NEVEK, ARCOK, HELYEK… — IDENTITÁS PROBLÉMA?

Horváth Charlie dala – a Skandináv éjszakák – jutott eszembe az elmúlt napok névváltoztatási hullámáról megjelenő hírekről. Lehet azt is kéredezni, hogy a „múltat végképp eltörölni…” kell?

A valóságban is? Jó-e az nekünk, ha generációk által megszokott elnevezések, emblematikus alkotások tűnnek el közvetlen környezetünkből, megszokott helyükről?

Rómában jártamban, a sok szépség láttán az jutott eszembe, hogy milyen gazdagok a római polgárok. Meg az, hogy milyen okosak. Sétál az ember az Colosseumban, a Forum Romanum megmaradt oszlopai között.

Felnéz a régi házakra, bedobál néhány eurocentet a Trevi-kútba. Elámul a Viktor Emmanuel emlékmű monumentalitásán a Piazza Venezián. Megérti az őröket, akik elzavarják az emlékmű lépcsőjén – az ismeretlen katona sírja, a haza oltára – falatozó turistákat, mert mégsem illik ott ebédelni. Sétál az ember a szokásos útvonalon: a Colosseumtól a Spanyol lépcsőig.

Jobbra-balra kitérve rácsodálkozik több száz év felhalmozott kincseire. Közben az jár az eszében – ha ismeri Itália történelmét –, hogy elég „huzatos” volt ez a hely. Uralkodók jöttek-mentek, változott a hatalmak „befolyási övezete” — ám Róma örök. A Város maradt olyannak, ahol a különböző korok harmonikusan megférnek egymás mellett. Még akkor is, ha politikailag gyökeresen eltértek egymástól. Soha senkinek, egyetlen éppen aktuálisan hatalmon levő erőnek sem jutott eszébe, hogy felszántsa a Forumot, ledöntse Traianus oszlopát vagy megcsonkítsa a szobrokat.

Azok ugyanis Róma – és így lakossága, polgárai – részei. Tükrözik mindazt a múltat, amelyet a város megélt kr.e. 753. évi alapítása óta, amelynek legendáját Líviustól tudjuk. Igaz ugyan hogy említett történetírónk Krisztus kortársa volt, és csaknem nyolc évszázaddal korábbi eseményeket foglalt írásba, de fogadjuk el tőle a történetet úgy, ahogyan azt megírta.

Az idén 2754 éves város történetéhez hasonlítani Budapest múltját, enyhén szólva is, nagyképűség lenne.

Az azonban valós, hogy fővárosunk története során bizony sok értéket halmozott fel közterein. Sajátos módon a város története sem a két legnagyobb rész Pest és Buda egyesítésével (1873) vette kezdetét. A hely már az ókortól lakott volt (Lásd: Aquincum, Óbudai -sziget). Anonímus szerint már Árpád is Budavárát választotta szállásul. Ide kötődik Gellért püspök legendája, akinek sírja és földi maradványai Muranóban nyugszanak.

Török dúlta Budát és Pestet, majd 1541-től 140 éven át (1686-ig) a muzulmán uralom nyomta bélyegét a városra. (Ekkor sajátítottuk el a fürdőkultúrát – Rácz-, Király- Rudas-fürdők) A háború azonban sokakat menekülésre késztetett. A két város lakossága a 18. században is csak 20-24 ezer főre volt tehető.

A reform korban indult a város erőteljes fejlődésnek. 1830-ra a lakosság megötszöröződött, akkori adatok szerint 150 ezer körül volt. Egy évtized elteltével a Buda és Pest egyértelműen az ország fővárosának számított. 1846-ban nyitották meg az első gőzvasutat Vác és Pest között, ekkor kezdődtek a nagyarányú – ma úgy mondanánk – infrastrukturális beruházások: a csatornázás és az utak burkolása.

Az igazi városiasodás és a polgárosodás a kiegyezés után indult meg. Ennek eredménye a mai városszerkezet is. 1872-es országgyűlési határozat – a három város egyesítéséről – értelmében 1873 január elsejével Buda, Óbuda és Pest új neve Budapest lett.

De nem célom Budapest történetének részletezése. Sok szép klasszicista épület, szobor, emlékmű épült azóta. Ez mind-mind része a városnak. Az Andrássy út hiába lett az ötvenes években Népköztársaság útja, nagyszüleinknek csak Andrássy maradt, mint ahogy a fiatalabb nemzedékek is nehezen álltak át a „Népköszi-ről” újra az eredeti névre. Hasonló sorsot élt meg az Oktogon is.

Sorolhatnánk hosszan a nevet váltó és „visszaszerző” köztereket, utcákat. Hasonló sorsot éltek meg szobraink is. 1945 után számos – adott esetben nem csak politikai tartalmat sugalló – szobrot, emlékművet távolítottak el, mondván nem felel meg a népi hatalom értékrendjének. Egyik nem jelentős, de komikus esetnek magam is tanúja voltam kisgyermek koromban. A Klotild palota előtt állott Pázmány Péter szobra. Ezt az ötvenes évek közepén helyezték át mostani helyére a Horváth Mihály térre, a József telefonközpont elé. Elég dilettáns módon fogtak a szobor áthelyezéséhez, hiszen egy kis teljesítményű autódaruval akarták megemelni a márvány monstrumot. Mindennek az lett az eredménye, hogy nem a szobor emelkedett meg, hanem a daru eleje. Persze leküzdötték az akadályt, hoztak egy nagyobbat és a szobor mégis lekerült régi talapzatáról.
A rendszerváltás óta is sok szobor kerül a mementó parkba, száműzve a közterekről, bekerítve, mintegy szellemi karanténba helyezve. Ezek legalább megmaradtak. Párián, kitaszíttatva, de mutatják városunk történelmének egy darabját, közel fél évszázadát.

Pedig maradhattak volna a helyükön is. Mindenki tudta volna, hogy ezek egy letűnt kor emlékei. Talán sokkal jobban emlékeztettek volna minket azokra az időkre, mint jelen állapotukban. 1989 óta felnőtt egy korosztály, amely nem ismeri – mert nem is tanítják neki – közelmúltunkat, amely ezekkel az alkotásokkal nem is találkozott. (Olyan macerás kibumlizni Törökbálintra.)
Most pedig arról folyik a diskurzus, hogy nevezzünk át tereket, mert a személy – mai vélemények szerint – nem is olyan „méltó” arra, hogy viselje a nevét.
Ezzel csak azt vonjuk kétségbe, hogy azok, akik korábban döntöttek a névről, azok nem hányták-vetteték meg az elnevezést. Mint ahogyan az is bornírt, hogy a város jelképévé vált Gellért-hegyi Szabadság szobrot másikra cseréljük, pusztán azért, mert valakit elöntött a vallási elkötelezettség.
Megtagadjuk saját múltunkat és ezzel azt hisszük, hogy meg nem történtté is lehet tenni azt. Márpedig tudjuk, hogy ez nem igaz. 1956 a jó példa erre. Hiába próbálta a létező szocializmus 45 éven keresztül elhallgatni, jelentőségét kisebbíteni, befeketíteni — mégsem sikerült.
Generációkon keresztül is élt tovább ’56 szelleme. Az oralhistory éltette. A családi legendáriumok éltették. Minden tiltás és elhallgatás ellenére megmaradt emléke.
A történelmet ugyanis lehet a közbeszédben hamisítani, lehet félremagyarázni, mint legutóbb a miniszterelnök március 15-ét.
De ettől a történelem nem változik.
Lehet a Moszkva teret újra Széll Kálmánról elnevezni. Ám attól még a köznyelvben továbbra is „Kalef” vagy „Macska” marad.

Ezen azért el kellene gondolkodni a nagy felbuzdulásban. Meg azon is érdemes lamentálni, hogy ezekkel a semmibe nem kerülő (azaz dehogyisnem!) intézkedések helyett, sokkal többet kellene foglalkozni a főváros átszervezésével, modernizálásával, hogy ne 23 kiskirályság legyen néhány ezer négyzetkilométeren, hanem valódi, működő és élhető város.
És tán meg kellene kérdezni a polgárokat is, nem csak a küldetéstudatos – kevéssé gondolkodó – képviselőket!