ALÁZATOSAN URALKODNI?

Kedden (2019. december 26-án) kezdődött a második keresztényüldözésről szóló konferencia fővárosunkban. Ez a post most nem arról szól, hogy miként üldözik a keresztényeket más országokban, hanem inkább arról, hogy az ország miniszterelnöke miként viszonyul a hatalomhoz.

Orbán Viktor miniszterelnök idézett Szent István Imre herceghez írott intelmeiből. Szerinte az a több mint ezer éves írás „lelki és politikai iránytű …mi, magyarok mégis úgy olvassuk, mint nekünk szóló személyes üzenetet.”

Idézte a jól ismert sorokat, miszerint: „…vésd emlékezetedbe, hogy (…) indulat, dölyf és gyűlölség nélkül, békességben, lélekben alázatosan és szelíden kell uralkodnod, mivel minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az áldozat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.”

Majd mintegy mellékesen megjegyezte, hogy „a magyar kormány is ebből dolgozik”.

No, itt álljunk meg egy pillanatra. A formális logika szabályai szerint ezzel a szöveggel a miniszterelnök elismeri, hogy ő (és kormánya) URALKODIK.

Hogy is van ez? Magyarország államformája köztársaság. Az ország vezetését a választásokon (elméletileg) megválasztott képviselők és tisztségviselők gyakorolják, a néptől (szavazóktól) kapott felhatalmazás alapján, azok érdekében.

Szent István egy abszolutista uralkodó volt. A demokráciának abban a korban még híre-hamva sem volt. Az uralkodó egy személyben volt minden világi hatalom megtestesítője.

Ha egy magát demokratikusnak (?) mondó – ámbár illiberális, keresztény demokráciát hirdető – ország miniszterelnöke uralkodni akar, az bizony elég bornírt a 21. században Európa közepén.

A szög tehát kibújt a zsákból. Szó sincs arról, hogy a miniszterelnök a nép szolgája (miniszter szolgát jelent), hanem minden magyar uralkodójának szerepében látja magát, sőt teljes kormányát.

Ez már csak azért is felháborító, mert erre senki sem hatalmazta fel, még saját – végtelenségig manipulált – szavazótábora sem.

Ideje lenne, ha az emberek elkezdenének gondolkodni.

A kis elszólások manapság egyre szaporodnak, és akaratlanul is lerántják a leplet a mai hatalom világképéről és politikai módszereiről.

Egyre többször botlunk diktatórikus elemekbe. A törvényhozás egyre gátlástalanabbul hozza azokat a törvényeket, amelyek korlátozzák a demokrácia intézményeit, fosztják meg az állampolgárokat legalapvetőbb jogaiktól.

Ma már ott tartunk, hogy az érinthetetlennek tűnő intézményeket – amelyek a demokrácia letéteményei – rombolnak le: a bíróságoktól, az Alkotmánybíróságon át, az oktatási rendszerig. Ma már a polgári társadalom alapja, a magántulajdon, is veszélybe kerül, hiszen az uralkodó által kinevezett és favorizált hűbéresek (oligarchák) szinte következmények nélkül tehetnek tönkre szuverén vállalkozásokat, szerezhetnek meg mások tulajdonában álló javakat.

Mindezeket természetesen „törvényesen”, hiszen a törvényhozás döntő része is az uralkodó kiszolgálását tekinti hivatásának.

Sokszor leírtuk, mondjuk, hogy ez már réges-rég nem demokrácia, hanem valami más: diktatúra, autokrácia, kinek mi tetszik. A kérdés csak az, hogy a társadalom nagy része mikor veszi észre, hogy lassan már a levegőt is elszívják előle, és ez az állapot előbb-utóbb csődhöz (társadalmi és nem okvetlenül gazdasági) vezet.

Tessenek ezen elgondolkodni!

Ceterum censeo OV esse delendam!