Mostanában egyre jobban elhatalmasodik bennem a deja vu
érzés. Úgy néz ki, hogy az elmúlt hét év agymosása meghozta a gyümölcsét: a
társadalom egy igen jelentős része apátiába süllyedt.
A folyamatos ostoba propaganda azt sugallja, hogy ne is
foglalkozzon az átlagember a politikával, csak fogadja el azt, amit a hatalom
„csöpögtet” a számára, és legyen e keretek között „boldog”.
Valami ilyes életérzés hatotta át a nyolcvanas évek elejét.
Akkoriban el se lehetett képzelni, hogy nem is olyan soká, alig néhány év múlva
úgy omlik össze a rendszer, ahogyan az történt.
Egyszerre vége lett az „addig jó, míg Kádár él”
életérzésnek, és valami új, valami más kezdődött.
Annak a folyamatnak az elemzésébe nem mennék bele, miként
jutottunk el a kezdeti demokratikus fellángolástól a mai helyzetbe, de
tapasztalatom szerint a társadalom újra abba a frusztrált, de passzív állapotba
került, mint három évtizede.
Az új év ad lehetőséget e fásultság levetkőzésére, adhat új
célokat és értelmet az aktivitásnak. Nem kell ezért nagyon sokat tenni, csak
azt, hogy zárjuk ki magunkból a bornírt propagandát, és nyitott szemmel és
értelemmel nézzünk szét saját közvetlen és kicsit tágabb környezetünkben.
Mondok példákat: nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy
felfedezzük a néhány évtizede még jól menő vállalkozások bezárt ajtóit. Nem
kell különösebben szociológusnak lenni, hogy észrevegye az ember az utcán, hogy
sajnos egyre több a rosszul öltözött ember. Nem kell orvosnak lenni, hogy saját
kárunkon fedezzük fel, hogy valami nagyon nincs rendben az egészségügyben. Nem
kell pedagógusnak lenni, ha belenézünk gyerekeink és unokáink tankönyveibe, és
felismerjük, hogy nem azt tanítják nekik, amivel megalapozhatják jövőjüket.
És még folytathatnám, hogy mi mindennek nem kell lennünk,
hogy felismerjük: az út, ami felé ez az ország halad, az a kudarchoz vezet. Az
ország kudarcához, az egyének boldogulásának ellehetetlenítéséhez, a társadalom
kudarcához.
Be kellene már látnunk, hogy igenis van befolyásunk saját
életünkre, van befolyásunk az ország politikájára. Nem kell ehhez
politológusnak és elemzőnek lenni. Csak az a szándék szükséges, hogy
kikényszerítsük az általunk megválasztott (megválasztandó) politikusokból azt,
amit szeretnénk, ami miatt szavazatainkkal bizalmat adtunk nekik.
És kell még valami: a szuverenitás. Itt nem arra gondolok,
amit a propaganda manapság unásig ismertet, hogy azt Brüsszeltől kell
megvédeni. A lényeg az, hogy az egyénnek legyen meg a szuverenitása. A
gondolkodása és cselekvései ne attól függjenek, hogy mit hall éppen az egyik
televízióban, vagy milyen ostobaságokat olvas az internet kormánypropagandát
szajkózó oldalain. Gondolkodása és cselekedetei attól függjenek, hogy miként
látja saját helyzetét a mindennapokban, milyen vágyai és elvárásai vannak. Hogy
képzeli el gyerekei jövőjét, milyennek akarja az országot unokái életében.
Lehet, hogy ez egy kicsit naív elvárás. Az egyén mindig
hajlamos arra, hogy azt a csoportot kövesse, amelyik hangosabb, már csak a
megszokott, jó konformizmus miatt is. „Ha nagyon jár szám”, ha nagyon egyéni
úton járok”, akkor a környezetem kitagad, és az nem jó!
De értsük meg: a konformizmus ma nem járható út! Az, hogy az
országban egy hangos kisebbség fennen ismétli a vezér szavait, az még nem
jelenti azt, hogy igazuk is van.
Cselekedjen mindenki! Menjen el, és fejezze ki
elégedettségét vagy elégedetlenségét a fennálló hatalom mellett vagy azzal
szemben.
De senki se legyen passzív, mert a passzivitás maga a
kudarc!
Ceterum censeo OV esse delandam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése