„ ÍRTAM, MIT IS TEHETNÉK?”

„…          A költő ír, a macska

miákol és az eb vonít s a halacska

ikrát ürít kacéran. Minden megírok én,”

(Radnóti Miklós: Második ecloga részlet)

Nem vagyok költő, macska sem, csak egy átlagos, gondolkodó betűvető, aki megpróbál eléggé káoszos világunkban eligazodni a tények és a kitalált valóságok között, ami – valljuk be – egyre körülményesebb és nehezebb.

Propaganda gépezet

És ami a leginkább lelombozza az embert, hogy az önként vállalt munkájának egyre kevesebb a haszna. Úgy látszik, hogy képtelen az ember felvenni a versenyt a társadalmat elárasztó propaganda ellen. A múltkor azt írtam, hogy deja vu érzésem van. Most már egyre inkább tudatosodik bennem, hogy a hatalom olyan mértékben manipulálja az embereket, amit csak a rendszerváltás előtt a késő Kádár-kor ’70-es évek valóságában tapasztaltam. (A nyolcvanas években már nem, mert az a – manapság elrémisztő diktatúrának beállított rendszer – eléggé fellazult, hogy különböző „alternatív és egyéb ellenzéki csoportok tehették a dolgukat.)

Ma egyre inkább azt tapasztalom, hogy a hatalom –megszállva csaknem minden elérhető kommunikációs csatornát, néhány közösségi internetes siteon kívül – gátlástalanul manipulálja a tömegeket. A már lassan tíz éve tartó népbutítás eredménye kezd beérni, és egyre groteszkebb eredményeket szül, amiket – egyéb információ hiányában – úgy nyel le a társadalom java része, mint kacsa a nokedlit.

Az még csak hagyján, hogy megtörtént a határincidens, de hogy az „elkövetőket” gyorsított eljárásban úgy állítanak bíróság elé, hogy személyazonosságuk első ránézésre se legyen felismerhető a rájuk húzott „védőruházat” miatt, mert állítólag rühvírussal fertőzöttek.

Mindenki gondolkozzon el az indokon.

rühatka

Hosszas keresgélés után sem találtam ilyen betegséget a megbízható honlapokon, ellenben a rühesség, amelyet egy atka (Sarcoples scabiei állat) okoz, az manapság elég elterjedt kis hazánkban.

De ha már abszurdoknál tartunk, elég csak az elmúlt hetek különböző kormányzati megnyilvánulásait felidézni a gyöngyöspatai kártérítési ügyektől a legújabb Nemzeti Alaptantervig.

Értem én, hogy a gondolkodó és mértékadó értelmiség egy része kiszorul a nyilvánosságból és szavai nem jutnak el az emberekhez. Azt is érteni vélem, hogy a hatalom miért nem veszi körül magát hozzáértő szakember gárdával. Ekkor ugyanis nem lenne lehetősége annak a sok ostobaságnak a végrehajtására, amelyektől hemzsegett az elmúlt kilenc esztendő.

Ami a legjobban kiverte a biztosítékot, és amit nem lehet elégszer hangsúlyozni, az a kultúrában végzett – és a továbbiakban tervezett – dúlás.

Azért csak címszavakban vegyük végig mindezt: TAO támogatások rendszerének megszüntetése, ami bedönti a színházak eddig megszokott működését; A pedagógusok munkafeltételeinek és önállóságának korlátozása, az új NAT; a PIM igazgatójának – mint elszabadult hajóágyúnak – ámokfutása; az Országos Széchenyi Könyvtár költözése; a Természettudományi Múzeum elköltöztetése, mert kell a hely a Nemzeti Közszolgálati Egyetemnek. (És még hosszasan folytathatnám a sort.)

Mégis kiemelkedik ezek közül dr. Schmidt Máriának a nyílt levele, amivel megpróbálja megfúrni Szabó István életműdíját. Nem minősítek senkit. Se Szabó Istvánt, se Schmidt Máriát. Csak mindenkitől az kérem, nézzen utána, hogy ki mit tett le – úgymond – a társadalom asztalára, milyen értékekkel gyarapította közös kultúrkincsünket. Én magamban megtettem ezt!

Persze a pragmatikus hatalmat mindez nem érdekli. Az ő politikája olyan, hogy a békát (a társadalmat) betette a lábas vízbe, és folyamatosan, apródonként emeli a víz hőmérsékletét, a béka pedig nyugton van, egészen addig, amíg el nem pusztul.

A kívülálló békák pedig hiába brekegnek, kiabálnak, tesznek bármit, nincs lehetőségük a lábas alatt elzárni a gázt. Hiába kiabáltak, amikor még langyos volt a víz, hogy lebontották a fékek és egyensúlyok rendszerét – nem használt. Hiába tiltakoztak akkor, amikor átalakították a nyugdíjrendszert, einstandolva 3000 milliárdot. Akkor sem voltak hatékonyak, amikor a legszorítóbb egészségügyi és szociális problémákról van szó. Hiába szólnak akkor, amikor a kormány az ígéretek ellenére anyagilag megfojtja a neki nem tetsző ellenzéki vezetésű városokat, a fővárossal az élen.

Mindezeket mindig és sokszor el kell mondani az embereknek. Hogy megértsék. Ha kell, naponta, óránként, állandóan. Vegyék észre, hogy szépen lassan húzzák ki lábuk alól a talajt, és végül nem lesznek mások, mint megtűrt, ám a hatalomnak hasznos alattvalók, minden jog és beleszólás nélkül.

Ceterum censeo OV esse delendam!