Minden év végén – amióta csak létezik a blog – megpróbálom, amúgy „alulnézetből”, összefoglalni az elmúlt 12 hónapot.
Az idén ez egy kicsit komplikáltabb, mint korábban, hiszen a vírus fenekestől felborította nem csak a magánéletünket, hanem az országét is. Éppen ezért az idén megkísérlem kettéválasztani az értékelést: magán és „köz” életre.
Ami a magánéletünket érinti – itt most nem a magam problémáival untatom az olvasót –, néhány, gondolom általános, keservünkkel szembesítem magunkat. Március közepétől be vagyunk zárva. Az általános korlátozások, a fegyelmezett állampolgári mentalítás: önként vállalt karantén, a hozzátartozók és szeretteink távoltartása gyökeresen alakította át mindennapjainkat. Totálisan felborult mindaz, amit erre az évre terveztünk. Elmaradtak programok, amire készültünk, a nyaralások, pihenések – ha egyáltalán voltak – sem úgy sikerültek, ahogyan azokat terveztük még az év elején. A barátainkkal lassan egy éve nem találkoztunk úgy, ahogy azt a korábbiakban megszoktuk.
Mindez eléggé lehangoló volt az év folyamán, bár az internet és más kommunikációs csatornák enyhítették az elszigeteltséget, de valljuk be: ez nem ugyanaz, mintha szemtől szembe találkozunk az ismerőseinkkel, családtagjainkkal.
Nem is akarom ezt a témát tovább feszegetni, gondolom, mindenkinek megvolt a maga nehézsége ezekkel.
Tekintsük át, hogy a vírus árnyékában mi is történt ebben az országban. Megpróbálom lehámozni az eseményekről a ráöntött „megmentés” lózungot, és bemutatni objektíven, hogy mi is történt. Hajlamosan vagyunk arra, hogy a nagy propaganda hadjárat hatására ne nézzünk az események mélyére, elfogadva azt, amit a politika szereplői elénk tárnak. Pedig a kommunikációs hadjárat ebben az évben is csak arra volt jó, hogy elfedje a hatalom gátlástalan mutyizását, mindezt – ha egyáltalán nyilvánosságra került – úgy bemutatva, hogy az a „köz” érdekében történt.
Lássuk a tényeket:
Az már kicsit komikusnak hatott márciusban is, amikor nagy csinnadrattával megérkeztek az első maszk-szállítmányok (ráírva kínaiul, hogy nem egészségügyi felhasználásra készült).
Március 11-én a kormány „vészhelyzetet” jelentett be, ami rendkívüli jogrendet is jelentett egyben. A törvények egy részét felfüggesztették, az országgyűlés a jogalkotást ideiglenesen a kormány hatáskörébe tette át, korlátozott időtartamra. Emlékezzünk: mekkora volt a felháborodás a rendkívüli jogrend időkorlátját illetően! Nem idézem ide az első korlátozásokat, azokat itt lehet megtalálni.
Március 20-án további szigorítások léptek életbe, aminek már komolyabb gazdasági következményei voltak. Bár a kormányfő jelezte, hogy komoly munkanélküliség várható, hathatós intézkedés nem történt ennek megelőzésére, a helyzet kezelésére. (Erre csak egy konkrét példa: lakóhelyemtől nem messze, kedvenc söröző-éttermem tulajdonosa panaszolta, hogy a korlátozások első hónapja több milliós kárt okozott, mert alapanyagok, készletek mentek veszendőbe, az alkalmazottakat igyekezett megtartani, ugyanakkor nem volt bevétele, és egy fillér segítséget sem kapott.)
 |
| Forrás: Internet - Huszár Bolgárka |
A vendéglátó ipar, a szolgáltatások nagy része óriási veszteségeket szenvedett a második negyedévben.
A kormány válságkezeléséről jó összefoglaló jelent meg az ÉS-ben, érdemes elolvasni. Bemutatja azt az álságos intézkedés-csomagot, amely nem a valódi áldozatokra, hanem a NER lovagjaira koncentrált. A gazdaság az év végére elég pocsék állapotba került, minden sikerpropaganda ellenére.
A tavaszi intézkedéseknek volt egyfajta „ad hoc” jellege, ami azt mutatta, hogy a kormánynak egyáltalán nem volt semmiféle koherens terve a járvány kezelését illetően. Ezt persze lehetne azzal magyarázni, hogy száz éve nem volt ilyen helyzet se hazánkban, se Európában. Az minden esetre erősen hozzájárult a káoszhoz, hogy az elmúlt tíz esztendőben a kormány sikeresen lebontotta a több mint száz éves magyar járványügyi rendszert. Megszüntették a hatósági jogkörökkel rendelkező KÖJÁLT. Majd az ebből alakult szervezetet is kigyomlálták, és végül az elmúlt években integrálták a maradékot NNI néven a megyei jogú közigazgatási hivatalokba, elvéve önálló hatósági és intézkedési jogaikat. Ezekből következett az az agyament intézkedés is, amelyekkel úgymond „felszabadították” a kórházi ágyakat, több ezer krónikus beteget tettek ki az intézményektől. A legismertebb ebből a budakeszi Rehabilitációs Intézet ügye volt, ahol az igazgatót is menesztették, mert nem volt hajlandó olyan mértékben végrehajtani az intézkedést, ahogyan azt a vízfej előírta. Hogy az elbocsátott betegek közül hányan haltak meg, arról mind a mai napig nincs hivatalos összesítés.
Hasonló hirtelen intézkedés volt a 300 milliárdos lélegeztető gép-beszerzés. Mind a mai napig a több tízezer gép jó része raktárban porosodik. Egy részük azért, mert nem felel meg a követelményeknek, más részük e célra használhatatlan. A használatba vettekhez pedig alig-alig van képzett személyzet. Hozzáértő szakemberek szerint egy képzett speciális ápoló maximum két lélegeztető gépre kapcsolt beteget képes ellátni a szakmai protokollok szerint.
A fel nem használt gépekből aztán jutott adományként Csehországba, Ukrajnába, de még Kirgiziába is. A gépek beszerzése „természetesen” nem volt mentes a korrupciótól, túlárazástól sem.
A második negyedévben május 18-val oldották fel a szigorú korlátozásokat, mivel a vírus első hulláma kevéssé (legalább is sokkal kisebb mértékben, mint Olaszországot vagy Spanyolországot, Nagy Britanniát) érintették hazánkat. Június 18-án hivatalosan is véget vetettek a „veszélyhelyzetnek”, azaz szabadon engedték az országot, annak ellenére, hogy akkor már a szakemberek előre jelezték, hogy lesz ennek a pandémiának második hulláma. Június 18-án az országosan regisztrál fertőzöttek száma 4079, két hónappal később augusztus 18-án 4970 fő volt.
És lőn! Augusztus 18-tól egy hónapon belül a fertőzöttek száma 16 111-re emelkedett, újabb hónap múlva pedig már 46290-re emelkedett. Az utolsó negyedévben december 18-ig pedig 300 ezerre emelkedett a regisztráltak száma.
Az egészségügyi rendszer csak a legnagyobb nehézségek árán képes a helyzetet kezelni. A betegek döntő többsége saját otthonában, karanténban vészeli át a kórt, míg az idősebb korosztály jelentős része kerül kórházba. (Május 05-n a járvány első etapjában 1027 fő volt kórházban, és ezek közül 55-en lélegeztető gépen. December 8-án 8045-en kaptak kórházi ellátást, közülük 656-an gépi lélegeztetést kaptak.)
Az országot szeptember elsejétől részlegesen újra lezárták. Az iskolák és óvodák egy részében elrendelték a rendkívüli szünetet. Ez később összekapcsolódott a pedagógusok tesztelésével. Ez utóbbi pedig már-már abszurdba hajló színjátékká vált. A pedagógusoknak megígérte a kormányzat, hogy fertőzöttségük esetén a karantén idejére teljes bérüket kifizetik. Ám olyan adminisztratív és bürokratikus módon kellett bizonyítaniuk, hogy a fertőzést munkahelyükön kapák meg, hogy inkább nem vettek részt a tesztelésen, nehogy 40 százalékkal kevesebb legyen a havi juttatásuk.
Az ilyen és hasonló látványos intézkedések jellemezték a kormányzat munkáját. Az újabb veszélyhelyzet kihirdetése november 11-én újabb lehetőséget adott a kormányzatnak de nem a vírus, hanem sokkal inkább a politikai ellenfelek ellen, akiket azok az önkormányzatok testesítettek meg, amelyekben nem a kormánypárt irányít.
Az a tény, hogy december 28-ra csökkent a megbetegedések és az új fertőzések száma az két dolgot mutat: a 24-re feloldott korlátozásokkal a lakosság kisebb része élt. (Elég kiterjedt ismerősi körömben egyetlen esetről sem tudok, ahol éltek volna a 10 fő+gyerekek adta lehetőséggel.)
A kormány pedig élt a lehetőséggel a járványtartalékból újra kistafírozott számára kedves – a járvány elhárításához nem kötődő – szervezeteket, például a MCC alapítványt, mintegy 300 milliárddal, de jutott támogatás a határon túli Ökumenikus Segélyszervezeteknek a Vajdaságban és Kárpátalján 300-300 millió értékben.
Ha mindent összevetünk, azt kell leírni, hogy az elmúlt évünk bebizonyította: a ma regnáló kormány a pandémiát mintegy másodlagosan kezelte, az azzal járó „vészhelyzeti jogrendet” saját gazdagodására és klientúrája megerősítésére valamit politikai ellenfelei ellehetetlenítésére használta fel. Az olvasó pedig döntse el, hogy mindezek alapján miként értékeli tevékenységüket.
Ceterum censeo OV esse delandam!
