Forrás: Internet |
A rendszerváltáskor – szerintem igen szerencsétlen
időzítéssel – október 23-án kiáltotta ki a harmadik Magyar Köztársaságot Szűrös
Mátyás a parlament erkélyéről.
Akkor nagyon sokan úgy gondoltuk(ták), hogy egy új korszak
kezdődik. 1956-ra emlékezve talán össze lehet békíteni a társadalmat, fel lehet
oldani azt a hiátust, amit Kádár rendszere 33 éven át elhallgatott,
elmismásolt, eltagadott.
Mert azzal, hogy – némi külső nyomásra – Kádár az 1956-os
népfelkelést ellenforradalomként határozta meg, lehetetlenné tette a későbbi
időszak számára, hogy az eseményeket objektívan lehessen értékelni, benne a két
nagyhatalom el nem tagadható aktív és passzív szerepével.
1989-ben úgy látszott, hogy a két történelmi esemény
együttes ünneplésével feloldható a társadalomban meglevő, szinte
antagonisztikus vélekedés ’56 októberéről.
Ma már tudjuk, hogy ez csak hiú ábránd volt. Az egymást
követő kormányok október 23-át mindig, és minden körülmények között, a saját
politikájuk legitimálására használták.
A sok bába között elveszett a gyermek, a Magyar Köztársaság.
Az, amely mögé felsorakozhatott volna az egész társadalom.
Elvették az országtól ezt az ünnepet. az elmúlt esztendőkben
a politikával átitatott – a történelmi hűséget sárba tipró – megemlékezésektől
zengett az ország és a média. 1956-ra emlékezve nem a történelmi tények, és
azok okai kerültek felszínre, hanem az „urban legend” és a családi
legendáriumok – kicsit túlzó, néha minden alapot nélkülöző – történetei
kerültek előtérbe.
Az már csak hab a tortán, hogy először fordult elő, hogy a
301-es parcellában az állam részéről senki sem koszorúzta meg az emlékművet és
az életüket adók sírját.
Az elmúlt negyedszázad alatt igen sok könyv, tanulmány
jelent meg, feltárva 1956 őszének hazai és nemzetközi összefüggéseit, a magyar
népfelkelés körülményeit és eseményeit.
Ám úgy látszik, hiába a bölcs történészek erőfeszítése. A
tények a politikát és a hatalmat a legkevésbé sem érdeklik. A legkülönbözőbb,
körülményeikből kiragadott eseményeket nagyítanak fel, valós és konkrét
tényeket hallgatnak el, ahogy éppen pillanatnyi érdekük kívánja.
Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy 1956-os eseményeket a mai
fiatalság és nem fiatalság (egészen pontosan azok, akik a hatvanas évek után
születtek) nem érzik a magukénak.
Forrás: Internet -- Origo.hu |
Ugyanis e témában majd’ minden esetben túlzásokkal,
félreértelmezésekkel, hazugságokkal és torzításokkal találkoznak. Göncz Árpád –
pedig, ha valakik, Ő és Mécs Imre, akik maguk is részvevők és elítéltek voltak
– próbált, még a ’90-es években, rendet vágni az emlékezet útvesztőiben.
Elhíresült mondatára, miszerint „annyi ’56 van, ahányan voltunk”, senki sem
figyelt. Pedig ez intés volt. És
figyelemfelhívás arra, hogy a magyar társadalomban – mind a mai napig – együtt
él bűnös és áldozat, a barikád két oldalán küzdő ellenfél, megalázott és alázó.
Hatvan esztendővel később – és a történtek mozgatórugóinak
egyre alaposabb ismeretében –, lehetne már valamiféle konszenzusos értékelésre
jutni a forradalmat illetően.
Forrás: Internet -- MAA |
Amikor 1989. január 28-án Pozsgay Imre az 1956-os őszi
eseményeket (amit addig OSE-ént = Októberi Sajnálatos Eseményekként emlegettek)
népfelkelésként határozta meg, egy ország értett vele egyet.
Bíró András – alternatív Nobel-díjas – is forradalomnak
nevezte, mert szerinte megváltozott a rendszer 1956 után. Minden tiszteletem a
civil aktivistának, és egész életművének, de ebben téved.
Nem a rendszer változott meg, csak a módszerek.
Bíró András - Forrás Internet |
A forradalom az egy olyan esemény, amely megváltoztatja az
adott társadalom egész rendszerét, alapjait, berendezkedését.
Ez nem történt
meg Magyarországon 1956 őszén. Maradt a proletárdiktatúra, mindössze annak
gyakorlásában történtek módszertani változások (puha diktatúra).
Így aztán az 1956-os felkelést forradalomnak nevezni enyhe
eufémizmus. Gyakorlatilag a politikai követelésekből: több párt rendszer, demokratikus
választások, munkás igazgatás, a szociális problémák orvoslása, szinte semmi
sem valósult meg.
„Az ország a világ érdeklődésének középpontjába került” –
szól a sokat emlegetett másik érv. Ez sem így igaz. A szuezi válság a
nemzetközi médiában „vitte a prímet”, mint ahogyan az USA-nak és a
Szovjetuniónak is fontosabbak voltak az egyiptomi események, semmint a magyar
felkelés. Ez utóbbi csak később kapott nagyobb hangsúlyt – főleg szovjetellenes
éllel – a korabeli nyugati sajtóban. Az USA 1956 októberében kezdeményezett
vitát az ENSZ-ben a „magyar kérdésről”.
De ez sem arról szólt igazán, hogy miként segítsék a magyar felkelést, hanem a
Szovjetunió elítéléséről.
Az USA sokkal inkább foglalkozott az szuezi helyzettel,
minthogy nyílt konfrontációt vállaljon a Szovjetunióval, különös tekintettel a
jaltai megállapodásokra.
Mítoszok között élünk. Ezek simogatják nemzeti érzéseinket.
Büszkék lehetünk magunk előtt, magunkra.
A mítoszok azonban csalókák! Sokszor délibábként csak a vélt
képeket vetítik elénk.
A valóság ennél sokkal, de sokkal összetettebb, mi több, még
egy kicsit kiábrándító is lehet. De nincs más lehetőségünk: szembe kell néznünk
vele!
Van azonban mit ünnepelni október 23-án, azonban erről
mostanság szó sem esett!
Huszonhét éve él a Magyar Köztársaság. Még akkor is,
ha manapság nem annak nevezik!
Ezt kellene ünnepelni és megvédeni, mert ez tényleg a miénk,
ebben teljes a magyar társadalom egyetértése.
Ceterum censeo OV esse delendam!