NYÍLT LEVÉL ORBÁN VIKTORNAK — A TÚLVILÁGRÓL

Tisztelt (vagy nem is tudom)

Miniszterelnök Úr! (majdnem elvtársat írtam)

Alulírott Tóth István, volt 55 éves állampolgár, aki ezt a földi világot 1983-ban (betűvel: ezerkilencszáz-nyolcvanhárom) itt hagytam, érdeklődéssel forgatom szellemkezeimben a nekem küldött leveleit és a sok kopogtató cédulát és választási értesítést, amit az elmúlt negyedszázadban kézbesített a posta valahai címemre.

Most arról ne essék szó, hogy utódaim hányszor próbálták már levenni nevem a különböző listákról, amire én még életemben se ácsingóztam volna.

De úgy látszik, Magyarország mostani miniszterelnökének – Horthy Miklóson kívül – egy Csicsikov nevű szélhámos is példaképe lehet. Talán nem ártana elolvasni Gogol: Holt lelkek című örökbecsűjét, hátha akkor ez a példakép leomlana (bár korábbi leveleiben foglaltak alapján kétlem).

Igaz ugyan, hogy 1983-ban – halálom időpontjában – Ön még egy igen fiatal suhanc volt, de tehetségéhez nem férhetett kétség.

Innen fentről szemlélve, volt közgazdászként – a valaha volt KNEB egyik vezető munkatársaként – úgy látom, Önnek komoly problémái lehetnek a magántulajdon és az állami tulajdon különbözőségét illetően. Mindaz, amit ma tesz, az kimeríti mindannak az erkölcsi parancsnak a fogalmát, amelyet – még anno cserkész koromban, úgy 1948-49 táján – csak egyszerűen úgy fogalmaztak meg: „Ne lopj!” vagy úgy: „Mások tulajdonát ne kívánd!”(a Biblia VII. és X. parancsolata).

Ami mostani levelét illeti: Ebbe az országba az elmúlt évek alatt igen sok, számunkra idegen polgárt, (inkább mondanék embert) fogadtunk be, akik hasznos és építő tagjai lettek a magyar társadalomnak.

Ha nincs teljesen képben, mert ezt veszem ki leveléből, néhány példa, csak azért, értse, miről írok.

Csak úgy, adatszerűen:

1947-ben mintegy 247 752 fő költözött a mai ország területére különböző okok miatt, ennek egyik kiváltója volt a II. világháború és az utánuk következő káosz és a ki- és betelepítési hullám.

1949-ben több ezer görög érkezett Magyarországra. Nekik még külön falut is építettek Beloiannisz néven, és utódaik közül számos ismert személyiség került ki.

1973-ban szintén több száz chilei állampolgár települt hazánkba.

1989-ben 10500 NDK-s állampolgár választotta átmenetileg Magyarországot, akik gyakorlatilag a berlini fal lebontásakor és a Horn Gyula nevéhez kötött határnyitás után az NSZK-ba távoztak.

Az 1980-as évektől folyamatos volt a bevándorlás kis hazánkba, főleg Romániából.
Ne feledkezzünk el arról se, hogy a '80-as évek közepétől folyamatos volt a bevándorlás a távol-keleti országokból, Kínából és Vietnamból. Meg igy gyökeresedtek itt nálunk az elmúlt negyed században. Gyermekeik már "banán generációnak" hívják magukat, azaz kívül sárga, belül fehér. Jobban beszélnek magyarul, mint szüleik nyelvén.

1991-ben a dél-szláv konfliktus (Jugoszláv polgárháború) csaknem 90 ezer szerencsétlent sodort Magyarországra.

Érdekes módon azokban az időkben senki sem uszított a menedékkérők ellen, és az ország ellátásukat, elhelyezésüket, ha nem is gondok nélkül, de megoldotta.

Miniszterelnök úr!

Ön tévedésben van. Azt írja: „Az elmúlt év végén lezajlott nemzeti konzultáció során az ország polgárai elsöprő többséggel nemet mondtak a Soros-tervre. …Meg kell akadályoznunk, hogy Magyarországból bevándorlóország legyen.” (Ez utóbbi mondat még ráadásul hibás is, mert „A magyar  helyesírás szabályai” szerint a bevándorló ország két szóba írandó.)

De félre a szőrszálhasogatással: amit Ön ír, az – innen felülről nézve – nem igaz. Az Ön hívei visszaküldték ugyan a kérdőíveket, ebben nincs kétségem, de az a csaknem másfél millió manipulált –hogy mondják manapság? – FIDESZ-fan, mégsem az „elsöprő többség”.

Él még ott lent (fent) vagy 7 millió olyan ember, aki lassan nyolc éve nyögi kormányzata ostobaságait és propagandáját.

Csak úgy, összehasonlításul: az én időmben az MSZMP KB agitációs és propaganda osztálya (az oly sokat emlegetett APO) se mert volna ilyen ordas hazugságokat terjeszteni országszerte. Akkorra már rájöttek, hogy a gaz imperializmus – élén az USA elnökével – nem akarja közvetlenül megdönteni Kádár-rendszerét. Inkább visszaadták a szent koronát. Persze elhangzott különböző pártfórumokon, hogy ez nem más, mint a fellazítás politikája, de ezt gyakorlatilag mindenki megmosolyogta, és szeretett volna fellazulni.

Szétnéztem én itt fenn, találkoztam néhány jó szellemmel. Például Szent Istvánnal is. (Vele nehéz volt találkozni, az elit – a szentek – itt is elkülönülnek, csak úgy ukk-mukk-fukk nem nagyon lehet leszólítani őket.) Szóval megkérdeztem Istvánt is – mint druszámat – mit gondol erről a bevándorlás mizériáról. Eleinte nem értette. Aztán csak-csak, de most se tudott érdemben mást mondani, mint amit anno leírt Imre hercegnek: 

„ A vendégek és a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. …Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elretteni. Mert az egynyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennél fogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szétszórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod.”

Így megnyugodva, joggal írhatom: amit Ön csinál miniszterelnök úr, az maga az ország rombolás.

Ön az ország érdekére hivatkozik. Innen fentről – az Ön volt kollégáival, politikustársaival: Antall Józseffel, Göncz Árpáddal, Szabó Ivánnal, Torgyán Józseffel – csak csodálkozunk: Nem ilyennek ismerték! Nem gondolták volna, hogy mindazt a munkát, amit végeztek (megpróbálták ezt az országot demokratizálni), ilyen gyorsan és alaposan lenullázta. Sápítoztak is eleget, hogy hová lett az a liberális demokrata fiatalember, aki olyan fennen hangoztatta demokrata voltát.

De azt is látjuk innen fentről, hogy bizony rosszul mennek a dolgok. Egyre több lélek kopogtat idő előtt Péternél a kapuban. Viszonylag mind fiatalember volt, csak hát az elégtelen és rossz egészségügyi rendszer nem volt képes kórjaikkal megbirkózni. Meg halljuk itt fenn azt a sok fohászt is, ami egy jobb életért, lehetőségekért eseng.

Ezen mi már nem nagyon tudunk innen segíteni. Az utódainknak adtunk nevelést, tudást, meg készséget arra, hogy változtatni tudjanak. Mi csak szemlélhetjük, ami hazánkban történik beleszólásunk már nincs. Most eljött az idő, hogy e tudásukkal éljenek.

De egyet ajánlok Önnek: Gondoljon arra, hogy ide fog kerülni idővel Ön is, és itt lelke csak akkor találhat megnyugvást, ha valóban a közért, és az emberekért cselekszik. Nem egy kisebbségért, hanem az egészért. Nem a barátokért, a sógorokért és más retyerutyáért, hanem az országért. Csak akkor lesz méltó a megbocsátásra – és az Ön által hőn áhított államférfi címre -, ha felhagy eddigi tevékenységével. Bár egyesek azt is emlegetik, hogy a politizálással is fel kéne hagynia, mert az már nem magára való, túl nagy a kabát.

Végezetül:

Ne küldözgessen nekem az unokáim pénzén mindenféle papírokat. Felbosszantani már nem tud, de mégiscsak álságos a „holt lelkekre” hivatkozni.

Üdvözlettel innen fentről (másvilág, mennyek, nevezze, aminek akarja):

Néhai Tóth István (1928-1983) közgazdász.

Ui: Ceterum censeo OV esse delendam!

NYUGGEREK FIGYELEM! — EZ VÁR RÁTOK ÉS MINDENKIRE

A GKI (Gazdaságkutató Zrt.) ma közzétette az évre szóló előrejelzését. Tudom, hogy az emberek többsége nem szokott ilyen elemzéseket olvasni, mert elég kacifántosan van fogalmazva. Tegyünk egy kísérletet arra, hogy lefordítsuk a hétköznapok nyelvére az ott leírtakat.

Így rögtön látni fogjuk, hogy mi vár a lakosságra – ezen belül a nyugdíjasokra – 2018-ban.

Forrás Internet -- Portfolio.hu

Az előrejelzés szerin örvendetesen bővül majd a hazai gazdaság, mintegy 4 százalék körüli mértékben. A bérek növekedését 7 százalékra becsülik, ami azt jelenti, hogy a reálbérek (az infláció és a bérek közötti különbség) mintegy 4 százalékkal érnek majd többet, mint 2017-ben. Az inflációt 3 százalékra becsülik 2018-ban.

Mi a helyzet a nem dolgozó, nyugdíjas és járadékokból élő milliókkal?

A mai gyakorlat szerint a nyugdíjakat és a hasonló ellátásokat a magyar kormány az inflációhoz igazítja.  Ez azt is jelenti, hogy a nyugdíjasok kézhez kapott ellátása tulajdonképpen vásárlóerőt tekintve csökken. Ha 3 százalékos az infláció, és annyi a kompenzáció, akkor tulajdonképpen nem kerülnek jobb helyzetbe, hiszen az ellátás növelt összegét elviszi az infláció.

Ha más nézőpontból vizsgáljuk a dolgot, arra jutunk, hogy tovább fog növekedni a különbség a munkajövedelmek és a nyugellátások között. Ha a bérek 7 százalékkal növekednek, úgy az a valóságban 4 százalékkal növeli az elkölthető pénzt egy munkavállaló esetében.

Nézzünk egy példát:

Egy nyugdíjas 100 ezer forint nyugdíjat kap. Ebből él, sújtja a 3 százalékos infláció (amit majd kompenzál a rendszer).

Egy dolgozó 100 ezer forint nettó jövedelemre kap 7 százalék növelést, ami 107 ezer forintot jelent, ez utóbbit terheli az infláció. Így a nettója 103,7 ezer forint.

A két jövedelem szerint az eltérés 6800 forint havonta (egy átlag villanyszámla).

Az olló tehát nyílik a munkából és a járadékból, nyugdíjból élők között. Ez utóbbiak elszegényedése folyamatos, az év eleji ellátáshoz képest 6,8 százalékos.

Ez magyarázza azt, hogy a statisztikai adatokkal szemben a magyar nyugdíjasok anyagi helyzete folyamatosan romlik, és romlani is fog mindaddig, amíg a hatalom meg nem változtatja a nyugdíjak kiszámolásának rendszerét.

Hiába a propaganda, hogy nem hagyjuk a nyuggereket az út szélén, a valóság az, hogy az elmúlt öt esztendőben folyamatosan romlott ennek a társadalmi csoportnak az anyagi helyzete. Lemaradásuk ma már mintegy húsz százalékos.

Forrás: Internet -- GKI.hu

Ha ez a tendencia tovább folytatódik, csaknem 3 millió ember kerülhet nagyon gyorsan a legszegényebb kategóriába.

És itt most nem is beszéltünk arról, hogy a nyugdíjasok csaknem egy harmada kap olyan nyugdíjat, ami alacsonyabb a megélhetési költségeknél.

Ideje lenne ennek a csoportnak elgondolkodnia arról, hogy elégedett-e saját helyzetével és a NER rá vonatkozó pénzügyi politikájával.

Ideje leszámolni azzal a képpel, hogy majd a jóságos kormány Erzsébet utalványokkal segíti ki a nyugdíjasokat. Nem utalvány kell, hanem olyan kompenzációs rendszer, ami megállítja az öregek leszakadását.

Ezt az elmúlt évek gyakorlata alapján nem igen várhatjuk a jelenlegi kormánytól. És ha újra bizalmat kapnának, akkor a nyuggerek csak abban „bízhatnak”, ami a programjuk: „folytatjuk”. De, ha folytatják, az a nyomorhoz vezet!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A HOLOKAUSZT NAPJA

Forrás: Internet

Horthy emlékmisét tartottak volna január 27-én a belvárosi templomban. Kicsit felháborodott a városi értelmiség, hogy mindezt a Holokauszt emléknapján kívánják megtenni. Valahogy ellentétet fedeztek fel a volt kormányzó és az 1944-es események között.

Nem kívánok beszállni abba a történészi vitába, hogy vajon a volt kormányzó volt-e a 20. század legnagyobb államférfija, milyen szerepet játszott a magyar zsidóság Auschwitzba deportálásában, még abba sem, hogy e tényben mekkora szerepet játszott a korabeli államigazgatás és annak szervezetei.

A misét szervezők végül is elálltak szándékuktól, azt nem tartották meg.

Ezzel aztán napirendre is térhetnénk az ügy felett, ha nem volna ott a mélyben egy sokkal nagyobb probléma: a magyar társadalomban lappangó, búvópatakként létező antiszemitizmus.

Ezzel a problémával könyvtárnyi irodalom foglalkozik. Egyet idézek ide, Heller Ágnes 2004-es esszéjét,  A „zsidókérdés” megoldhatatlansága címmel.

Tanulságos írás, sorra veszi azt a kétezer éves folyamatot, amely során az európai kultúrában kialakult az antiszemitizmus, és szétterjedt a világon. A fenti linken megtalálható a teljes esszé, ezt most nem szeretném részletesen idézni, megéri elolvasni, nem olyan hosszú, de igen közérthető.

Mégis érdemes egy bekezdést ide másolni, a szerző bizonyára egyetért e citálással.

Forrás: Internet

„Antiszemitának lenni ma Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban szalonképtelen, egy nyílt antiszemita kijelentést tenni körülbelül úgy esik latba, mint a szoba közepére szarni. Úgy tûnik, teljesen megalapozatlan kijelentést tettem, mikor azt mondtam, hogy a zsidógyûlölet kiirthatatlan s ugyanakkor racionálisan meg nem okolható. De nincs az a törvény, mely megtilthatja vagy megszüntetheti az irracionalitást. Ha kidobod az ajtón, visszajön az ablakon. Ez történt és történik most is.

…Hadd térjek tehát vissza Európához. Meg kell ismételnem, hogy Európa egyetlen közös tapasztalata a 20. században a holokauszt. Ez az, ami mindenütt Európában megtörtént, s ami sehol másutt nem történt meg, mint Európában. Ezért mondtam, hogy a zsidósághoz való viszony az a lakmuszpapír, amelyen az európai kultúra szubsztanciája, pontosabban szólva, értéke lemérhető. Nem az a kérdés, hogy van-e vagy lesz-e antiszemitizmus vagy hogy milyen formákat ölt vagy fog ölteni, hanem az erre adott válasz.
Európa alaphangulata ma szkeptikus és cinikus. A szkepticizmus jótékony lehetne, mert megvéd attól a racionalista illúziótól, hogy a történelem problémákból áll, melyeket előbb vagy utóbb meg lehet oldani. A cinizmus azonban csak az a vékony zománc, mely az önpusztító gyávaságot elfedni hivatott.
Valaha Max Weber azt mondta, hogy annak, aki a lehetségest akarja időnként, a lehetetlenre kell törekednie. Persze csak időnként – ügye válogatja. E gondolat parafrázisaként úgy fogalmaznék, hogy vannak olyan esetek, mikor azok, akik a lehetetlent akarják, tudva, hogy a lehetetlent akarják, mégis törekedhetnek erre a lehetetlenre. A mi esetünk is ilyen. A lehetetlenre való törekvés persze szubjektív cél, még akkor is az, ha a nagy többség célja, s így nem „elégséges” cél-ok. Azaz nem elégséges ahhoz, hogy a zsidógyűlöletet megakadályozza. 
Ugyanakkor azonban, ha feltesszük, hogy az európai népek méltóságának megőrzése objektív cél, akkor a lehetetlen akarása elégséges cél-ok ahhoz, hogy ezek a népek a huszadik század arcpirító szégyeneit megbánva, de el nem felejtve helyreállítsák ezt a méltóságot.”

Azt gondolom, hogy hasonló gondolatokat kellene olvasgatnia a mai hatalomnak, és ezek tartalmát beépíteni oktatásunkba, közgondolkodásunkba. Nem elég, ha egy államtitkár elmondja a fennkölt szavakat a dohány utcai Zsinagóga kertjében.

Ceterum censeo OV esse delandam! 

FLASHMOB – TUDÁS NÉLKÜL

A Momentum kitett magáért. Egy délutáni, esti flashmob keretében a Petrezselyem utcát átnevezték Sass Flóra utcává, azzal az indokkal, hogy igen kevés nő van a közéletben és a politikában. Sass Flórát (1841–1916) választották ikonnak, aki Afrika kutató volt a XIX. század végén, a XX. század elején. Ezzel nem is lenne baj.

A baj az, ami a riportban elhangzik:

A kérdés: Afrika-kutató férfiakat nem tudtok felmutatni:

A válasz: „Hát ez az! Nem tudunk felmutatni, mert nem is voltak Afrika-kutató férfiak….”

Nos, kedves Momentumosok!

A cél nemes: valóban kevés hölgy vállalja a politikai aktivitást. (Ennek a szociológiai, erkölcsi és egyéb okairól nem kellene értekezést nyitni, mert az egy másik, komolyabb téma lenne.) Kell is tenni azért, hogy ez megváltozzon.

Ám, ha valamit teszünk – mint ebben az esetben is – arra készüljünk fel. Ne csak plakátokkal, hanem fejben, tudásban is, hogy érvelni tudjunk!

Az érvelés most igen szánalmasra sikeredett! Az nem mentség, hogy a Momentum alelnökének hiányosak az egyéni ismeretei. Ez köszönhető esetleg a teljesen lepusztított oktatási rendszernek. De hogy a felkészülés során nem néznek utána a témának, nem használják barátunkat a Google-keresőt, az megbocsáthatatlan!

Az első keresésre: „magyar afrika-kutatók” kifejezésre 204 000 találat jött ki, köztük a Magyar hírességek, felfedezők névsora, amelyben alfabetikus sorrendben ismertetik a kutatókat, akik férfiak voltak.

Egyébként Sass Flóra nem csak arról híres, hogy férjével afrikai utazásai során felfedezte az Albert-tavat. Bővebb információkat a hölgyről itt lehet találni, és ha már az életéről van szó, akkor sokkal inkább fiatalkori éveit kellene említeni, amelyek igazán méltatlan körülmények között teltek. Mint nő, ez az időszak sokkal keservesebb volt számára, mégis elviselte. Ez sokkal inkább példaértékű, mint férjével tett utazásai.

Azt javaslom a politika résztvevőinek, ha nem nagyon akarják saját magukat lejáratni, nézzenek alaposan utána mondanivalójuknak.

Ceterum censeo OV esse delendam!

POFONOK — NEKÜNK

Az újév új fejezetet nyit, de úgy látszik a hatalom ezt komolyan is gondolja. Mindezt rögtön bizonyította is a társadalomnak, aminek adott is egy tockost, gyorsan, hogy tudjuk, mihez tartsuk magunkat.

Forrás: Internet

Gulyás Gergely szerint nincs szüksége a FIDESZ-nek választási programra, hiszen azt az emberek úgysem olvassák, így folytatják majd a győzelem esetén, amit elkezdtek.

Ez azért elég nagy pofon azoknak, akik néha eljutnak a gondolkodás állapotába, és valamiféle víziót vázolnak fel maguknak életük további időszakára. Nem nagy dolgokra gondolok, olyanokra, mint: családalapítás, elérendő célok meghatározása, szóval a mindennapi élethez szükséges dolgok tisztázása.

Ha a vezető kormánypárt (ártunk és ormányunk) nem ad tiszta képet arról, hogy mi a fenét is akar a jövőben, akkor elég sötét jövő vár ránk, mert ha beváltja azt a fenyegetését, hogy folytatja, akkor néhány tízezer NER-lovagon kívül itt millióknak kopik fel az álla az elkövetkezendő pár évben.

Mást is jelent ez a nyegle kijelentés: azt, hogy a hatalmon levők nem igazán törődnek azzal, hogy az ország többségének mik az érdekeik. Senki sem számít, aki nem támogatja hagymázos elképzeléseiket. Lassan már ott tartunk, hogy a saját híveiknek is hazudnak éjjel és nappal, lásd bevándorlási ügyeket.

Nincs más mondanivalójuk, mint egy öreg ember írásban megjelent gondolatainak cifrázása, azt ráhúzva az önként vállalt szövetségi rendszer működésére. Ez annyira bornírt, hogy már-már valóságnak is felfogható. De azért tudni kell, hogy e gondolkodásnak az alapja hamis.

Nem azt mondom, hogy a világban nincsenek problémák, nincs sok olyan ember, aki kénytelen hazáját elhagyni, mert ott olyan környezeti változások mennek végbe, hogy a régió élhetetlenné válik, vannak háborús övezetek is, ahonnan el kell menekülni.

Forrás: Internet - MNO

De mindennek igen kevés köze van a magyar valósághoz. Mert az, hogy rohad az egészségügy, hogy  funkcionális analfabéták hagyják el az alapoktatást, és döglődik a felsőoktatás, hogy rohamosan romlik a nyugdíjasok helyzete, az nem attól van, hogy „migránsveszély” van.

A magyar társadalom alapvető problémái a korrupt és saját zsebre dolgozó kormányzatnak, a közigazgatás ostoba irányításának köszönhető.

Az, hogy ma nyugdíjasok tömegei érzik a lecsúszást, minden sikerpropaganda ellenére, annak az oka az, hogy folyamatosan nyílik az olló a gazdaságban szerezhető jövedelmek és a nyugellátás között. Így

az inflációs pótlás (emelés) ellenére nő a különbség az anyagi lehetőségek között.

A kormány pedig – láthatóan – semmit sem tesz a problémák hatékony kezelésére, hiába a hozzáértők kiabálása, megoldási javaslataikat meg se hallják.

Azt hiszem, elég már a manipulációból. A tömegeknek rá kellene már ébrednie, hogy totálisan átverték. Nem szabad engednie, hogy tovább pofozzák.

Itt az ideje, hogy végre érdemi változást hozzon a tavasz!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ÚJ ÉV, ÚJ KIHÍVÁSOK — FÉLRE A FÁSULTSÁGGAL

Mostanában egyre jobban elhatalmasodik bennem a deja vu érzés. Úgy néz ki, hogy az elmúlt hét év agymosása meghozta a gyümölcsét: a társadalom egy igen jelentős része apátiába süllyedt.

A folyamatos ostoba propaganda azt sugallja, hogy ne is foglalkozzon az átlagember a politikával, csak fogadja el azt, amit a hatalom „csöpögtet” a számára, és legyen e keretek között „boldog”.

Valami ilyes életérzés hatotta át a nyolcvanas évek elejét. Akkoriban el se lehetett képzelni, hogy nem is olyan soká, alig néhány év múlva úgy omlik össze a rendszer, ahogyan az történt.

Egyszerre vége lett az „addig jó, míg Kádár él” életérzésnek, és valami új, valami más kezdődött.

Annak a folyamatnak az elemzésébe nem mennék bele, miként jutottunk el a kezdeti demokratikus fellángolástól a mai helyzetbe, de tapasztalatom szerint a társadalom újra abba a frusztrált, de passzív állapotba került, mint három évtizede.

Az új év ad lehetőséget e fásultság levetkőzésére, adhat új célokat és értelmet az aktivitásnak. Nem kell ezért nagyon sokat tenni, csak azt, hogy zárjuk ki magunkból a bornírt propagandát, és nyitott szemmel és értelemmel nézzünk szét saját közvetlen és kicsit tágabb környezetünkben.

Mondok példákat: nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy felfedezzük a néhány évtizede még jól menő vállalkozások bezárt ajtóit. Nem kell különösebben szociológusnak lenni, hogy észrevegye az ember az utcán, hogy sajnos egyre több a rosszul öltözött ember. Nem kell orvosnak lenni, hogy saját kárunkon fedezzük fel, hogy valami nagyon nincs rendben az egészségügyben. Nem kell pedagógusnak lenni, ha belenézünk gyerekeink és unokáink tankönyveibe, és felismerjük, hogy nem azt tanítják nekik, amivel megalapozhatják jövőjüket.

És még folytathatnám, hogy mi mindennek nem kell lennünk, hogy felismerjük: az út, ami felé ez az ország halad, az a kudarchoz vezet. Az ország kudarcához, az egyének boldogulásának ellehetetlenítéséhez, a társadalom kudarcához.

Be kellene már látnunk, hogy igenis van befolyásunk saját életünkre, van befolyásunk az ország politikájára. Nem kell ehhez politológusnak és elemzőnek lenni. Csak az a szándék szükséges, hogy kikényszerítsük az általunk megválasztott (megválasztandó) politikusokból azt, amit szeretnénk, ami miatt szavazatainkkal bizalmat adtunk nekik.

És kell még valami: a szuverenitás. Itt nem arra gondolok, amit a propaganda manapság unásig ismertet, hogy azt Brüsszeltől kell megvédeni. A lényeg az, hogy az egyénnek legyen meg a szuverenitása. A gondolkodása és cselekvései ne attól függjenek, hogy mit hall éppen az egyik televízióban, vagy milyen ostobaságokat olvas az internet kormánypropagandát szajkózó oldalain. Gondolkodása és cselekedetei attól függjenek, hogy miként látja saját helyzetét a mindennapokban, milyen vágyai és elvárásai vannak. Hogy képzeli el gyerekei jövőjét, milyennek akarja az országot unokái életében.

Lehet, hogy ez egy kicsit naív elvárás. Az egyén mindig hajlamos arra, hogy azt a csoportot kövesse, amelyik hangosabb, már csak a megszokott, jó konformizmus miatt is. „Ha nagyon jár szám”, ha nagyon egyéni úton járok”, akkor a környezetem kitagad, és az nem jó!

De értsük meg: a konformizmus ma nem járható út! Az, hogy az országban egy hangos kisebbség fennen ismétli a vezér szavait, az még nem jelenti azt, hogy igazuk is van.

Cselekedjen mindenki! Menjen el, és fejezze ki elégedettségét vagy elégedetlenségét a fennálló hatalom mellett vagy azzal szemben.

De senki se legyen passzív, mert a passzivitás maga a kudarc!

Ceterum censeo OV esse delandam!