HOGYAN TOVÁBB? — TANULUNK-E HIBÁINKBÓL?

A minap kitettem a Facebookra egy 2010 szeptemberében írt postot. Nem vagyok boldog attól, hogy az abban leírtak szinte teljes egészében valóra váltak.

Inkább azon gondolkodtam el, hogy mindez miért történt, hogyan lehet egy egész országot elbolondítani, bekötni a szemét úgy, hogy saját valóságát látva se vegye észre: megvezették – nem kicsit, nagyon!

Lehetne most hosszasan értekezni arról – különböző szociológiai felméréseket idézve –, hogy a magyar társadalom milyen állapotban van. Egy azonban igaznak és szinte rendíthetetlennek látszik: a demokrácia a magyar állampolgárok többségének megmaradt fogalomnak. Valahogy nem ért el a demokrácia gyakorlata a tudatokig. Nem jutottunk el odáig, hogy feltétlen hatalomtiszteletet (vagy kényszert) felváltsa az állampolgár öntudata, amelyben saját magát érzi olyannak, akinek hétköznapi életébe senki sem szólhat bele, még az állam sem (feltéve, ha betartja a demokratikus módon született törvényeket).

Ma – különösen vidéken – az emberek kiszolgáltatottak a helyi politikai és gazdasági hatalomnak. Ha bármely visszaélés vagy ostobaság miatt felemeli a szavát, azzal sok esetben egzisztenciáját veszélyezteti. Szidják is ezt a rendszert elegen.

A probléma azonban nem csak magával a manapság regnáló, gátlástalan hatalommal van (országos és helyi szinten egyaránt), hanem az emberek – szándékosan nem írok polgárt, mert nem azok – hozzáállásával is.

Nem igazán tudják, hogy a napi életben mit jelent polgárnak lenni; nem tudják azt sem, mi fán terem a demokrácia gyakorlata. Az, hogy egy országban – állítólag – működnek a demokratikus intézményrendszerek, az még nem jelenti azt, hogy ott demokrácia van. Az intézményrendszerek csak keretek, amit tartalommal feltölteni csak az állampolgárok képesek. Egyrészt azzal, hogy megkövetelik ezeknek az átlátható (és minden szinten érthető) működését, másrészt pedig visszautasítanak minden próbálkozást arra, hogy a fentiek működésének garanciái sérüljenek.

Ha Józsi bácsi, Mari néni, Pistike és Juliska nem törődik azzal, hogy mi történik a közvetlen és tágabb környezetében – mert lusta foglalkozni ezzel, vagy meg sem érti, miről van szó –, és elfogadja a felé áradó propaganda szövegeket, akkor bizony olyan helyzetbe kerülünk, mint amilyenben vagyunk.

Mindig azt hangoztattam, hogy a hatalom legnagyobb kontrollja (és egyben legfőbb ellensége) a gondolkodó ember.

Tudom azt persze, hogy gondolkodni fáradságos dolog. Meghallani egy hírt és az azt követő kommentárt egyszerű és kényelmes. Ám utána nézni annak, hogy e hír egyáltalán igaz-e, vagy nem, mi van a hátterében, milyen érdekek mozgolódnak a háttérben — az már munkás. Időt, energiát, ismereteket követel. Így kialakíthatjuk saját véleményünket (esetleg át is láthatunk a propaganda szitáján).

A hatalom persze mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt a képességünket csökkentse. Rontja az alapfokú oktatás hatékonyságát. Rögtön két módszerrel is: egyszer megpróbálja ellehetetleníteni a pedagógusok önállóságát, és előírja azt a tantervet, amely felszámolja a tanszabadság elvét. Továbbá leszállítja a tankötelezettség életkorát. Szigorítja a felsőoktatásba való bejutást: csökkenti az állam által finanszírozott férőhelyeket, rákényszeríti ez egyetemeket a támogatások megvonásával a tandíjak emelésére. Így, a társadalom jelentős részétől veszi el a tanulás és előrejutás lehetőségét.

De teljesül a ki nem mondott cél: egy olyan alacsony képzettségű tömeg előállítása, amely nem képes felfogni, hogy mi történik körülötte, és amely korlátlanul manipulálható a rendelkezésre álló propaganda eszközökkel.

Lassan – még két-három év – eljutunk oda, hogy a magyar társadalom nem neveli ki azt a jól képzett réteget, amely tíz-tizenöt év elteltével átveheti az ország irányítását, a helyi ügyek intézését.

Emberek, el kellene kezdeni gondolkodni. Rávenni szomszédainkat, ismerőseinket, hogy ösztönözzék ismerőseiket, rokonaikat: ne vegyenek mindet készpénznek, amit a médiában hallanak olvasnak. Mindenki hozzon még egy gondolkodó embert, akkor talán lesz lehetőség arra, hogy kilábaljunk abból a bornírt valóságból, amiben most élünk.

Ceterum censeo OV esse delendum!