VÉLEMÉNYFORMÁLÓ ÉRTELMISÉG HOL VAGY?

Az már szinte közhely számba megy, hogy a magyar politikai elit alól kifarolt az értelmiség. A véleményformáló gondolkodó emberek „lemerültek” – egzisztenciális vagy egyéb okokból –, és elfeledték, hogy felelősséggel tartoznak szűkebb-tágabb környezetükért. Már csak azért is, mert tekintéllyel rendelkeznek, hallgatnak rájuk, szavaik többet jelentenek, mint a kommunikációs eszközökből ránk ömlő ostoba szövegek.

A mai politikai elit – és ezt már végre ki kellene mondani –iszonyúan középszerű személyekből áll. gondolkodásuk, műveltségük, a legenyhébb fogalmazással is, kívánni valót hagy maga után. Egy ilyen politikai elit, nyilvánvalóan a hasonszőrűekből válogatja klientúráját, ami meg is jelenik a napi politikában. Lehetne sorolni a példákat a vak komondortól az ostobábbnál ostobább kezdeményezéseken (és törvényeken) át a mostani „Gábriel arkangyalig”.

Siralmas hallgatni nyilatkozatokat például azzal kapcsolatban, hogy miért is kell eltávolítani a Marx szobrot a Corvinus Egyetem aulájából vagy arról, hogy mi is a véleményünk Kamenyec-Podolszkról.

Mindez azt bizonyítja, hogy a médiumokban megszólalóknak halvány gőzük sincs arról, amiről beszélnek.

Így aztán, a született ötletek (például a Szabadság-téri szobor) jónak tűnnek, ám ha végig gondolnák azt, hogy mi is ez az agyrém, akkor talán elállnának tőle. Ám mivel nem tudják, úgy az ötlet, az elképzelés megvalósul, mindannyiunk szégyenére.

Hasonló a helyzet az állami élet más területein is. A Kornai János – az egyik legnagyobb élő magyar közgazdász – is némi kétkedését fejezte ki mindazokkal a gazdasági intézkedésekkel kapcsolatban, amelyet ma a regnáló hatalom a siker zálogaként emleget. Így nem sok értelmét látja sem a rezsicsökkentésnek, sem más „unortodox” intézkedésnek.

Kedves gondolkodó emberek, akik magukat értelmiséginek tekintik, és itt-ott, széles e hazában élnek, tessenek magukat aktivizálni és elmagyarázni legközelebbi ismerőseiknek, hogy mitől velejéig hazug és ostoba mindez, ami az elmúlt években ebben az országban történt.

Ez az értelmiség felelőssége, és ezt senki sem veszi le a válláról!

Ceterum censeo OV esse delendum!

ORDÍTANI! BELE A SZÉLBE!

Forrás: Internet

Írni kellene, de minek!? Írhatnánk arról, hogy a hatalom hogyan foglalja el sumák módon egyre nagyobb részeit életünknek. Elemezni lehetne, hogy a lehetetlen és bornírt gazdasági döntések hogyan teszik tönkre a következő generáció életét (lásd: paksi bővítés). Lehet írni arról, hogy mekkora mókusvakítás az ingyenes készpénzfelvétel (lásd: bankok intézkedései). Emlékeztethetünk arra, hogy hatalom gátlástalanul osztja fel a hazai piacokat kliensei javára (trafikok, kaszinók, államiföldek bérleti jogai).

Írhatunk és említhetünk még sok mindent. Mindez azonban úgy száll el a közvélemény nyilvánosságában, mint egy gyors fecske. Látjuk ugyan, de nehezen követjük cikázásait. Egy idő után már nem is érdekel, mert meg sem tudjuk különböztetni egyik madarat a másiktól.

Forrás: Internet

Ez a blog is ilyen! beszélünk a körülöttünk fellelhető őrültségekről, kiabálhatunk arról, hogy jogaink és szerzett járandóságaink kerülnek veszélybe vagy tűnnek el. Mindennek szinte semmi értelme.

A társadalom ugyanis nem reagál (itt és most kicsit ellentmondok korábbi írásomnak), de bocsájtassék ez meg, mert igen nehéz leszámolni azzal az ideával, miszerint az emberek képesek logikus gondolkodásra akkor, ha ezt mindennapi gyakorlatuk és tapasztalatuk meg is erősíti.

Ez a társadalom valahogy hibásan működik. Ám ez nem új keletű.

Ahogyan 1956 után is a magyar társadalom „belesímult” Kádár rendszerébe, úgy várható most is hasonló az Orbán-rezsimmel kapcsolatban. „Alámerülni és kibekkelni” – mondotta volt néhai Antall József. Csak az a baj, hogy az a bizonyos „átkos” diktatúra igyekezett a tömegeket „megvenni”, életszínvonalukat emelni, az adott rendszer határait feszegetve „kis szabadságokkal” lekenyerezni a lakosságot.

Forrás: Internet, Múlt-Kor portál

A mostani hatalom erre nem vesz fáradságot. A kádári szlogen: „aki nincs ellenünk, az velünk van” kifordul a mostani gyakorlatban: „aki nincs velünk, az ne is legyen” formulára.

A tiltakozásokat egész egyszerűen leradírozzák, nem veszik figyelembe. Így teljesen feleslegesnek tűnik minden tiltakozás. Hiába szólalnak meg egyes ügyekben civilek, tudósok, művészek, a normálisan gondolkodó emberek, ennek láthatóan semmiféle eredménye nincs. A hatalom semmi mást nem ismer el, csak a saját ötleteit, gondolatait, még akkor is, ha azok nem csak itthon csapják ki sokaknál a biztosítékot, de nemzetközi visszhangja sem kedvező. Sorolhatnánk a legkülönbözőbb példákat az alkotmányozástól a bíróságok átszervezésén át a szövetségesek lealázásáig. Ez utóbbi pedig különösen azért érdekes, mert milyen dolog az, hogy azt gyalázom, aki enni ad, és finanszírozza a klientúra bevételeit (lásd: Agrártámogatások európai rendszere, amely a nemrég földhöz jutott csókosoknak akkor is jelentős összegeket biztosít, ha keresztbe szalmát sem tesznek birtokaikon.)

Forrás: Internet

Nagy valószínűséggel Mari Néni Kukutyinban nincs tisztában sem az uniós támogatások rendszerével, sem a politika más kisded játékával. Ám azt hallja a kormány uralta médiumokból, hogy mostan mindenki összeesküszik ellenünk, és a magyar nem hagyja magát. Mari Néni arról sem tud – vagy ha tud is, de nincs forrása (pénze) rá –, hogy tájékozódhatna számos más helyről is. Lehet előfizetni az internetre, ahol legalább szembesülhetne más véleményekkel is. Ám Mari Néninek nincs lehetősége erre, mert szűkös fizetéséből erre nem telik. Hiába csökkentik a rezsijét, azt nem igazán érzékeli, mert már régen lecsökkentette energiafogyasztását olyan szintre, ahol a csökkentés szinte már nem is látszik. A közmunkából származó jövedelme pedig a mindennapi étkezésre sem elég, nemhogy az internet és a kommunikáció luxusára.

Így aztán a hatalom azt mond, amit akar, azt hazudik, ami érdekeit szolgálja. Az így elhülyített sokaság pedig rohan a „magyar csapatba” és a buzdító szavak erejének hatása alatt vidáman sorakozik fel a vezér mögött.

Nagyon hasonlatos ez a kádári konszolidációra, amikor a tömegek manipulatív befolyásolásával sorakoztatták fel az embereket a „szocializmus ügye” mellé. Aki féltette apró előjogait, a kádári rend kispolgári gyarapodásának eredményeit, az elfogadta a rendszert. Nem volt mellette, de nem volt ellene sem. Abszolút ideális helyzet a hatalom szempontjából.

Csak azt nem értem, hogy ha egy ország negyven év után megunta ezt a rendszert, és képes volt valódi demokráciának ható intézményeket és életvitelt kialakítani, akkor mi a fenének ujjong azért, ha visszatérnek a negyedszázaddal ezelőtti idők gyakorlata?

Ceterum censeo OV esse delendum!

A NÉP BÖLCSESSÉGE

Álljon távol tőlem az elmúlt év értékelése. Nincs még itt az ideje – meg különben is: az legalább néhány hetes intenzív kutatómunkát igényelne –, majd február vége felé…

A politikai elemzők és a szociológusok mind azt a véleményt fogalmazzák meg, hogy a közvélemény kutatások eredményei manapság nem relevánsak, mert az emberek nagy többsége nem valódi pártszimpátiáiról nyilatkozik. A tudós elmék ezt azzal magyarázzák, hogy az egzisztenciális függés (közalkalmazotti jogállás, a munkaadó elkötelezettsége a kormánypárt iránt) felülírja az őszinte válaszokat. „A nép bölcs”, majd a választásokon, a szavazófülke magányában kifejezi valós véleményét — hangzik sokfelől.

Nyilvánvalóan, van ebben van is valami. Valósak az anyagi félelmek, mindenki törekszik a lehető legnagyobb biztonságra ezekben a bizonytalan időkben. A bölcsességgel kapcsolatban azonban némi fenntartással élek.

Az ásotthalmi választások voltak azok, amik ebben megerősítettek. Ugyanis a „bölcsességhez” az tartozna, hogy a magyar állampolgárok hozzájussanak a legelemibb információkhoz, ami alapján egyes dolgokról – esetünkben a politikai szereplők programjáról, ideológiájáról, törekvéseiről, eddigi cselekedeteiről – dönthessenek.

Ásotthalom nem az egész ország, azonban megmutatja azt, ahogyan ma a vidék (nem nagyvárosi, nem városi) polgárai miként gondolkodnak, milyen információkkal rendelkeznek.

Ha nagyon sarkosan akar fogalmazni az ember, kénytelen azt mondani: semmilyennel! A legtöbb vidéki településen az elérhető információ oly mértékben korlátozott, hogy nem is várható el az ott élőktől, tisztában legyenek a napi történésekkel.

Ennek két oka is van: a legfontosabb, hogy a folyamatosan romló életkörülmények, jövedelmi viszonyok között a tömegtájékoztatási eszközök közül csak az ingyenesen elérhető csatornákra korlátozódik a „médiafogyasztás”. Az internet-elérés pedig még mindig nem tekinthető általánosnak. Ennek nem csak az az akadálya, hogy aránylag drága, hanem az is, hogy a szolgáltatók technikai színvonala sem olyan, mint a nagyvárosokban.

Így aztán a vidéki lakosság döntő többsége a „királyi” televíziókból értesül az ország eseményeiről. Az ellenzéki, vagy más információ nem is jut el hozzá.

A másik nagy probléma, hogy a mindennapok gondjai felülírják a „politikai híreket”. Nem foglalkoznak azzal, hogy mi történik a fővárosban, vagy mi történt néhány éve a politikában. A felmérések szerint az átlag magyar állampolgár „politikai emlékezete” mindössze három hónapos. Az azt megelőző időszak kihullik emlékezetéből. Így fordulhat elő, hogy a média bátran állíthat bármit egy vagy két évvel ezelőtti eseményekről, hiszen senki sem emlékszik már a konkrétumokra.

Az ellenzék hangja pedig el sem jut az ország jelentős régióiba.

A nép bölcsességére pedig ezek alapján én nem igazán bazíroznám az elkövetkezendő hónapok politikai kampányait.

Inkább azt hangsúlyoznám, hogy az emberek „gondolkodjanak”, és saját létüket hasonlítsák össze azzal a képpel, amit a kormánypártok sugallnak. Ha e két dolog között antagonisztikus ellentétet tapasztalanak, úgy eldönthetik, hogy ki ver át kit!

És ha a választók elgondolkodnak mindennapi életük tényeiről úgy talán azt is tudják majd, hogy miként fejezzék ki véleményüket a szavazófülkében!

Ceterum censeo OV esse delendum!