AZ EGYETEMEK ÉS AZ ÁLLAM

Napok óta halljuk a SZFE körül zajló polémiát az alapítványi működésről, az egyetemi autonómiáról és csatolt problémahalmazáról. Mindenféle vélemények jelennek meg pro és kontra.

Csak egy valamiről nem igazán esik szó: arról, hogy ennek mi a tágabb értelme. Miért is sürgeti a kormány, hogy az általa alapított alapítványok vegyék át a működtetést?

Cherchez la femme! Persze itt nem a nőt, hanem inkább a pénzt és a felelősséget kell keresni.

A Corvinus Egyetem átalakítása mutatja, hogy az állam (bőkezűen?) ellátta vagyonelemekkel az egyetemet működtető alapítványt. Kapott MOL és Richter részvénycsomagot, az egyetemi ingatlanvagyont. Ez persze még nem lefutott, mert a benyújtott törvényjavaslatok alapján a kép nem egészen tiszta. Mindezek hozadékából és egyéb értékesítéséből kell előkeríteni az egyetem működéséhez szükséges forrásokat. A rektor és a vezető testületek, a tanárok és a teljes személyzet fizetését, az oktatáshoz szükséges kellékeket és minden egyéb (pl: fenntartás rezsije) kiadást.

Ez így elsőre még szimpatikus is lehet, ám azért érdemes végig gondolni. Például azt, hogy semmi sem garantálja, hogy a működtető alapítvány forrásai minden évben azonos bevételt garantálnak. Változhat a MOL bevétele, a kifizetendő éves osztalék mértéke. Nem biztos, hogy az ingatlan elemeket azonos mértékben lehet bevételre használni.

Szóval a lényeg az, hogy az alapítvány gazdálkodása mellett nincs ott az állami mankó, amely a költségvetésből kiegészítené a működési költségeket.

Ez a modell persze érvényes bármely átalakítandó egyetemre, annak szakmai jellegétől függetlenül.

Az érdekesség persze az, hogy az alapítványok kuratóriumát a kormány nevezi ki, így az egyetemekre a politikai befolyást természetesen vastagon megtartja. Elegendő csak egy pillantást vetnünk a Corvinus honlapjára. Az Elnökség mindent visz, az egyetem szenátusa semmit sem tehet a jóváhagyásuk nélkül. Kérdés, hogy ez az autonómiával összeegyeztethető-e.

Nem csak az egyetemi autonómiáról van szó!

A másik nagyon lényeges dolog, az alapítványi „megoldással” az állam kiszáll a felsőoktatásból, nem finanszírozza azt, és nem is igazán szól bele.

Ha valami esetleg nem úgy alakul, ahogy a társadalom elvárná, akkor majd jön a vállvonogatás, hogy ez nem az állam kompetenciája, ott vannak a kuratóriumok, azokat tessék szidni bármiért.

Hihetetlen összegeket spórolhat meg így a költségvetés, hiszen ezen túl az egyetemi tanárok és oktatók nem lesznek közalkalmazottak, semmilyen felelősséget nem visel az állam velük szemben.

És ez csak az érem egyik oldala a másik az, hogy az állam e kivonulásával tovább rontja a mostani és elkövetkező generációk esélyegyenlőségét. Ez pedig végzetes következményekkel járhat az ország fejlődésére. Ha az állam nem finanszírozza a tehetséges fiatalok oktatását, úgy az ország jövőjét veszélyezteti.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MÉGEGYSZER A COVID-RÓL A SZÁMOK TÜKRÉBEN.

Hangsúlyoznom kell, hogy nem vagyok se járványügyi szakember, se orvos. Pusztán megpróbálok ezzel a pandémiával kapcsolatban logikusan gondolkodni, levetni magamról az elmúlt negyedév tömegkommunikációjának áldásos hatásait. Sőt, magam is belátom, hogy ez a fajta fertőzés, amelyre a mai napig nincs vakcina – és úgy néz ki, hogy erre csak a jövő év közepétől van reális esélyünk –, nem elhanyagolható veszélyt jelent, különösen az idősebb és egy leromlott állapotú, más betegségekkel terhelt szervezetű idősekre.

Ám azért érdemes megjegyezni, hogy a világon ezt a betegséget „enyhén szólva” sem kezelték a helyén. Persze, erre minden országnak megvolt/van a maga speciális oka. Többek között az, hogy még a fejlett országokban sem találunk olyan egészségügyi rendszert, amely képes lenne egyszerre tömeges megbetegedéseket ellátni, különösen akkor, ha azok igen komoly, sok esetben (bár a megbetegedésekhez képest kisszámú) halálos következményekkel járnak.

Nézzük akkor a számok nyelvén, hogy mi is a „bajom” ennek a pandémiának a kommunikációjával.

Az embereket igen hatékonyan lehet megijeszteni, eltúlozva valamely jelenség következményeit és a személy szerint rá leselkedő veszélyeket. Ez történt a világban és kis hazánkban is.

Íme, az adatok, nem pusztán a megbetegedettekről és az elhunytakról, hanem annak a valóságos létszámadatokhoz való viszonyáról.
Az adatok a John Hopkins Egyetem koronavírus honlapjáról, a Worldometer adatairól, továbbá az adott országok hivatalos népességi adataiból származnak.

Nos, a világban összesen regisztráltak 7 360 239 fertőzöttet (2020.06.11. 10.00-ás adat). Ez a világ összlakosságának, amely 7 790 589 000 fő, mindössze a 0,09 százaléka, azaz 1000 emberből 9 fertőzött.

Az USA-ban él 328, 2 millió ember, ebből regisztrált fertőzött 2 000 464 fő. Ez az Egyesült Államok lakosságának 0,6 százaléka.

Brazíliában 772 416 fő-t regisztráltak fertőzöttként, az ország teljes lakossága 202 910 000 fő, ami azt jelenti, hogy az érintettek az összesség 0,3 százalékát teszik ki.
Indiában a népesség, mintegy 1 353 000 000 fő (azért a „mintegy”, mert az adatok régiek, 2014-esek, azóta növekedhetett), ebből a fertőzéssel érintettek száma 276 583 fő, azaz a lakosság 0,02 százaléka.
Oroszországban is regisztráltak 493 023 fertőzöttet, ezt összevetve a világ hatodát elfoglaló ország lakosságával, ami 144 500 000 fő, akkor azt kapjuk, hogy a lakosság 0,3 százaléka érintett a betegségben.

Nagy Britanniában a mai napig 291 588 esetet tartanak nyilván, ami összehasonlítva a szigetország 66 650 000 fős lakosságával azt jelenti, hogy a britek 0,43 százaléka kapta meg a kórt.

Magyarország. Ne maradjon ki kis hazánk se! Az összes regisztrált fertőzött száma 4027, ezt összevetve a legutolsó becsült népességi adatokkal: 9 7721 756 fő, akkor azt láthatjuk, hogy az elmúlt három hónapban a lakosság 0,04 százaléka volt COVID érintett.

Ezek a puszta adatok.

Forrás: hivatalos honlap: Három nappal ezelőtti helyzet

Érdemes azért elgondolkodni azon, hogy pont száz évvel ezelőtt tört ki a nevezetes „spanyolnátha” járvány (vírusos influenza), amely a történészek és orvos történettel foglalkozók szerint a világban több áldozatot szedett – szerény becslések szerint is 20 és 100 millió fő között –, mint az első világháború négy esztendő alatt.
Egy kitűnő tanulmány szerint – Bödők Gergely: „A láthatatlan halál” A spanyolnátha; Rubicon, 2020/5. szám, 84-91 oldal –, a források a következőket tükrözik. A járvány áldozatául esett Kanadában 50 ezer, Nagy Britanniában 250 ezer, Japánban 390 ezer, Brazíliában 300 ezer, Franciaországban 400 ezer, az USA-ban 675 ezer, Indonéziában 1, 5 millió, Iránban 1,8 millió, Indiában 17 millió ember.

Igaz ugyan, hogy a huszadik század az orvosi és biológiai felfedezések kora, soha azelőtt a történelemben nem fejlődött akkorát a közegészségügy, amint akkor. Ám azért azt is meg kell jegyezni, hogy a 21. század elején már elvárná a lakosság, hogy a napi tájékoztatást valamiféle, az átlagember számára is átlátható összefüggésekbe helyezzék.
Továbbra sem kapunk kielégítő tájékoztatást arról, hogy mi értelme volt a „kórház kiürítéseknek”, arról sem tudunk, hogy az általános alap- és rendelőintézeti ellátás mikor zökken vissza a normális kerékvágásba.

Ceterum censeo OV esse delendam!

ISKOLAI RENDŐRÖK – AVAGY NEVELÉS?

Forrás: Internet

Jó néhány nyilatkozat hangzott el az elmúlt napokban erről az elképzelésről. A kormányrészéről számítanak a nyugállományú rendőrökre, a pedagógusok szakszervezetei pedig értetlenül állnak a javaslat előtt, hiszen a problémát alapjaiban nem oldja meg, a kiegészítő rendelkezés, amely tizenkét évre szállítaná le a büntethetőséget, az pedig nem biztos, hogy kiállja az alkotmányosság kritikáját.

De sokkal okosabbnak kell lenni. El kell gondolkodni azon, hogy mi az oka – mi váltja ki, és táplálja – az egyre sűrűsödő eseteket. Azt hiszem, ott még nem tartunk, hogy a tanárok elleni és a tanulók közti erőszak tömeges legyen, ám a problémát csírájában kell elfojtani.

Tekintsük át ezt a problémát egy kicsit tágabb, kulturális összefüggésben. Itt most nem az úgynevezett „magas kultúrára” gondolok, hanem arra a mindennapi kultúrára, ami meghatározza mindennapjaink emberi interakcióit, egymáshoz való viszonyunkat kisebb-nagyobb közösségeinkben, a családtól a legnagyobbig.

Ahhoz, hogy egy elkötelezett (márpedig jókora kell hozzá) személy tanár (pedagógus, nevelő) lehessen, sok évet kell tanulnia, hogy elsajátítsa mindazokat az ismereteket, amivel felfegyverkezve kiállhat a gyerekek elé, oktathatja, taníthatja őket.

Van ebben a helyzetben valami végtelenül hátrányos. Ugyanis az iskolába kerülő gyerekek már túl vannak az alapszocializációjuk elsajátításán. Ezen az iskolai oktatás már vajmi keveset képes változtatni. Egy gyerek születése utáni első három évben sajátítja el mindazt, amit összességében véve alapszocializációnak tartunk. Szép emlékű pedagógia tanáromnak volt egy jó mondása, miszerint: „Addig hajlítsd a fát, míg vessző!”.

Éppen ezért egy gyermek életében alapvető a családi környezet, a szülei által mutatott minta. A pedagógiai irodalom sok-sok kötetben tárgyalja ezt, egyszerűsítsük — amennyire lehet.

Ha egy kicsi olyan családba születik, ahol a problémák megoldása többnyire erőszakos vagy tekintély alapon történik, akkor ez a gyerek ezt veszi természetesnek, maga is így „oldja meg” problémáit. Nem sajátítja el az alkalmazkodás, a kompromisszum fogásait. Erre szintén sok példát lehet hozni, a családon belüli erőszak ennek csak egy, de jelentős szelete.
A későbbiekben ez azzal jár, hogy nemigen érti meg a különböző közösségekben, hogy bizonyos mértékben alkalmazkodnia kell. Belőle lesznek az erőszakos, agresszív gyerekek.

A másik lehetőség, hogy egy túlzottan kompromisszum kész családban éli első három évét, ahol szinte semmi korlátozással nem szembesül. A szülők ugyan harmonikus viszonyban vannak, nincs jelen se a verbális, se a fizikai erőszak a családban, ám a gyerek szinte „terrorizálja” a szülőket.

Ez a jelenség is káros, hiszen az ilyen gyerek természetesnek veszi, hogy mindent megkap, amit kitalál, és nem fogja fel, hogy a helyzete kivételezett.

A harmadik verzió a beletörődő attitűd, amikor a családban azt sajátítja el, hogy „minden jó, úgy ahogy van, a helyzetünkön úgy sem tudunk változtatni, jobb, ha meghúzzuk magunkat”. Ez alapvetően elnyomja a kezdeményezőkészséget és a gyerek a saját közösségeiben is visszahúzódó lesz, ők adják az áldozatok többségét.

Forrás: Internet

Mindez azért érdekes, mert az iskola és annak intézményrendszere nem, vagy csak nagyon sok és verítékes munkával kompenzálhatja (vagy nem) ezeknek a mintáknak a hatását.

A megoldás tehát az iskolán kívül van. Mégpedig a szülővé neveléssel. A kiskamasz kortól már fel kellene készíteni a gyerekeket (a fiúkat és a lányokat is) a családra. Arra, hogy majd amikor maguk is szülővé válnak milyen alapvető ismeretekkel kell rendelkezniük saját gyerekeik sikeres felnevelése érdekében.

Ez persze nem megy máról holnapra, legalább egy generációnyi oktatási reformokat igényelne. (Arról most ne essen szó, hogy a jelen hatalom egyáltalán alkalmas-e erre vagy szándékában van-e?) De azért ez tényleg abszurd, hogy a szülők – akik egyébként az alaphibát elkövették – mutogatnak ujjal az iskolára, hogy „nem nevelik megfelelően a gyereket”. Kibújnak saját felelősségük alól, áttolva az intézményrendszerre a felelősséget.

Ne legyünk elfogultak és naivak. Tudjuk ugyanis, hogy e jelenségnek még számos szociológiai vetülete van. Például a szegregáció, a különböző társadalmi csoportok és rétegek közti anyagi és kulturális különbség. Persze mindezeket is figyelembe kell venni. Egy sokszorosan hátrányos helyzetű faluban vagy városi „rezervátumban” élő család a fentieknek objektív okokból képtelen eleget tenni.

A probléma megoldása tehát egy összetett, társadalmi feladat. Ehhez azonban a hatalomnak be kell látnia, hogy az erőszakos megoldások nem vezetnek a valódi megoldáshoz, mindössze arra jók, hogy leplezzék a problémát, és a kormány elmondhassa magáról: „a körülményekhez képest mindent megtett, ami tőle telik”. Ja és itt még nem is említettük, hogy renitens gyerekek szüleit megfosztják a családi pótléktól. Ez azért mindent visz!

Ha csak ennyi telik tőle, hogy rendőrt küld az iskolákba, akkor inkább ne csináljon semmit!

Ceterum censeo OV esse delendam!