Milliók egy miatt?

A cím tán hajaz Madách művére, és mindez nem véletlen. A napokban alkalmam volt komolyabb beszélgetést folytatni jó néhány emberrel. Érdekes – vagy úgy is mondhatjuk értékes – volt az összetétel. Volt közöttük pedagógus, kisvállalkozó, nyugdíjas (értelmiségi és „kétkezi munkás”), egyetemista, mindenféle ember.

A helyszín nem is fontos. Az igazán érdekes az, hogy ezek az emberek miként vélekednek napjaink politikájáról, történéseiről. Miként élik meg a „változásokat”, milyen tapasztalatokat szereznek, és mi minderről a véleményük.
Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a sokféle megfogalmazást, árnyalt vagy kevéssé árnyalt szavakat, összefoglalható mindez azzal: „Anyám, nem ilyen lovat akartam”.
A fiatalok között a hazai bizonytalanság az úr. Hiába végzik el iskoláikat, főiskolát, egyetemet, nem biztos, hogy álláshoz jutnak. Így nem csak pályakezdésük „csúszik” időben, de eltolódik minden más is: a családalapítás, az önálló egzisztencia megteremtése. Lehet ugyan külföldre menni – jobbak az elhelyezkedési és anyagi lehetőségek –, de azért azt szeretnék, ha itthon valósíthatnák meg terveiket.
Az idősek – hogy a paletta másik szélét vizsgáljuk – aggódnak azért a néhány évért, amely még „hátravan”. Nem érzik biztonságban ők sem magukat. Többen tartanak attól, hogy amúgy is csekély járandóságukat megkurtítják. Keserű mosollyal kommentálták a politikának azt a szándékát, hogy a hozzátartozók gondoskodjanak idős szüleikről. Méghogy azok gondoskodjanak! Hiszen a kis nyugdíj egy részét összekuporgatva a gyerekek és az unokák támogatására fordítják. És az igazán tragikus ebben az, hogy a gyerekek és unokák rá is szorulnak erre. Egyre nehezebben élnek, a kor előrehaladtával nőnek terheik (gyógyszerek, az állami egészségügy problémái).
Az alkalmazottak – szigorúan név nélkül, mert él bennük a gyanúper, hogy ha rosszul szólnak, annak állásvesztés az ára – helyzete minden eddiginél rosszabb. Az önkormányzatok és az állami közszolgák nem látják jövőjüket. Eddig sem voltak képesek komolyabb anyagiakat felhalmozni. Így a rendszerből való kiesésük teljes összeomlással fenyegeti családjuk egzisztenciális alapjait. Ezért a megalkuvás, a hatalom kívánalmainak mindenkori elvtelen elfogadása – a törvényi és szakmai szempontok negligálása – napi gyakorlat. Szégyellik is magukat érte, de nincs más választásuk.
A vállalkozók – pedig azt gondolnánk, hogy kevésbé érinti őket az ámokfutás – arról számolnak be, különösen a szolgáltatásban, kereskedelemben érdekeltek, hogy a fogyasztás oly mértékben csökken, hogy az már létüket fenyegeti. Az egyik elmondta, hogy bár jól menő gáz, víz, fűtésszerelő, ma már nem talál megrendelőt telephelyének 50 kilométeres körzetében. Távolabb lennének nagyobb munkák is, de ezt nem tudja elvállalni, mert az alkalmazottak napi szállítása – vagy a munka helyszínén az elszállásolás – olyan költségeket jelent, amit nem képes beilleszteni a tevékenység árába. A megrendelő nem akarja – vagy nem képes – az ilyen többletköltségek megfizetésére. Tehát hiába lenne munka az ország más részében, annak elvállalása veszteséget jelentene, még annyit sem tudna fizetni alkalmazottainak, mint eddig. A kereskedők is arról számolnak be, hogy ebben az évben bizony látványosan csökkent a forgalmuk, 15-20 százalékot is. A terhek – bérleti díjak, energiaköltségek – pedig kúsznak felfelé. Hiába kevesebb az adó, mindet összevetve a vállalkozások bevétele és így nyeresége is csökkent, deficitbe fordul.
Mindez csak azt mutatja, hogy harsoghat a kormánypárt arról, hogy „nem szokványos” gazdaságpolitikát folytat, ami majd elhozza a sikert. A kérdés ebben csak az, hogy erről értesítették-e a gazdaságot? A kudarc nem attól van, hogy az ellenzék bejelenti, hogy „megbukott a Matolcsy-féle gazdaságpolitika”, hanem attól, hogy a valóság bizonyítja mindezt.
Az elkeseredés általános. És itt és most még nem is beszélünk arról, hogy mi a helyzet a hitelezés ügyeiben. Ez egy másik blog témája lehet.
Egy látszik a nyár végén: a hatalom nem képes kezelni a gazdaság problémáit, az egyszemélyi döntésre épülő kormányzás biztos zsákutcába vezeti az országot.

Közszolga sors — „hogy nézni is tereh”

Áll néma csend; légy szárnya bent,

Se künn, nem hallatik:

„Fejére szól, ki szót emel!

Király nem alhatik”

A Bach-korszak ellenében szólalt meg Arany János 1857-ben e balladájával. Ijesztően aktuálisak e sorok, ha a közszolgák mai helyzetét vizsgáljuk.

A kormányzat – dacára annak, hogy kommunikációjában a kiszámíthatóságot, az életpálya modelleket mantrázza – teljes bizonytalanságban tartja a közalkalmazottak és köztisztviselők (legújabb elnevezéssel kormányzati tisztviselők) hadát. Az indoklás nélküli elbocsátások gyakorlata a teljes elbizonytalanodást hozta el. A szakmai kompetenciák – és a bizonyított, több évtizedes gyakorlat – immáron nem érnek semmit, nem jelentenek biztonságot és védettséget a köz érdekében dolgozóknak.
A bizonytalanság lett úrrá a teljes vertikumon. A közigazgatásban dolgozók nem tudják, mit hoz a holnap, hogyan alakul sorsuk az új közigazgatási reform után. Az egészségügyi dolgozók sincsenek jobb helyzetben, őket most éppen az egzisztenciális ellehetetlenülés fenyegeti, hiszen az ágazatra ezután sem kerül több pénz. A katonák, rendvédelmi dolgozók alól kihúzzák azt az életpálya modellt (kedvezmények, juttatások), amely alapján eddig vállalták a szolgálatot.
A bíróságok függetlenségének felszámolása és anyagi ellehetetlenítése éppen most folyik.

A pedagógusokra pedig már régen nem érvényes a „lámpás” jelző, hiszen terheltségük egyenes arányban növekszik a források hiányával, egyéni egzisztenciájuk, pedig veszélybe kerül a csökkenő gyermekszámra hivatkozással bezárt iskolák miatt.
(Ez utóbbi megérne egy misét, hiszen aki csak egy kicsit is közel került a pedagógiához, tudja: annál hatékonyabb az oktatás, minél kisebb az egy pedagógusra jutó nebulók száma. Ez esetben jobban lehet koncentrálni az egyes gyerekek fejlesztésére, nevelésére. De ez szakmai kérdés, és mint Csurka óta tudjuk: ez bolsevista trükk.)
A bizonytalanság eluralkodik a közszférán. És ez nem csak az abban dolgozók számára frusztráló, hanem az egész társadalom az adófizetők millióinak sem jó. Az önkormányzati alkalmazottak ügyintézéshez való viszonyában megjelenik saját bizonytalansága, így az állampolgár sem kap megfelelő szolgáltatást.

Az szakmai szempontok háttérbe szorulása, a politikai kívánalmaknak való megfelelés – még akkor is, ha az nem jelenik meg direkt elvárásként, „csak ott van a levegőben” – befolyásolja a közintézmények működését. Felületes, a minimális követelményeket éppen kielégítő „állami szolgáltatás” azt eredményezi, hogy a polgár egyre elégedetlenebb az ügyintézéssel, megrendül a bizalma az általa fenntartott és finanszírozott közszolgálatban.
A jelen kormány mindezeket a következményeket – úgy látszik – nem mérte fel. Nekiront a két évtized alatt kialakult, törvényi alapokkal megtámogatott, rendszereknek, és hatalmas káoszt okoz. Az ad hoc intézkedések ahelyett, hogy javítanának az állam és polgára közötti viszonyon – mint az a kommunikáció sugallja –, éppen az ellenkező hatást érik el. Nem javítják, hanem rontják az állam működését.
Talán az lenne a legjobb, ha felhagynának mindezzel, és a már bejáratott rendszereket üzemeltetnék a korábbinál nagyobb hatékonysággal.
A FIDESZ parlamenti frakcióvezetője által dicsekvésként elmondott törvénykezési roham, amelyben több száz új törvény született, nem reformálta meg az állam működését, hanem bürokratikusabbá, átláthatatlanabbá tette azt.
Az újítás nem minden esetben jelenti azt, hogy feltétlenül le kell váltani a korábbi gyakorlatot, sokkal inkább azt, hogy annak működését kell a megváltozott körülményekhez igazítani. Ám ezek a között a körülmények között nem szabad, hogy szerepeljen a politikai hatalom változása, csak a társadalmi és gazdasági változásoknak kell megjelenniük.
De napjainkban – úgy tűnik – mindez háttérbe szorul. Mint 150 éve, vagy akár hatvan esztendeje egyetlen dolog a fontos — a politikai hűség.

Aki nem alkalmazkodik, az eltávolítandó.

ELMÚLT EGY ÉV…

Elmúlt egy év… — énekli Koncz Zsuzsa. Tényleg, hová lett az édes nyár, …az ígéretek? Mert csak azt lehet látni, hogy „Az élet nem áll meg soha, a végtelen tánc, Akárhogy táncolhatsz, csak körbe jársz.”

Valahogy így lehet értékelni az elmúlt nyolc hónapot. Teljesítményt alig. A nemzeti összefogás kormánya oly halovány, hogy azt már alulmúlni nem nagyon lehet.
És ezen nem segít az sem, hogy Magyarország volt az EU soros elnöke. Ezt a féléves lehetőséget is úgy puskázta el ez a kormány, amennyire bírta.
Nem részletezem, kivesézték ez már a médiában elégszer.

De a haza pályán sem tudtak érdemit nyújtani. Nagyon úgy néz ki ez az egész, mint a példabeszéd a kisgyerekről. Arról faggatják a felnőttek, mit tud.

– Tudsz úszni?
– Hát persze! – hangzik a magabiztos válasz
– Tudsz számolni?
– Naná!
– Tudsz olvasni!
– Azt nem – szól a kölyök bizonytalanul.
– Hogy-hogy? Ha ennyi mindent tudsz, ezt mért nem?
– Mert már próbáltam, és nem ment – így a felelet.

Valahogy ilyennek lehet látni a mostani kormányt. Úgy csinál, mint aki ért hozzá, fennen is hangoztatja ezt, de valahogy nem sikerül.
A sok látszatintézkedés és kommunikációs fogás elfedi még azt a nagy ürességet, ami a paravánok mögött van.
Gondoljuk csak végig, mi mindennel ültettek fel bennünket az elmúlt hónapok során. Csak a leglényegesebbek a sokak közül.

A svájci frank árfolyama ugyan az elmúlt hónapokban ugrott az egekig a nemzetközi pénzügyi piacon, de épelméjű közgazdászok már tavaly ősz óta mondogatják, hogy az adósságválság „menekülésre” készteti majd a pénzt, a tőkét. Várható volt a helvét deviza és az euró egymáshoz közeledése. Várható volt, hogy ez milyen következménnyel jár a hazai hitelesekre és bankokra.

Persze a kormány nem fordulhatott idén már bankokhoz, hiszen minden erkölcsi potenciálját, tárgyalási tőkéjét elvesztette, amikor csak úgy ukk-mukk-fukk a nyakukba lőcsölte a bankadót, és beállította őket minden baj okozójának.
Így nem tárgyalhat érdemben a bankokkal, sőt arra sincs lehetősége, hogy olyan szabályokat alkosson, amelyekkel kezelhető lenne a probléma, és amit a bankok is elfogadnának.
Így nem maradt más számukra, mint a nevetséges árfolyam stabilizálás és a felhalmozott törlesztés különbözet kamatainak határok közé szorítása. Ez nem más, mint a probléma eltolása, és egyben nagyobbá dagasztása, természetesen az adósok terhére.
Két húzásuk pedig ellentétes volt minden józan számítással és stratégiával. A kettő persze szorosan összefüggött egymással. Felhasználták azt az 500 milliárdot, amit az előző kormány nem hívott le az IMF készenléti hiteléből, és ezen a pénzen MOL részvényeket vettek. Vesztettek is rajta vagy 130 milliárdot néhány hét alatt. De mint tudjuk így mulat egy magyar úr, különösen, ha az adófizetők pénzéről van szó.

Nem lehet tudni pontosan, hogy mi lett a sorsa annak a 3000 milliárdnak, amit a magánnyugdíj-pénztárakból eistandoltak. Az biztos, hogy ebből 450 milliárd folyó kiadásokra ment el.
Felrúgták a közmunkaprogramokat. Ma kevesebb embert foglalkoztatnak, kevesebb bérért. Még a közmunkatáborok rémképe is felvetődött, de hamar lekerült a napirendről, hiszen olyan abszurd volt. Valahol, a minisztériumok legmélyén, akadhatott néhány szakértő, aki – saját egzisztenciáját is veszélyeztetve – elmagyarázta, hogy mitől kivitelezhetetlen ez az agyament tervezet.

Elhitették velünk, hogy ezután a „keleti szél” duzzasztja majd vitorláinkat. Nagy csinnadrattával – és némi rendőri túlkapással – fogadták a kínai miniszterelnököt. Beruházásokról, komoly tőkeinjekciókról szóltak az első hírek. Aztán néma csönd. Mára kiderült, hogy csak szándéknyilatkozatok születtek, amelyek mögött még meg sem jelentek a konkrétumok. A lufi kipukkant. Most éppen az LMP volt, amelyik kiszúrta.
A legközelebbi hírek persze arról szólnak majd, hogy lám-lám, milyen okos a mi miniszterelnökünk, mert már Angela Merkel és Nicolas Sarkozy is azt fontolgatja, hogy az európai országok is vezessék be Orbán Viktor szüleményét, a törvényben szabályozott adósságplafont. Nos, ha ez megtörténik – amit nem nagyon hiszek, bár előfordulhat – akkor a FIDESZ eddig nem látott propagandát indít vezérük bölcsességét dicsérendő.
Nem történt érdemleges gazdaságélénkítő program. A támogatások és a pályáztatások befagyasztva már több mint egy éve. Majd ekkor, majd akkor, hangzik el kormányszintről. Először tavaszra ígérték, most éppen ott tartunk, hogy szeptemberre lesznek új kiírások.
Bár a nyár politikai uborkaszezonnak számított eddig Európában – a fű nem nőtt –, de az idei évszak felülírta ezt. A gazdasági válság második hulláma, kiegészülve az euró válságával soha nem látott aktivitást váltott ki az unió politikusaiból.
Mindez a magyar kormányt nem ösztökélte arra, hogy esetlegesen felülvizsgálja eddigi semmittevését. Nem képesek reagálni a fejleményekre.

Hajlamos vagyok elhinni – bár ez olyan képtelennek tűnt első hallásra – Lengyel László értékelését,
(ATV, Magánbeszélgetés, 2011. augusztus 19.)
miszerint ennek a kormánynak nincs stratégiája, de még elképzelése sem. Nem látnak tovább az orruknál, konkrétan két hétnél nagyobb időtávra képtelenek tervezni. Meg is látszik a költségvetésen, amelynek hiánycélját augusztus végére teljesítik is. És hol van még az év vége?
Míg a kormány tehetetlenkedik – jól példázza ezt Orbán Viktor legutóbbi szereplése, amikor a konkrét intézkedéseket szeptemberre ígérte, a frakcióülés után –, nem cselekszik. Pedig nem a frakciónak kellene döntenie rapid kérdésekben, hanem a kormánynak, hiszen azért van.
A FIDESZ törvénygyára persze teljes erőből dolgozik, az ostobábbnál ostobább törvényeket szavaznak meg szakmányban, a munka törvénykönyvének módosításától, a társadalmi (civil) szervezetekről szóló új törvényig. Hogy a többit már ne is említsük.
A törvényelőkészítő munkát is a kapkodás és az ötletelés jellemzi. Hoffmann Rózsa ámokfutása oktatási ügyekben, Szőcs Géza és Andy Vajna dúlása a filmgyártásban és finanszírozásban, csak a legjellemzőbb esetei annak, hogy a kormány és a szakmaiság milyen távol állnak egymástól. De ezek kapcsán említhetnénk a közigazgatás átalakításáról megjelent elképzeléseket, a járások visszaállításáról, az önkormányzatiság megcsonkításáról.

Mindezeket pedig egy sikerpropaganda kíséri, oly mértékű mókusvakítás, hogy az átlagember szeme előtt már a kaleidoszkóp színes lemezkéi formálnak alakzatot. Aki józan ésszel értékeli a hozott intézkedéseket és a tervezetteket, kénytelen megállapítani, hogy nagyon nagy baj van.
Az átlagember pedig néha nehezen látja át mindezt. Elhiszi a torz tájékoztatás által sugalltakat, és azt hiszi, mindez érette történik. Bár egyre többen veszik észre – a pénztárcájukon, a szűkülő munkalehetőségeken, a lassan, de biztosan emelkedő árakon –, hogy valami nincs rendben.
Ezt az országot nem jó kezek irányítják. A kapitány vagy részeg, vagy nem tud hajót vezetni. Az, hogy még nem futottunk zátonyra és nem merültünk el, az a szerencsén, és még néhány – nem látható, kormos, de hozzáértő – gépészen múlt.

LÁZAS SEMMITTEVÉS

Az elmúlt hetekben nem írtam egyetlen bejegyzést sem. Nem mintha nem történt volna semmi, manapság már az uborkaszezon sem a régi…

Voltam erre-arra. Beszélgettem emberekkel — mindenféle korú, nemű személlyel.
Valamit nem értek.
Ha feltételezem, hogy beszélgető partnereim valós véleményüket hangoztatták – miért ne tették volna, de manapság egyre többször találkozni az óvatos megfeleléssel –, akkor kezdem nem érteni, hogy a mai kormány hogyan kerülhetett kétharmados többséggel hatalomra. Persze az is lehet, hogy „egyoldalú” környezetben forgolódom.
Az elmúlt hetek világgazdasági eseményei kis hazánkat sem kerülték el. A frank árfolyamának minden korábbi képzeletet felülmúló szárnyalása, a gazdasági növekedéshez fűzött várakozások összeomlása, a hazai nulla növekedés…, és folytathatjuk a sort.
Minderre kormányunk nem reagált, sőt a devizahitelesekkel kapcsolatban ki is jelentették, nincs szükség arra, hogy foglalkozzanak vele. A mai nap végre összeült a kormány.
Nagy volt a várakozás – mind a gazdaság szereplői, mind az „egyszerű társadalom” részéről.
Aztán a hegyek nevetséges egereket szültek. A kormányfő szerint a korábban hozott döntések – csak a pontosság kedvéért: 180 forintos árfolyamgát, a törlesztő részletek garanciája? 2015 után – elegendőek a problémák megoldásához. De hogy végleg meggyőzze hallgatóit, egy ad-hoc bizottság felállítását határozták el. Az Otthonvédelmi Bizottság neve ugyan nem kelt bíztató érzeteket, ugyanis mindenki, aki gondolkodik a „nyugdíjvédelmi”-re asszociál. Ha a lakásokkal és az otthonokkal is az lesz, mint a nyugdíjakkal, akkor elég csúnya jövő elé nézünk.
Akkor nem lesz elég az ócsai projekt, sőt semmi, mert kb. 160 ezer háztartás kerül a tönk szélére.
Úgy tapasztaljuk – és ez már nem megérzés, hanem tapasztalat –, hogy a kormánynak semmiféle koherens elképzelése sincs napjaink magyar gazdaságáról, az előttük tornyosuló – részben maguk keltette – problémahalmaz megoldásának lehetőségéről.
Az államháztartás hiányáról majd szeptemberben hoznak döntéseket. Csökkentik a „bürokrácia” kiadásait és megőrzik a három százalékos hiánycélt.
Mindez így első hallásra azt sugallja, hogy a kormánynak aktuálisan gőze sincs arról, hogy mit kellene tenni. A Matolcsy-féle gazdaságpolitika látványosan csődölt be. Nincs igazi elképzelés arról, hogy a költségvetés lukakat mivel foltozzák be. Nincs elképzelés arról, hogy annak a 160 ezer devizahitelesnek, akik az ellehetetlenülés szélére jutottak, miként lehetne segíteni. Nincs akarat a kormányban és így az állami pénzügyi rendszerben, hogy ezt a problémát helyre tegyék. Arra azonban már jelentést kér a gazdasági minisztertől, hogy miként jutottak el ide a hitelesek, és ezért ki (kik) a felelős. Feláll még egy bizottság, amely majd azt vizsgálja, hogy milyenek a bankok költségszámítási módszerei.
Növelik tehát a teljesen felesleges „bizottságok” és „munkacsoportok” számát, a semmittevést lázas ténykedésnek álcázva. A vízfej testületek elmolyolnak majd néhány hónapig, eredményességüket pedig már most meg lehet jósolni, az egyenlő lesz a nullával.
A költségvetés kiegyenlítéséről pedig majd a frakcióval való együttes ülés után döntenek. Arról, hogy a kormány miként képzeli el a bevételek növelését és a kiadások csökkentését — semmi sem hangzott el.
Ennek két oka lehet: vagy nem tudnak mit csinálni, vagy olyan brutális intézkedéseket terveznek, amelyeket nem mernek nyilvánosságra hozni.
A problémát újra eltolták egy-két héttel, és várnak a csodára, hátha történik valami.
Azt látjuk, hogy maguktól képtelenek arra, hogy kitalálják: mi legyen a kibontakozás útja. A finanszírozás hiánya pedig rögtönzésekre – sokszor agyamentekre – készteti őket. A legújabb ebben a témában, hogy a közel keleti királyságokkal vették fel a kapcsolatot. Ilyen például az úgynevezett „Szaúdi-Alap”, amelytől a kormány reméli azt a tőkeinjekciót, amely esetleg kirángatja a maga kavarta szarból.
Itt és most szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy a szaúdi tőke sem csak Allah dicsőségére fektet be, hanem kőkemény érdekek mentén. Ez a tőke szerte Európában jelenik meg, részt hasítva ki az idegenforgalom és kereskedelem tortájából. Mindezt a természetesen a maguk hasznára, hiszen az olajdollárokat gyorsan kell befektetni, hogy hasznot hozzon akkor is, ha már nem lesz olaj.

Ideje lenne már, ha a kormányba esetleg hozzáértők is bekerülnének!

A MÚLT NEM ISMERÉSE VESZÉLYES

Feléledhetnek a legordasabb eszmék

A múlt nem ismerése veszélyes a társadalomra. Ha nem tudjuk, hogy mikor mi történt velünk – vagy rosszul tudjuk azt, mert árvalányhajas mítoszok elfedik a valóságot –, akkor bizony védtelenek leszünk ordas eszmékre, nem leszünk képesek arra, hogy tanuljunk saját történelmünkből. Elkerüljünk olyan eseményeket, amelyeket egyszer már megéltünk — elkerülhessük újabb kori fenyegetésüket.
A Fasizmus Áldozatainak Napja, a zsidó és roma holokausztra való emlékezés hívta elő e sorokat. Nagyon keveset tud minderről a ma fiatalsága.

Pedig kellene ismerniük az eseményeket. De nem ismerik.
Ez így sommás. De mégis van rá példa.

Egy ízig-vérig mai fiatalról szól a történet. Nem buta. Képzett. Feladatát ellátja, főiskolai végzettsége jogosítja erre. Képeket nézegetetett. Képeket a Duna parti Cipőkről. Azokról a cipőkről, amelyek azoknak állítanak emléket, akiket a nyilasok – megkímélendő saját magukat a „munkától” – kihajtottak a pesti rakpartra, és belelőttek a folyóba.
„Milyen aranyos” – jegyezte meg. „Olyan jópofák ezek a cipők, némelyikében virág is van! Olyan vidám!”

A levegő egy pillanatra megfagyott.

A képek készítője száraz hangon jegyezte meg: „Nekem ettől nincs jókedvem. Fújt a szél a rakparton. Szinte beleéreztem magam az egykori áldozatok helyébe. mert ezek a cipők beszélnek, szólnak a maiakhoz, hogy vigyázzanak.”
És röviden elmesélte a cipők történetét fiatal kollégájának, elmondta, amit az nem tudott.
Nem tudott, mert nem tanulta. A nyolcvanas években született. Neki senki sem mondta, hogy mi is történt ott 1944 őszén, 1945 tavaszán.

Nem tudott arról, hogy az áldozatoknak egyetlen bűnük volt: sárga csillagot hordtak. Pedig egy évtizeddel korábban még boltosok voltak Pesten, orvosok, értelmiségiek vagy csak irodisták, kétkezi munkások. Zsidók voltak. Magyar zsidók, akik építették, gyarapították ezt az országot. Akikre a Horthy-rendszer ferde szemmel nézett, mert nem voltak tagjai – de genere – az „úri Magyarországnak”. Pedig a kiegyezés után a magyar fellendülés motorjai voltak. Gyárosok, művészek, értelmiségiek. Magyarnak vallották magukat. Életüket áldozták az első háborúban az országért.
De mindez nem volt elég. Két évvel az első háború után a kormányzó és környezete – az akkori parlament szélsőségeseinek ovációjával – elfogadtatta a „numerus clausus” törvényt (1920. évi XXV. tc.), amely elsősorban a zsidó származásúak bekerülését akadályozza az egyetemekre és jogakadémiákra. Alig másfél évvel később – 1922. december 17én, igaz törpe támogatással – megalakult a Magyar Fascista Hungarista Tábor. Gr. Bethlen István ugyan felismerte a szélsőjobboldal fenyegetését, és fel is lépett ellenük pártján belül, de komolyabb tettekre nem került sor. Gömbös Gyula és társai el is hagyják a kormánypártot, majd néhány hónappal később megalakítják fajvédő pártjukat Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt néven. 1928-ban módosítják az eredeti törvényt, és az 1928. évi XIV. tc. már megszabja, hogy az egyes foglalkozási ágakhoz tartozók gyermekei milyen arányban kerülhetnek a felsőoktatásba.

Ebben az időben – az alapvetően antiszemita, jobboldali kormányzat – a törvény „fellazítása” ellenére is növekszik a szélsőjobboldal szerepe.
1931 januárjában – a különítményeseiről elhíresült – Prónay Pál nyugállományú ezredes és Ostenburg Moravek Gyula megalapítja a Magyar Országos Fasiszta Pártot. Még ebben az évben bizonyítja a kormány, hogy bár szavakban elítéli a szélsőjobboldalt, valójában a baloldalt tartja a legnagyobb veszélynek. Erre használja fel a biatorbágyi merényletet is, ürügyül azt a statárium kihirdetésére, ezzel betiltva minden politikai jellegű felvonulást, népgyűlést. A rendőrség pedig érdekes módon nem baloldali, hanem szélsőjobboldali puccskísérletet leplez le.
Nem célom minden egyes lépését végigkísérni a magyar fasiszta mozgalmaknak. Egy azonban jellemző: ezek a szélsőséges mozgalmak egészen a második világháború végéig nem rendelkeztek kiugró társadalmi támogatottsággal. Bár a hatalom szavakban fellép a jobboldal ellen, mind jogi, mind egyéb adminisztratív eszközökkel, de végső soron nem szűnik meg a zsidó polgárokkal szembeni megkülönböztetés.

Ez a politika juttatja el az országot – vezetőit és adminisztrációját – ahhoz, hogy 300 ezer magyar polgárt gyilkolnak meg rövid néhány hónap alatt. Mert szembe kellene nézni már azzal a történelmi ténnyel, hogy a magyar állam intézményei – államigazgatás, csendőrség, rendőrség – aktívan részt vett a magyar zsidók, cigányok tömeges deportálásában és kiirtásában.
E teherrel a magyar társadalom évtizedek óta képtelen szembenézni. Nem nézett szembe a háború utáni demokratikus kormányzás idején, nem nézett szembe a szocialista éra alatt sem. Ezt a „problémát” marginálisnak tekintve, besöpörte a szőnyeg alá. A látens antiszemitizmus és rasszizmus pedig pusztító vírusként itt maradt, és most a védtelen generációkat támadja meg.
Pedig az orvosság kézenfekvő: a tudás és a történelem ismerete az, amely védettséget adhat a „fertőzés” ellen. De ehhez az kellene, hogy már az alsó és középiskolákban is megismerkedjenek a fiatalok azzal a borzalommal, amelyet nagyszüleiknek át kellett élniük.
Egy ország, egy társadalom életében vannak meghatározó események, amelyek mély és nem halványuló nyomot hagynak. Megmaradnak a közös emlékezetben, jelentőségük adja nemzeti identitásunk egy-egy szeletét. Ezek között fellelhetők a dicsőséges időszakok és események, de ezek közé tartoznak azok is, amelyekre nem lehetünk büszkék. Ám ez utóbbiaknak is fenn kell maradniuk közös emlékezetünkben, hogy soha többé ne kövessük el újra azokat.
Ám e tudást el kell sajátítania az új és újabb generációknak. Szembesülnünk kell saját múltunkkal, hogy képesek legyünk egy szebb és jobb jövőt építeni magunknak azok nélkül a hibák nélkül, amit apáink, nagyapáink megéltek.