INTELEM AZ ÚJ GENERÁCIÓKNAK

Egy idézet:

„… Divat lett mindent tagadni, akár van indoka, akár nincs. Nyugtalanságra adhat okot a módszerek radikalizálódása, a sztrájkokkal való fenyegetőzés, a mértéktelen követelőzés, eleve teljesíthetetlen igények tömeges megfogalmazása. … A parlament lejáratásával …a vezetést kényszerlépésre kényszeríteni.

… Zavarják nemzetközi kapcsolatainkat, védelmi rendszerünk lejáratására és szétzilálására törekszenek. Hangulatot keltenek a hadsereg ellen, a közbiztonsági erők ellen azon a címen, hogy sok a rájuk fordított kiadás.

Látszik tehát, hogy célirányos, végig gondolt koncepció alapján akarják széjjel zilálni (az)…intézményrendszerét.

… A harc eredménye csak tőlünk függ: … Attól, hogy képesek vagyunk-e visszanyerni önbizalmunkat, magunk mögé tudjuk-e állítani a józan erőket, ha kell az ellenséges …erőkkel szemben határozottan fel tudunk-e lépni.

Ha igen, megmarad a rend, a biztonság, túljutunk gazdasági nehézségeinken, megőrizzük értékeinket, … Ha nem, az anarchia, a káosz és ne legyenek illúzióink, a fehér(vörös)terror fog eluralkodni.”

Deja vu érzésem van.

Ha a fenti szöveget elolvassuk, mintha a miniszterelnök (vagy csatlósai, támogatói stb.) megszólalását hallanánk, például Brüsszellel, a migránsokkal, a Sorosozással, a mai magyar ellenzékkel kapcsolatban. Végtelenül leegyszerűsített. „egy bites” kommunikáció, amely oly régen próbálja meg az egyszerű állampolgárt meggyőzni és megfélemlíteni egyszerre. A társadalmi és napi gondokat másokra hárító, a felelősséget elhárító mondatok ezek. Roppant jól hangzanak! Bennük van egyfajta mozgósítás és ijesztgetés a „mi lenne, ha én nem lennék” pökhendisége.

Ezzel találkoztunk Kövér László szoboravató beszédében vagy Kubatov Gábor felszólalásában a FIDELITAS kongresszusán.

Csakhogy a társadalmi problémák jelentős része nem bontható egy bites üzenetekre. Azok összetett problémahalmazt képeznek, hiszen egy ország életében minden mindennel összefügg, csak úgy mint egy ember vagy család életében. Valószínű nem lehet minden problémát egyszerre megoldani, mert ehhez se forrás, se lehetőség nincs.

Maradjunk a család hasonlatnál. Ha egy kis közösség rendelkezésére meghatározott méretű forrás (fizetés, jövedelem) áll rendelkezésre, akkor bizony a családnak döntenie kell ezek legoptimálisabb felhasználásáról. Nem lehet luxusnyaralásra költeni, ha nincs mit enni vagy hiányos a ruházkodás, és a gyerek iskoláztatásához szükséges anyagiak is hiányoznak. Az ésszerű döntés a nem igazán szükséges (ellenben jól kinéző vagy presztízst adó) kiadások törlése. Nem költünk olyanra, ami a legszükségesebbeket veszélyezteti.

Ezt a logikus gondolkodást rúgja fel a fenti idézet.

Ám akik az elmúlt három évtizedben születtek, azok nem is sejthetik, hogy ez az idézet, nem az elmúlt évekből származik, hanem pontosan 1988. november 29-éről, a Magyar Szocialista Munkáspárt Budapesti Aktívájának nagygyűléséről. Az előadó pedig nem volt más, mint Grósz Károly a párt újonnan (1988 májusa óta) megválasztott főtitkára, és az év novemberében lemondott miniszterelnök.

A történelem, szokták volt mondani, néha ismétli magát.

Ezért van deja vu érzésem. Napjaink hatalmi propagandája kísértetiesen hasonlít arra, amit az MSZMP próbált meg 1988-89-ben annak érdekében, hogy megtartsa hatalmát. Az tudjuk, közelmúltunk eseményeiből, hogy ez nem sikerült, 1990-ben megszületett a Magyar Köztársaság.

Felhívom a fiatalok figyelmét: a NER is elérte azt a pontot, ahol már nem képes saját hatalmát fenntartani. Egyszer elmúlik minden. A 30-as, 40-es korosztályon múlik, hogy felismeri-e azt, hogy a saját jövője érdekében ki kell kényszerítenie a változást. Akkor talán nekik nem lesz deja vu érzésük néhány év múlva.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MINDENNAPI KULTÚRÁNKRÓL

Amikor arról beszélünk kisebb-nagyobb körben, közösségben, családban, hogy „viselkedj már kulturáltan” tulajdonképpen nem gondoljuk meg, hogy milyen összetett cselekvéssora és magatartásra szólítunk fel.

Forrás: Internet - Könczey Elemér rajza ,maszol.ro

Mit is értünk mindennapi kultúra alatt? Talán azért is van erre szükség, mert rohanó mindennapjainkban, az infokommunikáció néha csalós és talmi világa is hamis értékeket közvetít számunkra. A felsorolás és az ismertetés persze a teljesség igénye nélkül készült, csupán a legfontosabb dolgokra hívja fel a figyelmet azzal a szándékkal, hogy jobbá, kényelmesebbé és harmonikusabbá tegyünk mindennapjainkat.

Alapszocializáció

Kezdjük talán azzal, amiről – életünk során, ifjú, fiatal felnőtt vagy későbbi korunkban – nem is nagyon tehetünk, az alapszocializációval. Ennek a magatartásmintának a bevésődése igen korán, a gyermekkorban általában négyéves korig történik meg. A gyermek ekkor sajátítja el a családban a legfontosabb tudnivalókat. Az egymáshoz való viszonyt, itt éli meg a szeretet vagy szeretetlenséget, ekkor sajátítja el az alapvető kommunikációs sémákat (például a verbális erőszakot). Itt idegződnek be a legalapvetőbb higiéniai és egyéb tudnivalók.

„A család szerepe a gyermek szocializációjában, úgy látszik egyáltalán nem csökkent, talán még nőtt is. A pedagógiai szakirodalomban lépten nyomon olvashatunk arról, hogy a mai iskolák mennyire kevéssé nevelnek. A régebben a nevelésben részt vevő más társadalmi intézmények – a tágabb rokonság, szomszédsági csoportok …– szocializációs szerepe pedig inkább gyengül, mint erősödött. Ahol a család nem tud a helyükre lépni – és ennek éppen a családra minden oldalról nehezedő terhek az okai – …negatív szocializáló hatás érvényesül.

A család szocializációs szerepének jelenleg szinte pótolhatatlan voltát igazolja, hogy a kényszerűségből állami gondozásba vett gyermekek mennyi hátrányt szenvednek a család hiánya miatt.” (lásd: Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Osiris Budapest 1997. 370-371. oldal)

A családnak tehát ebben igen komoly szerepe van. Apró gyermekkorban kell megtanítani a gyereket köszönni, arra, hogy elfogadjon és tiszteljen másokat. Meg kell tanulnia kezelni a saját életkorának megfelelő konfliktusokat, és azt, hogy erőszakkal vagy más „zsarolási technikával” nem érhet el eredményt. Így a gyerekben kialakul egy elfogadó attitűd, ami nem jelenti azt, hogy nem képes „kiállni” a maga érdekeiért, de megtanulja ennek az elfogadott módját. Kialakul a gyerekben a kommunikációs készség is a családban látottak, halottak alapján.
És itt kell megemlíteni azt is, hogy ha a gyermek egy”erőszakos” családban nő fel, akkor azt fogja megtanulni, hogy a konfliktusokat erővel kell elintézni, a másik verbális vagy valóságos verésével, akkor számára ez lesz a „természetese”, és ő maga is ezt a gyakorlatot folytatja a továbbiakban.

Erről az alapszocializációról a gyereket később az iskolában vagy más közösségekben igen nehéz „leszoktatni” (többnyire nem is sikerül).

Ugyanígy az alapszocializáció része a tisztaság is. Nem részletezem, bár megérdemelne néhány sort a kézmosásától a toalett használatán át a ruházat tisztaságáig sok minden.

Viselkedés

Az ember társas lény. Magában tulajdonképpen létezni sem tud huzamosabb ideig. Helyét, szerepét elfogadottságát vagy elutasítottságát a környezetében viselkedése határozza meg. A vele interakcióba lépő más emberek ezek alapján alakítják ki a vele szemben véleményüket: fogadják vagy utasítják el személyét. Igaz ugyan a mondás: hogy lakva ismerjük meg a másikat, ám a mindennapi életünkben túl sok, számunkra ismeretlen emberrel találkozunk (munkahely, szórakozóhely, tömegközlekedés vagy csak simán az utcán). Ezek az emberek a legfelületesebb benyomásaik alapján ítélnek. (Például: ezért nem „szeretjük” ismeretlenül sem a hontalanokat vagy koldusokat, mert ápolatlanok, sokszor láthatóan koszosak, és nem a „normáink szerint” viselkednek. Pedig, lehet, hogy egyébként igen értékes emberek, okosak stb. voltak –vannak, dacára annak, hogy perifériára kerültek valami miatt. De pontosan az előzőek miatt a legtöbbször elutasítjuk velük a kontaktust, így esélyünk sincs valóban megítélni őket.)

E témakörbe tartozik egyebek között a generációk közti kommunikáció, a munkahelyi viselkedés, a nyilvános helyek „illemtana”. Mindezeket gyermekkorban kell elsajátítania az egyénnek a családon belül. Mindezek persze sokban függnek az adott társadalom értékrendjétől, kultúrájától. Aki csak egy kis időt is töltött más országokban, ezt a különbséget rögtön megtapasztalja.

Aki idáig eljutott az olvasásban joggal veti fel a kérdést, mire ez az ismeretterjesztés, hiszen ezt „mindenki tudja”. Ki kell ábrándítanom a kedves olvasót, mert pontosan napjaink felmérései bizonyítják, hogy mindez nincs így!

Forrás:  Internet Szűcs Édua rajza. andalodo.worldpress.com

A családon belüli erőszakok, az iskolákban eluralkodó gyerekek közti erőszak is azt bizonyítja, hogy a család nem végezte el az alapszocializációs tevékenységét, vagy nagyon is rosszul végezte. Azt mindenki elvárja, hogy a gyerekeit jól képzett pedagógusok oktassák egy olyan tudásra, ami valamit érni fog, ha a csemete felnő. Arról azonban kevés szó esik, hogy maguknak a szülőknek is fel kell készülniük a gyerek nevelésére. Ezt a feladatot – különösen a gyerek első négy évében – senki sem vállalhatja át tőlük. Ám ha maguk a szülők sem tudják, mire kell figyelniük, maguknak miként kell viselkedniük, hogy értékes mintát adjanak utódaiknak, akkor megjelennek a már említett problémák.

Hétköznapi történet: egy kismama sétál a plázában, tolja a gyerekkocsit, benne, egy kb 8-10 hónapos csecsemővel, mellette kézen fogva egy 3-4 év körüli csöppség. Ez utóbbi meglát egy számára fontosnak tartott valamit és éktelen patáliába kezd annak érdekében, hogy azt most és rögtön megkapja. A fiatal édesanya hiába magyarázza, hogy azt most nem, a gyerek a földre veti magát és ordít, rugdalózik. Az anyának pedig – látszik a szemén az ijedelem – láthatóan fogalma sincs arról, hogy miként kezelje a helyzetet. Felrángatja a gyereket leken neki egy fülest és vonszolja kifelé.

Ez egy külső szemlélő számára azt mutatja, hogy a fiatalasszonynak fogalma sem volt a (saját)gyereke neveléséről. Honnan is lenne? Nem tanították meg neki. Talán, még gyerekkorában, a családban se sajátította el azt, az anyja meg biztos nem beszélt neki erről.

Szóval, ha azt akarjuk, hogy valami is változzon, nem elegendőek a törvények és a jogszabályok, amelyek súlyosbítását oly gyorsan szigorítani akarják. Még az sem elég, ha egy-egy évet a családoknak szentelünk, és mindenféle anyagi juttatást biztosítunk.

Gondolkodjunk el azon – ha már van tudományos alapunk és gyakorlatunk (pedagógia és szociológia) –, hogy mi a saját felelősségünk gyerekeink és a jövő generáció felnevelésében.

Ceterum censeo OV esse delandam!

AZ ERŐSZAK KULTÚRÁJA?

Ez az év is jól kezdődik, szokták mondani. Nem kell emigránshadakra várni, megteremtjük mi magunk a saját erőszak adagunkat. Egy fivér megöli az öccsét, és rágyújtja a házat. Egy apa legyilkolja a gyerekeit, egy ismeretlen felkoncol egy családanyát…. Csak az elmúlt hét termése. És akkor nem beszélünk arról, hogy az utcán, tömegközlekedési eszközökön támadnak meg embereket vagy az iskolában szabadul el az indulat és késelnek meg pedagógust, mert nem tetszik a rosszabb jegy.

El kellene gondolkozni azon, hogy mi az ok, mi vezetett idáig.

A közbeszédben egyre többször esik szó a családon belüli erőszakról, arról, hogy a mai fiatalok és középkorúak egyre kevésbé képesek konfliktusaikat kezelni.

Hogy is van ez?

A pszichológia és a szociológia tudománya már lassan egy évszázada feltárta az összefüggést egy ember alapszocializációja és későbbi viselkedésének összefüggéseiről. Kötetek tucatjai jelentek meg e témában, és láthatóan semmi hatásuk.

Ha pedig ilyen kutatási eredmények vannak, akkor hogyan lehetséges ez az „eredmény”?

Nem elég valamire rájönni, kikutatni, hogy annak a társadalomban is elérhető, észrevehető és hatásos eredménye legyen, azt meg kell ismertetni az emberekkel, és rávenni őket, hogy azok szerint cselekedjenek.

Régebben is azt írtam, hogy kis hazánk társadalma anómiás állapotban van. (anómia= értéknélküliség, az értékektől megfosztott állapot). Azzal, hogy három évtizede sutba vágtuk az ancien régime értékrendjét, azzal egy űr keletkezett. Az embereknek azóta se mondta el senki, és nem is tett rá semmilyen kísérletet, hogy ismertesse, a polgári társadalom (amelyben élünk) milyen értékrendet követ, milyen viselkedést és gondolkodást vár el tagjaitól.

Joggal vetődik fel a kérdés, miért kellett volna elmondani, hiszen azt mindenki tudja! Nos, ez nincs így! Kis hazánkban csak csírájában volt jelen a polgári attitűd. A két háború közti korszak és utána a „szocialisztikus” politika még a maradékot is lenullázta.

A rendszerváltás után így az értékváltással kiöntöttük a fürdővízzel együtt a csecsemőt is.

Az emberek a bennünket körülvevő változásokra nem igazán találtak válaszokat, hiányzott az egységes értékrend. Ezt nem pótolta sem az erőltetett „keresztény” szellemiség és a „”jogállam” sokat hangoztatott koncepciója.

A szülők pedig a rendszerváltás után sokkal inkább elfoglaltak voltak egzisztenciális biztonságuk meg- és újrateremtésével, semmint a gyerekek kielégítő nevelésével. Ezt a feladatot átadni vélték az iskolának. Az a maga lehetőségei és módszerei szerint próbált valamit pótolni a családi hiátusokból, ám nem végezhetett hatékony munkát. Régi pedagógiai elv: „addig hajlítsd a fát, amíg vessző”, azaz a gyermek alapszocializációján – amit gyakorlatilag hároméves koráig elsajátít – csak 4-6 éves korig lehet változtatni, utána igen nehéz feladat, különösen akkor, ha a családi környezet „ellene dolgozik” az iskolának.

Ha egy gyerek azt látja a családban maga körül, hogy a konfliktusokat, vitákat erőszakkal oldják meg, akkor számára ez lesz a természetes, és a későbbiekben is így rendezi a saját konfliktusait. Amennyiben a szülők nem tanítják meg a gyerekeiket a legalapvetőbb együttélési és problémakezelési szokásokra és eljárásokra, akkor a későbbiekben frusztrált, és erőszakra hajlamos fiatalt felnőttet látunk majd.

A helyzetet súlyosbítja, hogy már a második generáció nő fel – az elhanyagolt gyerekek gyerekei –, amely gyakorlatilag a televízió és a tömegkommunikáció, az infokommunikáció hamis világából veszi a mintáit. Senki sem igazítja el őket ebben az információs dzsungelban, nem igazán tanítják meg a szülők az értékes és értéktelen megkülönböztetésére, a mindennapi kultúra elemeire. Ez az elmaradott térségekben sokszorosan jelentkezik.

Ez utóbbiban az államnak a fennálló politikai rendszernek megbocsáthatatlan bűnei vannak. Csak címszavakban: szegregáció, a fiatalok továbbtanulási lehetőségeinek korlátozása, a kötelező oktatás életkori határainak kurtítása, a szegény térségek fejlesztésének hiányai stb.

Így aztán megjelenik a mindennapjainkban egy korosztály, amelynek gőze sincs a mindennapi kultúráról, az együttélés szabályairól. Ezt pedig naponta tapasztalhatjuk, még az azonos korosztályok tagjai sincsenek tekintettel egymásra. Az egoizmus, az egymás kíméletlen letaposása vált napjaink gyakorlatává.

Ebből nem lesz szolidáris társadalom már csak azért sem, mert a NER körül sertepertélők is megengedhetetlen hangnemben nyilatkoznak idősebb generációról, és politikai ellenfeleikről.

Nem szép kép, de ez van!

Ceterum censeo OV esse delendam!