FALUDY FOROG — ÉN MEG SZÉGYENKEZEM

Forrás: Internet

„…S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha megúntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve -
megáldva és leköpve mindenütt.”

Írta Faludy György, akinek hagyatéka hamarosan kalapács alá kerül. A költő fiatal özvegye képtelen fenntartani a költőről elnevezett alapítványt és a borzalmas körülmények között tárolt személyes dolgokat, mert e nemes törekvéséhez semmiféle anyagi támogatást nem kapott a kulturális tárcától.

A költő immár 9 éve halt meg.

A problémák már sokkal korábban kezdődtek. A költő hazatelepülése után Göncz Árpád közreműködésének köszönhetően költözött a XIII. kerületi ingatlanba. Majd amikor feleségét is be akarta jelenteni oda, akkor kezdődtek a jogi problémák.

Az akkori kulturális minisztérium (hol van ma már?) úgy kívánt segíteni a költőn, hogy megvásárolta hagyatékának (könyveinek és kéziratainak) egy részét az Országos Széchenyi Könyvtár potom 10 millióért és ÁFÁ-ért. Igen ám, de a XIII. kerület önkormányzata a költő lakását 54 millióra értékelte. Így még lakott állapotban is ki kellett volna fizetnie a már akkor is idős mesternek 35 milliót.

Egy időre úgy látszott talál a fővárosi önkormányzat megoldást a problémára. Azonban ez csak húzódott, végül a költő halálával az özvegyet ellehetetlenítették. Ki kellett költöznie a Faludyval közösen lakott lakásából. Itt és most ne beszéljünk arról – bár ez is megérne egy misét –, hogy az özvegy miként gazdálkodott elhunyt férje utáni örökségével. A lényeg a költő szellemi és személyes hagyatéka egy raktárnak is alig nevezhető helyiségbe került..

De nem is ez az érdekes az egész dologban, hanem az, ahogyan ezt a kulturális kormányzat kezeli. Nem minden nemzedékben születnek hasonló géniuszok. Ők a magyarság igazi kincsei, akiknek az emlékét meg kell őrizni. Ha van olyan hagyaték, amely bemutatható, a nyilvánosság elé tárható, akkor azt az államnak elsődleges érdeke megőrizni. Persze ezzel mindig is hadilábon állt a mindenkori hatalom. Emlékezzünk csak a Bajor Gizi Színészmúzeumra, amelyet Gobbi Hilda keménysége hozott létre, és csak 1991-ben került a közgyűjtemények sorába.

Nagy valószínűséggel az árverésen megjelennek majd a parvenü vevők, akik a kikiáltási árért majd elviszik a Kossuth-díjat, meg a kitüntetést is, és bónuszként a bordó bögréből isznak majd áldomást a jó üzletre.

Az özvegy ugyan azt nyilatkozta, hogy ezzel majd a költő tisztelői vihetnek otthonukba „egy darabot” a zseniből, de tudjuk, hogy ez nem lesz így. Az írógépen, indigóval másolt Faludy verseken felnőtt generáció nem nagyon van ma olyan helyzetben, hogy a felkínált 100 tételből akár csak egyet is megszerezzen. Főleg azért, mert jobban tiszteli a költőt annál, hogy „áruvédjeggyé” silányítsa, másrészt pedig egyben szeretné látni mindazt, ami megmaradt.

De úgy látszik, az állam nem fog jeleskedni abban, hogy ezen az árverésen felüllicitál mindenkit.

Ceterum censeo Ov esse delendum!