HOSSZÚ ÚT A DEMOKRÁCIÁBA

A következő gondolatok egy elképzelt, de megvalósítható folyamatot írnak le: egy demokratikus, az európai közösségbe integrálódott Magyarország megteremtéséről.

Persze joggal gondolhatja az olvasó, hogy: Na, már megint egy elvarázsolt habókos, aki mindenfélét vizionál. Bár ettől mindenképpen óvnám magam és az olvasót is.

Mi kell ahhoz, hogy az ország újra egy demokratikus, rendszer legyen?

Társadalmi problémák elemzése. Napjaink legnagyobb problémája – ami egyébként a rendszerváltás óta kísért –, hogy a társadalom legnagyobb része nem érzékeny a demokratikus értékekre. Túlságosan lefoglalja a napi problémák kezelése: egzisztenciális alapjainak megteremtése, a megélhetés biztosítása, saját jó vagy kevésbé jólétének fenntartása. Így nem, vagy csak kevéssé foglalkozik azzal, hogy egyébként demokratikus jogaitól miként fosztják meg. Úgy tekintik, hogy azok kevéssé befolyásolják mindennapi életét, és azok a politika játszóterére tartoznak. Ez utóbbitól pedig – és ez is még a Kádár-kor öröksége – igyekszik távol tartani magát. Ez a magatartás kellő alapot és lehetőséget kínál a most regnáló populista hatalomnak arra, hogy minél jobban kiterjessze befolyását az élet szinte minden területére, oda is, ahol az államnak semmi keresnivalója sincs.

Láthatjuk a gyakorlatból, hogy az ország végzetesen kettéosztott. A felnőtt lakosság harmada (ezt tükrözik a választások eredményei) a kormánypárt feltétlen híve, és nem érdekli, hogy közben az általa imádott politikai erő a talajt is kihúzza a lába alól azzal a folyamatosan ismételt propagandával, hogy „senkit sem hagyunk az út szélén”.

A lakosság másik harmada napjaink ellenzéki tömörüléseit támogatja, ám azok is megosztottak a saját politikai ideológiáik mentén. Ideiglenes összefogásra készek a hatalom ellenében. Ezt bizonyítják a helyhatósági választások. A kibontakozást azonban már más-más elvek és gyakorlat alapján képzelik. Egyet értenek abban, hogy a jelen helyzet nem jó, és megváltoztatandó. Kiforrott elképzelésekkel azonban nem nagyon rendelkeznek. Vannak ugyan mindegyiküknek távlatos céljai, de az ahhoz vezető út nincs kidolgozva.

A társadalom harmadik harmada pedig passzív. Elutasítja a politikával való foglalkozást. Nem érdekli, úgy gondolja, hogy a napi életének ahhoz nincs köze. Nem vesz rész – vagy csak kis részben – a választásokon, passzív a társadalmi-politikai kérdéseket illetően.

Feltételes jövőkép.

Tételezzünk fel egy pozitív szituációt. 2022-ben a választásokat megnyeri ez ellenzéki koalíció. Az azonban nagyon nem mindegy, hogy milyen arányban. A jelenleg érvényes választási törvény a nyertes hozza előnyös helyzetbe, tehát az egyéni körzetekre kell koncentrálni, mert csak ez hozhatja meg a kívánt eredményt, amire építkezni lehet (kétharmados többség).

Erre azért van szükség, mert az így összeülő parlamentnek a következő ciklusban igen sok és alapvető jogalkotási feladatai lesznek.

Először is az Alaptörvényt le kell váltania egy – széles társadalmi támogatottságon alapuló – új Alkotmánnyal. Meg kell szüntetnie diszkriminatív törvények sokaságát. Át kell alakítania az államigazgatás intézményrendszerét. Az elmúlt 10 esztendő megmutatta, hogy a gigaminisztériumok nem hatékonyak, képtelenek szakmai feladataiknak eleget tenni. (Lásd: égetően hiányzik a pandémia kezelésében egy önálló egészségügyi tárca.) A jövő kihívásait figyelembe véve égetően szükség van egy környezetvédelmi tárcára, az oktatás és a kultúra önálló irányítására, kiszolgálására, hogy csak a legjelentősebbeket említsük.

Ezek a feladatok egyrészt óriásiak, másrészt komoly forrásokat emésztenek fel, harmadszor pedig sok időt igényelnek, elhúzódnak egy parlamenti ciklus egész tartamára. Ez egyben azt is jelenti, hogy a választók az első ciklusban nem igazán érzékelik majd azt, hogy a hatalomgyakorlásban és főleg a gazdasági életben gyökeres változások lépnek életbe, és ez érzékelhető változást hoz mindennapi életében.

Egy esetleges megoldás.

Az ellenzéknek mindenképpen hangsúlyoznia kell, hogy a választók bizalmát és támogatását kéri, de nem csak a választások idejére, hanem a ciklus teljes idejére. A propagandájukban a jó célok és elképzelések mellett azt is hangsúlyozniuk kell, hogy az elmúlt három ciklus dúlását nem lehet egyik napról a másikra helyrehozni, kijavítani.

Az ország és a választók folyamatos és naprakész tájékoztatása kiemelt jelentőséget kap majd. Itt nem a mai gyakorlatra, a hatalmi propagandára gondolok, hanem arra a gyakorlatra, amit ma a főváros polgármestere folytat. A valós információk a döntésekről mindig hatékonyak, elnyomhatják ez esetleges ellenpropaganda szólamait. (Azt hiszem már túlléptünk az őszödi beszéd problémáján.)

A lényeg azonban az, hogy egy esetleges hatalomváltás esetén a jelenlegi ellenzék nem nyugodhat meg, nem dőlhet hátra, sőt az igazi problémákkal majd csak akkor kell szembenéznie.

Ehhez kell mindenképpen megnyernie a társadalom többségének támogatását. Ha ezt képes megszerezni, azt gondolom, hogy akkor az uniós politika is támogatni fogja a törekvéseit kézzelfogható formában.

Tudom, optimista (egy kicsit) jövőkép, de azért vannak benne pesszimista vonások is, nevezetesen: képes lesz-e az ellenzék ezt a hatalmas feladatot elvégezni anélkül, hogy felemésztené saját magát.
Ceterum censeo OV esse delendam!

A KUDARC 58. NAPJA

Forrás: Internet -- Wikipédia

Nyolc és fél hét. No, ez nem a híres film, hanem napjaink valósága. A hazai adatok szerint a mai nap 3187 regisztrált fertőzött, 11036 fő karanténban (ki tudja mennyinek pozitív a tesztje, tesztelték-e egyáltalán) 1921 aktív beteg (közülük csaknem ezren kórházban, 45-en lélegeztetőn), az elhunytak száma 392.

A rövid statisztika az átlagember számára azt mutatja, hogy a járvány kordában tartása sikerült. Hurrá, van ok örömre.

De tényleg van ok örömre? Nézzük meg egy kicsit más – nem a kormányzat és a válságtörzs – szemszögből. Minek köszönhető ez az „eredmény”?

Elsősorban a fegyelmezett lakosságnak. Amely az első hetek, „maradj otthon!” felhívásának, döntő többségében eleget tett. Betartotta a korlátozásokat, már csak azért is, mert a média elegendő módon ráijesztett. Különösen érvényes ez (még ma is) az idősebb korosztályra.

A kormány tehát kiengedhette a gyeplőt, vidéken lazíthatott az előírásokon. A fővárosban azonban maradt a szigorúság. Ez utóbbi talán érthető, hiszen a lakosság népsűrűsége – ezzel együtt a fertőzéssel való találkozása – jóval nagyobb kockázatot jelent. Ehhez hozzájárulhat az is, hogy mind a mai napig nincs átfogó képünk a népesség valós fertőzöttségéről. A május 8-ig elvégzett 99058 teszt  a szakértők szerint sem elegendő. Arról nem is beszélve, hogy ezek a tesztek nem jelentenek ugyanannyi személyt, hiszen van, akin a tesztet a biztonság kedvéért háromszor-négyszer végzik el. A kórházakból is csak úgy engedik ki a gyógyultakat, hogy legalább két vizsgálatnak kell negatív eredménnyel végződnie. Tehát a fenti számot bátran eloszthatjuk minimum hárommal, akkor kapunk a személyekről valós számot. (Ehhez csak egy megjegyzés: Németországban hetente végeznek százezer tesztet.)

A kérdés azonban ott motoszkál a fejben. Tényleg ennyire sikeres a hatalom?

Ha egy kicsit is mélyebbre nézünk, akkor már nem olyan derűs a kép. A rendkívüli helyzet bevezetésével gyakorlatilag megszűnt a normális orvosi ellátás. Hiába a hét eleji „feloldás”, a káosz maradt. Ez alatt a több mint másfél hónap alatt krónikus betegek sokasága – kortól függetlenül, hiszen sokan vannak közülük 60 éven aluliak is – nem kapta meg a megfelelő ellátást. Sőt a kormány rendeletére felszabadítottak 35 ezer aktív ágyat (hivatkozva arra, hogy az esetlegesen kellhet a járvány betegeinek ellátására), így a kórházi ellátásban rengeteg felesleges kapacitás maradt kihasználatlanul.

Ennek a hatásáról semmilyen adat nem áll rendelkezésre. Különböző közösségi médiumokban ugyan olvashattunk a húsvét után az ellátásból kikerülők szomorú sorsáról, halálos áldozatokról, ám a konkrét adatokat mindmáig senki sem összesítette. Néhányuk bizonyára megmenthető lett volna, de bátran sorolhatnánk őket is a járvány áldozatai közé.

Továbbra sincs adat azokról, akik ez alatt az idő alatt nem kapták meg a szokásos kezeléseiket, vagy nem vehettek részt az éppen esedékes felülvizsgálatokon. Nem tudjuk, és nincs róla statisztika, hogy mennyiben rontotta ez későbbi életkilátásaikat.

Magyarországon a statisztikák szerint 2019 első negyedében 37795 személy hunyt el. Ez havonta 12600 fő.  Ehhez a mortalitáshoz képest a járvány áldozatainak száma csekély. Minden áldozat egy-egy emberélet, és tragikus az elveszése. Ám azért a józan gondolkodásunkat tartsuk meg a gyász ellenére is. Sokkal többen hunynak el más betegségekben, balesetben stb.

A legérdekesebb azonban az, hogy a kormány a járvány miatt kapott felhatalmazását korántsem a járvány hatásainak mérséklésére használta. A propagandában ugyan hallottunk a hazánkba érkező védőeszközök millióiról, ám a valóságban ezek csak egy kis része jutott el az egészségügyi intézményekhez, és még kevesebb a lakossághoz.

A kormány ezen intézkedések helyett a gazdasági mentőcsomaggal, a politikai ellenfelek lejáratásával és ezek saját érdekű kommunikációjával foglalkozott, és foglalkozik mind a mai napig.

Információk kerültek napvilágra arról, hogy a milyen mentőcsomagok kerültek a kormány közelinek mondott vállalkozásokhoz, oligarchákhoz. Ezek a személyek és vállalkozások azonban nem siettek a járványhelyzet enyhítendő a különböző intézmények és önkormányzatok segítségére hasonló mértékben.

Sőt! Az általuk fizetendő helyi iparűzési adó egy részét (ami az önkormányzatok jelentős bevételét jelenti) a kormány a saját védekezésére csoportosította át, ezzel szinte lehetetlen helyzetbe hozta az önkormányzatokat.  Egyre több polgármester – legyen ellenzéki vagy kormánypárti – figyelmeztet arra, hogy az év második felére csődöt jelenthetnek. Pedig az önkormányzatokon van ma is a szociális  alapellátások terheinek zöme.

Ez tehát nem egy sikertörténet!

A kormány vabankot játszik. Mivel értelmes gazdasági mentőcsomaggal nem volt képes előállni, a felelősséget igyekszik áttolni az önkormányzatokra és az intézményekre, amelyeket folyamatosan ellehetetlenít. Így politikailag megvádolhatja őket inkompetenciával, hozzá nem értéssel és bármi mással. Csakhogy! Az inkompetencia a kormányoldalról látszik. Igyekeznek a valóságos válságot is virtuális eszközökkel kezelni. A kommunikációjuk azt sugallja, hogy minden rendben, valamiféle koherens rendszer szerint működnek az intézkedések, pedig a gyakorlat mást mutat.

Növekszik a munkanélküliség, emberek tömegei maradnak jövedelem nélkül. Tartalékok hiányában ez előbb-utóbb pusztító következményekkel járhat. Az ország eddig is elmaradt régióiban már most is tűrhetetlen a helyzet, és bátran gondolhatjuk azt, hogy ez csak fokozódni fog.

Ne legyek pesszimista: kívánom, hogy a lazítások hatására ne erősödjön fel a járvány, a jelen szintje tartható legyen legalább a vakcina megjelenéséig.

Ám az nyilvánvaló: a járványhoz kapcsolódó korlátlan felhatalmazás addig marad érvényben, ameddig a miniszterelnök ezt jónak látja. Nem hiszem, hogy azt hamarosan feloldják. Talán csak akkor, ha végre a valóságban is megérkezik a várt oltóanyag.
De az még arrébb van, legkorábban 2021 közepére várható!

Ceterum censeo Ov esse delendam!

OBJEKTÍVEN A VÍRUSRÓL

A mai nap tetőzik a járvány – mondotta volt az ország miniszterelnöke. Nos, némi szkepszissel kell fogadnunk ezt a hírt, már csak azért is, mert tegnapelőtt azt is meglengette, hogy majd valamikor november táján visszatér a fertőzés.

Ez persze az átlagembernek nem igazán mond semmit, mert egyrészt: nem ismerjük a valós adatokat. Amit a válságtörzs nyilvánosságra hoz, az a felszín, az éppen aktuális helyzet, amelyből még mindig hiányoznak alapvető adatok, például, hogy mennyi lehet a fertőzött, ám tünetmentes vírushordozó, azaz potenciálisan fertőző személy.

Az adatok hiányában nem tehetünk mást, mint a gyakorlatot szemléljük. Azt feltételezzük, hogy a hazai állapotok nem sokban különböznek az európai és amerikai viszonyoktól. (Természetesen tudom, hogy infrastrukturálisan nagyon sokban, most azonban magáról a társadalomról, az emberekről van szó, és nem az intézmények állapotáról.)

A világadatok szerint New York Cityben él 8, 39 millió ember. Ott a fertőzöttek száma 172 354, és eddig 18491 fő esett a járvány áldozatául.

Az Egyesült Királyságban, ahol 66,65 millió ember él, a fertőzöttek száma 182260, az áldozatoké pedig 28131.

Kis hazánkban él 9,7 millió ember, ezek közül 2998 fő tartanak nyilván fertőzöttként, és 340 fő vált a betegség áldozatává.

Azonban ha azt tekintjük, hogy ezek a fenti adatok miként aránylanak a teljes lakossághoz, akkor már egészen más képet kapunk.

A lakosságarányos összehasonlításban azt látjuk, hogy New York Cityben a lakosság 2,5%-a fertőzött, akiknek durván a 10 százaléka hunyt el, azaz a teljes lakosság 0,22 százaléka.

Az Egyesült Királyságban a lakosság 3,65 százaléka fertőzött, az áldozatok aránya a fertőzötteken belül 15 százalék. Az egész lakosságra vetítve ez 0,042 százalék.

Kis hazánkban a lakosság 0,03 százaléka fertőzött, a járványban megbetegedettek halandósága 10 százalék, ami az egész népességre vonatkozóan 0, 0035 százalék.

Mit akarok ezzel az adatsorral szemléltetni?

Elsősorban azt, hogy a teljes népességekben (ezért a nemzetközi példák) a járvány viszonylag kis százalékban van jelen.

A pánikot és a rendkívüli intézkedéseket – mindenhol – elsősorban az motiválja, hogy napjainkban erre a kórra nincs megfelelő terápiánk, nincs hatékony vakcina a megelőzés érdekében. Tehát a megelőzést valamilyen más módon kell biztosítani, például az elkülönítéssel és a személyes távolságtartással.

Az intézkedéseknek – és az erre alapuló igen erős kommunikációnak – azonban lett néhány nem kívánatos hozadéka.  Először is kialakult az emberekben egyfajta félelem, aggódás, hogy bekerülhetnek a járvány áldozatai közé. Ez megérthető reakció, amit a sajtó, a tömegkommunikációs eszközök folyamatosan erősítenek. Ez eredményezte azt, hogy szerte a fejlett világban (főleg a nagyvárosokban) az emberek önként bezárkóztak, felhagytak korábbi szociális szokásaikkal.

Tovább erősíti az aggodalmakat, hogy nem látunk valós adatokat a hazai fertőzöttségről. Ma hazánkban a fertőzöttek arányában a halálozás 11,34 százalék. Ez azt feltételezi, hogy jóval több a valódi fertőzött, mint amennyit a hivatalos statisztika nyilvántart.

A nemzetközi becslések szerint (ami gondolom a hazai gyakorlattal is megegyezik) a fertőzöttek mintegy 40 százalékánál alakulnak ki súlyos szövődmények, a harminc százalékuk szorul kórházi kezelésre.
Továbbfokozza az aggodalmakat, hogy a tesztelések száma kiugróan alacsony a körülöttünk levő országokhoz viszonyítva. A linken található adatok szerint ezer lakosra végzett tesztek száma pl.: Észtországban 24,8, Ausztriában 17,3, Az OECD átlag 15,2  Magyarországon 3,9.

Ez erősíti a félelmet, hogy a különböző közösségi terekben hány olyan alkalmazott lehet, amelyek – a betegség lefolyásának hektikussága miatt – tünetmentesek ugyan, de fertőznek. Például a nagy bevásárló központokban az árufeltöltők stb. Ez mind potenciális veszélyforrás, különösen, ha ezeket a személyeket a saját és a közösség érdekével ellentétesen nem vizsgálják.

A járvány további következménye az előbbiekből fakad: a fejlett országok GDP-jének egy jelentős százaléka nem a termelésből, hanem a szolgáltatásokból ered. Igen ám, de a járvány következtében ez a szektor szinte teljes egészében leállt. Nem üzemelnek a vendéglátók, a szállodák, a légitársaságok, a szórakoztató ipar, a kis szolgáltatók a fodrászoktól a műkörmösökig, és nem működnek a humán szolgáltatások az oktatástól az egészségügyig. (Ez utóbbi szerintem csak hazai sajátosság, és mint a mai hírek ismertetik, részben feloldásra kerülnek a szolgáltatások.)

Tehát leállt a gazdaság legnagyobb része. Ez pedig mind Magyarországon, mind Európában óriási gondokat okoz, és okozni fog az év folyamán, sőt valószínűleg még 2021-ben is. (Mindaddig, amíg a kutatók elő nem állnak a hatékony oltással.)

Érthető, ha a legtöbb országban – így itthon is – lépéseket tesz a hatalom a gazdaság beindítására.

Erről majd egy későbbi bejegyzésben lehet részletesen elmélkedni.

Minden esetre: hiába a könnyítések, a nehezén még nem vagyunk túl.

Marad a bezárkózás, főleg a fővárosban és a nagyobb városokban.

Bízzunk egy pozitív forgatókönyvben, ám, ha logikusan gondolkodunk, ennek sikere a jövőbe vész.