2018. április 12., csütörtök

KÖLTÉSZET NAPJÁRA

Kedves Olvasóim
Tegnap volt József Attila születésnapja — a költészet napja. Mostanában mintha nem lennénk fogékonyak a lírára. A versek átható ereje nem jut el hozzánk a mindennapok zajában, forgatagában.
Lehetne idézni e napon – mint ahogyan sokan teszik is – József Attilát. Én nem teszem. Számomra Villon aktuálisabb, mint a XX. századi magyar óriás.
Fogadjátok tőlem a verset — mintha mondanám — egy másik halhatatlan: Faludy átköltésében.

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével halántékomra
s veres hajamra már az ősz feküdt,
és így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegycsúcsokon órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és az utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntem, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol ez őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
Maradok egyszer, Francois Villon, fekve,
megáldva és leköpve mindenütt.

Ballada a senki fiáról — Faludy György átköltésében

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése