyerte meg a választásokat magabiztosan, mert annyira jó ellenzéki párt volt, vagyis mert munkája alapján megérdemelte, hanem azért, mert aljasul, bár jól számított. A „minél rosszabb az országnak, annál jobb nekem” logikája óriási választási győzelmet hozott neki.”

Ténykérdés, sok felmérés támasztja alá. A ’89-90-es évek eufóriája eltűnt. De nem most tűnt el, hanem már 1993-ra. A magyar társadalom akkor azt hitte – a rendszerváltó elit ezt sulykolta –, belátható időn belül eléri az áhított nyugati (főleg osztrák) életszínvonalat. Hogy ez nem így történt azért csak részben felelősek a rendszerváltó pártok. És itt megint a szónok csúsztatása. Ugyanis a rendszerváltó pártok nem FIDESZ és az MSZP voltak, hanem a hatalmas támogatottságú MDF és a szintén nagy támogatottságú SZDSZ. De ott sertepertélt a rendszerváltásnál a FKGP és még több párt is. Bővebb kifejtésre nincs lehetőség e sorok között, de az internet számos információval szolgál.
Az a csúsztatás, hogy Magyarország minden jelen problémájáért az MSZP-t illetve az ellenzékben nem valami fényes, obstruktív politikát bemutató FIDESZ-t – aminek természetesen van alapja – okolja, leegyszerűsítő és ugyanolyan demagóg, mint a jelenlegi kormánypárt politikája.
Azzal a mondatával pedig, amellyel mindezt folytatja, bebizonyítja, hogy a Jobbik nem polgári demokráciában gondolkodik, mert parlamenti párttársait ellenségnek tekinti. Annak tekinti a FIDESZ-t is. A kormányzópárt szidalmazása közepette megenged magának egy kis burkolt antiszemitizmust is:

„…Orbán Viktor szavazatával aláírta Izrael és az EU társulási szerződését, amelynek értelmében az eddig is igen védtelen hazai gazdaságot teljesen megnyitjuk a zsidó állam előtt.” Ezzel mintegy azt erősítve, hogy lám-lám a zsidók még a FIDESZT-t is kényszerítik arra, hogy: „…A forradalmi melldöngetéssel bevezetett válságadókat a multik olyan könnyedén terhelik át a lakosságra, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. A „mindenkit megvédünk” szlogenje helyett megindultak a kilakoltatások, a bankok folyamatosan adják el követeléseiket a tenyerüket dörzsölő behajtó cégeknek, egymillió ember pedig máról holnapra az utcára kerülhet.”

Mindez azt sugallja, hogy a gaz, cionista banktőke galádul és gátlástalanul garázdálkodhat ezentúl hazánkban immár „törvényesen”. Teljesen figyelmen kívül tartja, hogy a magyar gazdaság – nem csak a rendszerváltás óta, de azelőtt is – nyílt gazdaság volt/van. A nyílt gazdaságok pedig ki vannak téve az egyre bonyolultabb világgazdaság változásainak. Így az nem a „zsidó tőke” kénye kedvétől,l a multinacionális cégek szándékaitól függ, hanem attól, hogy a hazánkban levő gazdasági kapacitások milyen hatásfokkal képesek illeszkedni a nemzetközi gazdasági együttműködésbe.
Még megemlíti a „cigánybűnözés” elhallgatását, vagy a lisszaboni szerződés újragondolásának követelését.
Teszi mindezeket úgy, hogy közben önmaga is tudja: amit mond az nem más féligazságok halmazánál, amelyekkel jól lehet befolyásolni a hallgatót, de egyébként önmagukban üres lufik. Ugyanis a „cigánybűnözés”, mint kategória – már oly sokan bizonyították, nem politikusok, szakemberek – nem létezik. Az Unió alkotmányának számító Lisszaboni Szerződést pedig nem lehet „csak úgy” újragondolni, ahhoz az unió összes tagállamának egyetértése és támogatása szükséges, ami a mai gazdasági és politikai helyzetben olyan követelés, mintha azt kérné Magyarország: kapjon a többi tagállamhoz képest dupla támogatást a kohéziós alapokból.

A beszéd következő részében értékeli az MSZP és és a FIDESZ politikáját, Olyan ez a rész, mint amikor a gyerekek dicsekednek az óvó néninek. Ők a szépek és a jók, a többiek pedig mind buták, csúnyák, sőt rosszindulatúak, és ezt a felnőttek nem veszik észre, mindig a többieknek adják a cukorkát.
De ne legyünk elfogultak. A gyerekesség – pontosabban a felelőtlen ígérgetés és populista demagógia – a Jobbik jövőképében is tetten érhető. Maga Vona Gábor sorolta, hogy mi mindent valósítanának meg, ha kormányzati pozícióba kerülnének. Lássuk:

„Jobbik az átlagos keresetűeknél 12, a jobb keresetűeknél 20, az évi 12 millió forintnál többet keresőknél 32%-os szja-kulcsot támogatna, egyúttal az első és a második gyermek vállalására ösztönözne.”

Ez rendjén való is lenne, egyrészt visszaállítaná a jövedelemarányos adózást, segítene bizonyos mértékig a költségvetésen. Ám botorság azt hinni, hogy ez ösztönözné a gyermekvállalást.
Ide csak egy kis beszúrás: egész Európában nem azért csökken a népszaporulat, mert az emberek sajátosan önzők, vagy olyan szegények. A szociológiai jelenség mögött az a felismerés áll, hogy az elmúlt 40 évben a gazdaság munkaerő szükséglete minden szektorban szignifikánsan csökkent, és csökkenni fog a jövőben is. Azaz: a gazdaságnak – a tudományos, technológiai fejlődésnek köszönhetően – egyre kevesebb élőmunkára van és lesz szüksége. Ez olyan tény, amelyet egyetlen politikus és társadalomtudománnyal foglalkozó nem kerülhet meg.

Érdekes módon szeretné megsegíteni a Jobbik a kétségtelenül szorult helyzetben levő devizaadósokat: „A Jobbik… létrehozza a Nemzeti Kríziskezelőt, amely a kormánnyal ellentétben nem a családok ingatlanjait államosítaná, hanem a hiteleiket. És az eredeti árfolyamon forintosítva lehetővé tennénk mindenkinek a tisztességes ütemezéssel történő visszafizetést.”
Mint tudjuk, ez az ötlet felvetődött már korábban is. Neves közgazdászok számolták ki, hogy az adósságtömeg „állami kiváltása” akkora összegbe kerülne, amelynek forrása nem áll az állam rendelkezésére. Ezt még újabb államkölcsönök felvételével sem lehet előteremteni.

Az ország jövőjéről beszélve Vona Gábor szerint új szövetségesek után kellene néznünk. Mert mind az Európai Unió, mint az Észak-Atlanti Együttműködés csak gyarmati helyzetbe hozta az országot.

„Mondjuk ki, hogy a Washington-Brüsszel-Tel-Aviv-tengely urai már korántsem olyan félelmetesek. Ők a keleti fordulattal nem tudnak mit kezdeni. De mi igen. És ez a mi nagy lehetőségünk. Kihasználva keleti származásunkat, amely ugye nem finnugor, partneri-szövetségesi kapcsolatba kell lépnünk kelettel… A nemzetközi csapdából tehát van kiút. A válságba zuhant EU sorsa megpecsételődött. Csak bukásának időpontja kérdés. Nekünk ezért el kell kezdenünk építeni hazánk új helyét és szerepét a nagyvilágban. Ehhez két dolog kell. Egyrészt a valódi keleti fordulat, és nem a közel-keleti, amelyet a Fidesz és az MSZP képvisel. A másik pedig a trianoni probléma megoldásával – amely az őshonos magyar kisebbségek önrendelkezését kell, hogy jelentse – a szomszédos országokkal való történelmi kiegyezés. Ez a kettő kell, és van kiút a gyarmati létből.”

Azon kívül, hogy ez egy utalás a Jobbik által szeretett hun-magyar kontinuitásra, nem igazán van reális alapja. Nagy valószínűséggel a feljövő Kelet: Kína, India és a Csendes-óceáni térség lesznek a következő évszázad meghatározó gazdasági hatalmai. Abban a hitben ringatni magunkat, hogy pusztán származásunk okán fognak bennünket megsegíteni ezek — nagy bornírtság.
Kína ugyan régóta kívánja kiterjeszteni gazdasági kapcsolatait az öreg kontinensre, de ezt szigorúan üzleti, financiális alapon teszi, és tenné velünk is, nem a két szép szemünkért.
A nemzetközi csapda Vona szerint csak az egyik buktató, a másik az ország gazdasági helyzete, az adósságcsapda.

„Ezt az adósságtömeget nincs az a magyar gazdaság, amely vissza tudná fizetni, mert miközben az adósság nőtt, a feltételek csak rosszabbak lettek. És valójában nincs is már magyar, csak magyarországi gazdaság…. Szóval naiv, aki azt hiszi, majd vissza tudjuk fizetni a gazdaság felpörgetésével ezt a hatalmas adósságot… Maga a gazdaság felpörgetése is naivitás, hiszen az több más probléma mellett éppen a hatalmas adósságteher miatt nem tud felpörögni. Ezért mondja a Jobbik, hogy ebből a csapdából is ki kell törnünk, amely egyet jelent az adósság újratárgyalásával, és az átütemezés és legalább a részleges leírás elérésével.”

Már megint egy csúsztatás. Az ország kétség kívül komoly problémával néz szembe a GDP közel 80 százalékát kitevő adósságával. Ez azonban – bármilyen furcsa is – visszafizethető. Ugyanis ennek kisebb része az államháztartás hiánya. Ez megfelel napjainkban a maastrichti kritériumoknak. Egy koherens fejlesztési program mellett viszonylag belátható időn belül csökkenthető és felszámolható az adósság.

Ha mindezt még végre is hajtjuk, akkor sem értünk még a végére – erősíti hallgatóságát Vona Gábor –, mert akkor előttünk az újabb akadály: „Tegyük hát fel, hogy megmenekülünk a nemzetközi és az adósságcsapdából is. Mit sem ér azonban az egész, ha a demográfiai csapdában benne ragadunk. . Ennek pedig két eredője van, a magyar népesség fogyása és a cigányság elképesztő szaporulata… Ez pedig nem azt a problémát jelenti majd, hogy több lesz a barna ember, mint a fehér, ez ugyanis nem volna önmagában probléma. A gond a cigányság szociokulturális szintjének mélységében, integrációs alkalmatlanságában rejlik, amely szinte biztosan anarchikus, polgárháborús helyzetet fog teremteni. Mondjuk ki hát: igen, mindent meg kell tenni, hogy növeljük a magyar családok gyermekvállalási kedvét, igen, mindent meg kell tenni, hogy oktatással, munkával felemeljük a cigányságot, de igen, el kell érni azt is, hogy a cigányság népszaporulatát lelassítsuk és normális, az ország stabilitását nem veszélyeztető szintre szorítsuk vissza.”
„Ezen cigánygyerekek számára az egész ország területén hozzunk létre bentlakásos iskolahálózatot, amelyet a történelmi keresztény egyházak felügyeletére kell bízni. A diákok egész héten bent tanulnának, élnének, és bizonyos időközönként járnának csak haza. Faragjanak belőlük tisztességes, becsületes embereket! És hogy miből működne a rendszer? Hát azokból a támogatásokból, amelyeket eddig a családok kaptak a gyermekvállalásért, azt a mi koncepciónk szerint a jövőben ezen iskolák fenntartására fordítaná az állam.”

Azért csak kibújt a szög a zsákból. Ezzel a kijelentéssel két probléma is van. Az első, hogy Vona Gábor és Jobbik képtelen belátni, hogy igenis együtt élhetnek egymás mellett különböző szociokulturális csoportok, nemzetiségek. Az együttélésnek az alapja egymás elfogadása, nem pedig a mindenáron való beilleszkedés és asszimiláció. Ez a politika egyébként valóban rasszista. Egy népcsoportot kulturális és egyéb alapon különböztet meg. A megoldása is e felfogásából fakad: kiszakítani a gyerekeket a saját közösségükből és erőszakkal egy más kulturális közegbe helyezni, és alapszocializációjukat így megváltoztatni.

És hogy ne legyenek kétségeink, ezt akár erőszakkal is eléri majd, ha eljön az ideje:

„Egy dolgot azért mégis megígérek: eljön még a nap az életünkben, amikor a Hősök terén, fehér ingben, fekete mellényben újra avat majd a Magyar Gárda.
És egy Jobbikos soha sem fél semmilyen földi hatalom erejétől vagy fenyegetésétől, mert amit tesz, azt nem félelemből teszi, hanem szabadságból. Mert a jobbikos szabad, hiszen vele van az igazság. És az igazság szabaddá tesz. És akit az igazság szabaddá tett, annak az Isten előbb-utóbb megadja a szebb jövőt is! És nekünk magyaroknak jár a szebb jövő.”

Mindez álljon itt, és gondolkodjon el minden demokratikus gondolkodású ember. Nem csak azért kell megerősíteni a demokráciát Magyarországon, mert a mostani kormánypárt kezdi lebontani ennek intézményrendszerét. Egy sokkal nagyobb veszély fenyeget: az, hogy egy rasszista, erőszakon alapuló, szélsőjobboldali mozgalom kerül esetlegesen kormányhatalomra. Mint ahogyan azt a történelmi példák már megmutatták: ez semmi jót sem jelent.