KÖLTÉSZET NAPJÁRA

Kedves Olvasóim

Tegnap volt József Attila születésnapja — a költészet napja. Mostanában mintha nem lennénk fogékonyak a lírára. A versek átható ereje nem jut el hozzánk a mindennapok zajában, forgatagában.

Lehetne idézni e napon – mint ahogyan sokan teszik is – József Attilát. Én nem teszem. Számomra Villon aktuálisabb, mint a XX. századi magyar óriás.

Fogadjátok tőlem a verset — mintha mondanám — egy másik halhatatlan: Faludy átköltésében.

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,

és hű barátom egy akadt: a köd.

Rakott tálak között kivert az éhség,

s halálra fáztam rőt kályhák előtt.

Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak

s szájam széléig áradt már a sár,

utam mellett a rózsák elpusztultak

s lehelletemtől megfakult a nyár,

csodálom szinte már a napvilágot,

hogy néha még rongyos vállamra süt,

én, ki megjártam mind a hat világot,

megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,

ruhám csupán egy fügefalevél,

mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,

mi sem sötétebb nékem, mint a dél.

A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,

ahogy a temetőkben nevetek,

enyém csak az, amit sárba dobtam,

s mindent megöltem, amit szeretek.

Fehér derével halántékomra

s veres hajamra már az ősz feküdt,

és így megyek, fütyülve egymagamban,

megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,

a harmattól kék lett a homlokom

s így kergettem az Istent, aki hátrált,

s a jövendőt, amely az otthonom.

A hegycsúcsokon órákig pihentem,

s megbámultam az izzadt kőtörőt,

de a dómok mellett fütyülve mentem,

s kinevettem a cifra püspököt:

s ezért csak csók és korbács hullott árva

testemre, mely oly egyformán feküdt

csipkés párnák között és az utcasárban,

megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs hazám, borom, se feleségem

és lábaim között a szél fütyül:

lesz még pénzem és biztosan remélem,

hogy egy nap nékem minden sikerül.

S ha meguntem, hogy aranytálból éljek,

a palotákat megint otthagyom,

hasamért kánkánt járnak már a férgek,

és valahol ez őszi avaron,

egy vén tövisbokor aljában, melyre

csak egy rossz csillag sanda fénye süt:

Maradok egyszer, Francois Villon, fekve,

megáldva és leköpve mindenütt.

Ballada a senki fiáról — Faludy György átköltésében