|
Forrás: Internet |
December elsején volt advent első vasárnapja. Ilyenkor illik
meggyújtani az első lila gyertyát, majd minden vasárnap egy újabbat, egészen
karácsonyig, amikor is mind a három lila és az egy rózsaszín gyertya is hirdeti:
eljött a világosság.
Nem hiszem, hogy ebben a hónapban politikai értelemben is
világosság lengi majd be a karácsony körüli időszakot. Sok okból nem hiszem.
A legfontosabb talán az, hogy az emberek sokasága ezekben a
napokban sokkal inkább foglalkozik azzal, hogy milyen legyen a családi
karácsony, mi legyen az ünnepi asztalon és mi legyen a fa alatt.
Persze az idei karácsony – dacára annak, hogy „hasít az
ország” –, valószínűleg szerényebb lesz, mint egy évvel ezelőtt. Már csak azért
is, mert a devizaadósok újra várhatják a banki értesítést törlesztő részleteik
emelkedéséről, hiszen a jegybank elnöke mindent megtesz annak érdekében, hogy
rontsa a forint egyéb vezető devizákhoz számított értékét.
Az elmúlt két hét ismét adott röhögésre és síráshoz közeli
állapotra alkalmat. Mit csináljon az átlagember, aki végiggondolja, hogy hazai
politikai elitünk miként adja elő az iszapbirkózás nemes játékát? Sírva röhög!
A NAV-botrány, ahol mindenki mindenkit le akar járatni, első
látásra komolynak tetszett, ám néhány nap alatt kiderült, hogy nem más, mint
vihar egy pohár vízben, hiszen a kommunikációt sikeresen térítették el a
legfőbb kérdésről: miért is kellett az adóhatóság szervezetét sietve
átalakítani a kormányváltást követően? Miért is esett áldozatul az egyik
leghatékonyabb felderítő apparátus ennek az átszervezésnek?
A kormánypárt sietve kijelenti, hogy nem lát politikai
felelősséget abban, ha az egyelőre vélt adócsalások megtörténtek? Hát már hogy
a fenébe ne lenne, ha megszünteti azt a szervezetet, amely képes ezt
felderíteni. Az adóhatóság szervezeti változásai ugyanis nem az ördögtől valók,
hanem a kormánytól.
Hasonló „sírvaröhög” eset az ellenzék oldalán a „se vele, se
nélküle” játék. Pedig ez legalább nagyjából érthető. A baloldal vezető pártja
jól taktikázik a saját szempontjából. Ha maga vezeti a kormányváltást sürgető
erőket, akkor mindenképpen nyertesen jön ki a játszmából. Ha megnyeri a jövő
évi választást, akkor azért, ha nem nyeri meg, mindenképpen bekerül a
parlamentbe, és részese marad a törvénykezésnek. Így az MSZP szempontjából a
dolog kényelmes. Az Együtt–PM-nek meg az lesz a sorsa, mint hajdan a
kisgazdáknak: eliminálják őket, beolvasztják a nagy egészbe.
A többi demokratikus erő meg nem számít! Nekik egyetlen
feladatuk van: szavazzanak a mostani összefogásra és élvezzék annak a „hasznát”,
hogy esetleg megdöntik a mostani kormányt.
Hallani (olvasni) olyan véleményeket is, amelyek szerint az
ellenzék komolyan nem is a mostani választásokra, sokkal inkább 2018-ra gyúr.
Ez a vélekedés két indok mentén értelmezhető:
A mai ellenzék belátja, hogy mindazt, amit a FIDESZ-többségű
parlament végzett, nem orvosolható négy esztendő alatt, különösen nem akkor, ha
nincs kétharmados ellenzéki győzelem. Az pedig nem lesz, erről jó előre
gondoskodtak a mai hatalom birtokosai, gondoljunk a sok kétharmados törvényre
az Alaptörvénytől a választási törvényig.
Ha az ellenzék győz, ám nem szerzi meg a kétharmadot, úgy
demokratikus csapdába esik. Ugyanis az alapvető, és a kormányzást közvetlenül
befolyásoló törvényeket nem lesz képes módosítani, így ellehetetlenül. Az
ugyanis „írva vagyon”, hogy ha egy kormány nem tudja elfogadtatni a költségvetést,
és azt nem szavazza meg az ellenzék, akkor bizony feloszlatható a parlament, és
új választásokat kell kiírni. Hasonló dilemmával küzdhet majd a kormányzat az
adójogszabályok módosításával is, ami szintén kétharmados törvény. És még
folytathatnánk a sort…
Ezeket a korlátozó törvényeket csak demokratikus úton
változtathatják meg, ám ha nincs kétharmad, úgy marad a csapdahelyzet: ha megváltoztatják
más eszközökkel (kevéssé demokratikus módon), úgy az akkori ellenzék jogosan
rohan majd mindenhová, hogy mennyire antidemokratikus a többség. Majd megint
előkerül az egyszer már bevált szlogen: „a haza nem lehet ellenzékben”, és ki
tudja, még milyen akciókkal hergelhetik a társadalmat. Rohanhatnak esetleg a ma még utált unióhoz is, hogy a hatalom mennyire antidemokratikus. Arról persze
nem esik majd szó, hogy ezt a helyzetet a FIDESZ hozta létre.
A 2018-ra „gyúrás” másik mozgatórugója az lehet, hogy a ma
még harcos ellenzéki politikusok is belátják: gyorsan és hatékonyan nem képesek
eltakarítani azt a gazdasági kárt, amit az elmúlt négy esztendő okozott. Választási
győzelmük esetén nem ígérhetnek gyors javulást. A választó pedig ténykedésüket
nagyon könnyen kudarcnak értékelheti, így végső soron elveszíthetik a bizalmat.
Lehet ma úgy taktikázni, hogy hagyják az Orbán-kormányzatot
újra nyerni. Abban bíznak, hogy olyan mértékben romlanak a hazai állapotok, amelyet
már nem lesz képes a vezér nacionalista-populista propagandával ellensúlyozni.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere pedig megalkotóinak fejére dől.
Ennek a verziónak az a nagy veszélye, hogy az egyre romló
közállapotok ellenőrizhetetlen folyamatokat indíthatnak meg a társadalomban. A
romló gazdasági körülmények – a propaganda ellenére a független elemzők nem sok
jót jósolnak a hazai gazdaságnak az elkövetkező évekre –, olyan elementáris
elégedetlenséget hozhat („Szívunk, mint a torkos borz”), ami elsöpörheti a
FIDESZ-t a politikai palettáról. Volt már erre példa, gondoljunk csak az
MDF-re.
A nagy kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy mi a jobb
megoldás? Kivárni míg a FIDESZ politikája végleg csődöt mond, és teljesen el
nem szegényíti a társadalom jelentős részét? Avagy: felvállalni a rendcsinálás,
a demokrácia visszaépítés, a gazdaság élénkítésének sziszifuszi munkáját?
Minden esetre, felelős döntés előtt áll az ellenzék. És ebben
a felelősségben nincs helye önös – politikai közösségi vagy egyéni –
taktikázásnak. Kevesebb, mint fél évvel a választások előtt az elégedetlen
állampolgár szeretne már világosan látni!
Ceterum
censeo OV esse delendum!