Az elmúlt héten több olyan esemény is történt, ami kiverte a biztosítékot a józanul gondolkodó magyar állampolgároknál. Nem szeretném felsorolni ezeket a gyöngyöspatai botránytól a legújabb szociális megvonáson át – táppénz felére csökkentése – Lázár János bon motjáig. Mindezeket a sajtó és az internetes portálok elegendően „kivesézték”.
Egy más szempont az, amely arra késztetett, hogy tollat (klaviatúrát) ragadjak. Ez a magyar társadalom egyre nagyobb retardáltsága. Ez persze így nagyon sommás vélemény, mégis napról-napra tapasztaljuk. A polgárok döntő többsége – ezt egyetemi kutatások is alátámasztják a felnőtt lakosság körében – funkcionális analfabéta. Azaz képes elolvasni az egyes betűket, azonban komoly problémái vannak az összefüggő szövegek értelmezésével. Ez nem csak az olvasásra vonatkozik. A fiatalok – általános és középiskolások – nagy része nem képes hallás alapján feldolgozni az információt. A pedagógusok egy része pedig – időhiány miatt – nem is képes ezt a problémát az iskola keretei között feloldani.
A jelenség azt eredményezi, hogy a közbeszédben és a mindennapi életben a „köz” számára megfogalmazott üzenetek a végtelenségig leegyszerűsödnek. A társadalom nagy része képtelen értelmezni azokat a jogi és gazdasági információkat, amelyek végső soron az életkörülményeit határozzák meg. A tudáshiány – hiába is beszélünk a 21. század elején a „tudás társadalmáról” – fokozódik a teljes népességben.
Ez az elemi hiány pedig devianciát szül. Ennek megjelenési formáit tapasztalhatjuk a magyar szakközépiskolások kassai „letartóztatásában”, a Gyöngyöspatán grasszáló „Szebb Jövőért Egyesület” polgárőreinek nyilatkozataiban. Olyan mértékű ostobaságról tesznek tanúbizonyságot, hogy az szinte fáj.
A kassai üggyel kapcsolatban pedig markánsan felvetődik a történelmi ismeretek hiánya. Annak a történelemszemléletnek a hiánya, amely múltunk egyes elemeit képes behelyezni az akkori kor világpolitikai eseményeinek sorába, és nemcsak mint önálló eseményeket ítéli meg. Nagyon sokszor elhangzik a pusztába kiáltott szó, miszerint ha egy nép helytelenül értékeli – vagy nem ismeri – múltját, úgy képtelen saját jelenét és jövőjét építeni. Ezt a hiányt manapság a történelemhamisítás legbornírtabb elemeivel igyekszik a hatalom helyettesíteni.
Az információhiányban szenvedő tömeg pedig hajlamos mindezt készpénznek venni, és örömmel hozsannázik az egyszerű magyarázatra.
A magyar szellemi élet prominensei megkísérlik megmagyarázni a jelenségeket – politikai, gazdasági eseményeket –, ám a fentiek miatt ez a meg nem értés falába ütközik. Meg sem értik azokat. Az átlagember az elmúlt húsz esztendőben – vagy talán még régebbtől – hozzászokott ahhoz, hogy kész véleményeket kapjon „csomagban”, a lehető legegyszerűbb fogalmazásban. Ezt képes megemészteni. Ami ezen túl van, az számára nem létezik.
Ez pedig óriási tévedés. Ez teszi lehetővé – belesétálva saját csapdájába –, hogy a végletekig manipulálhatóvá váljon. Azzal, hogy leszokott az önálló véleménynyilvánításról, a tények és információk áradatában való eligazodásról, saját szellemi szuverenitását adta fel. Mindezt csak azért, mert gondolkodni, eligazodni napjaink kavalkádjában bizony fáradságos feladat. Sokkal könnyebb a kész „konzerveket” használni és ismételgetni. Gondolkodás nélkül elfogadni a jól hangzó – ám nem minden esetben valós – ígéreteket és lózungokat.
Mindez persze, általánosabb összefüggésben, eredménye a magyar társadalom huszadik századi történelmének – pontosabban töredezett fejlődésének. Ma a rendszerváltás után két évtizeddel hajlamosak vagyunk azokat az értékeket számon kérni a magunkon, amelyekért az európai népek évszádokon dolgoztak. A demokratikus (polgári demokratikus) rendszerek kialakulása Európában már a 16. században megkezdődött. Az egyének és a polgárok felelősségének megfogalmazása Luther 95 pontos vitairatával kezdődött (1517), amelyet a wittembergi vártemplom kapujára szegezett.
A magyar társadalomban a polgáriasodás három évszázaddal később indult meg. A hűbéri rendszert (a feudalizmust) csak az 1848-as áprilisi törvények számolták fel. Ám az igazi polgárosodás csak a kiegyezés után indul meg, akkor is igen korlátozottan, főleg a nagyvárosokat érintette. Megmaradtak a feudális világ jellemzői. (Erről elég Mikszáthot, Jókait és Móriczot olvasni.) Azaz az ország lakosságának legnagyobb része képtelen volt arra, hogy a „polgári értékeket” elsajátítsa, a mindennapi életének szerves részévé tegye, aszerint éljen. És ez így volt a két világháború között és a „létező szocializmus” évtizedei alatt is.
Az elmúlt csaknem kétszáz év alatt ez a társadalom abba szocializálódott, hogy mindig is volt valamiféle „felsőbbség”, amelynek döntései befolyásolták életét. Nem alakulhatott ki benne a polgári öntudat, hiába volt jogilag szabad, gazdaságilag ugyanolyan „jobbágy életet” élt, mint elődei. És ez igaz a közelmúltunk idejére is. A pártállami berendezkedésben is korlátozott volt döntési köre, a tulajdon kezelésével való jártasságot pedig ideológiai korlátok miatt nem gyakorolhatta.
Mindezek a tulajdonságok azt eredményezik, hogy a mindenkori politika kíméletlenül kihasználja ezt a helyzetet. A legvadabb és legostobább propaganda alkalmazásával befolyásolja a „közvéleményt” — természetesen saját hatalmi és gazdasági érdekeinek megfelelően.
Minden józanul gondolkodó állampolgárnak tele torokból kell üvöltenie, hogy ezt kompenzálja, és megértesse: csak abban az esetben szabadulhat meg a politikai osztály despotáitól, ha képes lesz saját szabadságát és véleményét érvényre juttatni.
Ehhez pedig az kell, hogy minden egyes ember gondolkodjon! Ne üljön fel a készen kapott véleményeknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése