2017. március 19., vasárnap

A LÉNYEGRŐL

Szándékosan nem írtam mostanában. Ki akartam maradni a nemzeti ünnep eseményeinek kommentálásából, ami mind a mai napig uralja a médiát, az internetes portálokat.
Mégis akkor mi lehet az a lényeg, ami megérdemli azt, hogy címben is hangsúlyozzuk?
Mindenekelőtt az, hogy a magyar társadalom hogyan viszonyul ahhoz a politikai rendszerhez, amiben él.
A közvélemény kutatások azt mutatják, hogy a magyar választóknak egy-másfélmilliós sokasága tartja a maga számára egyedül üdvözítőnek a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Megtalálják benne egzisztenciális biztonságukat, politikai credójukat. Ne részletezzük, hogy ez a társadalmi csoport mely rétegekből rekrutálódik pontosan, legyen elég annyi, hogy az úgynevezett középosztály adja a zömöt és az az idősebb generáció, amely elégedett a fokozott állami szerepvállalás hangoztatásával. Ez érthető is, hiszen utóbbiak az alávetettségben és kiszolgáltatottságban szocializálódtak, ahol mindig megmondták nekik, hogy mit kell cselekedniük (és mit nem szabad), cserébe pedig valamiféle valós vagy virtuális biztonságban tudhatták magukat (volt munkahely, megélhetés, némi jutalom).
A választók többsége azonban – csaknem nyolcmillió ember – igen elégedetlen jelen helyzetével. Ugyanakkor olyan helyzetben van, hogy nem lát elegendő erőt a politikai palettán, amelyben megbízva, esetleg változtathatna helyzetén. Egyrészt nincs elegendő forrása arra, hogy valóban kifejezze elégedetlenségét (se kedve se pénze arra, hogy különböző megmozdulásokon vegyen részt), és nem lát olyan politikai platformot, amelyet jó szívvel támogatna.
Persze ebben szerepet játszik az a propaganda, amely az elmúlt hét évben folyamatosan „karakter gyilkolta” az ellenzéki pártokat. Ez a választók tudatában és véleményalkotásában igen jelentős szerepet játszik. Hiába bizonygatják az érintett pártok és politikusok, hogy a rágalmak egy része légből kapott, ez nem jelenik meg olyan erővel, mint a kormányzati kommunikáció.
Nem véletlenül nem használom a „polgár” szót. A politikai pártok – mindkét oldalon – előszeretettel használják ezt a jelzőt. Csak azt feledik el, hogy ma kis hazánkban elenyésző a polgárok száma. A polgár ugyanis nem egy jelző a választóra aggatva, hanem egyfajta magatartási forma. Ez pedig meghatározza azt a személyt, akire ez a jelző ráillik. Így lesz a jelzőből főnév.
A polgár tulajdonsága, hogy felelősséget vállal. Elsősorban saját magáért és közvetlen környezetéért. A polgár tudja, hogy az állam az elsősorban nem hatalom felette, hanem egy szolgáltató intézmény, amely különféle közjószágokat (védelmet, oktatást, gyógyellátást, államigazgatást, jogszolgáltatást, stb.) biztosít az adóiért cserébe. A polgár kevéssé befolyásolható. Az általa halott kommunikációt képes felülbírálni, összehasonlítani azt a mindennapi valósággal, ebből következtetéseket levonni.
Valljuk be őszintén: igen kevés honfitársunk cselekszik így!
Sokkal egyszerűbb a számunkra ismerős (vagy ismeretlen, de jól hangzó) propagandát elfogadni és magunkévá tenni. (Álljon itt egy kis példa: A napokban, egy társaságban szóba került a Mindenki című film és annak Oscar díja. A társaság egy tagja – hangsúlyozva hogy a filmet nem látta – azt nemzetellenesnek mondta, azzal érvelve, hogy ez a Soros-féle manipuláció kapta meg az Oscart. Néhányan döbbenten hallgattuk, és értetlenségünknek adtunk hangot, hogy miként lehet bármiféle véleményt is kialakítani arról, amit nem láttunk. A szóló azonban kitartott amellett, hogy amit állít biztos igaz, mert számára meghatározó médiumok fogalmazták meg azt. 
Ez persze csak egy csepp (nincs benne a tenger), de mutatja, hogy az egyébként átlagos embereket miként hálóz be napjaink elfogult kommunikációja.
Persze önállóan véleményt alkotni munkás. Gondolkodni fárasztó. Utána nézni híreknek, megnézni, hogy az érintett vagy az „ellentétes oldal” miként vélekedik ugyanarról — rabolja az időnket. Esetleg órákat kell ülni a net előtt és nem árt, ha nyelveket is tudunk. Ám mindez nem kerülhető meg, ha felelősen szeretnénk dönteni a saját sorsunkról és életünkről.
Éppen ezért: jó lenne már, ha a társadalom eme állapotát figyelembe vennék az ellenzéki pártok is. Úgy kell programjaikat és kommunikációikat szervezni és tervezni, hogy az érthető módon elérjen a társadalom legelhagyottabb rétegeihez is.
Ha nem ezt teszik, úgy ne csodálkozzanak azon, hogy a továbbiakban is ellenzéki vegetálásra lesznek utalva, és az ország rohan majd az egyre mélyülő káoszba.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. március 8., szerda

IFJÚ TITÁNOK!

Szokás volt – anno – a feltörekvő ifjabb nemzedéket „ifjú titánoknak” nevezni, de ennek volt egy másodlagos értelme is: Ti tán tudjátok mit kéne tenni?
Valahogy így vagyok én ezzel az üstökösként feltűnt Momentum mozgalommal és az azt megszemélyesítő fiatalokkal. Egy tehetséges, tanult, némi tapasztalatokat is szerzett fiatal társaság. De valami – ahogy mondani szokták –: nem gömbölyű velük kapcsolatban. Súlyos szavakat használnak, céljuk a jelenlegi elit eltávolítása. (Ez egyébként minden fiatalabb generáció célja szokott lenni, de idővel rájönnek: nem megy.)
Kétségtelen tény, hogy az Nolimpia kezdeményezésükkel átütő sikert értek el. Jól mérték fel, hogy a lakosság miként vélekedik jelen helyzetéről és a miként vélekedik arról, hogy mekkora forrásokat kellene mozgósítani a nemzetközi játékok 2024-es megrendezésére, a megtérülés legcsekélyebb esélye nélkül. Ez a siker azonban nem kellene, hogy ekkora arcot adjon a mozgalom képviselőinek.
Csak néhány keresetlen kérdés hozzájuk, miként gondoljátok az elit leváltását?
Miként gondoljátok kis hazánk további működésének jobbítását? Milyen elképzeléseitek vannak az ország működéséről (államigazgatás, költségvetés, fékek és ellensúlyok rendszere stb.)
Mert, hogy ezekről igen keveset halottunk. A napok egyik konkrétuma, miszerint a GDP 3,5 százalékát fordítanák az oktatásra. Ez szép. De minek a kárára, hogyan és miből?
Milyen értékek mentén kívántok politizálni?
Szolidárisak lesztek vagy sem? Konzervatívak az elképzeléseitek, vagy radikálisok? Az nem válasz, hogy „ügyek mentén” kívántok politizálni. Ez ugyanis ugyanolyan populista szöveg, mint amit a jelen kormányzat hangoztat, és ugyanolyan pragmatikus politizálásra utal. Azaz: egy dolog a fontos: bekerüljünk a hatalomba.
Márpedig ez nagyon kevés. Hofi erre azt mondaná: „…az is hülye, aki erre kardot ránt.”
Nézem a TV-ben a mozgalom (most már párt) elnökét. Szerinte az elmúlt 25 évben a politikusok elszúrták ezt az országot, mert lehetett volna másként csinálni. Ez igaz. Csak egyetlen probléma van vele: a politika és a történelem nem ismeri a „ha”-kat.
A rendszerváltás befejezetlenségének emlegetése meg egész egyszerűen sületlenség! Magyarország rendszert váltott ’89-’90-ben. Gyökeresen megváltozott gazdasági rendszere, és állami, jogi struktúrája. Minden kezdő politológus tudja, hogy ez a rendszerváltás igazi kritériuma, nem pedig a tapasztalatokkal nem rendelkező – néha még küldetéstudatának foglyaként működő – politikai elitjének szerencsétlenkedése.
Az igaz, hogy a világban bizonyos „politikai-filozófiai” válság van. Kiürültek a „nagy narratívák” (konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus) elvi megközelítései. Ám ez nem azért van, mert az ezt képviselő politikusok buktak meg, nem képviselve elég határozottan elveiket, hanem azért mert az elmúlt negyed században úgy megváltozott a világ (gazdasági, tudományos és társadalmi-szerkezeti szempontból), hogy a fenti ideológiák már nem képesek az így felhalmozódó problémákat kezelni.
Ezért lennék nagyon kíváncsi, hogy ezeknek a fiataloknak milyen víziójuk van a világról, a saját jövőjükről, az országról és a társadalom állapotáról, lehetőségeiről.
Nem elég azt hangoztatni, hogy „becsületesnek kell lenni”. A becsületesség relatív fogalom. Egyetlen ma regnáló hatalomban levőtől sem halottam, hogy ne lenne becsületes, mi több, annak sajátos megtestesülése.
Jobb lenne, ha tisztába tennék magukban a legalapvetőbb fogalmakat: nemzet, haza, Európa, Világ.
Azt pedig tudomásul kell venni, hogy az ellentétes oldalon álló politikai riválisok között illúzió együttműködésről, „békéről” beszélni. Ha azok rákényszerülnek is együttműködésre, ez csak saját politikai és gazdasági érdekeik alapján történik. Nem lehet béke az olajfák hegyén!
Az árkokat nem ti fogjátok betemetni. Lehet, hogy néhány centivel csökkentitek a mélységét, de megszüntetni az ilyen és hasonló megnyilvánulásokkal nem sikerülhet!
Járjátok az országot! Dicséretes! Építitek a közösségeiteket, hurrá!
De egy kicsit több alázatot, és szerénységet vár el a választó! Ne tévesszen meg benneteket a kitelepüléseiteken megjelenő néhány száz ember! Ugyanis a választásokat azok szokták eldönteni, akik otthon ülnek, és nincs lehetőségük gyűlésekre járni!
És ez nem azt jelenti, hogy ne figyelném kíváncsian ezeknek a fiataloknak a feltűnését. De azt elvárom tőlük, hogy vegyék komolyan magukat! Viselkedjenek politikushoz méltón! Adjanak egyértelmű programot, víziót.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. március 3., péntek

MINDIG, MINDENKIT, LEHET HÜLYÉBBNEK NÉZNI

Forrás: Internet - Varanusz
Ami az elmúlt hetekben végbement ebben az országban, azt nem lehet komolyan venni.  A kormány reakciói a NOLIMPIA kezdeményezésre egy szóval jellemezhető: szánalmas. Matolcsy jegybankelnök kémhistóriája Rejtő Jenőt idézi: „Most kavarja, vagy nem kavarja?”. Miniszterelnökünk az európai történelem legrosszabb korszakainak retorikáját idézi az „etnikai homogenitás” felidézésével. Mi több, még meg is magyarázza, mondván: ezt már ki lehet mondani, mert néhány évvel ezelőtt még nem lehetett.  Két nappal később pedig mind szóvivője, mind Lázár János kínos magyarázatokkal és csúsztatásokkal próbálta menteni a menthetetlent. A hasznos idióták huzavonája a szombathelyi színházzal kapcsolatban…. és még folytathatnánk. Pedig mindez csak három hét zanzája.
 A legújabb geg pedig a főváros vezetésének legújabb közleménye, miszerint a 3-as metró pótlására beállított autóbuszok üzemeltetése még „megtakarítást is eredményez. „Pénzügyi szakértők szerint” – szólt a hír – a pótlásra szánt buszok üzemeltetése olcsóbb, mint a metróé. Meg is jegyezték, hogy a BKV költségei közül a metró viszi el a 40 százalékot, ezen belül is a 4-es metróra költött pénz a többihez viszonyítva is kiemelkedő.
Az átlagolvasó (rádióhallgató, TV-néző) szinte rezzenéstelenül megy el a hír mellett. Nem érinti meg, nem gondol bele, nem fedezi fel az ordas csúsztatást (hazugságot), hanem a propaganda szabályai szerint még örül is, hogy lám-lám, bölcs városatyáink milyen jó megoldást találtak.
De azért járjuk körül egy kicsit ez utóbbi közlést. (A fentieket kivesézték már sokan – bár szerintem elég eredménytelenül.)
Felújítani kell a metrót, ez nem kétséges. Az is alapkövetelmény, hogy a tömegközlekedést biztosítani kell a vonalon, amíg nem járnak a szerelvények. (Halottuk Tarlós Istvántól a sirámokat néhány hónappal ezelőtt, hogy a kormány „megfúrta a pótlást biztosítandó busztendert.)
A vicc ebben az, hogy még meg is akarják magyarázni, hogy a kisebb kapacitású, lassabb, környezetszennyezőbb felszíni buszközlekedés üzemeltetése olcsóbb.
Ez a számtanpélda csak úgy lehet igaz, ha az egyik oldalon minden költséget beszámítunk, a másiknál pedig csak az üzemanyagköltséget számoljuk el.
A metró üzemeltetése kétségtelenül nem csak abból az áramfogyasztásból áll, amelyeket a szerelvények felhasználnak. A vonatok napi karbantartása, a személyzet munkabére, az állomások üzemeltetésével kapcsolatos kiadások: a takarítástól a peronőrökig bezárólag, a pálya karbantartása kétségtelenül jelentős összeg.
Ám ezt összehasonlítani a pótlásra beállított buszok üzemanyag és sofőr költségeivel idiotizmus. Az lehetséges, hogy az így felállított egyenletben olcsóbb a busz. De azt is figyelembe kell venni, ha a metrónál minden költséget figyelembe veszek, akkor a buszok esetében is be kell számítani a közutak felújítását, a gépjárművek karbantartását és egyéb költségeket.
A BKV azért számolhat falsul, mert a főváros útjainak felújítása, karbantartása nem a BKV kompetenciája, hanem a fővárosé. A költségvetés más-más alfejezetéhez tartozik.
Forrás: Internet
Ám ha mindezt a főváros költségvetésének szintjén nézzük, akkor egészen más a „leányzó fekvése”. Ugyanis minden az adófizetők pénzéből megy, így azoknak mindegy, hogy azt mivel és hogyan címkézik fel: ki kell fizetni!
Azzal, hogy ezt a „pénzügyi szakértői elemzést” közzétették, feltételezték, hogy a budapesti polgárok fenntartás nélkül elhiszik, amit hallanak, mert az autentikus (szakértői) forrásból származik.  Márpedig elég sokszor tapasztaltuk: a szakértők olyan véleményt adnak, amilyet a megrendelő kíván. Így megint csak egy jól csomagolt ordas hazugságba botlottunk.
Ez pedig a tartalmán kívül azért felháborító, mert totálisan hülyének nézik a fővárosban élőket, azt hiszik, hogy bármely bornírtságot lenyomhatnak a torkukon!
Ideje lenne már túllépni ezen a hatalommániás, hazudozó, a fővárost és az országot romlásba döntő NER-en túllépni!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. február 10., péntek

NEMZETÁLLAMOK KONTRA GLOBALISTÁK

Orbán Viktor ismét – ezúttal 19. alkalommal – elkápráztatta „polgári hallgatóságát” (kivétel, aki nem bóbiskolt) sajátos világlátásával.
Nincs semmi kedvem az egész beszédet ízekre szedni, mert egyrészt meghaladná a posztok átlagos méretét, másrészt meg annyi csúsztatás volt benne, hogy azok inkább a Balaton jegének erősítésére lennének jók ebben a langyuló időben.
Vegyük ez egyik legerősebb kijelentést, és gondolkodjunk el rajta kicsinyt!
A miniszterelnök szerint a jövő a nemzetállamoké, vége a sokoldalú együttműködéseknek – amit szerinte a nemzetállamok feletti erők dominálnak –, a kétoldalú szerződések és közös cselekvések ideje jött el.
Ez bombasztikusan hat: végre olyan kis államok mint Magyarország, jelentős erővé léphetnek elő, megmondhatják majd a tutit a bonyolultabb nemzetközi ügyekben.
Ahogy azt Móricka elképzeli!
Hol a hiba Orbán Viktor gondolkodásában?
Egyszerű: a saját víziójában nem veszi figyelembe a 21. század valóságát. Nem veszi figyelembe, hogy az új évezred második évtizedében a világnak olyan kihívásokkal kell szembenéznie, aminek a megoldása egy nemzet (ország, legyen bármilyen nagy is: USA vagy Oroszország) keretei között nem megoldható.
Ha valaki nem csak a Kossuth rádiót és a végtelenül elfogult, kormánypárti televíziókat nézi, és nem a Habony művek által szponzorált bulvár újságokat bújja, az tudja azt, hogy a környezet, a túlnépesedés óriási problémákat jelentenek a század közepére.
Vegyük az első témát. Már vagy húsz esztendeje kutatások bizonyítják, hogy az ember tevékenysége miatt folyamatosan nő az üvegház hatású gázok kibocsátása, és ez melegíti a földet. Ha ez a melegedés elér egy kritikus szintet, akkor az általa gerjesztett folyamat megfordíthatatlanná válik, és katasztrofális következményekkel kell szembenézni.
Az északi tengeri jégsapka megolvad, olyan mennyiségű édesvizet szabadítva fel, ami nem csak megemeli a tengerek szintjét, hanem sajátos hatásként leállítja a tengeri áramlást (Golf áramlat). Ennek a következménye pedig végzetes éghajlati változásokat idéz elő szerte a Földön. Az eddig megszokott időjárás megváltozik, földrésznyi területek maradnak csapadék nélkül, elsivatagosodva. Ahol eddig kellemes óceáni éghajlat uralkodott, ott most szélsőségessé válik az idő: hol komoly hidegek, hol szinte elviselhetetlen hőség lesz a jellemző. Mindezek hatására az eddigi mezőgazdasági kultúra, ami éltette a lakosságot, összeomlik vagy gyökeresen megváltozik.
Hasonló jelenségekkel lehet számolni a déli féltekén is.
Ha csak ezt a problémát tekintjük, rögtön látszik, hogy ezen egyetlen ország nem képes változtatni. Hiába tér át Európa (okosabbik és boldogabbik fele) egyre nagyobb mértékben a fenntartható energiaforrásokra, tesz igen sokat a fosszilis felhasználás visszaszorítására. Ha ugyanis ez USA semmibe veszi a Kiotói Egyezményt, és jelenlegi elnöke hagymázos ötlete alapján újra nyitják a bányákat Amerikában, akkor a katasztrófa akkor is bekövetkezik, ha más országok mindent megtesznek annak érdekében, hogy elkerüljék.
Ez csak egy példa. Vehetünk egy másikat is, amit szintén megemlített országunk géniusza: a népesedést.
Azt jelentette ki, hogy nem tud arról, hogy szoros összefüggés van egy társadalom fejlettsége és népességének száma között.
Ajánlom neki ez ügyben az ENSZ népesedési munkacsoportjának kutatásait (ezt mintegy 20 éve végzi a világszervezet). Ez bizonyítja, hogy minél fejlettebb egy társadalom annál kisebbek e népesedési mutatói. Paradox módon a az „úgynevezett fejlődő világra” ez nem érvényes. Az elmúlt 50 évben ezekben a térségekben ment végbe „népességrobbanás”. A világ jelenlegi népessége másodpercenként egy fővel bővül. 2050-re elérheti a 9,5 milliárd főt. Ez a tény pedig óriási problémákat hozhat magával. (Itt egy kis angol nyelvű összefoglalót lehet látni. A videót ajánlom mindenkinek , különösebb nyelvtudás nélkül is érthető.)
A Föld nevű bolygó képtelen arra, hogy egy ekkora népességet eltartson. Se a megművelhető termőföldek nagysága nem elegendő, se másmilyen egyéb megújuló forrás (tenger, erdők stb.) nem fedezi ekkora népesség igényét. Már ma is ott tartunk, hogy a megújuló forrásainkat gyakorlatilag minden évben szeptemberig feléljük, a negyedévi fogyasztásunk az már a következő év „terhére” megy. Ez a „tartozás pedig akkumulálódik, minden évben egyre korábban fogyasztjuk el azt, amit képesek vagyunk előállítani. Kifosztjuk a földjeink erejét, feléljük a tengerek élővilágát.
Persze történtek ezzel kapcsolatban „intézkedések” is. Kína például súlyos adóval sújtja azokat a családokat, amelyekben egynél több gyermek születik. Így van ez már vagy 20 éve. Meg is lett az eredménye, mert a kínai kultúra hagyományosan a fiúkat részesíti „előnyben”, így a lányok meg sem születnek. Az eredmény: felborul a népesség gender egyensúlya. Ma Kínában kb. kétszer több fiatal férfi van, mint nő.
Ez csak két kiemelt probléma, amivel szembe kell néznünk a következő néhány évtizedben. Egyik sem oldható meg az Orbán Viktor által vizionált világkép alapján!
Ennyit az „ország és az év értékelésről”.
Ceterum Censeo OV esse delendam!

2017. január 30., hétfő

ÚTBAN A BARBÁRSÁG ÉS A KÁOSZ FELÉ

Merre tart a világ? Mi okozza mindazt a kaotikus eseménysort, aminek tanúi vagyunk? A fejlett országok, az USA és Nyugat-Európa polgárai miért radikalizálhatók? Hogyan nyerhet teret a populizmus azokban a társadalmakban, amelyek fennen hirdetik, hogy a „tudás társadalmát” építik?
Kezdjük a gondolkodást egy kicsit tágabb értelemben, tekintsünk kicsit vissza az időben, miként változott az amerikai és az európai társadalmak összetétele és úgynevezett „társadalmi tudata”.
Ha az európai társadalmak elmúlt két évszázados „fejlődését” tekintjük át, elég ellentmondásos képet kapunk.
Ebben az időszakban – mondjuk, az elmúlt másfél évszázadban – Európa és az USA igen intenzíven fejlődött mind tudományos-technikai értelemben, mind a társadalom szerkezetét illetően. Azt azonban meg kell említeni, hogy folytatódott (egészen a második világháború végéig) az a „gyakorlat", hogy a különböző államok, államszövetségek konfliktusaikat háborúkkal oldották fel. Nem kell különösebb részletességgel tárgyalni, hogy mit jelentett ez a Balkáni háborúktól az amerikai polgárháborún át az első és második világháborúkig a világnak.
A huszadik század közepétől azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Ehhez több tényező járult hozzá: a hidegháborúban kialakult erőegyensúly, a társadalmak háborúellenessége, a felgyorsuló gazdasági növekedés, a tudományos eredmények beépülése a termelésbe és a mindennapi életbe stb.
Az elmúlt 70 esztendő globális méretekben persze nem volt mentes a háborúktól, hiszen nem volt évtized, amikor ne lettek volna fegyveres harcok a világ különböző tájain, a Közel-Kelettől a Távol-Keletig, de a fejlett országok társadalmai csak közvetetten érezték ezek hátrányait és brutalitását. Persze ezekben a társadalmakban is jelentős erők mozdultak meg a háborúk (USA-ban a Vietnami, Európában pl. a Falklandi és a közel-keleti, délszláv háborúk) ellen.
Mindezek ellenére azt kell mondani, hogy a fejlett világ országainak társadalmai nem szembesültek háborús helyzettel. Felnőttek mára olyan generációk, amelyek csak a békés biztonságot ismerik, el sem tudják képzelni megszokott életük radikális változását.
Ehhez hozzájárult az, hogy az anyagi javakhoz való hozzájutás a termelési rendszerek hatékonyságának robbanásszerű növekedésével a korábbiaknál sokszorosan könnyebb lett.
A globalizált gazdaság kiteljesedésével a technológiai fejlődés magával hozta az addig „fejlődő országoknak” tartott társadalmak egy részének gyors felzárkózását, gazdagodását. (Lásd: BRIC-országok)
E fejlődés során azonban háttérbe szorult annak vizsgálata (ha nem is mindenütt), hogy miként változott meg a társadalmak rétegződése és összetétele az elmúlt fél évszázadban.
Korábban a társadalmat általában egy piramis mintájára modellezték, ahol a piramis csúcsán az uralkodó (uralkodó elit) állt, az alján pedig a legelesettebb, leginkább kizsákmányolt rétegek helyezkedtek el. De ezekben a „hagyományos társadalmakban" is volt valamiféle mozgás a rétegek között. (A népmese a legkisebb fiúról, aki furfangja, ereje (tudása) alapján elveheti a királylányt és a társadalmi ranglétrán felemelkedhet.)
A huszadik század harmadik harmadától azonban a társadalmi struktúra gyökeresen átalakult. A fejlődésnek köszönhetően hagyományos rétegek tűntek el, új rétegek keletkeztek. Megváltozott a demokratikus politikai berendezkedés következtében az elit is. Így az új szerkezet sokkal inkább hasonlít egy tojáshoz.
Az ábrával kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy sajátos módon a gazdaság egyik legnagyobb fogyasztója pontosan az a szegény réteg, amiről nem gondolnánk, hogy képes fenntartani a gazdaság egészét pedig paradox módon így van. Az ezt a réteget jellemző egyén fogyasztása ugyan igen kicsi, de mivel a legnagyobb tömeget ők jelentik, így az alapvető fogyasztási cikkekből ők vásárolják a legtöbbet. Ez még akkor is igaz, ha a média által sugallt kép általában a nélkülözésről szól, és a mélyszegénység legsötétebb bugyrait mutatja.

Mint ahogy nem taglaljuk az elit luxus fogyasztását sem, mert ennek mértéke bár ez kiverheti egyeseknél a biztosítékot, ám ennek is vannak korlátai. Ilyen például az „ésszerűen elkölthető jövedelmek” kategóriája, amely kultúránként változik ugyan, de közös jellemzőjük, hogy nem teszik ki a megszerzett jövedelmek csak egy kisebb részét, általában 40 százalékot. (Egy példa: akinek nettó egymillió jövedelme van havonta, az sem költ százalékban számolva szignifikánsan többet a jövedelméből a megélhetésre és lakhatásra, mint az alacsonyabb jövedelműek. Ellenben minőségi élelmiszert fogyaszt!!! A fennmaradó jövedelmi hányad pedig – mint megtakarítás vagy befektetés – a bankokon és egyéb utakon (tőzsde stb.) visszakerül a gazdaság körforgásába (és újabb jövedelmet termel).
Ez az alapvetően megváltozott struktúra kisebb-nagyobb eltérésekkel jellemző a fejlett országokra és szinte az egész világra.
Ez azt is magával hozza az előbbieknél, hogy a legalacsonyabb rétegbe tartozó egyének előtt szinte teljesen bezáródik a „tudás” megszerzésének lehetősége. Így létrejön egy folyamatosan nyitott olló a közép- és felsőréteg és a leszakadottak között. Ez a kevéssé képzett réteg nem találja kiemelkedésének lehetőségeit, és alulképzettsége révén a populista propaganda áldozata.
Ám e helyzet fenntartásában érdekelt a mindenkori politikai elit, hiszen így biztosíthatja uralmát a többi társadalmi réteg felett.
Ez Trump, Orbán, Putyin, Kaczynski sikerének a titka, és ez magyarázza, hogy Franciaországban, Nagy Britanniában és Németországban is előretörnek a populista politikusok.
Paradigmaváltás kell. De nem olyan értelemben, mint ahogyan azt a Lámfalussy konferencián miniszterelnökünk elmondta. Az Ő paradigmaváltása egy retrográd, a múltba – a meg nem ismételhető gyakorlatba – révedő váltás víziója.
A paradigmaváltás azt jelenti, hogy a 21. század második évtizedének a végére bebizonyosodott, hogy a társadalmi, gazdasági és tudományos-technológiai változások teljesen új gondolkodást igényelnek. Olyan gondolkodást, amely újra értelmezi az ember, a társadalom működését az új környezetben, válaszokat képes adni a legégetőbb problémákra a környezeti problémáktól a túlnépesedésen át a gazdaság és az anyagi javak elosztásának kérdéseiig.
A modern filozófia ma még nem – vagy csak igen kis mértékben – foglalkozik ezzel, de ahogyan súlyosodnak ezek az ellentmondások úgy kell megszületnie az új paradigmának.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. január 25., szerda

ORBÁN (TORZ) VILÁGA

Forrás: Internet - MNO
„Mindenkinek tudnia kell, hol van a helye!” – mondotta a miniszterelnök az MNB által rendezett Lámfalussy konferencián. Több médium foglalkozott a beszéddel, de mindegyik igen csínján bánt az érdemi kritikával.
De a beszéd láthatóan nem a fenti idézet jegyében szólt.
Azt nem idézném, hogy a miniszterelnök miként emlékezett a világhírű közgazdász professzorra, az Euro egyik elméleti megalapozójára. Aki a részletekre is kíváncsi, mert nem látta a televízióban, és elegendően mazochista, az itt találja a beszédet.
„Ami van, az lehetséges!” idézte a kínai közmondást Orbán Viktor, mintegy gesztust gyakorolva a jelen levő kínai központi bank elnökének. Majd azzal folytatta, hogy vissza kellene nyesni túlméretezett európai önértékelésünket a helyes méretre. Majd magyarázatba fogott arról, hogy a fenti mondást miért is nem értik az európaiak.
A miniszterelnök szerint 2008 óta paradigmaváltásra van szükség. 1990 óta egy pólusú világban éltünk 20 évig. Most az új paradigma azt jelentené, hogy egy több központtal rendelkező világban kell élnünk, és szükségszerű, hogy erről nincs közmegegyezés, és ennek kísérője az éles vita.
Az USA új elnöke új világhelyzetet állít elő, és kulcsmondatot kaptunk tőle, miszerint minden nemzetnek joga van, hogy saját magát tegye első helyre. Ez, a miniszterelnök szerint, nagy szabadságot biztosít számunkra.
Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a multilateralizmusnak vége. A több erőközpont  egyben azt is jelenti, hogy több modell kell, amiben mi az egyiket képviseljük. Nincs mindenkire kötelező gazdaságpolitika. A több modell tartja fenn szerinte a fejlődést. Ezt azzal támasztotta alá, hogy Oroszország is „túlélte” a gazdasági szankciókat. Ebből az európaiaknak azt a következtetést kell levonniuk, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni az orosz  erőt.
Négy problémakör – versenyképesség, demográfiai helyzet, közbiztonság és külpolitika – köré, ahogy ez közép-európai szemmel látszik, fűzte fel mondanivalóját.
A versenyképességgel kapcsolatban elmondta, hogy fel kell adni a föderalizmus illúzióját, mi több a több központú Európa megteremtése lenne üdvös, és ezen belül is a feltörekvő Visegrádi Négyeket nevezte meg egyik ilyen pólusként. Már csak azért is – hangsúlyozta –, mert nincs „európai nép”, és Brüsszel egy nem létezőre építette fel az intézményrendszerét.
Európában alig van növekedés (évi 1,5-2 százalék) és hatmillió munkahely tűnt el az elmúlt két évtized alatt, és fuldoklik az adósságban. Új típusú együttműködést kell kidolgozni – szerinte – az USA-val (mert kereskedelmi szerződés nem valósul meg), Kínával és Oroszországgal. „Be kell szállni a szerződések versenyébe.”
Ezt azzal toldotta meg, hogy az egyes tagországok gazdaságának finanszírozását meg kell oldani, erre egy lehetőség az EBRD és a Kínai Bank együttműködése. Természetesen az innovációra a továbbiakban nagyobb súlyt kell fektetni.
A demográfiai gondolatait úgy foglalhatjuk össze, hogy az a közösség, amely lemond létezéséről, annak nincs jövője, fel kell adnia identitását.
A biztonsággal kapcsolatban kijelentette, hogy ahol a bevándorlás nagyszámú, ott rögtön emelkedett a bűnözés és ezt meg kell akadályozni. Európa kezd visszacsúszni, és már csak regionális jellege van, és erre az lenne a megfelelő lépés, ha létrehoznák a közös fegyveres erőket, növelve a védelmi képességet.
A továbbiakban még kifejtette, hogy „mindenkinek tudnia kell, hol van a helye”. Politikai stabilitásra van szükség, erős és kiszámítható politikára. Szigorú fiskális politikára, amit elfogadnak az emberek, ha azt igazságosnak tartják.
A mi sikerünk egyik része a duális oktatási rendszer. Európai gazdasági rendszertől eltávolodó oktatási rendszer visszatuszkolása a gazdaság irányába, a realitásokhoz. Ne az iskola végén derüljön ki, hogy a tudás, amit adunk az magas értéket képvisel elméletben, a valóságban azonban nem lehet semmire sem használni. „Az Európai felsőoktatási rendszerek szenvednek ettől a jelenségtől. Ezt csak úgy lehet megoldani, ha az értelmiségi, arisztokratikus hozzáállásunkból leadunk, és közelebb visszük a gazdaság olajos, emberszagú valóságához az iskolai képzési rendszert.” A „segélyalapú” társadalmat fel kell váltania a „munkaalapú” társadalomnak.
Ha nem nyitunk keletre, nem lesz növekedés. A keletre való nyitás lényege a tisztelet. Mi ezt értjük, mert mi is olyan nép vagyunk, amely keletről jött, de kereszténységet oltottak bele. Mi értjük, mi történik Kínában.
A KRITIKA
Szerintem ezt a beszédet még meg is tapsolták, bár ez a felvételen nem látható, mint ahogy az sem, hogy a beszéd közben milyen reakciók lehettek a hallgatóság soraiban.
De ez egy kritikai írásnak készült, így szedjük is szét a fentieket.
Kezdjük talán a legelején. Az első állítások is tévesek. A világ gazdasági rendszere a Szovjetunió összeomlása előtt sem volt egységesen „kétpólusú”, bár akkor előszeretettel mondogatták ezt. A SZU szétesése után pedig végképp nem lett egypólusú! Már a 90-es évek elején is minimálisan négy gazdasági térségre osztották a világot: Európa, az USA, Ázsia és a feltörekvők (Kis Tigrisek és Kína).
Forrás: Internet - A világ országainak GDP-je, PPP, USD, 2009 (Forrás: CIA World Factbook alapján szerk.: Pirisi G.)
Ezt illene tudnia a miniszterelnök beszédíróinak. Már ha egyáltalán érdekli őket napjaink valósága. Hogy az milyen, arról megtalálhatók az interneten is jeles tanulmányok. Magam is ezekből tájékozódom, érdemes őket szemelgetni!
A világ tehát ma sem egy pólusú, az USA az elmúlt nyolc évben sem kívánt változtatni korábbi szerepén. (lásd: Obama külpolitikája)
Trump elnökké választásával pedig úgy látszik, hogy az új adminisztráció a belső problémákra fókuszál, arra a tömegre, amely hatalomra segítette. Azzal, hogy első rendelkezéseinek egyikével fel is mondta a Csendes-óceáni szabadkereskedelmi egyezményt, azzal csak elszántságát bizonyította. Hogy ennek mik lesznek a következményei, azt ma még nehéz megjósolni.
Orbán Viktor szerint több erőközpontú világ kell. Ki kell ábrándítanom a miniszterelnököt. Ma már egy több központú, globalizált világban élünk. Az USA, Európa, Kelet Ázsia, a BRIC-országok (Brazília, Oroszország, India és Kína) felzárkóztak a globális játékosok közé.
Azzal a követelésével, hogy Európa is legyen „több központú” és mivel nem ismeri el az együttműködés intézményrendszerét, súlyos hibát követ el. (Ide illik Churchill idézete: „ez több, mint bűn, ez hiba!”) Ugyanis ezzel nem erősíti az Uniót – amelynek tagjai vagyunk, és amely anyagi segítsége nélkül a seggünk is kilógna a gatyából – hanem gyengíti. Kétségtelen tény, hogy az Unió döntéshozatali mechanizmusa lassú és bürokratikus, de ennek az oka az, hogy tiszteletben tartja a tagállamok érdekeit és nemzeti identitását. (Ez volt az oka részben a Brexit kezdeményezésének Nagy Britanniában, aminek fejleményei még rejtegetnek meglepetéseket.)
A több központú Európa elképzelés – és benne a Visegrádi Négyek szerepe – egy hagymázos álomhoz hasonlít. Kérek minden olvasót, gondoljon bele: mekkora gazdasági és fejlődési potenciállal rendelkeznek ezek az országok? Milyen e potenciál az Unión belül?
Józan ésszel végig gondolva ezt, lehangoló eredményekre juthatunk.
Mint ahogy badarság azt hinni, hogy akár az orosz, akár a kínai befektetők rohanni fognak a kelet-európai lerobbant gazdaságokat megsegíteni, működő tőkével ellátni. Számukra ez a térség maximum annyira értékes, hogy egy-egy ide telepített beruházásuk mentesül a uniós védővámok alól, mert a termék előállítás a közösségen belül történik, így „európainak” minősül.
Ami a munka társadalmát és a duális oktatást illeti, erről már számtalanszor kifejtették véleményüket a szakértők.  Minden esetre az idézett mondat jellemző a miniszterelnökre: újra és újra visszaköszön az értelmiséghez fűződő ambivalens viszonya. Arról nem is beszélve, hogy a jövő társadalmai a tudáson alapulnak majd.  A tudás megszerzése az egyetlen mód arra, hogy a jövő generációi sikeresek legyenek. Arról lehet szakmai vitákat folytatni, hogy ez a tudás miből álljon, melyek azok az új diszciplínák, amiket be kell venni a képzésbe, és melyek azok, amiket bátran el lehet hagyni. De ennek eldöntése nem a miniszterelnök kompetenciája, hanem szakmai grémiumoké.
Forrás: Internet
Hasonló a helyzet a munka és a segély társadalmával. A miniszterelnök és környezete valahogy nem érti meg: a modern korban a munkanélküliség egyik legfőbb oka az ismeretek hiánya és az, hogy a egyre fejlettebb technológiák egész egyszerűen nem igénylik az emberi munkaerőt.
A problémát nem tünetileg kell kezelni, hanem össztársadalmi – mondhatnám globális – szinten, hiszen a kérdés az: mi tegyenek a társadalmak azokkal a személyekkel, akik önhibájukon kívül maradnak ki a munka világából, mert egész egyszerűen nincs rájuk szükség?
Ezt a filozófiai és politikai problémát „közmunkával” és segélymegvonással (kényszerítéssel) nem lehet megoldani.
És végül a bevezető mondatra visszatérve: Orbán Viktornak is tudnia kéne, hogy hol van a helye. Tippeket természetesen az olvasók is adhatnak!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. január 21., szombat

AZ AMERIKAI ELNÖKVÁLASZTÁS MARGÓJÁRA

Engedje meg az olvasó, hogy eltekintsek a különböző elemzők semmit mondó – „Igazán nem jósolható meg, hogy Trump mit fog tenni, hogyan alakulnak külpolitikai és belpolitikai lépései a kongresszus és a különböző ellenérdekelt csoportok és a hagyományos amerikai ellensúlyok és fékek rendszerében.” – megnyilatkozásaitól. Ugyanígy nem igazán lehet komolyan venni az európai nyilatkozatokat sem egyik, sem másik oldalról.
Bővítsük a kört, lépjünk ki egy kicsit „földhöz ragadt” szemléletmódunkból, és közelítsük ezt a problémát nagyobb összefüggésekbe.

A globalizálódás
Az elmúlt évtizedben érzékelhető volt, hogy a fejlett országok politikai elitje nem igazán talált választ a globalizálódás és a harmadik (negyedik) ipari és informatikai forradalmának kihívásaira. A fejlett országok fejlődése százalékos arányban lecsökkent, ám ez nem jelenti, hogy nominálisan ne gazdagodtak volna. (Csak itt jegyzem meg, hogy a populista propagandában oly előszeretettel emlegetett GDP növekedés, amelyet az előző év – vagy évek – százalékában adnak meg, elfedi a valódi, számszerű adatokat. Már csak ezért is, mert igazán nem mindegy, hogy minek a százalékáról beszélünk. Száznak a két százaléka kettő, ezernek meg húsz. Ilyen alapon az az ország, amelynek egy főre jutó GDP-je 17 ezer dollár és 3 százalékkal fejlődik, az azt jelenti, hogy elméletileg 510 dollárral lesz gazdagabb, míg amelyiknél ez 40 ezer dollár, és csak 1,5 százalékot gyarapszik, ott 600 dollár a növekmény. Azaz a kisebb százalék nagyobb számszerű összeget takar.)
Az igazi probléma abban rejlik, hogy a tőke szabad áramlásával a valódi termelési központok elhagyták anyaországaikat és a világ más táján állítják elő – nyilvánvalóan olcsóbban és költséghatékonyabban – termékeiket. Így az eredeti fejlett országok kormányainak és költségvetéseinek jelentősen csökkentek a bevételeik, hiszen az adók egy része a régi rendszer szerint a gyártáshoz és értékesítéshez kötött. Magyarán a tőke „kivonult" az állam alól. (Ez egyébként a tőke sajátja, semmi különleges nincs benne.)
Technológia és tudomány
A másik probléma az, hogy a technológiai fejlődés azt hozta magával, hogy a termelés és a szolgáltatás egyre nagyobb hányada automatizálódik, élő munkaerő helyett gépek és komputerek dolgoznak.
A fejlett országok politikai elitje nem talált választ arra, hogy a gyorsan fogyó források és az egyre nagyobb felszabaduló munkaerő okozta társadalmi feszültséget miként oldja fel, miként kellene megújítania a kapitalizmus elavult rendszerét.
A társadalom elégedetlensége, a közjószágok hiányai politikai elégedetlenséget szült, amit az érzelmekre ható populista politikusok – Trumptól Putyinig, Chaveztől Orbánig és a lengyel Kaczynskiig, de említhetjük Berlusconit is – igyekeztek „mindent másra fogó” politikát folytatni, és az erőre és a „szövetségesekre” fogni minden baj eredőjét.
Egyet nem ismertek fel:
A globális térben egyetlen ország – legyen az bármilyen nagyhatalom, vagy bármely kis ország – saját keretei között nem oldhatja meg az egyre halmozódó problémákat: a környezetszennyezéstől az energia problémákon át a termelési visszásságokig. Ugyanis ezek a problémák az egész Földet érintik, az összes társadalmat – kulturális hovatartozástól függetlenül – érintik.A megoldás tehát nemzeti vagy kulturális keretek között nem megoldható. Együttműködésre van ítélve a világ. Csakhogy ez a politikusokat – akiket igen bölcsen meghatározott időre választanak azért, hogy a hatalmat ne legyenek képesek kisajátítani – nem igazán érdekli, hiszen ők véges ciklusaikban gondolkodnak, a hosszú távú (esetlegesen generációs) problémák nem érdeklik, illetve rövid távú politikai és hatalmi érdekeik azokat felülírják.
Várható jövőnk:
Lehetséges, hogy Trump megválasztása most egy kicsit felkavarja az eddigi állóvizet, de sok sikerrel nem kecsegtet, mert nem a probléma fő okait ostorozza, hanem „tüneti” kezelést kezdeményez. Így eleve kudarcra van ítélve. Lehetséges, hogy bizonyos rétegeknek „sikert” jelent majd politikája, de alapjaiban nem lesz képes átalakítani a mai globális rendet.
Nagy valószínűséggel a konzervatív párt korifeusai is kihátrálnak mögüle, vagy legalább is mérséklik „nyomulását” Kínával és Oroszországgal kapcsolatban. Az előbbinél figyelembe kell vennie, hogy az USA államadósságának egy jelentős része a kínaiak kezében van, és pénzügyi összeomláshoz vezethet, ha az amerikaiak kereskedelmi háborút indítanak.
Putyinnak persze érdeke, hogy Amerika „kesztyűs kézzel” bánjon vele, de ez sem segíti se a világ biztonságosabbá tételét, sem az alapproblémák megoldását.
Az európai szövetségeseivel – főként a NATO-val – való kapcsolatát pedig talán az épp általa kinevezett védelmi miniszter fogja visszaterelni a megszokott mederbe.
Trumpnak fel kell ismernie, hogy az USA csak úgy lehet „first”, ha folytatja eddigi politikáját, fenntartja szövetségi rendszereit. Ha nem ezt teszi, óhatatlanul kárt okoz, pontosan azokat fogja megerősíteni (politikailag, katonailag és gazdaságilag), akik ellen most fenekedik. Ezt pedig nem fogja neki az amerikai társadalom megköszönni.
A populizmus nyerhet állásokat az elkövetkező pár évben. Sok európai és más térség politikusai érezhetik majd úgy: eljött az idejük. De ez nem lesz tartós, pontosan a fentiek miatt.

Ceterum censeo OV esse delendam!