MAGYAR JÖVŐ?

Uborkaszezon — vagy mégsem?


A nyár tombolt még az elmúlt héten, és úgy voltam vele – mint annyi más honfitársam –, lazítottam kicsit. Nem néztem a blogom felé sem, nem törődtem a napi eseményekkel, ki akartam kapcsolódni.
Az ember tervez… tartja a közmondás. Ám ebben az esetben nem az Isten végez, hanem kormány és a fülkeforradalommal hatalomra jutott centrális politikai erő, és annak prominensei.
Szóval az elmúlt hét sűrű lett.
Van egy olyan érzésem, hogy a politika szándékosan használja ki a nyári napokat arra, hogy komoly, életünket a továbbiakban meghatározó döntéseket hozzon. Teszi mindezt arra számítva, hogy a magyar családok egy jelentős része elvonul üdülni, és nem igen foglalkozik politikával, törvényhozással, sokkal inkább azzal, hogy a rendelkezésére álló rövidke időt minél kellemesebben töltse el.
Az új munka törvénykönyve persze jogosan keltett felháborodást. A szakszervezetek – jó pestiesen mondva –, köpni-nyelni nem tudtak. Mint az elmúlt esztendőben már megszokhattuk, az a törvény is előzetes egyeztetés és társadalmi vita nélkül került elfogadásra.
Mire a jó polgárok visszajönnek megérdemelt szabadságukról, azzal szembesülhetnek, hogy már az a kicsinyke biztonságuk sincs meg a munkaadókkal szemben, amit még megőriztek, úgy, ahogy az elmúlt két évtizedben.
Mindez az új közmunka elképzelésekkel egyetemben nem szép jövőt feltételez.
Nem kívánok itt belemenni részletesen abba a vitába, ami az elmúlt hónapokban folyt a magyar társadalom átalakításának irányairól, a politikai berendezkedés átszabásának minőségéről. De azért egyre növekszik az aggodalom, hogy szilárdan haladunk egy Mussolini-féle társadalom felé, persze annak 21. századi speciális formája felé.

Mindezt erősíteni látszik a kormányfő tusványosi beszéde is.

Lássuk e beszéd lényegét, mondanivalóját. De ne feledkezzünk el arról sem, hogy az elhangzottakat értékeljük, értelmezzük. Mert a szavak egymásutánja adhat egy jól hangzó beszédet, amelyet lelkesen meg lehet tapsolni. A lényeg azonban a kimondott szavakban, a mondatok összefüggéseiben rejlik, amelyeket nem biztos, hogy jól értünk első hallásra.
„Ezen a szabadegyetemen mi rendszeresen a nemzet jövőjéről szoktunk közösen gondolkodni, ma sincs ez másképp. Én is ezt fogom tenni. A kérdés azonban az, hogy mi az a perspektíva, ahonnan rátekintünk a nemzetekre és azon belül a magyar nemzet jövőjére. Több lehetőség is adódik, amikor perspektívát akarunk választani. Az első – szűk, de kétség kívül létező – perspektíva az úgy írható le, hogy Magyarországon egy internacionalista kormány távozott, és egy nemzeti kormány érkezett. Egy másik lehetséges perspektíva úgy hangzik, hogy gazdasági válság ütött be a nyugati világban és most a kilábalási útvonalakat keressük.
Én nem ezeket a perspektívákat választom, hanem megpróbálok egy magasabb horizontot kijelölni, amely azon az állításon nyugszik, illetve abból rajzolódik ki, miszerint a világban korszakváltás történik. Az, amit tapasztalunk ma, minden híradás élén az erről szóló hírek állnak, miszerint a nyugati világot gazdasági válság rengeti meg, az én fölfogásom szerint ennek a korszakváltásnak a hullámai. Sőt, a magyar kétharmados forradalom is valójában ennek a világban zajló korszakváltásnak a következménye.”
A kedves olvasó bizonyára itt kezd gyanakodni. Valahogy írásban ezek a szavak másként hatnak, mint Tusnádfürdő zárónapján a kánikulai hallgatóság számára.

Továbbiakban nem írom le az egész beszédet, csak egy-egy kiragadott részletét. De hogy az olvasó megbizonyosodhasson arról, hogy nem torzítom az elhangzottakat, úgy a teljes beszédet megtalálja a FIDESZ honlapján és a Hír Televízió webhelyén.
A fenti idézettel az a problémám, hogy ha egy jelenséget vizsgálni akarunk, akkor nézőpontot választunk, nem perspektívát. A horizontot pedig nem lehet kijelölni, mert az adott, ahhoz a ponthoz tartozik, ahol állunk. Ha történetesen a hegy tetején, akkor széles, és onnan messze látunk, nagy a horizontunk, ha pedig egy gödör alján, akkor bizony meglehetősen szűk, és szinte minden takarva létezik a szemünk elől.
Az, hogy a világban korszakváltás folyik, nem újdonság. Ez – mondhatni – folyamatos az emberiség történelmében. Ezt nevezik másképpen fejlődésnek is. Ez a fejlődés lehet lassú, mint a lomha folyó, de megállíthatatlan, ám lehet robbanásszerű is, mint például az első ipari forradalom vagy az elektronika térhódítása.
A korszakok sorra követik egymást, megállíthatatlanul, mert az nem csak a nemzetektől, az egyénektől függ, hanem az időtől is. (Benne van a nevében: kor, bővebben: Magyar Értelmező Szótár 559. oldal. – Akadémiai Kiadó, Budapest, 2008.)
Orbán Viktor szerint tehát abból a szemszögből tekint az eseményekre – hazaiakra és nemzetköziekre egyaránt –, hogy mindezek a „korszakváltás” következményei. A FIDESZ kétharmadosnak mondott választási győzelme és a világon ma jelen levő pénzügyi, gazdasági válság is végső soron az időnek köszönhető.
Beszédében sorolta az elmúlt év eseményeit, úgy, mintha annak semmiféle előzménye ne lett volna. A világ gazdasági válsága nem a FIDESZ fülkeforradalmával kezdődött, és az nem is annak következménye. A válság első tünetei már jelentkeztek az Amerikai Egyesült Államokban korábbi cégcsődök képében. Jelentkezett abban, hogy a világ vezető hatalmai kölcsönösen eladósították egymást. De maga az adóság nem az eredendő ok, és nem az eredendő bűn. Orbán Viktor leegyszerűsítő mondataiban kétségtelenül ez tükröződik, ám ez nem igaz!
Mint ahogyan nem igaz az sem – bár a beszéd bevezetőjének hangsúlyos gondolata volt –, hogy a magyar nemzet az elmúlt száz év történetét természetellenes állapotban töltötte. Kétség kívül elemi megrázkódtatások érték a nemzetet, de ettől még nem került természetellenes állapotba. Átélte a trianoni sokkot – amit egyébként még azóta sem beszélt ki, nem nézett szembe annak kiváltó okaival –, majd a két háború közötti diktatúrát, a második világháborút, az azt követő újjáépítést és újabb diktatúrát. Magyarország társadalma mindeközben alkotott, dolgozott, gyarapította az országot, majd lerázta magáról a diktatúrát. Ezt egy természetellenes nép (ami tulajdonképpen nincs is, tehát e fogalmazás nem más, mint jól elhelyezett képzavar) képtelen lett volna megtenni. A természetellenesség indokát Orbán Viktor abban jelöli meg, hogy „semmi sem volt úgy, ahogy szerettük volna, semmi sem volt úgy, ahogy a mi fölfogásunk szerint természetes lett volna.”  (vö: Ha sárga lennék, és áramszedőm lenne, én lennék a villamos!) 
Sajátos történelemszemléletről tesz tanúbizonyságot a miniszterelnök akkor is, amikor a természetellenesnek kiáltja ki a szomszédos országokat is. Persze, minderről magánemberként lehetne ilyen véleménye, de felelős miniszterelnökként kicsit bornírtnak hat. Mindezt megtetézte az elmúlt húsz év elég sajátos értékelésével: „…Magyarország helyzete összességében kedvezően változott, az elmúlt húsz év azt jelentette a számunkra, hogy Magyarország eladósodott, nemzeti vagyonának nagy részét elvesztette, a demográfiai hanyatlás folytatódott, sőt gyorsult. A nemzet, mint eszmény, háttérbe szorult, illetve zsugorodni kezdett. …Ezért lényegében az az érzése alakult ki az embernek – az idősebbeknek immáron lassan száz éve, a fiatalabbaknak csak húsz-harminc éve –, hogy folyamatos hátrálásban vagyunk.”
…Fölfogásom szerint most véget érő régi világ helyén épülő új világban megváltozik-e majd a nemzet szerepe, eljön-e majd a nemzet ideje. Most nem csak a magyar nemzetről, hanem általában a világ nemzeteken keresztüli megértéséről, fölfogásáról és elrendezéséről beszélek.”

A jóléti társadalmak vége

A gazdaságokat át kell szervezni, erre csak az államnak van erre lehetősége. Csak hivatás és felelősségteljes állam vállalhatja ezt. Az állam szerepe megnő, amely mögött egy közösség áll. Ez a közösség egy nemzet. Helyes választ adtunk a korszakváltásra: egység és összefogás, azaz kétharmados forradalom.

Érdekes politikai gazdasági látószög. Abban igaza van, hogy az a fajta „jóléti társadalom”, amely az elmúlt fél évszázadban Európában felépült, nem tartható. De nem amiatt, ami miatt ő hiszi. Ennek az oka a globális munkamegosztásban keresendő. Röviden: a nemzetállamok keretei közül kiszabadult a tőke, a termelési kapacitások jelentős része elvándorolt a világ más tájára, így az addig „gazdag” államok ott maradtak a jövedelmekből származó bevételek nélkül. Az USA sem azért „adósodott el”, mert nemzeti fogyasztása oly mértékben nőtt, hanem azért, mert nemzetközi szerepvállalásai és a közelmúlt háborúi olyan összegeket emésztettek fel, amelyet nemzetgazdasága képtelen volt kitermelni.
Hasonló folyamat zajlott le kontinensünkön is. A nemzetközi munkamegosztás (globalizáció) eredményeként a termelési kapacitások koncentrálódtak, hatékonyak és olcsók lettek. Olcsóbbak, mintha azokat a nemzeti keretek között állőtanánk elő.
Kicsit bornírt úgy beállítani hazánk társadalmát, hogy azért kell a korszakváltás, mert az elmúlt húsz évben „valakik” eladósították az országot, és „valamiért” elvesztettük nemzeti javaink döntő többségét. Ennek kimondása a legpopulistább szlogen, amit a FIDESZ évek óta hangoztat. Csak az a baj vele, hogy velejéig igaztalan. Az ország eladósításában az egész ország részt vett. A politikai elitek azért, mert nem voltak képesek a rendszerváltás időszakában meghozni a megfelelő társadalom- és gazdaságpolitikai döntéseket. A társadalom pedig azért, mert kikényszerítette a politikai elitekből mindazokat az állami ellátásokat, amelyekre nem volt fedezet.
A nemzeti vagyon egy része pedig nem ment sehová, a mai napig is meg van. Csak éppen a kormányok által törvényekbe foglalt szabályzók (gazdaságpolitika) miatt nem lehet hatékonyan felhasználni azokat. Lásd mezőgazdaság strukturális átalakítása, kisgazdaságok stb., amelyek nem képesek versenyképes áron termelni. Ide tartozik még az ipari kapacitások tudatlan „privatizálása”, eladása, amely a rendszerváltás egyik legnagyobb hibája volt. Annak a téves felfogásnak volt köszönhető, amikor az akkori politikai elit azt hitte, hogy a külföldi befektető majd know-how-t hoz, fejleszt. Pedig nem akart mást, mint piacot szerezni! Lásd magyar cukoripar, ami ugyan nem volt a topon, de jutott belőle exportra is, és biztos megélhetést nyújtott a répatermelőknek is.
Erős állam kell, hangoztatta a miniszterelnök. Naná, ne szóljon bele a politikába (és a hatalomgyakorlásba) senki. Majd a kormány megmondja, hogy ki, mit dolgozzon, majd megmondja, mit termeljenek. Iparosítani kell, szól az ukáz. Mintha az ötvenes évek éledt volna fel. Hazánk, mint a vas és acél országa.
A magyarok harcolni akarnak. Nem elszenvedni, ami történik, nem kicsik akarnak lenni, akik alkalmazkodnak majd valahogy a túlélés jegyében… harcolni akarnak. Az adósság ellen, a munkanélküliség ellen, az államtól érdemtelenül származó jövedelmek ellen. — mondotta többek között hazánk miniszterelnöke.
Szerintem harcoljon az, akinek két anyja van! A magyarok nem harcolni akarnak, hanem normális módon élni. Normális munkát végezni, abból gyarapodni, nevelni gyerekeiket. A nemzeti konzultáció nevű bohózatból a fenti következtetést levonni meglehetős szűk látókörűségre utal.

Lehetne még elemezni a beszéd részeit, hiszen majd minden mondata „megérne egy misét”, de csak egy érdemel kiemelést, miszerint a nemzeti demokraták között a jövőben hatékonyabb együttműködés várható, mint az internacionalisták között.
Azaz Orbán Viktor jobban megérti magát egy hasonló diktátor hajlamú, és hasonló nacionalista, populista politikát folytató államfővel, mint az európai, demokratikus, soknemzetiségű együttműködésben érdekeltekkel.
Lám-lám, kibújik a szög a zsákból. De legalább most már tudjuk, hogy mit várhat a magyar társadalom, a jövőjét illetően.

VANNAK-E HAZAI VÁLASZOK A GLOBALITÁSRA?

Az elmúlt napokban nagyon sok rossz hír érkezett. A devizaadósok fuldokolnak a megnövekedett hitelekben. Egyre többen kerülhetnek a tönk szélére egyének, intézmények, önkormányzatok, egész országok. Elsősorban a gazdaság az, ami aggodalomra adhat okot. Európa – úgy látszik – komoly problémákkal küzd. A politika egyelőre nem találja a válaszokat. Elhalasztották az Európai Uniós csúcstalálkozót is.


Egy kicsit gondolkodjunk közösen e problémán, és azon, hogy miként érinti mindez hazánkat, hogyan befolyásolja – előre jelezhetően – a magyar gazdaságot és annak „messzelátó” terveit.
A Moody’s és a Standard & Poors leminősítéssel fenyegette meg az Egyesült Államokat, ami nem fordult elő az elmúlt negyed században. Az okok között sok mindent fel lehet sorolni. Az egyik legfontosabb, hogy a fejlett államok – és a kevéssé fejlettek is – költségvetésükben többet költenek, mint amennyit az állam különböző bevételeiből megteremt. Ezeket az összegeket az államok a pénzpiacokról szerzik be, különböző kölcsönökkel (államkötvény kibocsátás, hosszú lejáratú hitelek nemzetközi pénzügyi szervezetektől stb.).

Az érdekesség mindebben az, hogy ezeket az értékpapírokat általában a nagy „befektetői csoportok” vásárolják fel, amelyek mögött nemzeti és nemzetközi biztosítótársaságok és nyugdíjalapok állnak.
Azaz például az olasz államkötvényeket az európai alapok vásárolják fel, mert „biztos és értékálló” befektetésnek tekintik. A nyugdíjalapok így állandó hozamot képesek biztosítani tagjaiknak, ezzel alapozva meg a majdani nyugdíjkifizetéseket.

Mi okozza az államok „költekezését”?

A ’70-es évektől a ’90-es évek elejéig tartó fellendülés és az ebből származó állami bevételek biztosították – főleg az európai – országok számára, hogy addig nem tapasztalt „jóléti” kiadásokat vállaljanak fel, megteremtve ezzel az úgynevezett „jóléti államot”. A társadalmak pedig e két évtized alatt hozzászoktak ezekhez az állami juttatásokhoz.

A ’90-es évek elejétől azonban gyökeresen megváltoztak a globális gazdasági körülmények. Az ipari termelés fokozatosan kivonult Európából. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a termelés „igyekezett” közelebb kerülni a nyersanyagforrásokhoz, továbbá az, hogy ezekben a kevésbé fejlett térségekben a munkaerő nagyságrendekkel volt olcsóbb (olcsóbb ma is). Ehhez társult az elmúlt három évtized technológiai fejlődése, a termelés, fogyasztás átstrukturálódása, amely nem hagyta érintetlenül a társadalom rétegződését, felépítését sem.
A fejlett régiókra az lett a jellemző, hogy a termelés megújítása, az innováció és a társadalmi, egyéni igényeket kiszolgáló ágazatok maradtak helyben. A valóságos termelés – néhány üdítő kivételtől eltekintve, amelyeket, kis túlzással, kéz és lábujjainkon össze tudunk számlálni – elhagyta a fejlettek régióját és a feltörekvő térségekbe települt. (Így vált India például a globális acélipar megkerülhetetlen szereplőjévé, ezt tapasztaljuk a gépgyártásban, ahol Kína uralma lassan, de megfékezhetetlenül növekszik.)
Az Amerikai Egyesült Államoknak is szembe kell néznie azzal, hogy kolosszális méretű államadósságának meghatározó hányadát Kína fedezi.

A gazdaság tulajdonképpen „kivonult” a nemzeti keretek közül, magára hagyva az államot. Az államok finanszírozását átvették a pénzügyi befektetők. Mondhatnánk, hogy mindez a tőke „jellemzőiből” fakad, a dolog mégsem ilyen egyszerű. Mára eljutottunk oda ugyanis, hogy a tőke maga is társadalmasodott bizonyos mértékben. Ezt legjobban az egészség és nyugdíjbiztosító intézetek, társaságok jelenléte mutatja a pénzügyi piacom. Az e társaságok által alapított befektetési alapok a világban forgó tőke jelentős részét mozgatják. Azért nem birtokolják e tőkét, mert az tulajdonképpen a járulékfizetők és a biztosítottak tulajdona. Az alapok ezt a vagyont „csak” kezelik, aszerint, hogy a tulajdonosok milyen megbízást adnak, milyen hozamot várnak el.

És itt jutunk el a minden mindennel összefügg jelenségéhez.

Az európai társadalmak az elmúlt fél évszázadban hozzászoktak egy jelentős jóléthez. A folyamatosan – néha ugyan hullámzó intenzitású – növekvő állami szerepvállalással. Ezeket a társadalmak állandónak tekintik – részben joggal büszkék is rá, és ki is követelik –, ám nem képesek olyan gyorsasággal szembe nézni a változásokkal, mint ahogyan azok bekövetkeztek(nek).
Így ma Európában előállhat a helyzet, hogy vannak olyan államok, amelyek nem képesek csökkenő forrásaikból fenntartani a korábbi időszakok állami vállalásait. (Nem képesek a korábbi nagyszámú állami alkalmazottat fizetni, nem képesek bizonyos szociális juttatásokat biztosítani, nem képesek nagy ellátórendszereket fenntartani.)

A társadalom pedig – mert eddig mindig számíthatott ezekre – nem nagyon képes elviselni, hogy eddigi „járandóságai” semmivé legyenek.
Az államok – kormányok – a végsőkig igyekeztek fenntartani e rendszereket, hogy elkerüljék a politikai problémákat, elégedetlenséget, tüntetéseket. Ezért egyre több hitelt vettek fel, amelynek nagysága mára elérte a kritikus pontot. Mindez különösen nagy gondot jelent azokban az országokban, ahol a közös európai pénz van forgalomban. Mert ha egy állam nem képes visszafizetni a hiteleit, úgy a többi – valutauniós – országnak kell előteremtenie azokat az összegeket, amivel képesek kihúzni a másikat a slamasztikából. Ennek is vannak azonban határai. Az adóság problémával nem küzdő valutauniós országok ezeket az összegeket csak saját adófizetőitől (vállalkozásaitól, polgáraitól stb.) tudja elvonni. Így szembe kell néznie azok politikai rosszallásával. Joggal vetődik fel például egy német vagy brit állampolgárban, hogy miért finanszírozza ő a görögöket vagy az íreket, amikor éppen csak elkerüli saját hazája is az adósságválságot.
Hasonlóan gondolkodnak a már említett befektetési alapok is. Olyan pénzügyi lehetőségek felé fordulnak, amely jelen helyzetben is „biztosnak látszik”. Így kivonják a pénzüket az államok finanszírozásából, és egy másik valutába fektetik — napjainkban a svájci frankba. Ez persze azzal ját, hogy a két meghatározó deviza egymáshoz viszonyított aránya jelentősen megváltozik.
A befektetők által vásárolt pénz felértékelődik a másik kárára.

Magyarország kimarad?

Sajnos úgy néz ki, hogy mindebből hazánk sem marad ki. Nem igazán jelentene védelmet az sem, ha a valutaunió tagjai lennénk. Látni kell, hogy a probléma sokkal összetettebb annál, semmint hogy azt „nemzeti keretek között” orvosolhatnánk. Magyarország nyitott gazdaság. Boldogulása elsősorban azoktól az – európai – országoktól függ, amelyek termékeinket „felveszik, amelyekhez különböző gazdasági csatornákon csatlakozunk. Ezek között az első a német gazdaság (Opel, Audi, Mercedes, Bosch stb.). Ha az euró övezetben financiális problémák keletkeznek, úgy az közvetlenül érinti a magyar gazdaságot. Ha partnereinknél recesszió van, úgy törvényszerűen az lesz a magyar gazdaságban is. Ha változik az euró árfolyama a forinthoz képest az kettős hatást vált ki: ha erősödik a nemzeti valutánk, akkor nehéz helyzetbe kerülnek az exportálók, hiszen egységnyi euróért kevesebb értéket kapnak. Az átlagpolgár pedig örül, hiszen egységnyi euró kevesebb pénzébe kerül, olcsóbb a nyaralás és minden euróért vásárolt jószág.
Ha gyengül a nemzeti valuta úgy a fenti trend éppen a fordítottja lesz: növelhető az export, és többet kell fizetni a fogyasztásért.

A kormány tervei és a jövő

Az úgynevezett „Széll Kálmán terv” azzal számol, hogy kis hazánk nemzeti össztermékét évente négy százalék körüli értéken képes növelni. Ehhez – szerintük – hozzájárul az is, hogy Kínával építenek ki gazdasági kapcsolatokat.

Nagyon jól hangzik, ám mi a számítható valóság, mit mutatnak a trendek?

A nemzetközi gazdasági tanácskozások és az elemzők véleménye szerint Európa gazdasági növekedése – a legpozitívabb mutatókat alapul véve – az elkövetkező öt esztendőben nem haladja meg a 2-3 százalékot. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha minden jól megy, akkor hazánk maximum 3 százalékkal gyarapodhat. Ez már eleve csökkent teljesítmény a tervezettekhez képest.

Így nem valószínű, hogy a négy százalékos gyarapodáshoz mért kiadási tervek valóra válhatnak. Lefordítva: nem létesülnek munkahelyek, nem jelenik meg a büdzsében az az adóbevétel, amivel számoltak. Így nem lesznek meg a különböző kiadások fedezetei. Még akkor sem, ha ezeket a kiadásokat napjainkban egyre lejjebb faragják. Nem csökkenthető az állami adósság sem arra mértékre, amelyet a kormány „alaptörvénybe” foglalt.
Nem segít ezen az sem, hogy hosszú távú – lehetséges, hogy igen pozitív – gazdasági együttműködést hirdet a kormány Kínával. Ugyanis Kínának Magyarország csak egy valamire kell: ugródeszkának az unió piacaira. Ne ámítsuk magunkat. A hazai kevesebb, mint kilencmilliós piac Kína számára semmi. Sanghaiban többen laknak, mint nálunk az egész országban.
Lehetségesek, természetesen, kínai logisztikai beruházások. De ne feledkezzünk el arról, hogy a kínaiak már a legfejlettebb technológiával dolgoznak. Azaz: ezek a beruházások nem fognak tömegével „munkalehetőséget” biztosítani a magyar polgároknak. Néhány száz, esetleg néhány ezer munkahely megvalósul. De ezek bevételei a magyar költségvetés egészét tekintve elenyészőek. Mint ahogy elenyészőek lehetnek az ebből származó állami bevételek is.

Nem jelent áttörést e gazdasági tervben az sem, hogy „munkára fogják” a lakosságot. Nincs kimunkálva, hogy milyen munkára, milyen hatékonysággal, milyen termék előállítására. A közmunkáról szóló kabarét ne említsük, mert az nem állít elő semmilyen – a közösség számára meghatározó – értéket, így nem is több egy otromba blöffnél.
Azt láthatjuk a tervből – már aki elég mazochista hozzá, hogy elolvassa –, nincs konkrét, összefüggő terv a magyar gazdaság problémáinak kezelésére. Erről legutóbb is tanúbizonyságot adtak, amikor nyilvánosságra került az „energia stratégia”.

Mindez két dolgot mutat:

A kormány nem képes felmérni a világban és Európában zajló folyamatokat, és képtelen azt saját napi gazdaságpolitikájába beépíteni.
Nincs a kormány gazdaságpolitikusainak elképzelése – az elkövetkező egy-két évtizedet tekintve – arról, hogy a magyar gazdaság sajátosságait miként kellene átalakítani annak érdekében, hogy a eleget tegyen a változó körülmények kihívásainak. (Csak egy példa: a magyar agrárium átalakítása – pontosan a benne dolgozók érdekében – elkerülhetetlen. Az átalakuló uniós agrárpolitika kiköveteli az átalakítást. A mai széttagolt, kis és közepes gazdaságokon alapuló, rendszer drága, nem elég hatékony. Így nem veheti fel a versenyt egyetlen uniós vagy unión kívüli vetélytársával sem. Olyan agrárgazdasági ösztönzőket kell bevezetni, amely a gazdákat az összefogásra, a források közös kihasználására, a hatékony feldolgozásra és értékesítésre szorítja. Ennek azonban nyoma sincs.

Mindent összevetve az látszik, hogy a küszöbön álló euróválság hazánkat igen kínosan fogja érinteni. A kormány látszólag semmit sem tesz annak érdekében, hogy a kedvezőtlen hatásokat akárcsak mérsékelje.
Nem szép jövő elé nézünk

KÖZPONTI „SZÁJFÉKEK” — KOLOMP ÉS A BIRKÁK

Benda László visszanéz

Felkavarta a magyar közéletet – már akit egyáltalán megérintett a „servum pecus”-ból – a köztelevíziónál és a rádiónál folyó elbocsátások. Számos publicista a mérsékelt konzervatívoktól az Amerikai Népszaváig ítélte el az eljárást, egyértelműen politikai szándékokkal indokolva azt.

Próbáljuk ezt a témát körbejárni – csak egy kicsit – anélkül, hogy elkapna bennünket a gépszíj, és átesnénk a ló túlsó oldalára. Mi válthatta ki ez az intézkedéssorozatot?

Mi a cél, és mi az elérendő kívánalom?

Az kétségtelen tény, hogy a kommunikáció sokba kerül. Tény az is, hogy a mindenkori hatalom egyik legfontosabb törekvése, hogy politikáját minél könnyebben, ellenállás nélkül juttathassa el a tömegekhez, befolyásolva ezzel a közhangulatot.

A hatalom tulajdonságai közé tartozik az is, hogy nem tűri sem az ellenőrzést, sem a kritikát. A demokratikus államok éppen ezért vezették be az ellensúlyok rendszerét, amelyek sorában a nyilvánosság és a sajtó nem intézményi – mint a független bíróságok, Alkotmánybíróság, jogrend – ellenőrzést végez, hanem a társadalmi ellenőrzés legerősebb fóruma.
A hatalomnak tehát elemi érdeke, hogy ezt az ellenőrző – és „beleszóló” – funkciót kiiktassa. Ezt csak abban az esetben képes megvalósítani, ha ehhez megfelelő „felhatalmazással” rendelkezik. Ha a felhatalmazás majdnem korlátlan, jelen esetben (választási matematikailag) kétharmados, akkor a beépített fékek rendszere nem működik.
A sajtó és a nyilvánosság azonban még mindig ott áll a politikai hatalmat gyakorlók és a „hívő” társadalom között. Mintegy objektív képet mutatva a folyamatokról és az eseményekről. Ez óhatatlanul erodálja a hatalom kommunikációját, hiszen megjelenik egy másfajta vélemény, egy másfajta értékelés (értékrend). Ez pedig a teljes hatalomra és a társadalom teljes ellenőrzésére törekvő politika számára elfogadhatatlan.
Így a hatalom számára egyetlen lehetőség marad, maga alá gyűrni azokat a formális intézményeket, amelyek befolyásolhatják a társadalom véleményét. Ilyenek a közszolgálati kommunikációs eszközök: televíziók, rádió és az újságok. Úgy kell ezeket „átalakítani”, hogy lehetőleg ne jelenhessen meg bennük semmiféle, a hatalom számára nem kedves, állásfoglalás.
Ennek pedig egyetlen módja van: át kell alakítani az intézményeket, meg kell szüntetni az „önjáró”, saját értékrenddel rendelkező műhelyeket. Helyettük létre kell hozni egy olyan kommunikációs rendet, amelyben csak a lojalitás jelenik meg. Aki nem áll be a sorba, azt el kell távolítani. De az a legjobb, ha eltávolítok mindenkit, akiről feltételezem, hogy más gondolatai is lehetnek, mint amit megkövetel a hatalom.

Kérem tudomásul venni, hogy hatalom nélkül nem lehet...

Ehhez az akcióhoz nem is kell más, mint néhány, a hatalomnak elkötelezett „troll”, akik elvégzik a piszkos munkát. Ettől kezdve a társadalom tájékoztatása a hatalom szája íze szerinti.
Az elbocsátott, eltávolított, kirúgott – nem kívánt rész törlendő – alkotók egyszeriben „szájzárat” kapnak, mert nincs fórum, lehetőség, ahol megjelenjenek.
A hatalom zseniálisan fosztja meg ezeket az embereket mindentől. Elsősorban az alkotástól, másodsorban az egzisztenciájuktól. (Minden téren és az állami élet összes területén ezt teszi.)

A társadalom felelőssége

Felvetődik a kérdés, hogy miért hagyja ezt a mai – húsz éve a demokráciához szokott – társadalom. A válasz egyszerű is, meg bonyolult is. A lakosság döntő többségét személyesen nem érintik ezek az intézkedések. Mivel a televízióért eddig sem fizetett, még az sem érinti – nem tudatosul benne –, hogy mindez az ő pénzén történik. (Pedig igen!). Ez a tömeg abban szocializálódott – és ez még a régi társadalmi rendszer „hozadéka” –, hogy ami a televízióban megjelenik, az úgy van. Az az igazság. Azt nem szokás megkérdőjelezni. A magyar lakosság 65 százaléka információit elsősorban a köztelevízióból szerzi. Nagyon kevés még azok száma – bár egyre többen vannak –, akik napi információikat független forrásból szerzik meg. Nem általános – talán csak a városi környezetben –, hogy egyes híreknek, eseményeknek tömegek néznének utána az interneten, más hazai vagy külföldi forrásokban.

Ez a helyzet kedvez a hatalomnak, hiszen célja a társadalom totális befolyásolása. Ennek pedig egyik módja az, hogy információhiányban vagy egyoldalú tájékoztatásban részesíti az ország jelentős részét.
A maradék 35 százalék – a tájékozottabbak – persze kiabálnak, tiltakoznak. Mert átlátják az intézkedések célját. Azonban ez az üzenet pontosan azokhoz nem jut el, akiket a sötétségben, a tudatlanságban akarnak tartani. Akikre a hatalom – a maga egyoldalú kommunikációjával – hat és befolyásol. Aki e hatalom „gerincét” – már ha van gerince – alkotják, akiket szándékosan vezetett félre, hogy megszerezze támogatásukat.
Ezért van az, hogy „ötszáz bizony lángsírba ment…”, és ez különösebb felháborodást nem váltott ki a szavazók széles rétegeiben.


 A harmincöt százaléknak tehát még nehezebb a helyzete. Minden lehetőséget fel kell vállalnia annak érdekében, hogy felvilágosítsa ezt az országot arról, hogy újra átverték. Arról, hogy újra megfosztották valamitől, ami fontos. Még akkor is fontos, ha közvetlenül nem befolyásolja „Mari néni és Pista bácsi” életét. Ettől az intézkedéstől nem lesz könnyebb a Nógrádban vagy Szabolcsban élőknek. Nem lesz könnyebb a napi élet.
Sőt, nehezebb lesz! Mert a szellemi oxigént szívják el még jobban. És az így elkábított tömeg pedig arra fog menni, amerre a kolompot hallja. Márpedig a kolompot az Orbán-kormány rázza. Még a kis csengőket is elhallgatatta. A birkák meg mennek a hang után, még terelőkutya sem kell.

VÉGE AZ ELNÖKSÉGNEK

És nekünk is?

Lezárult egy időszak úgy az európai unióban, mind Magyarországon. Ilyen lehetősége hazánknak az elkövetkező két évtizedben nem lesz. Európai elnökségünk felemásra sikeredett. Sajnos több benne a negatív elem, mint a pozitív.
A magyar hivatásos diplomaták és az unió apparátusában dolgozó szakértőink kiváló munkát végeztek. Bizonyítja ezt az az elismerés, amelyet az Európai Parlament ki is fejezett július 5-i ülésén. Megköszönték azt a munkát, amelynek eredményeként lezárták Horvátország csatlakozási tárgyalásait, elfogadták az egész unióra érvényes roma stratégiát – amelynek az „aprómunkája” még csak most kezdődik – valamint megszületett az úgynevezett Duna-stratégia is. Ez utóbbi kevesebb és több is, mint a folyó menti országok együttműködése. Egy eddig nem próbált kooperációs lehetősége a fejlett és fejlődő régióknak.
Politikai értelemben azonban Magyarország elnöksége nem volt sikeres. A kormányzat nem volt képes kihasználni e státusból fakadó előnyöket. Ezt pedig egyértelműen annak az antrénak köszönheti, amellyel Strasbourgban fellépett.

A rapid törvénykezésre – amely szembemegy az európai közösség értékeivel – adott nemzetközi reakciók beárnyékolták már az elnökség első hónapját is. A médiatörvény körüli viták, és a kormányfő arra adott válaszai azt bizonyították az Európai parlament képviselőinek, hogy egy olyan politikussal állnak szemben, aki csak szavaiban és kijelentéseiben demokrata, ám politikájában az ellenkezőjét teszi annak, mint amit mond.
A helyzetet nem javította a FIDESZ hazai politikai tevékenysége sem. A törvények alkotásának módszerei és a „tavaszi alkotmányozás” sem azt mutatta az uniónak, hogy a kormány „teljes szívvel” az uniós elnökséggel törődik.

Persze nem maradt el a „retorzió” sem. Egyrészt rögtön bejelentette az EU, hogy az első félévre tervezett – Barack Obama jelenlétével hangsúlyozott – európai csúcstalálkozóra mégsem a magyar fővárosban kerül sor, hanem a következő soros elnökség honában, Lengyelországban. A kormányzat ezzel kapcsolatban is feszítette a húrt, mert az államfők részvételével összehívott tanácskozáson ugyan megjelent a Magyar Köztársaság elnöke, ám az amerikai elnökkel már nem találkozott, mert elkövette azt az udvariatlanságot, hogy elhagyta a helyszínt. Ezt nem menti az sem, hogy Rómába volt hivatalos, a Vatikánban rendezett Liszt Ferenc emlékére tartott koncertre, amelyen megjelent a pápa is.
Ez a külső – európai politikai – szemlélők számára azt az üzenetet hordozta, hogy a magyar politika számára fontosabb egy vatikáni protokoll-rendezvény, mint az euró-atlanti politikai együttműködés idei talán legfontosabb tanácskozása.

A politikai aránytévesztésnek aztán további következményei voltak. Így Orbán Viktort, mint az unió soros elnökségét ellátó ország miniszterelnökét nem hívták meg sem a legfontosabb gazdasági döntések alkalmából, sem a közel-keleti és észak-afrikai problémák megtárgyalására.
Ezt a diplomácia nyelvén finoman „elszigetelésnek” hívják. Amikor a nem kívánt szereplőt egész egyszerűen levegőnek nézik, nem létezőnek, nem fontosnak.
Persze a magyar kormányzat – elfeledkezve arról, hogy ugyan a magyar lakosság nagy része nem üti meg idegennyelv-tudásban az európai átlagot, ám mégis elég sokan beszélik kis hazánkban a világnyelveket, főleg a fiatalok –  mindezeket nem jelentette meg a hazai kommunikációban. Március 15-én és azután is a nacionalista szóhasználattal igazolta politikája helyességét. Csak azt nem vette észre, hogy ezzel még inkább lejáratja és elszigeteli magát.
Nem kell felsorolni e blogon belül mindazt, ami – így vagy úgy – kiverte a biztosítékot az európai politikában és gazdaságban. Mindannyiunk ismeri ezeket az eseményeket.
A probléma azonban itt maradt ránk. Ez világosan látszott a keddi parlamenti ülésen. És annak szavazásán. Idősebb EU-s tisztségviselők sem emlékeznek arra, hogy az EP elfogadott volna egy olyan határozatot, amely elmarasztal egy országot antidemokratikus törvényei miatt. Már pedig ez történt.
És ne vigasztaljon bennünket az, hogy ennek a határozatnak „nincsenek a magyar kormányra nézve kötelező következményei”. Mert nem jogi következményei vannak. Azt nagyon könnyen lehetne orvosolni: megváltoztatva az inkriminált törvényeket és az alkotmányt.
Ennek a döntésnek erkölcsi, politikai – és remélhetőleg nem súlyos – gazdasági vonzatai vannak/lesznek.

Hazánkat – pontosabban annak vezető politikai pártját és kormányát – elkönyvelik annak ami: egy autoriter féldiktatúrának. Azaz egy olyan politikai berendezkedésnek, amely nem felel meg azoknak az értékeknek, amelyek az Európai Uniót összetartják.
Erre újra, és újra felhívták a kormányfő figyelmét a keddi plenáris ülésen. Ám újra visszautasította a kritikákat, mondván senkitől sem tőri el, hogy beleszóljanak a törvénykezésbe, mert az a „mi ügyünk”.
Ez pedig súlyos! Mert ezek után a nem egészen megbízható és csak eltűrt tagállam és kormányzat kategóriájába kerülünk. Ez a besorolást pedig nem igazán szeretik a befektetők és a finanszírozók sem. Hogy manapság nem foglalkoznak többet a magyar gazdasági „húzásokkal”, azt annak köszönhetjük, hogy a közösségért valóban felelősséget viselő tagállamok Görögországgal és a többiekkel vannak elfoglalva. Mihelyt ez a feszültség enyhül, rögtön nagyobb figyelem terelődik majd erre az alig tízmilliós országra.
Orbán Viktor bizonyára tisztában van ezzel. Most kihasználja majd a lehetőséget arra, hogy – akár az uniós elvek és erkölcsök ellenében is – megerősítse hatalmát. Olyan törvényeket ver át, még ezekben a hónapokban, a mamelukként működő országgyűlésen, amelyek hosszú távra biztosíthatják kormányon maradását.
Ez pedig azt jelenti az elkötelezett magyar demokraták számára, hogy hosszú – nagyon hosszú – küzdelemre kell készülniük.
De egy vigasztalhatja e tömeget: Az európai közvélemény – az EP többsége – mellette áll, segíti küzdelmét egy antidemokratikus kormány és annak uralma ellen.