EURÓPA PROBLÉMÁJA — „ELBESZÉLÜNK” EGYMÁS MELLETT

(A post megírása után, de közzétételét közvetlenül megelőzően hangzott el a miniszterelnök előadása a vezető diplomaták előtt. Ha véletlen egybeesés lenne az ott elhangzottak és az itt leírtak között, az hihetetlen egybeesésnek vagy annak köszönhető, hogy a postot meghekkelték. Nem szándékozom a miniszterelnök gondolatait erősíteni. Szándékom a gondolkodásra való késztetés, és a manipulatív kommunikáció elutasítása.)

Érdekes eseményeket hozott magával a hétvége. Mindaz, amiről a hazai és a nemzetközi média beszámolt (a maga politikai meggyőződése – megbízatása alapján), maga a kis abszurd, ha egy kicsit felülemelkedünk a csaknem tízezer ember szívet facsaró exodusán.

Próbáljunk elvonatkoztatni a Keleti pályaudvar előtti látványtól, a röszkei befogadó állomásról sugárzott képektől. Figyeljünk arra, ami a háttérben, a politikában történik, ami befolyásolja a végrehajtók cselekedeteit. Figyeljünk arra, hogy a különböző európai országok politikai vezetői mit nyilatkoznak, és ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az egyes híreket ­– szerte a kontinensen – miként kommentálják az úgymond „egyszerű emberek”.

Ha vesszük magunknak a fáradságot, hogy mindezeknek utána nézünk, akkor nyugodtan felháborodhatunk azon, hogy miként akarnak manipulálni minket, európai polgárokat.

Nem célom, hogy a válság okait, az elmúlt évek közel-, és közép-keleti eseményeit elemezzem, beleértve a nagyhatalmak térséget érintő politikáját. Maradjunk napjaink gondjainál és az európai politikai állásfoglalásoknál.

Azt lehet megfigyelni, hogy két, markáns megnyilatkozás-csoport (politikai vélemény) hallható, olvasható az elmúlt napokban.

Az első – teljesen önkényesen meghatározva – arra koncentrál, hogy valamilyen módon kezelje a tényeket: azt, hogy százezernyi menekült áll Európa kapujában bebocsátást kérve, számítva a szolidaritásra és az emberiességre. Ezek nagy részét az a tömeg teszi ki, amely már hosszú ideje él törökországi táborokban, menekülve a szíriai pokolból, vagy azokból, akik éppen most hagyják el ezt a térséget.

Ezt a problémát szeretnék minél gyorsabban és ésszerűbben kezelni. Egyelőre azonban nem operatív intézkedéseknek vagyunk tanúi, hanem politikai nyilatkozatoknak. Érvényes-e még a dublini megállapodás? Ha érvényes, akkor mi a teendője a különböző uniós országoknak — elsősorban azoknak, amelyek a schengeni határon vannak. Azt a bizonyos regisztrációt hogyan, milyen módon kell elvégezni, van-e erre megfelelő kapacitás (pénz, paripa, számítógépes kapacitás, szálláshely, hozzáértő személyzet, stb.) a határállamokban? Ha pedig nincs – mint a mellékelt ábra mutatja –, akkor mi a teendő?

Ezekre nincs válasz. Legutóbb arról olvashattunk, hogy az Unió majd valamikor a jövő héten tart csúcsértekezletet ez ügyben. Mindeközben a különböző országok egymásnak igen csak ellentmondó nyilatkozatokat adnak ki arról, hogy miként kezelnék a helyzetet. Van, amely befogad, van, amely elutasítja, van, amely saját hatáskörébe vonja a menekültek ügyét (Németország, Lengyelország, Nagy-Britannia).

Ha jól értelmezi az ember, még közel sincsenek ahhoz, hogy valamiféle koherens vélemény és cselekvési terv körvonalazódna.

A másik oldala ennek a krízisnek az, hogy a politikai pártok egy része Európában hosszú távú problémákra hívja fel a figyelmet. Ennek is vannak markáns képviselői Németországtól Hollandián át a skandináv országokig.

Ez utóbbi véleményeket ma a médiák nagy rössel támadják, elmondják őket mindennek, a lefasisztázástól az embertelenségig. Pedig szerintem a dolog nem erről szól. Pusztán csak arról, hogy a menekülthullám ürügyén kifejtették véleményüket, amely nem a közvetlen probléma megoldásáról, hanem annak – bármilyen megoldás esetén – következményeiről szól.

Azt láthatjuk, hogy a két vélemény-csoport egész egyszerűen elbeszél egymás mellett. Nem azonos síkon mozognak. Az előbbi az „itt és most” problematikáját feszegeti, míg a másik a „következmények és a jövő” szempontjait ismételgeti.

Így aztán nem hiszem, hogy bármiféle észszerű és okos megoldás születhet.

Mindkét tábor erős és az érzelmekre (nem a józan észre) ható politikát folytat, amely nem utolsó sorban a saját szavazóbázisnak szól. Ez persze a politika sajátja. Nyilvánvalóan Angela Merkel nem engedheti meg magának, hogy teljes egészében ellene menjen nagykoalíciós partnerének, mert abban a pillanatban búcsút inthetne kancellári posztjának. A francia elnök se engedheti meg magának, hogy hallgasson saját konzervatívjaira. Az osztrák politikusok pedig helyhatósági választások előtt állnak, demonstrálniuk kell rugalmasságukat és humanitárius elkötelezettségüket.

Kis hazánk ebben a helyzetben nagyon felemás politikát folytat. Ha eleget tesz a dublini egyezménynek, akkor az azt jelenti, hogy minden egyes menekültet regisztrálnia kell. Aki ennek nem tesz eleget, azt azonnal ki kell utasítania. Le kell folytatni a regisztrációs és ellenőrző eljárást, majd ellátni a menekültet a megfelelő okmányokkal. El kell dönteni, hogy az adott személy jogosult-e a menekült státuszra vagy gazdasági menekültként elutasításra kerül a kérelme, és visszaküldik oda, ahonnan jött. Ezt írja elő az uniós szabály.

Ha liberálisabb gyakorlatot követ (regisztráció nélkül engedi továbbutazni a belépőket), akkor joggal kell szembenézni a kritikákkal.

Ezt a szabályt ma a magyar határon betartatni szinte lehetetlen.

Nem védem én a kormányt, hiszen csaknem egy éve volt arra, hogy felkészüljön erre a hullámra. Lehetett volna a déli határra menekültbefogadó-állomásokat telepíteni, személyzettel, infrastruktúrával. Kétségtelen tény, hogy ez igen sokba került volna. Most kapkodva kell ugyanazt a rendszert kiépíteni, ami magával vonja azt, hogy ez eléggé szedett-vedett, ideiglenes, és egyébként nem tesz eleget a követelményeknek.

Ez részben a kormány sara, részben az Unióé.

A görög válságra való tekintettel az Unió nem követelte meg Görögországtól azt a fajta menekült ügyintézést, ami pedig kötelezettsége lenne. Az olasz kormány ezt részben megteszi, ezért meglehetősen komoly anyagi támogatást kap a brüsszeli büdzséből. Csak valahogy Magyarország maradt ki a kiemelt menekültügyi támogatások rendszeréből. (Amit e címen az unió folyósít, az az évi néhány száz vagy néhány ezer menekült ellátását fedezi, az elmúlt évek gyakorlata alapján.)

Hogy mi történik a közeljövőben, azt ma senki sem tudja megmondani. A menekültek naponta ezrével érkeznek. Nem hiszem, hogy a közelgő ősz vagy a tél, a határon épülő kerítés és a folyamatos rendőri jelenlét lassítja majd a folyamatot. Túl jó üzlet ez az emberkereskedőknek ahhoz, hogy néhány hónapra felhagyjanak vele, dacára a fenyegető jelentős büntetésnek.

Tehát mind a kormányszerveknek, mind a civil segélyszervezeteknek lesz még bőven tennivalója a következő hónapokban.

Ceterum censeeo OV esse delendum!

NYÍLT LEVÉL A MIGRÁNSOKHOZ!

Azt álmodtam az éjjel, hogy felültem a Railjetre, és jó néhány migráns társaságában utaztam Győrig.

A menekültek elcsigázva, de valamiféle révületben ültek, jártak-keltek a vagonban. A szemben levő ülésen egy 25 év körüli fiatalember utazott. Arra a kérdésre, hogy honnan menekül, gondolkodás nélkül felelte, hogy Szíriából. Jobban szemügyre véve ez azért kizártnak tetszett, vonásai inkább pakisztáni vagy afgán eredetre utaltak. Mikor ezt szóvá is tettem, kiderült, hogy persze, onnan jön, csak szírként több támogatásra számít. 

Miért is indult el? Mert saját hazájában szegényként él, nincsenek kilátásai. A mivel foglalkozott kérdésre azt válaszolta, hogy arab nyelvet tanított.

Mire számít? Hát arra, hogy majd jól eltartják, és egy idő után valamiféle munkához is jut majd. Nem valószínű, hogy tanárként kapkodni fognak érte Németországban. Lehet majd belőle mosogatófiú, vagy valami más, mit egyébként képzettség és nyelvtudás nélkül elláthat. (Az információk valósak, az elmúlt napok televíziós közvetítéseiből származnak.)

Talán arra kellene emlékeztetni ezeket az embereket, ha megfutnak saját hazájukból, mert ott a körülmények elégtelenek a számukra, akkor azon is el kellene gondolkozniuk, hogy ki fog majd ott élhető körülményeket teremteni a maradók számára. Ha egy országból a legaktívabb és legerősebb réteg eltávozik, akkor annak az országnak a jövője eléggé megkérdőjelezhető. Nem lesz, aki valóban dolgozna azért, hogy javuljanak a körülményeik.

Nem vagyok rasszista, de azért a több évtizedes történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az Európába így érkező menekültek beilleszkedése bizony nem sikeres. (Mindig vannak üdítő kivételek, de a közmondás szerint: kivétel erősíti a szabályt.)

Meg merem kockáztatni, hogy minden politikai nyilatkozattal ellentétben Franciaországban és Németországban is az átlagember bizony ferde szemmel néz a menekültekre. Még azok a bevándorlók is szenvednek ettől, akik már több évtizede élnek ezekben az országokban, azok állampolgárai. A többség szemében ezek mégis csak „idegenek”. Bár jogilag és járandóságaikat illetően nincs megkülönböztetés, de a mindennapokban igenis érezhető.

Emlékezzünk a tavalyi Párizs környéki gettólázadásra.

Ezek a gettók nem a hatalom által kialakított szigetek, hanem lassan kialakuló közösségek. Először csak néhány család költözik egy blokkba, majd életvitelével, mindennapi kultúrájának gyakorlásával szinte „elüldözi” az ott lakókat. Így aztán a azok helyére újabb migráns hullám költözik be.

Egy Franciaországban élő barátom szerint ezek a „szigetekben” élők szinte nem keverednek az amúgy multikulturális város lakosságával. Szinte elszigetelten élnek. Természetesen dolgoznak – vannak, persze, akik munka nélkül tengődnek –, de meg sem próbálnak alkalmazkodni a helyi körülményekhez.

Mi több, eléggé agresszívan akarják rávenni a környezetüket, hogy alkalmazkodjanak hozzájuk. Így aztán a konfliktusok, ha nem is élesek, de állandóak. Saját magukat „rekesztik ki” egy nagyobb közösségből, mert nem képesek és nem is akarnak alkalmazkodni, és közben azt hangoztatják, hogy megkülönböztetik őket. Végzetes circus vitiosus!

Európának mintegy 400 év kellett ahhoz – hosszú háborúk, és fejlődés után –, hogy elérje azt a színvonalat, amelyben él. Most a fejlődésnek köszönhetően ez korlátlanul nyilvánossá válik, elérhető az internet jóvoltából szinte bárhol a világon. Ez a kép arra ösztönzi a kevéssé fejlett országok lakóit, hogy elinduljanak, részt kérjenek abból a gazdagságból, amit Európa felhalmozott.

Eszükbe sem jut, hogy olyan kemény munkával, ami itt jellemző volt az elmúlt évszázadokban, a saját környezetükben is megteremthetnék a maguk jólétét. Egyszerűbb elmenni messze, és részesedni a javakból.

Nincs a kezemben a bölcsek köve. Nem tudok jó megoldást erre a problémára. De egy tény: ez a helyzet sokáig nem tartható fenn. Az Európai Unió nem képes – politikai elvek ide vagy oda – „felszívni” ezt a menekült áradatot anélkül, hogy saját belső biztonságát (társadalmi és belbiztonsági) ne veszélyeztesse.

A megoldást valahol a Közel-keleten kell keresni. A válságövezetekben az egymásnak feszülő, a hatalomért harcoló csoportok kiegyezésére, a helyzet konszolidálására van szükség. Felismerni azt, hogy a különböző vallási csoportok felhagyjanak az erőszakkal, és a valós ellenség, az agresszív ISIS ellen forduljanak, amely nagyobb kárt okoz nekik, mint az összes, propagandisztikusan ellenségnek beállított „nagyhatalom”.

Segítséget lehet adni a gazdasági felzárkózáshoz a leszakadó országoknak. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy semmi teendőjük, csak a sült galambot kell várniuk.