NEVEK, ARCOK, HELYEK… — IDENTITÁS PROBLÉMA?

Horváth Charlie dala – a Skandináv éjszakák – jutott eszembe az elmúlt napok névváltoztatási hullámáról megjelenő hírekről. Lehet azt is kéredezni, hogy a „múltat végképp eltörölni…” kell?

A valóságban is? Jó-e az nekünk, ha generációk által megszokott elnevezések, emblematikus alkotások tűnnek el közvetlen környezetünkből, megszokott helyükről?

Rómában jártamban, a sok szépség láttán az jutott eszembe, hogy milyen gazdagok a római polgárok. Meg az, hogy milyen okosak. Sétál az ember az Colosseumban, a Forum Romanum megmaradt oszlopai között.

Felnéz a régi házakra, bedobál néhány eurocentet a Trevi-kútba. Elámul a Viktor Emmanuel emlékmű monumentalitásán a Piazza Venezián. Megérti az őröket, akik elzavarják az emlékmű lépcsőjén – az ismeretlen katona sírja, a haza oltára – falatozó turistákat, mert mégsem illik ott ebédelni. Sétál az ember a szokásos útvonalon: a Colosseumtól a Spanyol lépcsőig.

Jobbra-balra kitérve rácsodálkozik több száz év felhalmozott kincseire. Közben az jár az eszében – ha ismeri Itália történelmét –, hogy elég „huzatos” volt ez a hely. Uralkodók jöttek-mentek, változott a hatalmak „befolyási övezete” — ám Róma örök. A Város maradt olyannak, ahol a különböző korok harmonikusan megférnek egymás mellett. Még akkor is, ha politikailag gyökeresen eltértek egymástól. Soha senkinek, egyetlen éppen aktuálisan hatalmon levő erőnek sem jutott eszébe, hogy felszántsa a Forumot, ledöntse Traianus oszlopát vagy megcsonkítsa a szobrokat.

Azok ugyanis Róma – és így lakossága, polgárai – részei. Tükrözik mindazt a múltat, amelyet a város megélt kr.e. 753. évi alapítása óta, amelynek legendáját Líviustól tudjuk. Igaz ugyan hogy említett történetírónk Krisztus kortársa volt, és csaknem nyolc évszázaddal korábbi eseményeket foglalt írásba, de fogadjuk el tőle a történetet úgy, ahogyan azt megírta.

Az idén 2754 éves város történetéhez hasonlítani Budapest múltját, enyhén szólva is, nagyképűség lenne.

Az azonban valós, hogy fővárosunk története során bizony sok értéket halmozott fel közterein. Sajátos módon a város története sem a két legnagyobb rész Pest és Buda egyesítésével (1873) vette kezdetét. A hely már az ókortól lakott volt (Lásd: Aquincum, Óbudai -sziget). Anonímus szerint már Árpád is Budavárát választotta szállásul. Ide kötődik Gellért püspök legendája, akinek sírja és földi maradványai Muranóban nyugszanak.

Török dúlta Budát és Pestet, majd 1541-től 140 éven át (1686-ig) a muzulmán uralom nyomta bélyegét a városra. (Ekkor sajátítottuk el a fürdőkultúrát – Rácz-, Király- Rudas-fürdők) A háború azonban sokakat menekülésre késztetett. A két város lakossága a 18. században is csak 20-24 ezer főre volt tehető.

A reform korban indult a város erőteljes fejlődésnek. 1830-ra a lakosság megötszöröződött, akkori adatok szerint 150 ezer körül volt. Egy évtized elteltével a Buda és Pest egyértelműen az ország fővárosának számított. 1846-ban nyitották meg az első gőzvasutat Vác és Pest között, ekkor kezdődtek a nagyarányú – ma úgy mondanánk – infrastrukturális beruházások: a csatornázás és az utak burkolása.

Az igazi városiasodás és a polgárosodás a kiegyezés után indult meg. Ennek eredménye a mai városszerkezet is. 1872-es országgyűlési határozat – a három város egyesítéséről – értelmében 1873 január elsejével Buda, Óbuda és Pest új neve Budapest lett.

De nem célom Budapest történetének részletezése. Sok szép klasszicista épület, szobor, emlékmű épült azóta. Ez mind-mind része a városnak. Az Andrássy út hiába lett az ötvenes években Népköztársaság útja, nagyszüleinknek csak Andrássy maradt, mint ahogy a fiatalabb nemzedékek is nehezen álltak át a „Népköszi-ről” újra az eredeti névre. Hasonló sorsot élt meg az Oktogon is.

Sorolhatnánk hosszan a nevet váltó és „visszaszerző” köztereket, utcákat. Hasonló sorsot éltek meg szobraink is. 1945 után számos – adott esetben nem csak politikai tartalmat sugalló – szobrot, emlékművet távolítottak el, mondván nem felel meg a népi hatalom értékrendjének. Egyik nem jelentős, de komikus esetnek magam is tanúja voltam kisgyermek koromban. A Klotild palota előtt állott Pázmány Péter szobra. Ezt az ötvenes évek közepén helyezték át mostani helyére a Horváth Mihály térre, a József telefonközpont elé. Elég dilettáns módon fogtak a szobor áthelyezéséhez, hiszen egy kis teljesítményű autódaruval akarták megemelni a márvány monstrumot. Mindennek az lett az eredménye, hogy nem a szobor emelkedett meg, hanem a daru eleje. Persze leküzdötték az akadályt, hoztak egy nagyobbat és a szobor mégis lekerült régi talapzatáról.
A rendszerváltás óta is sok szobor kerül a mementó parkba, száműzve a közterekről, bekerítve, mintegy szellemi karanténba helyezve. Ezek legalább megmaradtak. Párián, kitaszíttatva, de mutatják városunk történelmének egy darabját, közel fél évszázadát.

Pedig maradhattak volna a helyükön is. Mindenki tudta volna, hogy ezek egy letűnt kor emlékei. Talán sokkal jobban emlékeztettek volna minket azokra az időkre, mint jelen állapotukban. 1989 óta felnőtt egy korosztály, amely nem ismeri – mert nem is tanítják neki – közelmúltunkat, amely ezekkel az alkotásokkal nem is találkozott. (Olyan macerás kibumlizni Törökbálintra.)
Most pedig arról folyik a diskurzus, hogy nevezzünk át tereket, mert a személy – mai vélemények szerint – nem is olyan „méltó” arra, hogy viselje a nevét.
Ezzel csak azt vonjuk kétségbe, hogy azok, akik korábban döntöttek a névről, azok nem hányták-vetteték meg az elnevezést. Mint ahogyan az is bornírt, hogy a város jelképévé vált Gellért-hegyi Szabadság szobrot másikra cseréljük, pusztán azért, mert valakit elöntött a vallási elkötelezettség.
Megtagadjuk saját múltunkat és ezzel azt hisszük, hogy meg nem történtté is lehet tenni azt. Márpedig tudjuk, hogy ez nem igaz. 1956 a jó példa erre. Hiába próbálta a létező szocializmus 45 éven keresztül elhallgatni, jelentőségét kisebbíteni, befeketíteni — mégsem sikerült.
Generációkon keresztül is élt tovább ’56 szelleme. Az oralhistory éltette. A családi legendáriumok éltették. Minden tiltás és elhallgatás ellenére megmaradt emléke.
A történelmet ugyanis lehet a közbeszédben hamisítani, lehet félremagyarázni, mint legutóbb a miniszterelnök március 15-ét.
De ettől a történelem nem változik.
Lehet a Moszkva teret újra Széll Kálmánról elnevezni. Ám attól még a köznyelvben továbbra is „Kalef” vagy „Macska” marad.

Ezen azért el kellene gondolkodni a nagy felbuzdulásban. Meg azon is érdemes lamentálni, hogy ezekkel a semmibe nem kerülő (azaz dehogyisnem!) intézkedések helyett, sokkal többet kellene foglalkozni a főváros átszervezésével, modernizálásával, hogy ne 23 kiskirályság legyen néhány ezer négyzetkilométeren, hanem valódi, működő és élhető város.
És tán meg kellene kérdezni a polgárokat is, nem csak a küldetéstudatos – kevéssé gondolkodó – képviselőket!

A MAGYAR SAJTÓ — SZEREPZAVARBAN

A sajtó szabadságáért való aggódástól hangos mostanában a hazai és a nemzetközi közvélemény (vagy annak demokratikus része). Mégis, mintha ez az aggódás magát a sajtót – és annak munkatársait meg sem érintené. Sőt!

A MUOSZ nem olyan régen felmérést végzett a sajtómunkások körében. Mondjanak véleményt maguk — magukról. Az eredmények – a legfinomabb fogalmazással is – sajnálatosnak nevezhetők. Egyrészt megmutatja azt, hogy az újságírók többsége semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy valamely irányba elkötelezett.
Az, hogy egy író ember elkötelezett, önmagában valóban nem jelent semmit. Mindannyian így vagyunk vele — jómagam is.
Ám ez nem gátol meg abban, hogy a tényeket – amelyekről írok – lehetőleg elfogultság nélkül, több oldalról vizsgálva jelenítsem meg. Persze nézőpontom – már csak saját szubjektumom miatt – valószínűleg tükrözi azt az elvet, amelyet magaménak tekintek, de csak ez nem lehet a vélemény meghatározó eleme.
Dagályos egy kicsit ez a bevezetés. Mindez csak azt a célt szolgálja, hogy érthetővé tegye a mondanivalót.

A mondanivaló pedig súlyos. A magyar sajtó megosztottsága és szerepzavara.
A demokráciákban a sajtó különleges helyet foglal el a hatalom és a nyilvánosság között. A sajtó feladata, hogy rávilágítson a hatalom működésének minden szegmensére. A jóra és a rosszra egyaránt. Ez a sajtó ellenőrző szerepe. Információknak és nyilatkozatoknak néz utána, a nyilvánosság elé tárja. Lehetőleg objektíven, elfogultság és magánvélemény nélkül. (A publicisztika talán a kivétel, az egy más műfaj — ott megengedhető az elfogultság, ám ennek minden ódiumát vállalni kell.)
Az olvasó – vagy médiahasználó – majd eldönti, hogy milyen reakcióval válaszol az elé került információra.
Ma az írott és elektronikus sajtó kétségtelenül végletesen megosztott. Megosztott ideológiailag, pártállásra való tekintettel. A két nagy tábor tagjai egymást nem kollégáknak, hanem – pártbéli mintát követve – ellenfélnek, néha ellenségnek tekintik egymást. És olyan stílust is használnak.

A legutóbbi idő egy hírével és azok interpretációjával támasztom alá mondanivalóm. Március 24-én, csütörtökön az MSZP vezetése „részországgyűlést” tartott Kazincbarikán. Tanulságos, ahogyan ezt a különböző írott sajtó és internetes portálok – a televíziókról nem is beszélve – bemutatták az eseményt. Nem idézem ide szó szerint a megjelent anyagokat, csak a linkeket szerepeltetem.
Magyar Nemzet, Népszabadság, Index, Magyar Hírlap
Ha valaki veszi a fáradságot, és végig olvassa a cikkeket, érdekes összehasonlítást tehet, már csak a szóhasználatot illetően is.
Mindez azt is mutatja, hogy a munkatársak – tisztelet a kivételnek – saját elfogultságaikat is belefoglalják írásaikba. Ez pedig nem tesz jót a sajtó hatalmat ellenőrző szerepének, mert egy nagyon lényeges tulajdonságtól fosztja meg magát: a hitelességtől.
A tudósító így az olvasók tudatában tulajdonképpen nem más, mint egy pártkatona, akinek a feladata megjeleníteni az adott politikai erő véleményét egy eseménnyel kapcsolatban.
Ez pedig nem az a szerep, amelyet a polgári demokrácia a sajtóra ró. Nem a hatalom bizony mértékű ellenőrző intézménye, hanem annak ilyen vagy olyan kiszolgálója vagy hivatásos ellenzője. Ez a szerep pedig attól függ, hogy éppen melyik politikai erő van hatalmon. Hol ellenzéki, hol kormánypárt. De így semmiképpen nem semleges és hiteles.
Pontosabban fogalmazva: a maga módján hiteles, mert az adott politikai erőt híven képviseli.
A semlegesség azonban nem mondható el róla. A semlegesség pedig előfeltétele annak, hogy a hatalomról kritikát mondhasson.
Folytathatjuk e kis lamentációt azzal, hogy a magyar sajtó tulajdonképpen soha nem volt szabad, a szó szoros értelmében —néhány üdítő évet kivéve. A létező szocializmus cenzúrája a durvából a szelíddé változott, ám attól még cenzúra maradt. A rendszerváltás sajtószabadsága két-három év alatt elenyészett. Lapok szűntek meg, átalakult tulajdonosi szerkezetük. A redakciók munkatársai pedig ugyanabban a helyzetben találták magukat, mint néhány évvel azelőtt. Ugyanúgy fenyegetettek lettek egzisztenciájukban, mint korábban. Csak most nem politikai okokból, hanem a tulajdonos vagy tulajdonosi kör által.

A megélhetés és az egzisztenciális biztonság pedig nagy érték. Még nagy kompromisszumot – sokszor az elfogadhatatlant – is meg lehet kötni érette.

A TÁRSADALOM SEMMIBEVÉTELE — KIS MAGYAR ABSZURD

Az elmúlt héten több olyan esemény is történt, ami kiverte a biztosítékot a józanul gondolkodó magyar állampolgároknál. Nem szeretném felsorolni ezeket a gyöngyöspatai botránytól a legújabb szociális megvonáson át – táppénz felére csökkentése – Lázár János bon motjáig. Mindezeket a sajtó és az internetes portálok elegendően „kivesézték”.


Egy más szempont az, amely arra késztetett, hogy tollat (klaviatúrát) ragadjak. Ez a magyar társadalom egyre nagyobb retardáltsága. Ez persze így nagyon sommás vélemény, mégis napról-napra tapasztaljuk. A polgárok döntő többsége – ezt egyetemi kutatások is alátámasztják a felnőtt lakosság körében – funkcionális analfabéta. Azaz képes elolvasni az egyes betűket, azonban komoly problémái vannak az összefüggő szövegek értelmezésével. Ez nem csak az olvasásra vonatkozik. A fiatalok – általános és középiskolások – nagy része nem képes hallás alapján feldolgozni az információt. A pedagógusok egy része pedig – időhiány miatt – nem is képes ezt a problémát az iskola keretei között feloldani.
A jelenség azt eredményezi, hogy a közbeszédben és a mindennapi életben a „köz” számára megfogalmazott üzenetek a végtelenségig leegyszerűsödnek. A társadalom nagy része képtelen értelmezni azokat a jogi és gazdasági információkat, amelyek végső soron az életkörülményeit határozzák meg. A tudáshiány – hiába is beszélünk a 21. század elején a „tudás társadalmáról” – fokozódik a teljes népességben.

Ez az elemi hiány pedig devianciát szül. Ennek megjelenési formáit tapasztalhatjuk a magyar szakközépiskolások kassai „letartóztatásában”, a Gyöngyöspatán grasszáló „Szebb Jövőért Egyesület” polgárőreinek nyilatkozataiban. Olyan mértékű ostobaságról tesznek tanúbizonyságot, hogy az szinte fáj.
A kassai üggyel kapcsolatban pedig markánsan felvetődik a történelmi ismeretek hiánya. Annak a történelemszemléletnek a hiánya, amely múltunk egyes elemeit képes behelyezni az akkori kor világpolitikai eseményeinek sorába, és nemcsak mint önálló eseményeket ítéli meg. Nagyon sokszor elhangzik a pusztába kiáltott szó, miszerint ha egy nép helytelenül értékeli – vagy nem ismeri – múltját, úgy képtelen saját jelenét és jövőjét építeni. Ezt a hiányt manapság a történelemhamisítás legbornírtabb elemeivel igyekszik a hatalom helyettesíteni.
Az információhiányban szenvedő tömeg pedig hajlamos mindezt készpénznek venni, és örömmel hozsannázik az egyszerű magyarázatra.

A magyar szellemi élet prominensei megkísérlik megmagyarázni a jelenségeket – politikai, gazdasági eseményeket –, ám a fentiek miatt ez a meg nem értés falába ütközik. Meg sem értik azokat. Az átlagember az elmúlt húsz esztendőben – vagy talán még régebbtől – hozzászokott ahhoz, hogy kész véleményeket kapjon „csomagban”, a lehető legegyszerűbb fogalmazásban. Ezt képes megemészteni. Ami ezen túl van, az számára nem létezik.
Ez pedig óriási tévedés. Ez teszi lehetővé – belesétálva saját csapdájába –, hogy a végletekig manipulálhatóvá váljon. Azzal, hogy leszokott az önálló véleménynyilvánításról, a tények és információk áradatában való eligazodásról, saját szellemi szuverenitását adta fel. Mindezt csak azért, mert gondolkodni, eligazodni napjaink kavalkádjában bizony fáradságos feladat. Sokkal könnyebb a kész „konzerveket” használni és ismételgetni. Gondolkodás nélkül elfogadni a jól hangzó – ám nem minden esetben valós – ígéreteket és lózungokat.

Mindez persze, általánosabb összefüggésben, eredménye a magyar társadalom huszadik századi történelmének – pontosabban töredezett fejlődésének. Ma a rendszerváltás után két évtizeddel hajlamosak vagyunk azokat az értékeket számon kérni a magunkon, amelyekért az európai népek évszádokon dolgoztak. A demokratikus (polgári demokratikus) rendszerek kialakulása Európában már a 16. században megkezdődött. Az egyének és a polgárok felelősségének megfogalmazása Luther 95 pontos vitairatával kezdődött (1517), amelyet a wittembergi vártemplom kapujára szegezett.
A magyar társadalomban a polgáriasodás három évszázaddal később indult meg. A hűbéri rendszert (a feudalizmust) csak az 1848-as áprilisi törvények számolták fel. Ám az igazi polgárosodás csak a kiegyezés után indul meg, akkor is igen korlátozottan, főleg a nagyvárosokat érintette. Megmaradtak a feudális világ jellemzői. (Erről elég Mikszáthot, Jókait és Móriczot olvasni.) Azaz az ország lakosságának legnagyobb része képtelen volt arra, hogy a „polgári értékeket” elsajátítsa, a mindennapi életének szerves részévé tegye, aszerint éljen. És ez így volt a két világháború között és a „létező szocializmus” évtizedei alatt is.
Az elmúlt csaknem kétszáz év alatt ez a társadalom abba szocializálódott, hogy mindig is volt valamiféle „felsőbbség”, amelynek döntései befolyásolták életét. Nem alakulhatott ki benne a polgári öntudat, hiába volt jogilag szabad, gazdaságilag ugyanolyan „jobbágy életet” élt, mint elődei. És ez igaz a közelmúltunk idejére is. A pártállami berendezkedésben is korlátozott volt döntési köre, a tulajdon kezelésével való jártasságot pedig ideológiai korlátok miatt nem gyakorolhatta.
Mindezek a tulajdonságok azt eredményezik, hogy a mindenkori politika kíméletlenül kihasználja ezt a helyzetet. A legvadabb és legostobább propaganda alkalmazásával befolyásolja a „közvéleményt” — természetesen saját hatalmi és gazdasági érdekeinek megfelelően.

Minden józanul gondolkodó állampolgárnak tele torokból kell üvöltenie, hogy ezt kompenzálja, és megértesse: csak abban az esetben szabadulhat meg a politikai osztály despotáitól, ha képes lesz saját szabadságát és véleményét érvényre juttatni.
Ehhez pedig az kell, hogy minden egyes ember gondolkodjon! Ne üljön fel a készen kapott véleményeknek.

HUNNIÁBAN A HELYZET VÁLTOZATLAN

Valamikor az ősszel – októberben – írtam bejegyzést „Rosszkedvünk ősze” címmel. Most majdnem ugyanilyen címen gondolkodtam. Persze nem is csoda, hiszen ősz óta sok minden történt ugyan, ám semmi olyasmi, ami egy kicsi bizakodással töltené el a demokratikusan gondolkodó értelmiségit.

Március mindig a megújulás volt a számomra. Egyrészt erre a hónapra esnek szeretteim ünnepei – születés és névnapok –, másrészt ebben a hónapban már érezzük, hogy a télnek és a sötét (a szó csillagászati értelmében) napoknak vége. Már világos van, amikor felébredünk, és még nincs sötét, amikor délután hazafelé tartunk. A nap már érezteti erejét, jótékonyan melengeti hátunkat. Ígéri: lassan lekerülnek rólunk a téli rétegek.
Könnyebben öltözünk, könnyebben lélegzünk.
A helyzet azonban mégsem ilyen rózsás. A bennünket körülvevő világ eseményei nem hagyják, hogy felhőtlenül átadjuk magunkat a pillanatnyi jó érzésnek.

Mindig van miért aggódni. Most éppen a japán katasztrófa – és annak következményei – miatt. Most szembesülhetünk azzal, hogy valóságban igaz a mondás: minden mindennek összefügg. Nem tudjuk kényelmesen azt mondani: „Ugyan már, messze van! A világ túlsó felén!”
Mert igenis érint bennünket. Ha nem is közvetlenül, hanem közvetve. Csak néhány hír, ami mindezt alátámasztja:
A gazdaság reakcióit elég nehéz kiszámítani, de bizonyos következményei már tapinthatóak a földrengésnek. Nem csak japánt érintette ugyanis. Hanem Dél-Koreát, Tajvant, Thaiföldet. A gazdasági szakértők szerint a gépjármű-ipar szenvedheti meg legjobban a rombolást. Ugyanis nagyon sok olyan elektrotechnikai, mikroelektronikai céget érintett a szökőár és a földmozgás, amelyek az európai gyártóknak szállítanak. Mivel leállt a termelés a japán üzemekben, így nem jut alkatrész Európába, itt is akadozik vagy leáll a termelés. Ez érinti a hazai beszállítókat is, az európai gyárak magyar részlegeit, leányvállalatait is.
A svájci frank – mint „menekülő valuta” újra erőre kapott. Ez pedig újabb csapás a devizahiteleseknek. A következő negyedévben ismét emelkedni fognak a törlesztő részletek.

A katasztrófa pénteken volt: március 11-én volt. A kormány részéről Martonyi János fejezte ki részvétét az áldozatoknak, a gödöllői uniós külügyminiszterek tanácsülése előtti sajtótájékoztatón.
Aztán csend.

Március 15-én a pedig Orbán Viktor elmondta beszédét. Utalgatott erre, utalgatott arra. A tömeg tapsolt, tetszettek a szavak, a mondatok. Úgy látszott, a népszerű miniszterelnök mondanivalója nem jutott el a lelkes közönség tudatáig.
Nem fogta fel, hogy Orbán Viktor negyedik köztársasága mit jelent.
Érdekes hónapok elé nézünk. Alkotmányozás – összes bajával és bornírtságával –, kegyetlen politikai játékok. Uniós vizsgálat a telekommunikációs cégek adója miatt. Most már tényleg földrengésszerűen jönnek a hazafias döntések. Csak az a baj, hogy a legtöbbször mindezt cunami követi. Az pedig elmossa még azt is, amit a földrengés esetleg talpon hagyott.

Nincsenek jó érzéseim a tavasszal kapcsolatban.
De azért, ha kisüt a nap, még optimista is lehetek.
Hátha csak kötésig fog érni az ár, és nem nyel el teljesen!

ÁLLAMFÉRFI — VAGY KALANDOR?

Néhány baráttal a hét végén a szokásos dumapartit tartottuk. Mint ilyenkor szinte mindig a politikánál kötöttünk ki.

Meglehetősen mazochista dolog — de ilyenek vagyunk.
A téma egészen pontosan a politikusok felelősségére terelődött. Na, nem a Buday Gyula féle elszámoltatásokra — hiszen azoknak nem sok köze van a politikai felelősséghez, sokkal inkább a politikai ellenfelek lejáratásához.

A kormány intézkedései generálták a vitát. Nevezetesen azt, hogy a regnáló hatalom rapid kormányzása, és azok következményei, mennyiben befolyásolják a törvényhozókat. Elgondolkodnak-e vajon azon, hogy egyes – első látásra jónak tűnő – ötleteiknek milyen társadalmi következményei vannak.
Mennyiben érzik a felelősségüket az elmúlt csaknem egy évben folytatott ámokfutás „eredményeiért”?
Mennyiben felelősek a végrehajtók és mennyiben a stratégia kidolgozói. Mennyiben fogható meg a kormányfő felelőssége?
Debreczeni József még nem is olyan régen Orbán Viktort tehetséges politikusnak, államférfinak nevezte.
Mennyiben érvényes mindkét meghatározás a 2011-es Orbánra?

Államférfinek általában azokat a politikusokat, állami vezetőket tekintjük, akik felelősen kormányozzák az országot. Akik képesek arra, hogy mind a kedvező, mind a kevéssé szerencsés – vagy egyenesen rossz – körülmények között a lehető legtöbb eredményt produkálják az ország érdekében. Ugyanakkor döntéseikben nem csak a szűken értelmezett hatalmi törekvéseket és érdekeket jelenítsék meg, hanem tekintettel legyenek az őket megválasztó polgárokra és az ország egészére.
Tehetséges politikusnak azokat tekintjük, akik képesek egy adott társadalmi szituációból a legtöbbet „kihozni” pártjuk és annak politikája érdekében.
Abban a vélemény közös volt, hogy ez utóbbi kritériumnak a kormányfő megfelel.
A probléma az előbbivel kapcsolatban fogalmazódott meg.
Orbán Viktort ugyanis nem érdekli igazán, hogy döntései mennyiben befolyásolják a „zembereket”, akikre oly szívesen hivatkozik.
Itt a vélemények markánsan eltértek egymástól. Az egyik szerint a miniszterelnököt nem érdekli, hogy intézkedéseinek milyen következményei vannak. Egyetlen dolog érdekli, a hatalom megtartása, és ennek érdekében hatékonyan irányítja elkötelezett csapatát. Erkölcsi skrupulusai ezen a téren nincsenek. Kíméletlenül távolít el mindenkit a környezetéből, akikben a legkisebb kétkedést is érzi döntéseit illetően. Átgondolatlanul és gátlástalanul támogat mindenkit – a cél eléréséig –, aki kész kiszolgálni a leglehetetlenebb ötleteit is.
A felelősség kérdése számára fel sem vetődik. Hiszen nem tudja, hogy milyen kárt okoz.
Jó példa erre a Vakok és Gyengén látók Állami Intézetével kapcsolatos mizéria. Az 1901-ben alapított egyesületet a kormány – stílusosan: rövidlátó – politikája a megszűnés szélére sodorhatja. Mindezt rongyos 157 millió miatt. (Ez az összeg egyébként harmada annak, mint amit a 11. héten, a lottón (450 millió) meg lehet nyerni.)
E fenti példa mutatja, hogy semmiféle előzetes felmérés, számítás, társadalmi következmény-felmérés nem történt. A jelen kormány semmiféle erkölcsi, társadalmi szolidaritási alappal nem rendelkezik. Sőt, a társadalmi szolidaritást aláássa.
Mindezt teszi azért, mert rosszul értelmezett presztízsből és a tévedhetetlenségének biztos tudatában, nem hajlandó elismerni saját gazdaságpolitikai tévedéseit. (Ezeket most nem sorolom fel, az elmúlt hónapokban tele volt vele a sajtó.)

Tetézi a kormányfő és kormánya felelősségét az is, hogy lassan minden olyan együttműködési és szövetségi rendszerben, amelyben hazánk részt vesz, Orbán Viktort – természetesen nagyon finoman – nem kívánatos személyként tartják számon. Hogy ezt az állítás nem légből kapott, azt szombaton – 2011. március 12-én – tapasztalhatta meg a közvélemény, és Orbán Viktor. Hermann Van Rompuy és a kormányfő közös sajtótájékoztatóján az EU elnöke közölte Orbán Viktorral – a közösség soros elnöki tisztét ellátó ország miniszterelnökével –, hogy mit döntöttek „a nagyok” Európa gazdasági megmentése érdekében a soros elnök nélkül. A stílus természetesen kimért volt, de kiérezhető volt belőle, hogy nem sokat jelent, bármit is nyilatkozik a magyar miniszterelnök. Szánalmas volt látni azt, hogy Orbán miként akarja bebizonyítani, hogy semmibevétele tulajdonképpen pozitív, és hazánk bizony az uniós politika előtt jár.
A fentiek alapján bátran kijelenthetjük: Orbán Viktor nem egy államférfi alkat. Sokkal inkább lehet jellemezni gátlástalansággal, erkölcstelenséggel és a hatalomhoz minden áron való ragaszkodással.
Orbán Viktor nem képes döntéseit gazdaságpolitikailag, jogilag, szociológiailag felmérni. Képtelen demokratikusan gondolkodni — bármennyire is hangoztatja azt
Egy valamire képes: a hatalmat gyakorolni – hozzá hasonló, erkölcstelen és antidemokratikus – hívei felett.

Lehet persze kedvelni a miniszterelnököt. Csak látni kell a hibáit.
És még valamit kell vele kapcsolatban: elszenvedni ostobaságai következményét.

Quo vadis servum pecus?

Vagy csak ülsz otthonodban és bámulod a svájci frank hitelre vett LCD televíziód? Nézed, amint országunk nagyjai megjelennek a képernyőn és a legnagyobb nyugalommal, hittel és tiszta tekintettel mondják orcádba a bornírtságaikat?

Persze, tudom! Utána majd jön a kedvenc sorozat és a Való Világ, amely elfeledteti veled az igazi való világot, ahol valami egészen más van, mint amit ígérgetnek a parlament széksoraiból.
Ma újra drágult minden, még akkor is, ha közvetlenül nem érzékelted, mert éppen nem akartál cukrot venni kedvenc üzletedben. A zsemle (még) nem lett drágább. Ám a cukros gondola már üres, tudatva, hogy legközelebb már nem azt az árcédulát találod rajta, mint tegnap.

Bejelentette a kormány a bűvös csomagot. Tényleg bűvös. Semmi nem az benne, aminek látszik. Elhangzanak szavak, és mögöttük – szigorúan zárt körben – az értelmezés. Lehet elemezgetni mondatokat, lehet áttekinteni akcióterveket. Sok szó és kevés konkrétum, még a dátummal megjelölt cselekvések is az időhúzásról tanúskodnak.
De azért van rés a falon. (Ebben az országban ne lenne!!!) Ez egy kis ország! Itt szinte mindenki ismer mindenkit! Itt nincsenek titkok — legalább is 24 órán túl.
Kiderülnek a turpisságok, ám ezek lassan már meg sem érintik a polgárt. Csendes magányában – kiszolgáltatottságában, elektronikus poloskákkal körülvéve – szigorúan a négy fal között elmélkedik arról, hogy ismét elvesztegetett egy jó évet, és a bizalmával bizony megint rútul visszaéltek.
Mert megint nem jön el a Kánaán – mint ahogyan Godot sem –, és immáron a hetedik bőrt kezdik lehúzni róla, mint arról a bizonyos rókáról.
Az alagút vége nem látszik, bár az elmúlt években mindig azzal biztatott a jelenlegi kormányzat – igaz, akkor ellenzékben volt, és mondhatott felelőtlenül akármit –, hogy ha majd hatalomra kerül úgy gyorsan kiérünk majd a fényre.

Most úgy néz ki, hogy ez a vonat bizony bennragadt az alagútban, elfogyott az üzemanyag. Nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen az átlagpolgár már kétszer is meggondolja, hogy elmenjen a vidéki rokonokhoz, mert nem igen telik a 370 forintos benzinre. A gázolaj is drága, nem jut a mozdony feltöltésére.
Ül a polgár a fenekén és csodálkozik. Vagy nem is érti, hogy mi történik körülötte.
Nem foglalkozott különösebben azzal, hogy lebontották körülötte a demokratikus intézményeket. Nem érintette közvetlenül, hogy állampolgárságot kapnak a határon túliak. Nem érdekelte különösképpen, hogy átalakították a választási törvényt — el sem ment szavazni. Vagy ha elment, úgy a leghangosabbra szavazott, mert azok meg akarják szüntetni a lopásokat. Igaz, különösebben nem tudta, hogy kik és mit loptak, de ezt a hiátust a média bőségesen tálalta neki. Így a hallott összegeket összevetve minimálbérével, az asztalra csapott. És szavazott. Csak azt nem tudta, hogy mire.
Nem foglalkozott az átlagpolgár azzal sem, hogy megkurtították az Alkotmánybíróság jogköreit. Nem érdekelte. Soha nem volt személyesen dolga ezzel az intézménnyel. meg különben is olyan furcsa nyelven beszélnek, hogy tolmács kell hozzá.
Nem foglalkozott az átlagpolgár azzal sem, hogy csökkentették az adókat. Eleinte jó ötletnek tűnt. Majd több marad a zsebében – mondták a szirénhangok. És elhitte.
Manapság azonban az átlagpolgár – a fentiek szerint – ücsörög otthon, és szívja a fogát. Meg csendesen – még! – káromkodik.

Februárra ugyanis kiderült: elkonfiskálták a nyugdíj megtakarításait, és olyan választás elé állították, amelynek nincs jó megoldása. Presszionálták először ezért, hogy lépjen vissza. Presszionálták másodszorra, hogy megfigyelhető legyen, mert különben elveszti az állását. Csendesen rádöbbent arra, hogy ez utóbbi beleegyező nyilatkozattal azt is megengedte, hogy az egész családja, ismeretségi köre is a hivatalos kíváncsiskodók prédájává váljon. Legutóbb pedig cinikusan közölték vele, hogy nincs és nem is lesz joga arra, hogy alkotmányos jogainak érdekében az AB-hoz forduljon.

Manapság pedig azzal kell szembesülnie Átlag Embernek, hogy már a jövője sem olyan rózsás, mint ahogyan azt ígérték neki.
A képébe vágták – persze burkoltan –, nem biztos, hogy lesz nyugdíjad. Képébe vágták, hogy hiába dolgozott egy életen át, lefaragják azokat a kedvezményeket, amelyeket az előtte járó „szerencsésebb” nemzedékek megkaptak.
És még nincs vége! A „zember” most még csak ül, és morog. Csapkodja az asztalt tehetetlen idegességében. Most még csak a négy fal között.
De egyszer ki fog lépni saját maga teremtette elszigeteltségéből!
És hogy akkor mi lesz? Ki tudja?