A HOLOKAUSZT NAPJA

Forrás: Internet

Horthy emlékmisét tartottak volna január 27-én a belvárosi templomban. Kicsit felháborodott a városi értelmiség, hogy mindezt a Holokauszt emléknapján kívánják megtenni. Valahogy ellentétet fedeztek fel a volt kormányzó és az 1944-es események között.

Nem kívánok beszállni abba a történészi vitába, hogy vajon a volt kormányzó volt-e a 20. század legnagyobb államférfija, milyen szerepet játszott a magyar zsidóság Auschwitzba deportálásában, még abba sem, hogy e tényben mekkora szerepet játszott a korabeli államigazgatás és annak szervezetei.

A misét szervezők végül is elálltak szándékuktól, azt nem tartották meg.

Ezzel aztán napirendre is térhetnénk az ügy felett, ha nem volna ott a mélyben egy sokkal nagyobb probléma: a magyar társadalomban lappangó, búvópatakként létező antiszemitizmus.

Ezzel a problémával könyvtárnyi irodalom foglalkozik. Egyet idézek ide, Heller Ágnes 2004-es esszéjét,  A „zsidókérdés” megoldhatatlansága címmel.

Tanulságos írás, sorra veszi azt a kétezer éves folyamatot, amely során az európai kultúrában kialakult az antiszemitizmus, és szétterjedt a világon. A fenti linken megtalálható a teljes esszé, ezt most nem szeretném részletesen idézni, megéri elolvasni, nem olyan hosszú, de igen közérthető.

Mégis érdemes egy bekezdést ide másolni, a szerző bizonyára egyetért e citálással.

Forrás: Internet

„Antiszemitának lenni ma Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban szalonképtelen, egy nyílt antiszemita kijelentést tenni körülbelül úgy esik latba, mint a szoba közepére szarni. Úgy tûnik, teljesen megalapozatlan kijelentést tettem, mikor azt mondtam, hogy a zsidógyûlölet kiirthatatlan s ugyanakkor racionálisan meg nem okolható. De nincs az a törvény, mely megtilthatja vagy megszüntetheti az irracionalitást. Ha kidobod az ajtón, visszajön az ablakon. Ez történt és történik most is.

…Hadd térjek tehát vissza Európához. Meg kell ismételnem, hogy Európa egyetlen közös tapasztalata a 20. században a holokauszt. Ez az, ami mindenütt Európában megtörtént, s ami sehol másutt nem történt meg, mint Európában. Ezért mondtam, hogy a zsidósághoz való viszony az a lakmuszpapír, amelyen az európai kultúra szubsztanciája, pontosabban szólva, értéke lemérhető. Nem az a kérdés, hogy van-e vagy lesz-e antiszemitizmus vagy hogy milyen formákat ölt vagy fog ölteni, hanem az erre adott válasz.
Európa alaphangulata ma szkeptikus és cinikus. A szkepticizmus jótékony lehetne, mert megvéd attól a racionalista illúziótól, hogy a történelem problémákból áll, melyeket előbb vagy utóbb meg lehet oldani. A cinizmus azonban csak az a vékony zománc, mely az önpusztító gyávaságot elfedni hivatott.
Valaha Max Weber azt mondta, hogy annak, aki a lehetségest akarja időnként, a lehetetlenre kell törekednie. Persze csak időnként – ügye válogatja. E gondolat parafrázisaként úgy fogalmaznék, hogy vannak olyan esetek, mikor azok, akik a lehetetlent akarják, tudva, hogy a lehetetlent akarják, mégis törekedhetnek erre a lehetetlenre. A mi esetünk is ilyen. A lehetetlenre való törekvés persze szubjektív cél, még akkor is az, ha a nagy többség célja, s így nem „elégséges” cél-ok. Azaz nem elégséges ahhoz, hogy a zsidógyűlöletet megakadályozza. 
Ugyanakkor azonban, ha feltesszük, hogy az európai népek méltóságának megőrzése objektív cél, akkor a lehetetlen akarása elégséges cél-ok ahhoz, hogy ezek a népek a huszadik század arcpirító szégyeneit megbánva, de el nem felejtve helyreállítsák ezt a méltóságot.”

Azt gondolom, hogy hasonló gondolatokat kellene olvasgatnia a mai hatalomnak, és ezek tartalmát beépíteni oktatásunkba, közgondolkodásunkba. Nem elég, ha egy államtitkár elmondja a fennkölt szavakat a dohány utcai Zsinagóga kertjében.

Ceterum censeo OV esse delandam!