Az oktatási államtitkár és a nyelvismeret

Jövő évtől ugyan kötelező lenne angolt tanítani, ha azt igénylik, de a tanárok „ne ijedjenek meg ettől”, mert addigra megváltozik a törvény – mondotta az államtitkár asszony Tatabányán egy főiskola évnyitóján. Véleménye szerint legalább két nyelvet kellene tanítani minden gyermeknek, és ebből a második lehet majd az angol.

Hoffmann Rózsa egy régi rendszer, a porosz iskolai modell visszaállítását vizionálja, ahol az iskolai, szülői és tanulói autonómiának szinte nincs is helye. „Eddig azt várták el önöktől, hogy az iskola úgy táncoljon, ahogy a szülő fütyül, és mindenáron ki kellett elégíteni az igényeket” – hangoztatta. Kijelentette azt is, hogy a közoktatásban erősíteni kell a rendet, és azt, hogy „szót fogadnak” a gyerekek.
Hát igen! A rend akkor lesz, ha a hatalom megmondja, hogy mi a rend, és mindenkinek – egészen gyermekkortól – ehhez kell tartania magát. Halvány emlékeim szerint ilyen már volt (többször is) a magyar történelemben. Legutóbb például ezért volt rendszerváltás, mert meguntuk azt a fajta szabadságot, ahol a szabad állampolgár azt teszi, amit szabad!
Eszébe sem jut az oktatásért felelős államtitkárnak, hogy a gyermekek és fiatalok rendre és fegyelemre nevelése nem a közoktatás, hanem elsősorban a családok feladata. Hajdan azt tanultam tiszteletre méltó egyetemi pedagógia professzoromtól, hogy „addig hajlítsd a fát, amíg vessző”. Azaz a gyermekek alapszocializációja 3-5 éves korára kialakul. Ezt megváltoztatni ugyan lehet, de igen nehéz nevelési feladat. Az iskola bizonyos mértékig változtathatja ezeket a tulajdonságokat, ám az otthoni környezet hatása továbbra is domináns marad. Ha a család nem neveli a gyermeket rendszerességre, fegyelemre, úgy az iskolai pedagógusnak nagyon nehéz a helyzete. Csak a kényszerítés eszközével élhet — amiről pedig tudjuk, hogy nem a leghatékonyabb és legjobb nevelési módszer.
Említette az államtitkár asszony, hogy a nyelvtanulásban is változtatni kell, mert: „itt élünk Kelet-Európa közepén egy nyelvi sokszínűségben (...), ebből kiszakadni egyoldalú angol orientációval vétek és bűn”.

Ragadjunk le itt egy kicsit.

Közel még augusztus 20-a, amikor is „illik” idézni államalapítónkat, aki szerint – mint fiához szóló intelmeiben említi – „Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”.
Ha István idejében az uralkodó(osztály) felismerte, hogy szükség van az idegen nyelvek ismeretére, mert máskülönben nem képes alkalmazkodni (tárgyalni, kereskedni, egymás mellett élni) környezetéhez, úgy a modern Európában, a globalizmus, az infokommunikáció terjedésével még inkább fontos e követelmény.
A nyelvi sokszínűség éppen azt jelenti, hogy a saját anyanyelvünk mellett el kell sajátítanunk más nyelveket. Legfőképpen azt, amely a világban ma a nemzetközi kommunikáció alapja.
A magyar nyelvet a világban a legoptimistább becslések szerint sem beszélik többen, mint 15-18 millióan, szerte a világon. Nem hiszem, hogy elvárhatjuk a világtól, hogy tanuljon meg a kedvünkért magyarul. Még akkor sem, ha egyébként elismerik országunk és nemzetünk kulturális értékeit.
Azt már csak félve jegyzem meg – pedig megtapasztaltam néhány évvel ezelőtt a Frankfurti Könyvkiállításon, ahol hazánk volt a díszvendég –, hogy a magyar irodalom és művészet gyöngyszemei CSAK FORDÍTÁSBAN kelendőek.
A nyelvtudással és a többnyelvűséggel kapcsolatban nem kell nagyon messze mennünk. A nagy svéd fellendülés idején, a XIX. század végén, a XX. század elején a svédek rájöttek arra, hogy ha Európával és a világgal kereskedni, együttműködni akarnak, akkor bizony meg kell tanulniuk valami idegen nyelvet, mert a világ nem fogja megtanulni az övükét. A helyzetet csak színezte Svédország etnikai és nyelvi összetétele, ahol a svéd mellett megtalálható a finn és a lapp is, hogy a kisebb nyelvjárásokról most ne essen szó.
Így aztán a svédek elkezdték gyermekeiket kétnyelvűnek nevelni. Ez az oktatási rendszer az ’50-es évektől általános lett. Így ma egy átlag svéd legalább két nyelvet beszél: az anyanyelvét és az angolt. Ha az ország olyan részén lakik, akkor természetesen beszéli a finn-t is.
Ettől nem lett kevesebb a svéd polgár. Sőt több lett. Így vált világszerte ismertté irodalma, filmművészete, ipari alkotásai, design-művészete. Aki emlékszik még egy ABBA nevű zenekarra, az tudja, miről beszélek. Soha sem lett volna akkora sikerük, ha svédül énekelnek. És ez nem én találtam ki, Benny Andersson, az egyik alapító, nyilatkozta.

Szóval az, hogy az angolra megtanítják a nebulókat az a mai kor alapkövetelménye. Nem tekinthető nyűgnek, hanem a későbbi eredményesség (boldogulás) alapjának. Ugyanolyan alapkövetelmény, mint az infokommunikáció (internet, informatika) ismerete. Nem nevelhetünk digitális analfabétákat, mert akkor kirekesztjük magunkat a modernitásból.
A Bölcsek Tanácsa így fogalmaz SZÁRNY ÉS TEHER tanulmányában: "Az Eurostat 2009-es jelentése alapján a magyarok 75%-a nem beszél idegen nyelvet, ezzel sereghajtók vagyunk az EU-ban, az utolsó előtti Portugáliától a lemaradásunk csaknem 25%. Az elmúlt húsz évben a nyelvoktatás minősége számottevően javult, összességében a hatékonysága mégis kicsi, mintegy fele a más országokban tapasztalható átlagnak. A beszélt idegen nyelvek igen alacsony szintű tudásának az alábbi főbb okai vannak:
Az anyanyelvi képzés, a szövegértés színvonala sok helyen alacsony, amire nem lehet megfelelő idegen nyelvi képzést építeni.
Kevés az idegen nyelvet kiválóan beszélő nyelvtanár. A végzős nyelvtanárok közül az igazán kiváló nyelvi készséggel rendelkezőket a gazdasági élet a tanári fizetésnél sokkal magasabb fizetést ajánlva „lefölözi”. A pályán lévő nyelvtanároknak az idegen nyelv anyanyelvi környezetben való gyakorlására igen kevés esetben van esélyük.
Az idegen nyelvi órákon általánosan jellemző a célnyelv kellő gyakorlásának hiánya, és még mindig sok helyen fellelhető a nyelvtan, illetve a nyelvvizsgák sok esetben túlhangsúlyos tesztjeire való felkészítés dominanciája.
A nyelvtanulás elkezdésének egyre korábbi életkorra tolódása, a különórák rendszere, a számos esetben indokolatlan és diszkriminatív felmentések és a szakiskolai nyelvoktatás méltatlanul alacsony színvonala mind-mind hozzájárulnak a nyelvtanulásban megmutatkozó esélyegyenlőtlenségek kialakulásához. Az óvodai nyelvoktatás igen sok esetben a nyelvtanulástól elrettentő, az óvodából mini-nyelviskolát csináló, hibás gyakorlattal folyik. A diszlexiások és más okból felmentettek speciális nyelvi képzései csak jelenleg formálódnak.
Nem biztosított a nyelvoktatás folyamatossága az iskolaváltások esetén.
Nincsenek a 10–18 éves korosztály idegen nyelvi képzését széles körben támogató programok eljutás külföldi tanulmányutakra, diákcserékre, nyári vagy szünidei intenzív nyelvtanfolyamokra, idegen nyelvű diákszínjátszó-körökre és versenyekre stb.).
Nagyon ritkák a feliratos idegen nyelvű televíziós műsorok, filmek."

Ha a kulturális államtitkár és miniszteri rangú főnöke is komolyan veszi a tárcával járó kihívást, akkor a reformokat a modern követelmények szerint kezdi meg, ezzel adva valódi esélyt és tudást a következő nemzedék kezébe, fejébe.

Augusztus vége felé

Elmúltak az ünnepek. A nagy nemzeti nekibuzdulás kifulladni látszik, bizonyítja ezt a nagy dérrel-durral beharangozott „nemzeti összefogás” napja is. Különböző médiumok így vagy úgy kommentálták az eseményeket. Voltak, amelyeknek tetszett, voltak fanyalogók, sőt olyan is volt, amely megkérdőjelezte az ünnep mondanivalóját.

Kinek van – lehet-e egyáltalán – igaza ebben a nagy véleménydömpingben?
Ténykérdés, hogy augusztus huszadika mindig is a politika ünnepe volt. Ha végig tekintünk eléggé zűrös XX. századunkon és a mostani évezred első két évtizedén – a kép elegendő módon kaleidoszkópszerű.

Augusztus 20-át Szent István ünnepeként tartják számon, először 1860-ban ünnepelték. Tekintsünk el attól, hogy részletesen kifejtsük az adott kor politikai viszonyait – hét évvel a kiegyezés előtt –, de látható, hogy már akkor is a nemzeti önállóság valamiféle kifejezéseként jelent meg, természetesen a fennálló Habsburg uralommal szemben.

Állami ünnep egészen a második világháború végéig. Láthattunk híradókat az adott korból, a sujtásos menték, kacagányok és darutollak világa volt ez, amely már akkor is anakronisztikusan ragaszkodott valamihez, ami talán nem is volt. A Szent Jobb körmenet pedig szimbolizálta Mária országát és azt, hogy az állam és a katolikus egyház szimbiózisban él.

1945 után, a második Magyar Köztársaság kikiáltásával lehetőség nyílott (1946. február 1-jével) egy szekuláris állam létrejöttére. Az augusztus 20-i ünnep mondanivalója is változott. Még két évig Szent Istvánt ünnepelték. De már nem a szentet, hanem az államalapítót. A hangsúly változott a kor koalíciós politikájának megfelelően.

1948-at követően (a „fordulat éve”, a Rákosi vezette MKP hatalomra kerülése) a kül- és belpolitikai prioritások gyökeresen megváltoztak. A szocializmus építése és a kommunista ideológia nem fogadta el a „szentek” ünneplését, ám az akkor már csaknem évszázados hagyományokkal rendelkező nemzeti ünnepet nem lehetett egy csapásra eltörölni.
Így a hangsúlyt a nyári mezőgazdasági munkálatok befejezésére, az „új kenyér” megszegésére tették. (Nota bene: ez a hagyomány a régi „Szent Istvánokon is megtalálható, gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza.) Ez a hangsúlyváltás szinte megalapozta a további lépést: az 1949-es alkotmány elfogadását is erre az időpontra időzítették. Így aztán látszólag végleg kihúzták a „klerikális ünnep” alól az ideológiai talajt.
1949-től, hivatalosan az Alkotmány ünnepe volt e nap. Persze a köznép továbbra is „Szent Istvánként” emlegette, de a folyamatos és hatékony politikai propaganda eredményeként a hatvanas évek generációinak tudatában már alkotmány ünnepként élt tovább.

A rendszerváltás után az ünnep visszakapta eredeti nevét, de a lényeg – a tömegek számára – már nem elsősorban a politikai mondanivalót jelentette, hanem a napot körülvevő közösségi programokat.
Az elmúlt ötven évben az augusztus 20-ákat körüllengte a látványosság. Az idősebbek még emlékezhetnek a dunai vízi és légi parádékra és a különböző látványosságokra szerte az országban.
Az ünnep lassan elvesztette fennköltségét, és igazi népünnepéllyé vált, sörrel, virslivel, az utóbbi időben pompossal (kenyérlángossal, langallóval – ahogy tetszik) és más földi hívságokkal.

Most pedig újra nyakon öntjük ezt valami zavaros, édeskés sziruppal, amibe minden igyekszünk belekeverni. Így aztán fogyaszthatatlan, undorító lesz, minden jó szándék ellenére is.





Hozzá nem értés

látszik egyes esetekben. A vezérkari főnök például felolvas egy avatóbeszédet, amelynek semmi köze az igazsághoz (nevezzük inkább történelmi hűségnek), szerencsétlen sorsú Leitha monitorunkkal kapcsolatban.
Csak egy gyöngyszem ebből. Elhangzik a beszédben, hogy a hajót az Újpesti Hajógyár fiumei gyáregységében építették meg.
Na, itt álljunk meg egy szóra. Nem részletezem a teljes történetet, aki szeretné tudni a részleteket, az olvassa el Dr. Csonkaréti Károly – Benczúr László: Haditengerészek és folyamőrök a Dunán 1870–1945 című kötetét (Zrínyi Kiadó Budapest, 1991.).
A lényeg: A LEITHA (Lajta) monitort építéséről 1866-ban kezdődtek tárgyalások az Első Magyar Gőzhajó Társaság és az akkor már tízéves múlttal rendelkező – Robert Whitehead igazgatása alatt működő – Stabilimento Tecnico Fiumano hajógyár között. Ez utóbbi gyár részleget hozott létre Budapesten. Ahol is megkezdték a két gőzhajó építését. Az üzlet sikeresnek bizonyult, de a nagy távolság az anyaüzem és a budapesti gyár között nem fizetődött ki. Ezért az üzemet Whitehead felajánlotta megvételre az Első Magyar Gőzhajó Társaságnak. A szerződést 1868. május 19-én írták alá, és Első Magyar Pest–Fiumei Hajógyár Rt. néven jegyezték be a cégjegyzékbe.
Ennél a gyárnál rendelte meg a magyar kormány 1868 júniusában a Tegetthoff altengernagy koncepciójának megfelelő két folyami monitort. A hajókat Josef von Romako császári és királyi hajóépítő inspektor tervezte.
A két hajó az uralkodó (Ferenc József) döntése alapján magyar és német írásmódú neveket kaptak. Így lett az egyik LEITHA, a másik MAROS.

Csak azt nem értem, ha már ilyen jeles eseményre készültek, és fel is avatták a hajót, nem volt senki a közelben, aki egy rendes avatóbeszédet írt volna a szónoknak? Senki sem volt ott a sok hozzáértő közül, akik szóltak volna az orbitális tévedések elkerülése érdekében? Pedig feltűntek a képernyőn azok is, akik az elmúlt évtizedekben ott tüsténkedtek e hajó megmentése és restaurálása körül.

És ezek az „apróságok” slendriánságok már fel sem tűnnek a nagy nemzeti összefogásban, amelynek lényege az árvalányhajas, letűnt múlt felidézése – magyar hagyomány gyanánt –, ellentmondva minden modernitásnak, európai értékrendnek.

VILÁGPIAC, GÁZÁR ÉS A FŰTÉS

Egymásnak ellentétes információk látnak napvilágot energiaügyekben mostanában. Mintha nem tudná eldönteni az illetékes, hogy mi legyen.

Nem emelik a lakossági gáz árát – szól a nyilatkozat. Nagyon szép ígéret, ha megtartják, úgy jó! De meg lehet-e tartani? Nagy kérdés! Mert a gázzal valóságban rendelkező – esetünkben a Gazprom – ragaszkodik a korábbi szerződéshez, miszerint a gáz ára követi az olaj árát. Így aztán kis hazánk – aki vásárló – megpróbálhat alkudozni, de sok játéktere nem igazán van ebben a globális játszmában.
Drága az energia? Igen drága! Ezen nem igazán tudunk változtatni. Akkor hol lehet a megoldás?
Járható útnak tűnik az energiaszerkezet átalakítása.
Olyan energiák beállítása, amelyek kevéssé függnek valutaárfolyamoktól, szállítói monopóliumoktól.
Csakhogy ezek a beruházások egyelőre drágák és csak hosszú távon megtérülők. A nemzetgazdasági minisztérium éppen ezért igen kínos helyzetben van. Vezetőink elszólásai az elmúlt három hónapban mintegy 10 százalékos romlást idéztek elő a pénzpiacon, amely természetesen magával rántotta az energiahordozók és a „fogyasztói” energia árát is.
Az Energia Hivatal felelőse vonogatja a vállát, mert az energia ára nem döntés eredménye – mondja –, hanem egy bonyolult képleté, amelybe csak a változókat (devizaárfolyam, a világpiaci ár, stb.) kell behelyettesíteni és máris kiderül az új ár!
Zseniális! Senki sem felelős, csak az a hülye képlet! (Akiknek feldereng Hofi Géza hasonló, bár a focival kapcsolatos szállóigéje, az magára vessen, az már sokat megélt, kevés újat lehet neki mondani!)
Szóval így a gázár nem is függ azoktól, akik azt ígérik, hogy nem fog emelkedni!
Paradox, nem?

Azt nyilatkozza új államtitkárunk, aki mostanában a környezetvédelemért felelős, hogy az alternatív energiahordozókat kellene előnyben részesíteni, például a szélenergiát. Tromfol erre a nemzetgazdasági miniszter, aki szerint a szélenergia-hálózat megteremtésében a magyar munkavállalók csak kis részben vesznek részt, így azt nem preferálják. Inkább a biomassza erőműveket és a biomassza termelést szeretnék felfuttatni.
Az egyik „illetékes elvtársnak” van kompetenciája a döntéshez, a másiknak meg nincs, maximum javasolhat valamit, amit vagy megfogadnak, vagy nem.
Senki sem gondolkodik el azon, hogy hosszú távon mi lenne a jó!
Távol álljon tőlem, hogy csak úgy megmondjam a „tutit”! Egy-két dolgot azonban figyelembe kellene vennie a döntéshozónak.
Például azt, hogy a Főtáv Zrt. illetékese azt nyilatkozza, hogy ők az erőművektől veszik a hőt, amelyet aztán továbbítanak a fűtőrendszerbe. Ennek a hőnek az ára pedig emelkedik, így kénytelenek emelni az árakat a fővárosban. Na itt álljunk meg egy baráti szóra: vannak erőművek és fűtőművek. Az előbbiek a Főtáv számára az úgynevezett „hulladék hőt” adják el, amely egy áramtermelő folyamat mellékterméke. Kicsit visszásnak tetszik, ha a hulladék árát emelem. Már csak azért is, mert az energiahordozók árának emelkedését egyszer már kiszámlázzák az előállított elektromos energiában.
A fűtőművel esete más, ott valóban megjelenik annak a gáznak az ára, amelyet elégetnek.

A biomassza erőművekkel pedig a hazai zöldeknek eddig is számos kifogásuk volt. Az igaz, hogy CO2 kibocsátás szempontjából azok – ideális esetben – „0” kibocsátásúak, azaz annyi széndioxidot bocsátanak ki, mint amennyit a bennük elégetett növények lekötnek. Ám ezek üzemeltetéséhez nem elegendőek a magyar mező- és erdőgazdaságban megtermelt „hulladékok” (szalma, nyesedékek, ipari feldolgozásra alkalmatlan faállomány). Bizonyítják ezt azok a mártai erdőírtások, amelyek jelentősen megtizedelték északi erdeinket, és a fűtőanyagként kötöttek ki a Mátrai erőműben.

A biomassza energiájának felhasználásához jelentős beruházásokra és a mezőgazdaság egyes térségeiben szemléletváltásra is szükség lenne. A gyorsan növő energiaerdő telepítések jelentős anyagi befektetést igényelnek (területek művelésbe fogása, az eddigiektől eltérő gépesítés stb.).

Ha a gazdasági oldalát nézzük a dolgoknak, akkor bizony előáll az a helyzet, hogy melyik ujjam harapjam, mindegyik fáj.

Ha mindezek a problémák egy valós és hosszú távú koncepcióval nem rendelkező gazdasági vezetés elé kerülnek, nem biztos, hogy az optimális, és az ország valós érdekeinek megfelelő döntés születhet. Valószínű, hogy a kérdés megint a különböző erejű energialobbyk csatározásává fajul, és ennek vesztesei a polgárok lesznek.

KIS MAGYAR ABSZURD, ÁM VÉRES VALÓSÁG — ÉLJEN A KÉTFARKÚ KUTYA

Kétfarkú kutya sétálgat a belvárosban.

Aranyos, jópofa, humoros, kicsit abszurd – már a két farka miánt is – de a mienk!
A sajtó persze rögtön felkapta. Az írott és elektronikus sajtó, a net tele van velük. Nem szeretném ismételgetni bonmotjaikat. Aki nagyon kíváncsi rá, üsse be a bűvszót a google keresőjébe, és a kétfarkú kutya címszó alatti néhány (kb. 28000) találatból mazsolázhat kedvére.
Inkább azon kellene elgondolkodnunk, hogy mit is jelent megjelenésük a mai politikai valóságban. Feltűnésük és választási ígéreteik fricskát jelentenek a „zembereknek”. Senki sem veszi őket komolyan – vagy talán csak egy kicsit –, de felébresztik, talán, bennünk a felelősen gondolkodót.
Senki sem gondolja komolyan, hogy ingyen lehet a sör, és pusztán azért élhetünk örökké, mert jó politikusaink ezt akarják.
De mégis ezt gondoltuk. Ezt gondoltuk akkor, amikor „forradalmat csináltunk” a szavazófülkékben. Azt hittük – mert el akartuk hinni –, hogy egy csapásra megváltoztathatjuk a bennünket körülvevő objektív körülményeket pusztán azzal, hogy akarjuk. Nem nagyon tudunk kiszakadni az elmúlt 50 év atyáskodó attitűdjéből, a gondoskodó állam szocializációjából.
Persze, hogy nem, hiszen az kényelmes. Nem kell gondolkodni arról, mi legyen. Nem kell gondoskodni magunkról. Nem kell töprengeni arról, hogy mi lesz a jövőben, miként kell megteremteni saját és közeli hozzátartozóim biztonságát. Hozzászoktunk, hogy mindezekről az állam gondoskodott.
Húsz év sem volt elegendő arra, hogy ez a gondolkodásmód megváltozzon. Még ma is gazdálkodók százai tüntetnek hol azért, hogy többlet terményeiket vásárolja fel az állam, hol azért, mert az aszály vagy a belvíz elvitte a gabonát, és a kárt fizesse az állam.

Gondolkodás nélkül vettük fel a hiteleket mindenre, amire a jól hangzó reklámok bíztattak: autóra, nyaralásra, színes TV-re, mindenre, ami szép és jó — ám ennek felelősségét most viselje az állam, intézkedjen arról, hogy ne járjak rosszul.
Most, hogy valakik – legyen ez párt, egyesület –, jóhiszeműen, a humor és az abszurd segítségével ezt a fejünkhöz vágják, nevetünk tiszta szívből. Pedig igazán sírni kellene.
Búslakodni saját bárgyúságunkon, hogy hagytuk magunkat megint átverni, pusztán csak azért, mert leszoktunk egy nagyon fontos emberi tulajdonságról, az önálló gondolkozásról.

Kétfarkú kutya ezzel szembesít minket, már ha megértjük azt, amit ugat.

Szegedi Csanád vs. Lacranjan

Olvasom a neten, hogy a Jobbik európai parlamenti képviselőjét „Persona non Grata”-nak szeretné nyílváníttatni a román Konzervatív Párt alelnöke, mert Marosvásárhelyen kijelentette: „egyetért azzal az állásponttal, miszerint a székelyeknek békés utcai tüntetéseken is követelniük kell az autonómiát, ha más megoldás nem létezik.

Talán emlékeznek az középkorú és azoknál valamivel idősebb olvasóim, hogy a három kötetes „Erdély Története” című – az Akadémiai kiadó gondozásában, Köpeczi Béla akadémikus, főszerkesztésében 1986-ban megjelent – mű milyen dühödött reakciókat váltott ki az akkori, Ceaucescu vezette Romániában.

Ennek a dühnek egy megnyilvánulás volt Lacranjan könyve: a „Színtiszta igazság”. Ebben azt a XVIII. században a nagy erdélyi triász (Samuil Micu-Klein, Georghe Sincai, Petru Maior) által felállított elméletet erősítette meg, amely szerint a Kárpátokban élő románok a római korban e helyt élő dákok leszármazottai. Ezt az állítást kiegészítették egyfajta „nyelvi elemzéssel”. Ez utóbbi abból állt, hogy elkészítették a román nyelv olyan grammatikáját, amit megfosztottak nem latin elemeitől.

Ennek az elméletnek a tudományos alapossága és megalapozottsága számos magyar és nem magyar, sőt, román tudós által sem elismert, cáfolt.
De nem azért írom e blogot, hogy a dáko-román kontinuitás elméletéről értekezzünk, mindezt csak azért említem, hogy a címben szereplő nevet el tudjuk helyezni térben, időben, tudományban és politikában.
Vissza a tényekhez.
Szegedi Csanád, a Jobbik európai parlamenti képviselője irodát nyitott Marosvásárhelyen, és bejelentette, hogy „Jobbik Baráti Kört” alapít a városban.
Erre reagált Bogdan Diaconu, a már említett román párt második számú vezetője.
Hogy is van ez? Pestiesen kérdezve: Ki-kit b@sztat?
A magyar választásokon EP képviselői mandátumhoz jutott képviselő mit keres Marosvásárhelyen? Az ott élő magyar ajkúaknak van saját EP képviselőjük Dr. Tőkés László személyében. Miért az irodanyitás, és mire a Jobbik Baráti Kör?
Szörnyű, a modern európai gondolkodással – amit nevezettünk elsajátíthatott volna az alatt a lassan egy év alatt, amit Brüsszelben töltött , feltéve, ha akarja ¬– totálisan ellentétes, amit Csanádunk tesz és képvisel. A Jobbik szélsőséges, kirekesztő eszmeiségét akarja exportálni abba a Romániába, amely szintén küzd a modern kisebbségi politika bevezetésével. Radikalizálni akarja az ott élő magyarokat? Nem hiszem, hogy mindez hasznára van az ott élőknek. Egy modern Európában, ahol a határok amúgy is eltűnőben vannak a kulturális autonómiának és nem a jogi, közjogi önállóságnak van tere, szerepe. Arra kellene törekednie, hogy egy sor kompromisszum és tárgyalás során lehessen megegyezni erről, bizonyítva azt, hogy az évszázadok óta együtt élő nemzetiségeknek nem kell tartaniuk egymástól, sőt közös erőfeszítéssel együtt többre jutnak.
Lacranjan szélsőséges ideológiáját és méltó párját a Jobbikot, ki kellene hagyni a továbbiakban Székelyföld és Erdély történetéből, jövőbeni életének alakításából.
Apáczai Csere János nyomdokain kellene járni ez ügyben.

Nem kell szítani sem itthon, sem a határon túl olyan történelmi mítoszokat,

amelyeknek soha sem volt valóságalapja.

Nem a múltunk a lényeges, hanem napjaink és a jövőnk!

De ezt megértetni nagyon nehéz lesz mindkét országban addig, amíg néhány fékevesztett politikus a saját érdekeinek megfelelően próbálja meg a történelmet magyarázni és kijátszani pro és kontra. Egyszer már megtapasztaltuk ennek minden hátrányát! Nem kellene újra belesétálni ezekbe a csapdákba.
„…A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

Uborka szezon — ám az uborka megromlott!

Gyönyörű augusztus! Vége az agyforraló hőségnek. A meteorológiai szolgálatok bíztató híreket mondanak: egy kis zápor (esetleg), de 27-30 fokos meleg, ami igazán jó idő a nyaralókra.
A törvényhozás is elvonult – a nagy nekibuzdulás után – jól megérdemelt szabadságra.
Ezt hívja a magyar köznyelv uborkaszezonnak.
Amikor nem történik semmi, mindenki hűsöl, sziesztázik, töltekezik igénye és lehetősége szerint.
Mint említettem: a parlament is nyári szünetet tart. A képen ugyan hangyányi piszkot jelent, hogy maguk mögött hagyták a féceszt is, amit most szorgos közszolgák próbálnak eltakarítani — többnyire sikertelenül.
Mert mi is történt a (törvény)gyárban? A nagy sietséggel meghozott, és ráadásul közeli életbelépési dátumhoz kötött, törvényeket nem lehet életbe léptetni, mert hiányzik róluk két aláírás: a házelnöké és a köztársasági elnöké.
Nagy malőr! Beleestek a saját csapdájukba, abba, hogy nem voltak képesek előre gondolkodni négy egész hetet!
Mindenki tudta, hogy Sólyom László komoly akadályt jelenthet a Nemzeti Együttműködés Rendszere rapid parlamentjének, mert ezt-azt a nagy felhozatalból, csak átküldött volna az Alkotmánybíróságnak, már csak a biztonság kedvéért is.
A jól dolgozó kétharmad csak azt nem vette figyelembe, hogy hiába választja meg saját emberét a legmagasabb közjogi funkcióba, hiába ülteti a lojális lakitelki népfőiskola alapítót a házelnöki székbe, a dátumokkal lesz a baj!
Az egyik már házelnök, de csak az utolsó pillanatban, a másik még nem köztársasági elnök. Az egyik azért nem írhat alá, mert szünet van, a másik meg még el sem foglalta posztját.
Azért ez — jó pestiesen szólva — vérciki!
Az augusztus elsejével datált törvények mégsem lépnek életbe. Így a szegény miniszteriális és adóügyi szakemberek csak hímeznek-hámoznak.
Az átlagpolgár meg áll, néz ki a fejéből és azt hiszi, hogy új ország: ABSZURDISZTÁN polgára lett!