FELÉLED A REMÉNY —UNIÓS VÁLASZTÁSOK MARGÓJÁRA

Megszületett a végeredmény tegnap éjfél tájra. A televíziós közvetítésben (ATV) okos politológusok és egyéb szakértők elemezték az eredményeket, ki-ki vérmérséklete és filozófiai beállítottsága alapján. Valahogy egy dologról feledkeztek el, ami pedig szememben a legnagyobb eredménye a tegnapi voksolásnak.

Az eredmények megmutatták, hogy az a két osztatú politika – amit elsősorban a FIDESZ  erőltetett immár több mint tíz éve – az nem működik. A magyar társadalom politikailag aktív része sokkal színesebb, sokkal több rétegű, mintsem be lehessen skatulyázni két nagy tábor alá.

Magam részéről nem vonnék le messzemenő következtetéseket a vasárnapi szavazásból.

Tegnap a magyar társadalom politikailag legaktívabb része nyilvánított véleményt, elsősorban a főváros lakossága, a nagyvárosok polgárai. A 28 százalékot el nem érő részvételi arány – és annak területi megoszlása – már önmagában is bizonyítja ezt az állítást. Kevesek érzik ma úgy, hogy bele kell szólniuk mindazon ügyekbe, amelyek egyénileg távol állnak tőlük – esetleg meg sem értik ennek fontosságát, vagy teljesen feleslegesnek érzik ezzel kapcsolatos aktivitásukat –, amelyek közvetlenül és a valós időben nem befolyásolják mindennapi életüket.

Negyedszázaddal a rendszerváltás után lassan elérünk oda, hogy a szavazópolgárok egyre nagyobb része lesz képes megfogalmazni politikai óhajait. Lassan véget ér majd az társadalom anómiás állapota. A régi értékek – törvények, társadalmi szokások, régi erkölcs – felszámolásakor nem került azok helyére valami olyan új, amit az emberek sokasága rögtön magáénak tekintett. A kádári éra átlagemberének hiába mondták, hogy ezentúl polgár leszel, ez számára nem jelentett semmit, hiszen fogalma sem volt arról, hogy mit is jelent a polgári lét.

Generációknak kell felnőnie addig, amíg kialakul Magyarországon egy valóban polgárként gondolkodó és cselekvő sokaság. Ennek egyik lépcsője az, hogy ma mintegy másfélmillió ember képes határozottan kifejezni saját helyzetét, azt elhelyezve a politikai palettán.

Ezt a bizonytalanságot (vagy éppen bizonyosságot) mutatták az eddigi választások eredményei, ahol a szavazásra jogosult polgárok egyharmada mindig távolmaradt a voksolástól. A szavazatukat leadók fele sem érdekei és jól megfogalmazott politikai elkötelezettsége alapján döntött, hanem a választási propaganda jól hangzó – sok esetben nem igaz és félrevezető – szlogenjei, saját emóciói alapján dobta be szavazólapjait az urnákba.

Minden esetre elindult egy pozitív folyamat –a sokszínűség megjelenése –, aminek persze kell még jó néhány év, hogy kiteljesedjen. Ha ezt nem engedjük elhalni, akkor az biztosítéka lehet egy igazán demokratikus Magyarországnak.

Ceterum censeo OV esse delendum!

EURÓPA VAGY MI A SZÖSZ?

Régen nem írtam már megint, de mentségemül szolgáljon: az az abszurd, ami az elmúlt hét alatt zajlott a közéletünkben, szinte minden határt átlépett.

Teljesen hatástalan kampány

A magyar politikai pártok kampánya – talán egy-két elenyésző kivétellel – egész egyszerűen érthetetlen. Az kétségtelen tény minden európai uniós országban, hogy a EP választásoknak van belpolitikai összefüggése, de szerte a Lajtán túl azért mégis csak arról folyt a meggyőzés, hogy itt a kontinens ügyeiről kell dönteni.

Nem így kis hazánkban. Volt olyan politikus, aki azt nyilatkozta, hogy most majd az eredmények alapján eldől, hogy ki válthatja majd le a jelenleg regnáló Orbán-kormányt. Hasonlóan szereptévesztésben voltak a hat párti „vitán” megjelent politikusok, akiket hallgatva elborzadhatott a néző: Ezek akarnak képviselni bennünket? A műsort meg is ismételték. Nem kellett volna.

Forrás: Internet

A magyar politikai élet képviselői – tisztelet a kivételnek – soha nem látott mélységekbe süllyedtek. Pufogtatnak tartalom nélküli frázisokat, amelyeket valószínűleg erről a honlapról szednek, elfelejtve azt, hogy ez alapjában egy humoros, gunyoros site.

Még arról se szerzett az átlagpolgár tudomást, hogy mit is akarnak e képviselők. Szinte egyöntetűen skandálták, hogy a „magyar emberek” érdekeit szeretnék szolgálni. Na ezzel nem sokkal vagyunk előrébb, hiszen az EP nem az a testület, ahol a résztvevő országok érdekeit kellene érvényesíteni. Az EP ugyanis egy közös európai politika kidolgozásának színtere, ahol nem a nemzeti elkötelezettség, hanem a különböző politikai-filozófiai irányzatok mentén dőlnek el a vitatott kérdések.

Ez a blog nem arra való, hogy részletezzük az unió döntéshozatali mechanizmusait.

Azt azonban elvárom – mint magyar állampolgár –, hogy a Brüsszelbe készülő politikusoknak valamiféle halvány elképzelése legyen a kontinenst érintő legfontosabb kérdésekről. És ha van, akkor erről engem, mint érintettet a saját szintemen tájékoztasson. Ne közhelyeket pufogtasson, hanem érthető és lényegre törő szavakkal vázolja fel, hogy ezekkel a dolgokkal kapcsolatban milyen véleményt képvisel.

Azt hiszem – figyelemmel kísérve a részvételi statisztikákat – nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy prognosztizáljuk az igen alacsony (szerintem maximum 30 százalékos) részvételt. Ez az érdektelenség pedig abból adódik, hogy a politikai pártok egész egyszerűen nem voltak képesek megszólítani a társadalmat. No, nem azért, hogy rájuk szavazzanak, hanem azzal kapcsolatban sem, hogy e szavazás fontosságát megértessék a polgárokkal.

Forrás: Internet

De mindegy is! A „magyarember” tiszteletet követel magának, és le akarja rázni a rákényszerített igát. Legalább is az elmúlt fél év ostoba politikai propagandája eredményeként.

Ami még abszurdabb ebben a színjátékban, hogy egyetlen szó sem hangzott el – vagy ha el is hangzott, eltűnt a média hangzavarában – arról, hogy az elmúlt öt esztendőben mi minden valósult meg az uniótól kapott támogatásokból. Az a „fogd a pénzt és fuss” stílusa, amikor mindenféle gonosznak elmondjuk azt, aki egyébként kisegít bennünket a szarból. (Bocsánat az alpári kifejezésért, de nincs jobb!)

Lesz még itt nagy sírás-rívás, ha az unió egyszer csak megelégeli mindazt a packázást, amit a mai kormányzat művel (uniós szabályok felrúgása, a támogatási pénzek elosztása és elszámolása stb.). A pénzcsapok eldugulnak, és nem lesz, aki jótékonyan tömködné majd a költségvetés egyre táguló lyukait. Jöhet majd az újbóli „harc Brüsszel ellen”, és a keleti nyitás. Csak valahogy azt felejtjük el, hogy a „nagy keleti testvérnek” manapság – és valószínűen az elkövetkező két évben – a legkisebb gondja is nagyobb lesz annál, hogy törleszkedő kormányunknak érzékelhető segítséget adjon. Ugyanis ez nem fér bele stratégiai elképzeléseibe. Miattunk nem fog újabb konfrontációt vállalni sem az EU-val, sem a NATO-val.

Ceterum censeo OV esse delendum!

UTÁNLÖVÉS

Forrás: Internet

Az a képtelen helyzet és groteszk szituáció jutott eszembe, amikor megy a pasi (hölgy) az utcán, és a túloldalon meglátja élete – fél évszázaddal korábbi – nagy szerelmét. Nem rohan át a másik oldalra, hiszen akkori érzelmeinek alanya – és önnön maga is – alaposan megváltozott. Az eltelt idő szinte idegenné tette azt a másikat, ma már semmi köze hozzá — csak egy emlék.

Hasonló a helyzet Biszku Bélával is, akit a bíróság első fokon öt és félév börtönre ítélt. Az indoklás nagyon érdekes volt, mert emberiség ellenes büntettek elkövetésével vádolták, és a genfi konvenciók egyik fejezetét használták fel indokként. Mert belügyminiszterként felelős volt a sortüzekért. Nem kívánom kritizálni a bíróságot, meghozta a verdiktet.

Azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ennek a pernek van valamiféle – nem is titkolt – politikai felhangja. Ez pedig a múlt megváltoztatásának, a nemzeti emlékezet átalakításának szándéka. Ez az Orbán-kormányzat regnálása alatt végig követhető szándék. Az első kormányzati ciklusuk alatt a Terror Háza megnyitásával megtették az első lépést, hogy összemossák a fasiszta és a kommunista terrort.

A terror az terror, kétségtelen, hogy a hatalomgyakorlás legszélsőségesebb módja. Semmi köze a demokráciához és a jogállamhoz. De azért abban kétségtelenül különbséget kell tenni, hogy a terror (mint a hatalomgyakorlás módszere) mekkora társadalmi csoportot sújt. (Lásd: proletárdiktatúra.)

Visszatérve Biszku Bélára:

A mai hatalom láthatóan arra törekszik, hogy ezzel az ítélettel is alátámassza azt a nézetét, hogy egyedüliként most zárta le a rendszerváltás folyamatát. Negyed századdal a tényleges rendszerváltás után.

Biszku Béla 1957. március 1-től volt belügyminiszter. Addig a fegyveres erőket és a karhatalmistákat nem ő, hanem Münnich Ferenc irányította, mint a fegyveres erők minisztere. 

Az operatív feladatokat a 3. hadtest parancsnoka, Uszta Gyula vezérőrnagy látta el. Ez utóbbi szervezi meg a Magyar Néphadsereg tisztjeinek összehívását és az elhíresült tiszti nyilatkozat aláirattatását. (Az a hivatásos, aki nem írta alá az ominózus nyilatkozatot, azt azonnali hatállyal eltávolították a hadseregből.) A Nyilatkozatot aláíró tisztekből és tiszthelyettesekből szervezték meg 1956. november 15-e után az úgynevezett „karhatalmi zászlóaljakat”. Ezek az alegységek aztán a szovjet alakulatokkal hajtották végre a „rendcsinálást”.

Münnich Ferenc Forrás: Internet

Biszku Béla 1957. november 11-én részt vett az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága ülésén, ahol a tanácskozás témája a forradalmat előidéző okok voltak, továbbá az MSZMP további céljai, programja. Ezen az ülésen Biszkunak egyetlen mondata foglalkozik a rendőrséggel: „…Van egy javaslatom: meg kellene kezdenie a kormánynak a fegyveres szerveknek, a politikai rendőrségnek a felállítását.” Ez az inkriminált mondat egyben jelzi azt is, hogy még csak javaslat formájában, és feltételes módban beszélt. Erről akkor még döntés nem született. Nem is Biszku kompetenciája volt ez.
Münnich pedig ugyanezen az ülésen a következőket mondja: „…Az a feladat jutott osztályrészemül, hogy az új kormánynak hadsereget teremtsek. Ezen az úton megindultunk.Most már rendelkezünk valamennyi fegyveres erővel. És mi azt akarjuk, hogy ez a fegyveres erő megbízható legyen és mellettünk álljon, olyan politikát kell folytatni, amelyet a nép elfogad és támogat és megszilárdítja a hadsereget is.”

Az tényszerűen igaz, hogy például a Nyugati Pályaudvar előtti (Marx tér) sortűz idején (1956. december 6-án) Biszku Béla nem adhatott parancsot senkinek. Egyrészt mert még nem volt belügyminiszter, másrészt mert a parancsadás jogát mások (Münich és Uszta) gyakorolták.

Ha a jogászok kezdik értelmezni a történelmet, az sohasem vezet jóra. A történelmi események nem írhatók le paragrafusok sorozatával. És nem is értelmezhetők azzal.

Negyedszázaddal a rendszerváltás után és 58 évvel a forradalom után utánlövésnek hat az agg volt szocialista vezető elleni eljárás. Antall József szavai rémlenek fel: „tetszettek volna forradalmat csinálni!”, mert így ez az eljárás, lehet, hogy jogszerű, de mindenképpen gusztustalan. Nem segíti sem a múlt tényszerű feldolgozását, nem ad igazán elégtételt az egykori áldozatok emlékének és hozzátartozóinak. Nem szolgálja a szembenézést saját múltunkkal.

Ceterum censeo OV esse delendum!

„MEGTANULTUK MI MÁR EZT A HARCOT”

„…megtanultuk mi már ezt a harcot,

Jelszavunk: győzelem vagy halál…”

Jutott eszembe tegnap a beiktatási ceremónián elhangzott beszédek okán. A régi mozgalmi dalt talán elő lehetne venni a spájzból, mint ahogyan a Kossuth-nótát is. Egyre megy!

A lényeg a tömegek szuggesztív megvezetése. De tényleg!

Forrás: Internet - népszava.hu

Ha valaki nem beájult, félig eksztatikus állapotban hallgatta Semjén Zsolt beszédét, hanem egy kicsit is nyílt aggyal, akkor nem is tudta eldönteni, hogy sírjon vagy röhögjön! A KDNP elnöke elmondta az egybegyűlteknek, hogy bizony a magyar története folyamán sokszor kerül két  pogány közé, például  a labanc és a török közé.

Na, itt álljunk meg egy pillanatra! A labanc (Rákóczi-szabadságharc  – 1703-1711) az Osztrák Császárság, a Habsburg abszolutizmus képviselőinek népies megnevezése.  A Habsburg birodalomról pedig mindent lehet állítani, csak azt nem, hogy pogány!  I. Lipót ebben az időben magyar király és német-római császár. Mélyen katolikus.  (Száz évvel később az oszták császárság alapítója a Szent szövetségnek – 1815.)

Minden tehát, csak nem pogány.

Más pogányok (Török Birodalom – a Porta) pedig már nem fenyegették az országot, hiszen a karlócai békével gyakorlatilag megszűnt Magyarország muszlim megszállása.

Miről beszél tehát Semjén Zsolt?

Forrás: Internet - magyarhírlap.hu

Nem is érdekes. A lényeg ugyanis az, hogy kidomborítsuk önnön nagyságunkat még azon az áron is, hogy átírjuk saját történelmünket, olyan tulajdonságokat képzelünk magunknak, amelyekkel soha nem is rendelkeztünk.

A tömeg pedig lelkesen tapsol a pódiumról elhangzó sületlenségeknek. Hiába minden, gondolkodni, megérteni rest.

Az így leszedált hallgatóság – meg kell jegyezni: nagyon szép számú, több tízezres tömeg – pedig itta az újra választott miniszterelnök szavait, aki újra „harcba hívta” híveit. Persze érthető az „ébresztő!”, a felhívás, hiszen újra urnák elé kell terelni az embereket, hogy „tiszteletet” lehessen kiharcolni a magyarnak.

Forrás: Internet - hirado.hu

Arról persze újfent nem esik szó, hogy Magyarországnak nem kell „kiharcolnia” a tiszteletet, hiszen azt megkapja szövetségeseitől és európai partnereitől. A néha elhangzó kritikák nem a magyaroknak („magyar embereknek” – mint új politikai szlogennek) szólnak, hanem kizárólag a kormányzatnak, a hatalomgyakorlás (parlament) módszereinek és antidemokratikus voltának (Lásd: törvények, az Alaptörvénytől a Választási törvényen át a Civil törvényig, az Alkotmánybíróság korlátozásáról nem is beszélve, és még számos jogszabályt sorolhatnánk.).

Mindez úgy látszik, nem nagyon befolyásolja a kormánypárt támogatóit. Hiszen minden rendben van. Az ország egyharmada minden további nélkül rákényszerítheti akaratát az egész közösségre. Pusztán azért, mert a véleménynyilvánítás körülményeit úgy szabályozza, hogy e csekély eredmény mellett is kétharmados többséget szerezhessen a törvényhozásban.

De sebaj! Azt már tudjuk, hogy az előző négy év folytatása következik. Márpedig ha ez így van, akkor bizony egyre többen járnak majd rosszul. Nem igazán tűnik hitelesnek az a jövőkép, amit Orbán Viktor felvázolt előbb citált beszédében. Hogy miért is nem? Mert ellene megy minden – bennünket körülvevő – folyamatnak és ténynek.

Az elkövetkező négy év – és benne a folytatandónak elhatározott keleti nyitás – még nagyon sok pénzébe, verejtékébe fog kerülni a magyar társadalomnak.

Ceterum censeo OV esse delendum!

CIVILNEK COKI!

Forrás: Internet

A kormányzati szándék szerint az Európai Unió tagországai ne adjanak mindenféle pénzeket a civil szervezeteknek, mert azok azt csak eltapsolják, ellenőrizhetetlenül használják fel. Lázár János felszólította a norvég felet, hogy az ismert „Norvég Alapból” ne finanszírozzanak mindenféle megbízhatatlan magyar alapítványokat.

Persze a norvégok – legyünk egészen pontosak: az unió keretein belül működő Norvég Alap továbbá Lichtenstein, Izland és Norvégia – sem voltak restek, és felfüggesztették a kifizetéseket. Ám ők nem az eddigi partnerek „megbízhatatlanságára” hivatkoztak, hanem arra, hogy a magyar kormány a támogatások kifizetéseit és monitorozását egy, a kormányhoz közel álló, állami tulajdonban levő nonprofit szervezethez csoportosította át.

Nem részletezem a dolgot, azt a hazai sajtó már elég részletesen megírta.

 A lényeg azonban tapintható. Az Orbán-kormány kezdetektől fogva arra törekedett, hogy a magyar civil szervezetek lehetőleg minél kevesebb borsot törjenek az orra alá. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében nem megengedhető független (kormánytól és a hatalomtól) szervezetek tevékenysége.

Mindent meg is tettek ennek érdekében. Módosították az európai szintű és elismert hazai civil törvényt, és arcátlanul kisajátították a nagy közalapok (amik autonóm módon működtek) NKA NCA anyagi forrásait. Szigorították a „közhasznúság” kritériumait, azaz ellehetetlenítették a döntő módon nonprofit alapon, önkéntes munkával működő egyesületeket és NGO-kat, mindezt törvényi szinten.

Korábbi írásomban részleteztem már mindezt, azonban úgy látszik a kormányzat nem találta elég hatékonynak az eddigi szabályozást, hiszen az uniós források továbbra is „ellenőrizhetetlenül” rendelkezésére álltak az elsősorban karitatív és szociális munkát végző szervezeteknek.

A cél pedig világos: minden társadalmi mozgás közvetlen ellenőrzése, amit nem tud ellenőrizni annak ellehetetlenítése. Tiltásról még nincs szó, mert az mégis, hogy venné ki magát az Unióban, ám azért tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy az önállóságot és a szabad akaratot és tevékenységet a lehető legnagyobb mértékben korlátozzuk!

A hatalom csak akkor lehet teljes, ha mindent ellenőrzés alatt tart. Ezt jobb helyeken diktatúrának hívják, amit oly szép szavakkal ítélt el Áder János a parlament nyitó ülésén.

Akkor most hogy is állunk?!

Ceterum censeo OV esse delendum!

SZIMBOLIKUS ÜGYEINK — VALÓBAN SZIMBOLIKUSAK?

Forrás: Internet

Azt mondta Magyarország elnöke: „…választás a rendszerváltást követő hetedik szabad választás volt. Hetedik, mégis az első. Önök ez első olyan képviselők, akiket a nemzet egésze választott meg. …És nem érdemes terméketlen vitákat folytatni arról sem, hogy a modern, 21. századi szabad Magyarország vállal-e bármiféle közösséget a múlt diktatórikus államberendezkedéseivel és azok embertelen és megbocsáthatatlan bűneivel, mert a válasz egyértelmű.

Nem vállal.

Mert az első 25 évben még természetes lehetett, ha sok időt felemésztett a múltról szóló viták lezárása.

De az az eredmény, amely április 6-án született, arra kell, hogy intsen mindenkit, hogy a magyar nemzet befejezettnek tekinti a rendszerváltás hosszúra nyúlt folyamatát.

A népakarat egyértelmű kinyilvánítása arra kell, hogy intse az itt ülő pártok képviselőit, hogy a szimbolikus ügyekben folytatott árnyékbokszolás sehová sem vezet.

A magyar polgárokat e helyett sokkal inkább az a kérdés érdekli, miként tehetjük jobbá közös életünket.”

Szép és nemes mondatok, nagyon jól hangzanak a parlament szónoki pulpitusáról. Azonban fejtsük meg ennek a szövegnek az értelmét is. Márpedig ez a mondanivaló kevéssé hangzik jól. 

Mert mit is mond Áder János (vagy az, a stáb, amelyik e beszédet összeállította)?

Az egyik mondanivalója az, hogy az ország és a benne lakó polgárok – kevesek. Kevesek ahhoz, hogy döntsenek (bárhogy is) országuk politikai dolgairól. E döntésekhez kell az egész nemzet. A nemzet – akit a politikai elit a nemzet fogalmába valónak tart – egy része pedig politikai határainkon túl él. Ez a felfogás szembe megy a modern európai felfogással, miszerint az ország a politikai nemzet, amely magában foglalja mindazokat, akik egy állam határain belül élnek. Ezt elválasztja az etnikai alapon megfogalmazott nemzettől. A FIDESZ és Áder János – és még nagyon sokan mások – szerint a nemzet etnikai meghatározottságú, „magyar”.

Most ne bocsátkozzunk abba a feneketlen vitába, hogy kit tekinthetünk magyarnak, azt, aki annak tartja magát, e nyelven beszél, e kultúrát tartja magáénak vagy valami más kritériumnak is eleget kell tennie.

A másik meggondolandó probléma az, hogy egy 21. századi nemzeti közösség miként viszonyuljon saját múltjához. Áder János szerint teljes elutasítással, felelősséget nem vállalva. És az erről való vita is felesleges árnyékboxolás.

Márpedig a dolog nem ilyen egyszerű.  „…török, tatár, román kavarog / e szívben, mely e múltnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!” – írta a költő 1936 júniusában. A feladat – amit azóta is csak elhessegetünk – a szembenézés.

Ezt elmulasztottuk az elmúlt negyedszázadban is. Nem beszéltük ki a huszadik századot. Nem néztünk szembe saját objektív történelmünkkel. Mindig is hajlamosak voltunk arra, hogy az írók alkotásaiban és a nép száján terjedő mesékben, legendákban találjuk meg önnön nagyszerűségeinket, és el is higgyük mindazt.

Ha valami pedig nem tetszett, mert kellemetlen volt, vagy éppen szégyellni való, arról simán nem beszéltünk. Tabunak számított. A huszadik század történetében mindig is megvoltak azok a témák, amelyekről „nem illett” említést tenni.

Trianontól a zsidótörvényeken át a Recskig és Kádár korszakáig igyekszünk elfelejteni a valóságot. Történészek vaskos könyveket jelentetnek meg, egyre jobban feltárva okokat és összefüggéseket, ám mindig akadnak olyanok, akik ezt elutasítják, pusztán azzal az érveléssel, hogy „a magyarok ilyet nem tehettek”.

Ideje lenne már kibeszélni saját elmúlt századunkat. Persze ez nem könnyű. Sokak fejében kellene megváltoztatni a gondolkodást, elfogadtatni a tényeket és a cáfolhatatlan valóságot.

Nem egyszerű dolog ez. A társadalom érzékeny. De van rá példa. Mégpedig nem is olyan messze. Németországnak – amelynek kétségtelenül mély polgári hagyományi voltak 1933 előtt – csaknem 20 esztendejébe került, míg fel tudta dolgozni a Hitler-korszak tucat esztendejének történéseit, annak felelősségét.

Forrás: Internet

Ezt kell elvégezni magunknak is. Szembenézni az ország mindenkori vezetőinek döntéseivel és azok következményeivel. Elemezni, hogy az akkori társadalom miként viselkedett, és miért oly módon. Mi volt a felelőssége a politikai eliteknek és a tömegeknek.

Naivitásnak tűnhet ez a kívánalom, ám nem az! Mi több: szükségszerűség. Mert ha nem tesszük meg, nem beszéljük ki, akkor annak súlyos következményei lesznek.

Néhány tünet már érzékelhető: Gaudi Nagy Tamás minapi alakítása a parlament előtt. A szélsőségek elszabadítása szégyellni való cselekedetekre késztethet embereket, aminek következményei súlyosabbak, mint a konkrét cselekedetre kiszabható jogi büntetés. Mert a köpködés nem csak gusztustalan, hanem az emberi és társadalmi kontroll leépülését mutatja, lebontja a civilizációt. És ha mindez még „szimbolikus támogatást” is kap a regnáló hatalomtól, akkor sötét jövőt építünk! Sokkal sötétebbet, mint amit Áder János elképzelni mer!

Márpedig ez megengedhetetlen!

Ceterum censeo OV esse delendum!