NEMZETI ÜNNEPÜNK?

Forrás: Internet

A rendszerváltáskor – szerintem igen szerencsétlen időzítéssel – október 23-án kiáltotta ki a harmadik Magyar Köztársaságot Szűrös Mátyás a parlament erkélyéről.

Akkor nagyon sokan úgy gondoltuk(ták), hogy egy új korszak kezdődik. 1956-ra emlékezve talán össze lehet békíteni a társadalmat, fel lehet oldani azt a hiátust, amit Kádár rendszere 33 éven át elhallgatott, elmismásolt, eltagadott.

Mert azzal, hogy – némi külső nyomásra – Kádár az 1956-os népfelkelést ellenforradalomként határozta meg, lehetetlenné tette a későbbi időszak számára, hogy az eseményeket objektívan lehessen értékelni, benne a két nagyhatalom el nem tagadható aktív és passzív szerepével.

1989-ben úgy látszott, hogy a két történelmi esemény együttes ünneplésével feloldható a társadalomban meglevő, szinte antagonisztikus vélekedés ’56 októberéről.

Ma már tudjuk, hogy ez csak hiú ábránd volt. Az egymást követő kormányok október 23-át mindig, és minden körülmények között, a saját politikájuk legitimálására használták.

A sok bába között elveszett a gyermek, a Magyar Köztársaság. Az, amely mögé felsorakozhatott volna az egész társadalom.

Elvették az országtól ezt az ünnepet. az elmúlt esztendőkben a politikával átitatott – a történelmi hűséget sárba tipró – megemlékezésektől zengett az ország és a média. 1956-ra emlékezve nem a történelmi tények, és azok okai kerültek felszínre, hanem az „urban legend” és a családi legendáriumok – kicsit túlzó, néha minden alapot nélkülöző – történetei kerültek előtérbe.

Az már csak hab a tortán, hogy először fordult elő, hogy a 301-es parcellában az állam részéről senki sem koszorúzta meg az emlékművet és az életüket adók sírját.

Az elmúlt negyedszázad alatt igen sok könyv, tanulmány jelent meg, feltárva 1956 őszének hazai és nemzetközi összefüggéseit, a magyar népfelkelés körülményeit és eseményeit.

Ám úgy látszik, hiába a bölcs történészek erőfeszítése. A tények a politikát és a hatalmat a legkevésbé sem érdeklik. A legkülönbözőbb, körülményeikből kiragadott eseményeket nagyítanak fel, valós és konkrét tényeket hallgatnak el, ahogy éppen pillanatnyi érdekük kívánja.

Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy 1956-os eseményeket a mai fiatalság és nem fiatalság (egészen pontosan azok, akik a hatvanas évek után születtek) nem érzik a magukénak.

Forrás: Internet -- Origo.hu

Ugyanis e témában majd’ minden esetben túlzásokkal, félreértelmezésekkel, hazugságokkal és torzításokkal találkoznak. Göncz Árpád – pedig, ha valakik, Ő és Mécs Imre, akik maguk is részvevők és elítéltek voltak – próbált, még a ’90-es években, rendet vágni az emlékezet útvesztőiben. Elhíresült mondatára, miszerint „annyi ’56 van, ahányan voltunk”, senki sem figyelt.  Pedig ez intés volt. És figyelemfelhívás arra, hogy a magyar társadalomban – mind a mai napig – együtt él bűnös és áldozat, a barikád két oldalán küzdő ellenfél, megalázott és alázó.

Hatvan esztendővel később – és a történtek mozgatórugóinak egyre alaposabb ismeretében –, lehetne már valamiféle konszenzusos értékelésre jutni a forradalmat illetően.

Forrás: Internet -- MAA

Amikor 1989. január 28-án Pozsgay Imre az 1956-os őszi eseményeket (amit addig OSE-ént = Októberi Sajnálatos Eseményekként emlegettek) népfelkelésként határozta meg, egy ország értett vele egyet.

Bíró András – alternatív Nobel-díjas – is forradalomnak nevezte, mert szerinte megváltozott a rendszer 1956 után. Minden tiszteletem a civil aktivistának, és egész életművének, de ebben téved.

Nem a rendszer változott meg, csak a módszerek.

Bíró András - Forrás Internet

A forradalom az egy olyan esemény, amely megváltoztatja az adott társadalom egész rendszerét, alapjait, berendezkedését. 

Ez nem történt meg Magyarországon 1956 őszén. Maradt a proletárdiktatúra, mindössze annak gyakorlásában történtek módszertani változások (puha diktatúra).

Így aztán az 1956-os felkelést forradalomnak nevezni enyhe eufémizmus. Gyakorlatilag a politikai követelésekből: több párt rendszer, demokratikus választások, munkás igazgatás, a szociális problémák orvoslása, szinte semmi sem valósult meg.

„Az ország a világ érdeklődésének középpontjába került” – szól a sokat emlegetett másik érv. Ez sem így igaz. A szuezi válság a nemzetközi médiában „vitte a prímet”, mint ahogyan az USA-nak és a Szovjetuniónak is fontosabbak voltak az egyiptomi események, semmint a magyar felkelés. Ez utóbbi csak később kapott nagyobb hangsúlyt – főleg szovjetellenes éllel – a korabeli nyugati sajtóban. Az USA 1956 októberében kezdeményezett vitát az ENSZ-ben a „magyar kérdésről”. 

De ez sem arról szólt igazán, hogy miként segítsék a magyar felkelést, hanem a Szovjetunió elítéléséről.

Az USA sokkal inkább foglalkozott az szuezi helyzettel, minthogy nyílt konfrontációt vállaljon a Szovjetunióval, különös tekintettel a jaltai megállapodásokra.

Mítoszok között élünk. Ezek simogatják nemzeti érzéseinket. Büszkék lehetünk magunk előtt, magunkra.

A mítoszok azonban csalókák! Sokszor délibábként csak a vélt képeket vetítik elénk.

A valóság ennél sokkal, de sokkal összetettebb, mi több, még egy kicsit kiábrándító is lehet. De nincs más lehetőségünk: szembe kell néznünk vele!

Van azonban mit ünnepelni október 23-án, azonban erről mostanság szó sem esett! 

Huszonhét éve él a Magyar Köztársaság. Még akkor is, ha manapság nem annak nevezik!

Ezt kellene ünnepelni és megvédeni, mert ez tényleg a miénk, ebben teljes a magyar társadalom egyetértése.

Ceterum censeo OV esse delendam!