2017. május 21., vasárnap

ELLENZÉK! MEGY AZ IDŐ!

Forrás: Internet, Orbán sajtótájékoztató
Az elmúlt két hét bővelkedett eseményekben. Talán a legnagyobb durranás az Európai Parlament határozata volt, amely elítélte az Orbán vezette kormány antidemokratikus intézkedéseit. Persze Brüsszelben a hangsúlyok nem az általánosság síkján jelentek meg, hanem a CEU és a tervezett un: „civil törvény” ellenében.
A média – mármint az a kevés, amelyben még megjelenhetnek ellenzéki vélemények – igyekezett hűen bemutatni, hogy ez tulajdonképpen mit is jelent. Hogyan kezdődik meg a 7. cikkely szerinti eljárás, milyen jogi és egyéb vizsgálatok alapján hozhat újabb határozatot ez ügyben az európai törvényhozás.
Mindez persze a kormány kommunikációjában – élén a miniszterelnökkel – úgy jelent meg, hogy ez egy újabb „Soros jelentés”. Ez a kijelentés ráépült a már hónapok óta folyó ellenségképzés propagandájára.
De mi a lényeg?
Először is: az ellenzéki pártok kevéssé használták ki azt a lehetőséget, amit az EP határozata hozott. Alig, vagy csak kis mértékben, jelentek meg értelmező vélemények a pártok részéről. Egy-egy megszólalás ugyan hangsúlyozta, hogy ez kimondottan a regnáló hatalom (kormány) ellen irányul és nem a magyar társadalom, a magyar választók ellen.
Még mindig hiányzik a kicsit „lebutított” magyarázat, ami eléri a társadalom szélesebb rétegeit, esetleg azokat is, akiknek egyébként halvány gőzük sincs az Unió szervezeti és döntéshozatali felépítéséről.
Forrás: Internet
Másodszor: Hiábavalónak látszik a kormánynak és miniszterelnökének szóló figyelmeztetés. Orbán Viktor a továbbiakban is folytatja „unortodox” külpolitikáját és gazdaságpolitikáját. Azért az mégiscsak furcsa, hogy az „Új selyemút” kezdeményezésre az Európai Unióból egyedüliként vett részt. Most nem részletezném, hogy milyen más állam és kormányfők vettek ott részt, akik rendszere korántsem a demokráciáról híres.
Orbán Viktor tehát fittyet hány az uniós figyelmeztetésre, járja továbbra is a maga útját, amely minden, csak nem „unió kompatibilis”.
Harmadszor: Az ellenzék egyöntetűen üdvözölte az uniós határozatot, de ezen kívül szinte semmit nem tett annak érdekében, hogy valamiféle kompromisszumos egységet hozzon létre a saját térfelén.
Az már látszik, hogy a mai hatalom rendszerét nem lehet összefogás nélkül megdönteni. Minden erre való kezdeményezés (új párt) nem erősíti, hanem gyengíti a közös fellépést, hiszen új és még újabb elképzelést visz be az egyeztetések tematikáiba.
Negyedszer: Az ellenzéki pártok (már azok, akik mérhető tömegtámogatással rendelkeznek) egyetlen út előtt állnak: vagy egy közös cél érdekében képesek kompromisszumos megállapodásra, vagy az elkövetkező húsz-egynehány évre bebetonozzák Orbán Viktort a hatalomba.
A megoldás pedig egyszerűnek látszik: Ki kell használni a választási törvénynek azt a tulajdonságát, hogy igen erősen az egyéni választókerületekre koncentrál, és a mandátum elosztásban pedig jelentősen a legtöbb szavazatot nyerő formációt preferálja.
Tehát arra kell törekedni, hogy a 106 egyéni választókerületben egyetlen, ütőképes jelöltet állítsanak a FIDESZ-es pályázóval szemben. Itt persze figyelembe kell venni azt is, hogy a Jobbikkal gyakorlatilag nem lehetséges az együttműködés, és bizony előfordulhat, hogy a következő választáson több egyéni körzetet nyerhetnek meg, mint legutóbb.
Ám ez nem menti fel a demokratikus ellenzéket sem a kompromisszumok, sem az összefogás alól. Fel kellene hagyni azzal a gyakorlattal, hogy – bármekkora is egy-egy párt támogatottsága – egyes pártok meg akarják mondani a „tutit” a többieknek. Ez a gyakorlat biztosan a 2014-es fiaskóhoz vezet.
A lényeg: Ha képesek összefogni, és az egyéni körzetekben egy jelöltet indítani, akkor esélyük lehet arra, hogy akár 60 vagy több körzetben elvigyék a mandátumot. A listás mandátumok alapján pedig az ellenzéki pártok meghatározhatják a későbbi koalíció összetételét, amely akár megszerezheti a kétharmadot is. (Persze nem hagyható ki a kommunikációból az, hogy a választók listás szavazataikat az ellenzékre adják.)
Ez a kompromisszumos megoldás lehet egy módszer arra is, hogy a ma még inaktív választóknak is valamiféle „értékelhető” választási lehetőséget adjanak.
Az idő vészesen telik! Ahogy múlnak a hónapok úgy vész el a lehetőség a fentiek megvalósítására és célok és programok eljuttatására a választópolgárokhoz.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. május 9., kedd

MÉG MÉLYEBBRE — ELBUNKÓSODÁSUNKRÓL

„Ennél nincs lejjebb” – halljuk számtalanszor. És mindig megtapasztaljuk, hogy van!
Most nem Bayer Zsolt szerencsétlen és ostoba szövegéről szeretnék írni, mert az a szöveg és az utána következő mentegetőzés is az embert minősíti.
Azt sem kell sokat emlegetni, hogy a magyar parlament kezd egy külvárosi kocsmához hasonlítani, ahol az egymást becsmérlő felek végül a kocsma előtt vesznek fizikai elégtételt a bent elhangzottakért. Ha esetleg vér is folyik, hát majd jön a rendőrség és a mentők.
Van ennek a szellemi és kommunikációs mélyrepülésnek egy másik vonzata, ami túlér a politika szintjén, és mélyen benyúlik mindennapjainkba.
A társadalomszociológia ismeri azt a jelenséget, hogy az emberek hajlamosak úgy viselkedni, ahogyan azt a számukra mértékadóktól látják. Ha a felmutatott minták alpáriak, nagy valószínűséggel ez megjelenik a mindennapokban, s adott körülmények között egy egész nagyobb közösséget, a társadalmat frusztrálják. Persze ez egy kicsit leegyszerűsített modell, de a mindennapok tapasztalatai alátámasztják. Ront a helyzeten az is, ha az iskolában, a családi nevelés során is érvényesülnek a fenti minták, a gyerekek (fiatalok) nem tanulják meg a társadalmi együttélés legelemibb normáit sem.
Bármely percben, bármely szituációban találkozhat az átlagember is ezzel, de azon kívül, hogy morog az orra alá, esetleg fennhangon vagy csak magában „lebunkózza” a másikat, nem történik semmi. Illetve történik, a helyzet fokozatosan romlik, az egész társadalom elbunkósodik.
Itt kell megjegyezni azt is, hogy ha a hatalom kommunikációja is követi az elbunkósodást (Lásd: BZs „írásai”), akkor ne csodálkozzunk azon, hogy a mindennapi gyakorlatunkban is ez lesz a „trendi”.
Márpedig, ha ez a fajta kommunikáció eluralkodik, annak az a következménye, hogy ha valamely közszereplő (párt, civil szervezet, értelmiségi stb.) kicsit is cizelláltabban fogalmazza meg véleményét, úgy az nem érheti el a célját, mert egész egyszerűen meg sem értik.
Az érthető, ha valakit pofán veréssel fenyegetek. De az már kevéssé megy át: „Nem értek vele egyet, mert cselekedete nem hatékony, és nem éri el a célját”.
Az már régen tudható, hogy a népesség legnagyobb része a tőmondatokban megfogalmazott, legegyszerűbb üzeneteket érti meg. Ilyenek mostanában a hatalom plakátjai: kékek, néhány szavasak. A tömeg nagy részének agyába beégnek ezek a tőmondatok, nem is vizsgálja annak tartalmát és értelmét. (Hogy is lehetne egyébként „megállítani” egy várost, és miért is?)
Az erre születő válaszok pedig a hazai ellenzék részéről bonyolultak, és szerteágazók. Operálnak ugyan ők is mindenféle tőmondatokkal, de azok se meggyőzőbbek, mint ami ellen egyébként megszülettek.
Mi lehetne a megoldás? Talán egyszerű, és bonyolult is egyben. Az ellenzéknek olyan, az emberek hétköznapjaihoz, problémáihoz kötődő ellentmondásokra kell felhívni a figyelmet, amit meg is ért a társadalom és képes saját helyzetéhez kötni.
Ami pedig a hétköznapi bunkóságot illeti: meg kell tenni mindent azért, hogy ismét érték legyen az egymáshoz való viszonyunk. Ne a politikusok ostoba bunkósága határozza meg az életünket, hanem az emberi és társas viselkedésünk íratlan törvényei.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. május 2., kedd

ORBÁN ÉS AZ EU

Forrás: Internet
Az elmúlt napokban nagyon sokan elemezték Orbán Viktor brüsszeli szereplését. Egyesek szerint felmosták a miniszterelnökkel a parlament üléstermét, és saját frakciója előtt is meghunyászkodott kiskutyához hasonlított. Idéztek újságokat, nyilatkozatokat pro és kontra, mindenki saját pártállása szerint értékelte az eseményeket.
Nézzük azonban a tényeket, és azok lecsapódását a magyar valóságban. Kicsit „földöz ragadt” valóságunkban a fenti híreknek – sajnos – nagyobb a füstje, mint a lángja.
A magyar valóság ugyanis, várhatóan, egy jottányit sem fog megváltozni. Lehetséges, hogy a kormány meghátrál CEU ügyben, sőt, még az is lehetséges, hogy a kék „Állítsuk meg” reklámtáblák is eltünedeznek egy idő után.
De nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy a CEU megmaradása – és természetesen az ezt jelképező akadémiai szabadság – egy nagyon pici szegmense Orbán rendszerének. Annak alapjait nemhogy megrengeti, de még csak meg se karcolja. Miért is tenné, hiszen a különböző kutatások és riportok azt mutatják, hogy a társadalom legnagyobb részét meg sem érintette ez a probléma. Az átlag magyar embert nem érdekli, hogy adnak-e Budapesten két diplomát egy egyetemen, nem tudja – a legnagyobb többség –, hogy kicsoda Soros György.
Ne legyenek illúzióink. A Néppárti frakció és az Európa parlament állásfoglalásai nem fogják Orbán hazai támogatását erodálni, sőt, mit sem fognak változtatni a hatalomgyakorlási módszerein.
A mai hatalmat csak a magyar társadalom távolíthatja el.
Az az átlagember, aki nem néz híreket a televízióban, nem tájékozódik a netről nemzetközi hírekről. Döntő többségük ma még egy valamivel foglalkozik: a mindennapos túlélést biztosító problémák megoldásával. Ha ebben a küzdelemben akad némi pihenőideje, akkor bizony a valóságshow-kkal és könnyed műsorokkal vigasztalja magát. Nincs energiája, se kedve a „nagypolitikával” foglalkozni. A politikának ezt a részét nem érti, azt értelmiségi huncutságnak tartja.
Más lenne a helyzet, ha ezeket a problémákat – az egész Orbán-rendszer lényegét – odavinnék a saját környezetébe. Sokkal jobban megértenék a „zemberek”, ha kisebb-nagyobb környezetükben levő visszásságokat, az általuk megélt tapasztalatokat magyaráznák az ellenzéki aktivisták, így mutatva be a NER mindent maga alá gyűrő, társadalomellenes működését.
Felirat hozzáadása
El kellene mondani a választóknak, hogy amíg a tömegmédia el van foglalva Orbán brüsszeli szereplésével, addig a törvényhozásban olyan törvényeket terjesztenek elő, amelyek
 minden állampolgárt érintenek, és amelyekről egy szó sem esik. Például: jelentősen emelni akarják a közlekedési bírságokat, vagy a közoktatásról szóló törvény módosítása , ami egyben a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvényt is módosítja. Lehetne még folytatni a sort…
A lényeg az, a mindennapok gyakorlatához és a valódi élethelyzetekhez alkalmazkodva kell bemutatni, hogy milyen kárt okoz a mai hatalom az általa oly nagy becsben tartott „magyar embernek”!
Így lehetne nagyobb támogatottságot szerezni ahhoz, hogy leváltható legyen Orbán és csapata. A vidék erre mozdulna, és a közvélemény kutatási statisztikák bizonyára sokkal kevesebb választóról mutatnák ki, hogy inaktív, nem tudja, kire-mire kell szavaznia.

Ceterum censeo OV esse delandam!

2017. április 28., péntek

ILYEN NINCS — ÉS MÉGIS VAN

Tíz nap telt el a legutóbbi bejegyzés óta, de ez a néhány nap elég tömör volt. A legkülönfélébb hatalmi ostobaságok jelentek meg a médiában, és nem volt, ami kiverte volna a biztosítékot.
Megjelentek a legújabb közvélemény kutatási adatok is, és az jött ki belőle, hogy a kormánypártot meg sem érintette mindaz a tiltakozás, ami az elmúlt heteket jellemezte.
Hol a határ? Meddig feszítheti a húrt a hatalom? Minek kell történnie, hogy az a nyolc millió magyar, aki most nem nyilatkozik politikai preferenciájáról (a választók 38 százaléka) végre felfogja saját helyzetét és kifejezze látens elégedetlenségét?
A közvélemény kutatók eredményei nem mindenben egyeznek, de az, hogy a társadalom (a megkérdezettek) nagy része, több mint harmada nem képes – vagy nem akar – választ adni arra a kérdésre, hogy kire szavazna, ha most lennének a választások — egy valamit mutat: nincs látható, versenyképes alternatíva.
Ez persze, így leegyszerűsítve – nem igaz, mert a mai ellenzéki pártok különböző programot kínálnak, de együtt nem mernek fellépni. Miért is nem?
A mai demokratikus ellenzéki pártok – kivéve a Jobbikot – a demokratikus játékszabályok szerint szeretnének fellépni a hatalom ellen. Az ellen a kormányzat ellen, amely nem demokratikus játékszabályok szerint játszik.
Hozzájárul az együttműködés elutasításához az is, hogy a kis pártok (LMP, Együtt, Moma, Momentum, stb.) a saját arcuk védelmében nem hajlandók együttműködni a jóval nagyobb tömegtámogatást élvező MSZP-vel és DK-val. Mindannyian azt hangoztatják, hogy e két párt „bukott” politikát képvisel.
Még odáig is eljutnak, hogy azt hangoztatják, hogy együttműködnek a FIDESZ-szel, nem érdekeltek Orbán rendszerének leváltásában.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Minden tiszteletem a ma dolgozó demokratikus ellenzéki pártoké, de ha ezt így folytatják, akkor tényleg itt marad a mi Viktorunk a nyakunkon, ki tudja, milyen károkat okozva.
Pedig a recept igen egyszerű lenne: Ha erőt vennének magukon, és az egyéni választókerületekre koncentrálva képesek lennének közös jelölteket indítani (mert ütős jelöltek bizonyára vannak), máris el lehetne érni a céljaikat.
A 106 egyéni mandátumból, ha az összefogott ellenzék 70-et megnyerne, a pártlistás szavazatokkal bőven letarolhatná a mostani hatalmat.
Az persze már a jövő zenéje, és a szavazás végeredményétől függ, hogy milyen kormány állna fel, és abban a mostani ellenzékre adott szavazatok alapján milyen összetételben jelennének meg a pártok.
De a fő cél: Orbán és a FIDESZ leváltása sikerülne!
Lassan már eljön az idő, amikor – sajnos – nem a kormány ostoba intézkedéseivel szemben kell tüntetni, meg odacsődülni a Lendvay utcába, hanem az ellenzéki pártok székháza elé vonulva kikövetelni a logikus együttműködést!
Ceterum censeo OV esse delendam

2017. április 19., szerda

MINDIG VAN LEJJEBB — A HATALOM ARROGANCIÁJA OKTATÁS, CIVILEK — NINCS HATÁR

A magyar értelmiségnek, véleményformálóknak – magukat gondolkodóknak tartóknak – van egy kényszerképzetük: azt hiszik, hogy a hatalom nem léphet át egy láthatatlan vonalat, mert ezzel olyan erkölcsi-politikai határt sért, ami teljesen hiteltelenné teszi.
A napi gyakorlat alapján – immáron hét esztendős tapasztalat – azonban ez nem állja meg a helyét.
Forrás: Internet - YouTube
Néhány éve még elképzelhetetlennek tartottuk nagyon sokan, hogy egy demokráciában (hol van már az igazi polgári demokrácia! – annak illiberális változata is az utolsókat rúgja!) egy miniszterelnök nem engedhet meg magának olyan szöveget, mint Orbán Viktor húsvéti interjújában:
„Ha elfogadnánk, hogy Brüsszelből vagy más politikai, pénzügyi központokból diktáljanak, hogy magyar vagy amerikai milliárdosok mondják meg, hogy mi legyen hazánkban, akkor konfliktusaink sem lennének… . Soha nem fogadtuk el, és soha nem is fogjuk elfogadni, hogy mások döntsenek helyettünk arról, hogyan éljünk. Ma olyan időket élünk, amikor a nemzetközi politika hadszíntér… A hadszíntér középpontjában pedig a migráció áll. A Soros-egyetem, a nemzetközi lobbiszervezetek átláthatósága, a pénzügyi stabilitás mint mellékhadszínterek jelennek meg a mostani kampányfőpróbán. Mi tagadás, szolganép státusban minden könnyebben menne… Kiváltságok nincsenek, senki sem állhat a törvények felett, még Soros György emberei sem. Nem hiszem, hogy a polgári értelmiség szívesen árulna egy gyékényen azokkal, akikről a hamarosan elfogadandó törvény eredményeképpen világosan kiderül: külföldi pénzen, külföldi érdekeket szolgálva, külföldi megbízásból végzik a tevékenységüket. Az egész ügy arról szól, hogy Soros György a nyilvánosság elől rejtetten, magyarországi szervezetein keresztül temérdek pénzzel támogatja az illegális bevándorlást. Számos civilnek álcázott lobbiszervezetet fizet, hogy érvényesítsék az érdekeit. Valóságos hálózatot tart fenn, saját szószólókkal, saját médiával, sok száz emberrel, saját egyetemmel. Nyomás alatt akarja tartani azt a Magyarországot, amely még egy Soros Györgytől is elvárja, hogy betartsa a törvényeit. Azt mondom, hogy Soros Györgyöt nem szabad lebecsülni, egy nagyhatalmú, mindenre elszánt milliárdos, aki nem ismer se Istent, se embert, ha az érdekeiről van szó. Meg akarjuk védeni Magyarországot, ezért vállalnunk kell a küzdelmet is.
A mi táborunk ereje a rendezettségben és a kitartásban van. Jóérzésű emberek ők, persze hogy viszket a tenyerük a sunyi, nyegle és pökhendi vádaskodások láttán. Akkor mutatjuk meg az erőnket, amikor erre szükség van, akkor pedig fegyelmezetten és egységben. Lépünk ismét, amikor szükség lesz rá.”
Nagyon veretes szöveg.
„Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer” – mondja Polonius a Hamlet második felvonás, második színében, Arany János fordításában.
Ám egy színdarabban még elmegy a túlzó fogalmazás, a napi politikai életben ez megengedhetetlen. Különösen az, hogy burkoltan erőszakkal fenyegetik azokat, akik az őrült gondolatok ellenében lépnek fel, és fejtik ki véleményüket.
De vegyük sorra:
Brüsszelből semmi olyat nem „írnak elő”, amit a hivatalos magyar kormányzat ne hagyna jóvá. Magyarország az Európai Unió tagja, önként vállalt bizonyos kötelezettségeket annak fejében, hogy a közösséghez tartozzon, és annak minden kedvezményéből támogatásából részesüljön. Tehát diktátum nincs, csak az ország által aláírt, önkéntes vállalások egy közös cél érdekében.
Persze, lehet az unió székhelyét Moszkvához (annak a múlt századi elnyomó politikájához) hasonlítani, de azért lássuk be, hogy ez badarság, hiszen a miniszterelnök ott ül az Európa Tanácsban, és minden határozatot jóváhagy.
Arról nem beszélve, hogy a legtöbb, belpolitikát érintő kérdéskör – unió ide vagy oda – a tagországok hatásköre.
Forrás: Internet - KMH
Orbán Viktor azt nem veszi észre, hogy a propagandája már oly mértékben elvesztette valóságtartalmát, hogy a gondolkodó emberek többsége ezek hallatán vagy láttán nem is tudja, hogy mit tegyen: bosszankodjon, vagy nevessen.
Bár semmi nevetnivalónk nincs!
Az ostoba „brüsszelezés és migránsozás”, az ellenségképek folyamatos gyártása: most éppen Soros a soros – egyetlen célt szolgál. Ez a cél pedig nem más, mint a társadalom feletti teljes befolyás megszerzése. Nagyon is tudatos és következetesen végrehajtott politikával állunk szemben.
A cél most már nem az anyagi források megszerzése. Az megtörtént.
A cél a társadalom teljes elbutítása, hogy a többség ne legyen képes saját helyzetét felmérni, rá legyen utalva arra, hogy a „felsőbbség” mit mond.
A célokat a kis lépések taktikájával valósítják meg. Az első lépés volt a felsőoktatás anyagi helyzetének megkurtítása, a kancellárokon keresztül a felsőoktatás önállóságának csökkentése.
A második lépés a pedagógusok megfélemlítése, az új – egyre kevesebb kompetenciát nyújtó – NAT megalkotása. Ezt követi napjainkban a középfokú oktatás átalakítása, a szakközépiskolák megszüntetése, a gimnáziumi felvételi bevezetése, a gyerekek továbbtanulásának mesterséges korlátozása. A CEU „beszántása” csak egy kis lépés ahhoz a célhoz, ami valószínűleg a többi felsőoktatási intézményre is vár a jövőben.
Ugyanezt a célt szolgálja az is, hogy egyre rövidebb pórázra (anyagi és működési feltételek szűkítése) fogják a civil szervezeteket is. Nem jó az a hatalomnak, ha autonóm szervezetek, polgárok tevékenykednek a közösségek érdekében, mert az sérti a hatalmat, ugyanis megmutatja, hogy a polgárok önállóan is képesek ügyeik intézésére.
Nem véletlen, hogy Kövér László azt hangsúlyozta, hogy még szükségük van a 2018-as választási győzelemre ahhoz, hogy a társadalom, az emberek gondolkodásmódját át tudják alakítani.
Lefordítva a házelnök szavait: kell még négy év, hogy a most tervbe vett változtatásokat végrehajthassák, és egy végtelenségig lebutított társadalom élén aztán addig maradjanak hatalmon, amíg csak jólesik.
Egyet kell érteni azokkal, akik azt hangsúlyozzák, hogy ha ez így lesz, akkor a mai miniszterelnök még Kádár János regnálását is felülmúlhatja a hatalom élén!
Most már csak azt kellene elérni, hogy az ország 106 egyéni körzetében sikerrel lehessen demokrata jelöltet állítani a FIDESZ-KDNP ellenében. Ha ezek elnyerik a mandátumot, meg lehet állítani az ország további politikai és gazdasági lecsúszását.
Ez pedig most a társadalom legnagyobb feladata: rávenni az ellenzéki pártokat a megkerülhetetlen együttműködésre, az egyéni és pártérdekek háttérbe szorítására. Ez ma az ország érdeke. Nincs helye kicsinyeskedésnek!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. április 13., csütörtök

CIVILEK – POLITIKA – HATALOM

Több mint 250 civil szervezet írta alá (csatlakozott) ahhoz a felhíváshoz, amely a civil szervezeteket (egyesületeket, alapítványokat, közhasznú és nem közhasznú szervezeteket — a továbbiakban NGO-kat) tovább korlátozná, illetve „megbélyegezné abban az esetben, ha működésükhöz külföldi támogatást vesznek igénybe.
A kormánynak, a NER-nek nem ez az első attakja a NGO-k ellen. A parlament által elfogadott 2011. évi CLXXXI. törvény már eleve számos korlátozó, a szervezetek működését ellehetetlenítő szabályt vonultatott fel. E post nem elegendő arra, hogy ezt részletesen kifejtsük, legyen elég kiemelni belőle azt, hogy csak azok őrizhették meg „közhasznú” jogállásukat, amelyek meglehetősen nagy anyagi bevételre tettek szert, és képesek arra, hogy fizetett alkalmazottakat foglalkoztassanak.
A törvény erejénél fogva így aztán számos egyesület vagy alapítványt fosztottak meg attól, hogy jogi személyként a közhasznúságra hivatkozva „ügyfélként” lépjenek fel egy-egy ügyben.
Ezt a már megkurtított lehetőséget kívánja a kormány tovább szigorítani, eltakarítani az útból a még megmaradt – számára természetesen kellemetlen, hiszen független – szervezetet.
A civilek érthető módon tüntetnek ez ellen, mert egyébként nem igen állnak szóba velük. Pályázati támogatást nem nyernek, az anyagi alapokat már az elmúlt évek alatt kihúzták alóluk. A megmaradók küszködnek, egyéni, állampolgári adakozásból és egy kevés uniós támogatásból tartják fenn magukat, végzik tagadhatatlanul közhasznú (egyébként az állam által végzendő) tevékenységüket.
De kritikus szájuk úgy látszik sérti a hatalmat.
A civilek tehát az utcára mennek, hogy érdekeiket érvényesítsék. Követelik, ne csorbítsák jogaikat, kifejezik elégedetlenségüket a regnáló kormány ellen. Mindez teljesen jogos, és követendő.
Ezzel a civil szervezetek megvalósítják az igazi politizálást. Felszólalnak a „polisz” ügyeiben, tesznek azok megoldásáért. Ez maga a politika!
Igen ám, de a politikai rendszerben a civil szervezetek nem befolyásolhatják a közügyeket közvetlenül, hiszen nem szereplői a politikai hierarchiának.  Nem vehetnek részt a választásokon, nem ülhetnek be a törvényhozásba. Érdekeik érvényesítését csak parlamenten kívüli eszközökkel érhetik el. Már ha elérik!
Így aztán igen érdekes az, hogy mennyire elutasítják a pártok jelenlétét tüntetéseiken. (Persze érthető, hiszen alapszabályaikban – az idézett törvény szerint is – szerepelnie kell, hogy nem folytathatnak pártpolitikai tevékenységet.)
És itt álljunk meg egy pillanatra!
Az, hogy egy egyesület nem folytathat pártpolitikai tevékenységet, az egy dolog, de hogy saját érdekei érdekében szóba sem áll a politikai aktorokkal (pártokkal képviselőkkel stb. akik esetleg érvényesíthetik követeléseiket) az már egy kicsit furcsa. Különösen akkor, amikor megfogalmazódik az, hogy jelen helyzet nem orvosolható anélkül, hogy a hivatalban levő kormányt ne váltsák le.
Rá kellene már ébrednie a civileknek – akik felháborodása, elégedetlensége, megalázottsága teljesen érthető és a mai hatalom okozza –, hogy nincs más választásuk, mint rákényszeríteni a ma még ellenzékben levő demokratikus pártokat, hogy képviseljék érdekeiket.
Nem adok most recepteket arra, hogy ezt miként lehet végbevinni, tudják ezt az érintettek.
De a civil szervezetek mellett álló társadalmi támogatás is azért markáns, mert a szervezeteket hitelesnek tekintik. Ez a hitelesség lehet a legerősebb adu a civil szervezetek és a velük egyetértő pártokkal való együttműködésének.
Sokan az elmúlt napok eseményeit egyfajta változásnak fogják fel, amely elvezethet az Orbán-rezsim leváltásához. Ám, ha az elégedetlen tömegek csak úgy magukban sétálnak az utcán, kicsi az esélye annak, hogy ez valóban elvezethet az áhított célokhoz:
A civil szervezetek szuverenitásának helyreállításához, az ellenzéki pártok pedig tömegtámogatás nélkül nem tudják leváltani a kormányt.
El kellene ezen gondolkodni, mert egyre többen rosszul viselik Orbán regnálását!
Ceterum censeo OV esse delandam!

2017. április 6., csütörtök

SOROSOZÁSRÓL, MIGRÁNSOZÁSRÓL, CEURÓL… MEG A GONDOLKODÁSUNKRÓL

Forrás: Internet
Sokan ebben az országban értetlenül fogadják, hogy azt a tényt, hogy mintegy másfél-kétmillió ember minden kritika (önálló gondolkodás) nélkül magáévá teszi a kormány propagandáját.
Az önállóan gondolkodó emberek (legyenek ezek konzervatívak, liberálisok, baloldaliak vagy akár egyik szekértáborhoz nem tartozók) sajnos elenyésző kisebbségben vannak ebben az országban. Hangjuk gyenge, megszólalási, publikációs lehetőségeik egyre korlátozottabbak, így nem is várhatjuk el, hogy véleményük, érveik széles tömegeket szólíthatnának meg.
Mi ennek az oka? Mi vezet oda, hogy negyed századdal a rendszerváltás után máris vissza-visszaköszönnek módszerek, amelyek a késő kádár-korra voltak jellemzők? Miért tapasztaljuk azt, hogy az emberek nem emelik fel a szavukat, még akkor sem, ha egyébként nyilvánvaló, hogy egyéni körülményeik éles ellentétben vannak azzal, amit a hivatalos kommunikáció sugall?
A válasz egyszerű és bonyolult. Benne van a modern kori Magyarország teljes történelme, társadalmi fejlődésének töredezett jellege, a hankissi alattvalói lét szinte minden jellemzője.
Az átlagembert megelégedettséggel tölti el, hogy ha problémáit (létezőt vagy véltet) más oldja meg helyette, ha a falra festett ördögtől (legyenek ezek a migránsok vagy a nemzetközi nagytőke, élén Soros Györggyel) valaki megszabadítja.
Egyszerű ez a gondolkodás, mint a faék, csak azzal nem számol, hogy a „védelemért” cserébe a hatalom mindig kér valamit. „Tudja Pelikán elvtárs, egyszer majd kérni fogunk magától valamit” — duruzsolja a terített asztal mellett a hatalmat megtestesítő Virág elvtárs.
A magyar választópolgár – 25 év ide vagy oda – nem sajátította el a polgári léttel együtt járó jó érzést, a szuverenitást, szabadság gyakorlását. Világ életében ahhoz volt szokva, hogy egyetlen dologhoz alkalmazkodjon: a hatalom elvárásaihoz. Az, hogy ez a hatalom milyen, az tulajdonképpen nem is érdekes. Elfogadta a monarchia kiegyezését, elfogadta a Horthy rendszer félfeudalista tekintélyuralmát (egy ideig ezt fasisztának bélyegezte, de aztán leszokott róla). Ugyanígy viszonyult Rákosi durva és Kádár puhább diktatúrájához is. Az azokban megszokott életstratégiák apáról-fiúra és unokára hagyományozódnak. Ez maga az alávetett attitűd, amitől igen nehéz megszabadulni, mert ahhoz tudás, önállóság, vállalkozó kedv és felelősség kellene. Ám ez a legtöbb esetben nincs.
És a hatalomnak ez így jó!
A hatalomnak ugyanis nem jó, ha a választók önállóan és szuverén módon képesek gondolkodni, dönteni saját és közösségük dolgairól. A hatalomnak az a jó, ha alul képzett, könnyen befolyásolható masszával van dolguk, amit kedvükre manipulálhatnak.
Egy szó sem esik ebben a kontextusban arról, hogy a migráns probléma sokkal összetettebb, mint ahogy a propaganda beállítja. Ez nem „terror”probléma, hanem az egész glóbuszt érintő klimatológiai, gazdasági, és társadalmi, kulturális halmaz, amire nem csak Magyarországnak, hanem a teljes fejlett világnak kell megoldást találnia.
Forrás: Internet
Nincs e sorok között lehetőség arra, hogy kifejtsük részletesen, hogy milyen kulturális különbségek vannak az zsidó-keresztény és a muzulmán világ között. Tengernyi irodalma van ennek Mertontól Huntingtonon át a legújabb kutatásokig.
A különböző kultúrák egymás mellett élésének mindig is meg voltak a problémái, amelyek különösen a válságok során élesedtek ki. A békésebb időszakokban sem súrlódásmentes a különböző kultúrájú népességek együttélése, de a harmonikus körülmények között élő társadalom ezt képes kezelni.  Kis hazánkban csaknem 600 éve bukkantak fel az első roma kumpániák.
De ez a hatszáz év sem volt elegendő arra, hogy az ország elfogadja, integrálja őket. Persze lehet azt mondani, hogy aki nem akar integrálódni, azt nem is lehet rávenni erre. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű, mert az integráció azt jelenti, hogy beolvaszt a nagyobb közösség. A beolvadónak el kell fogadnia a befogadó közösség értékeit, elveit, szokásait, mindennapi kultúrájának jellegzetességeit.
Csakhogy az ördög a részletekben rejlik. Ha a befogadott mindezeket a „követelményeket” teljesíti a befogadó kívánsága szerint, úgy saját identitását kell feladnia. Megfosztják mindattól a nemzedéki örökségtől, amiből származik. Ez óhatatlanul feszültséget gerjeszt. Ezek eredménye a szegregáció, az elkülönülés, ami tovább fokozza a súrlódást.
A megoldás nem az integráció, hanem az elfogadás, de ezt pedig a befogadók részéről utasítják el, mert potenciális veszélyt látnak abban, ha számára többnyire ismeretlen identitású, szokású és vallású emberek közelében élnek.
Ezek a problémák évszázadok óta velünk élnek, és félelmeink felülírják még saját kultúránk befogadásra és toleranciára ösztönző értékeit. Így kerül Európa és a zsidó-keresztény világ ellentmondásba saját magával.
Ezt az ellentmondást pedig kerítésekkel, bezárkózással nem lehet feloldani.
Ezt az ellentmondást csak hosszas tanulással, tanítással és a világ gondjainak kezelésével lehet orvosolni. Sokáig kell még dolgozni ezen!
Ezért is félelmetes, ha a bezárkózás politikájának utat engedünk. Ezért probléma, ha egyetemeket zárunk be, lehetetlenítünk el. Ezért probléma, hogy az oktatási rendszerünk fejlesztése arról szól, hogy minél többen maradjanak ki abból, hogy modern, konvertálható tudást szerezhessenek.
Rohamosan csökken a szabadon és függetlenül gondolkodók száma!
Nem kellene hagyni!
Ceterum censeo OV esse delandam!