VOLT EGYSZER EGY KERÍTÉS – ÉS LESZ IS?

A kormány végül is a kerítés építés mellett tette le a voksát. A parlamentben szánalmas indokokkal (az ország védelme a népvándorlás ellen) magyarázta mindezt a FIDESZ-es Rogán Antal…

Több mint egy negyedszázada, hogy lebontottuk a kerítést (a „vasfüggönyt”). Szimbolikus lépés volt, és bizonyította, hogy – hidegháború ide vagy oda – kudarcot vallott.

Forrás: HIM levéltár

Nem volt képes megakadályozni – pedig ez volt a célja –, hogy a magyarok elhagyják az országot. Elődjét 1949-ben telepítették, és a sorozatos problémák miatt 1956-ban szedték fel az aknazárat. Az újat 1957 elején telepítették, néhány hónap alatt, 1957 júniusára fejezték be.  A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa 1957 márciusában hozott határozatot a határ lezárásáról. Uszta Gyula altábornagy a Magyar Népköztársaság honvédelmi miniszter első helyettese nyolc oldalas utasításban határozta meg a műszaki zár építésének feladatait.

Az ’56-os forradalom utolsó napjait követően csaknem 200 ezer ember hagyta el az országot. Az adatok különbözőek: a korabeli rendőrségi adatok szerin „csak” 154 ezer, míg más források 194 ezer főt emlegetnek. A Regio–Kisebbségtudományi Szemle 1991-es tanulmánya szerint, ami osztrák forrásokra hivatkozik, 1956. október 23-át követően 193 885 fő lépett át a határon. A BM 2/1957-es rendelete alapján 1957. február 20-ig ki kellett jelenteni lakóhelyüktől azokat a 15 évesnél idősebb állampolgárokat, akik külföldre távoztak. E „statisztika” szerint 151 731 volt a disszidensek száma. Most ne menjünk bele abba, hogy a két forrás közötti eltérés miből adódik, bőséges a téma könyvtári feldolgozása.

A lényeg: ezen a csaknem kétszázezer emberen kívül még tízezrek hagyták el hazájukat – a határzár ellenére is – az elkövetkező három évtizedben 1989-ig. (Igaz e távozók nagy része nem a határzáron keresztül, hanem egyéb módon (turistaút, kiküldetés, a 70-es évek második felétől hivatalos engedéllyel stb.) hagyta el az országot.

Forrás: HIM levéltár

Az új határzár igen jelentős összegbe került akkoriban. A rendelkezésre álló dokumentáció szerint 29 millió 279 422 forint volt a végösszeg. Ennek mai értékét segít meghatározni, hogy akkoriban egy átlagos alkalmazott fizetése 7-800 forint volt, a vidéki lakosság még ennél is kevesebből élt.

Nagyságrendjét tekintve mai értéken bátran saccolhatjuk a fenti összeg százszorosát.

A Páneurópai Pikniken jelképesen lebontott határzár sem volt képes felfogni a külföldre kívánkozókat. Így létesítése teljesen értelmetlennek tűnik az idő távlatából.

Hasonlóan értelmetlennek tűnik a mostani kerítés is, már csak azért is, mert a határ egy kis részét zárja csak le, amelyet sok útvonalon lehet kikerülni. Az erre fordítandó összeg – még ha ideiglenes jellegét hangsúlyozzák is – ablakon kidobott pénznek látszik. Persze a 16 ezer milliárdos költségvetési főösszeghez képest nem sok a tervezett húszmilliárd, ám ennek a pénznek lenne más, hatékonyabb felhasználási módja.

Szóval, megint csak egy nagy kommunikációs lufinak vagyunk tanúi, ami eltereli a figyelmet a sokkal égetőbb belpolitikai problémákról.

Ceterum censeo OV esse delendum!

EGY RÉGI ELEMZÉS MAI ÉRVÉNYESSÉGE

Már szinte el sem meri mondani a szerző, hogy mikor vetette papírra ez idézett sorokat. Már csak azért is érdekes ez a lassan nagykorú – 1997-ben megjelent – írás, mert újra olvasva ismét bebizonyosodik, hogy a politikában nem sok változik. Hiába vannak a szakértők és egy-egy téma tudós elméi, azok munkájának szellemi eredményeit még véletlenül sem használják fel. Különösen akkor, ha az meghaladja a „regnálási ciklus” várható idejét.

Álljon hát itt egy 1997-ben megjelent cikk a biztonságpolitikai kihívásokról. Aktualitását a mai parlamenti határozat indokolja, a határok fizikai lezárásáról.

A cikk:

BIZTONSÁGPOLITIKAI KIHÍVÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

Véget ért a bipoláris világrend immár csaknem fél évtizede, legalább is abban az értelemben, hogy megszűnt a két világrendszer szembenállása. A biztonsági problémákról azonban továbbra is szó esik mind politikai, mind katonai-szakmai körökben.

Mi változott az elmúlt öt év alatt? Mi teszi napjainkban is aktuálissá, hogy e kérdésről globális, regionális és nemzeti összefüggésben is vitatkozzanak, gondolkodjanak a szakértők. Mely kihívásokkal néz szembe a világ a XX. század végén, a jövő évezred első évszázadában, évtizedeiben?

PARADIGMAVÁLTÁS A XXI. SZÁZAD ELEJÉN

A világ problémák sorozatával néz szembe annak ellenére, hogy felbomlott a két pólusra épülő világrend. Leomlott a "Fal", s vele képletesen a nyílt szembenállás is. A világ azonban mégis bipoláris maradt, csak más értelemben. A két nagy ideológiai rendszer helyét átvenni látszik az egyenetlen fejlődésen alapuló megosztottság. Globálisan új és új konfliktusok keletkeznek, s a várt (vágyott) biztonság nem érkezett el.

                A problémák a társadalmakat általában érintik, gazdasági, szociológiai, biztonságpolitikai értelemben egyaránt. A gyorsuló fejlődés – elsősorban a természettudományos és gazdasági – nem hozta magával a társadalmakat alkotó csoportok és egyének hasonló intenzitású fejlődését. A társadalomtudományok fejlődése – közöttük a hadtudomány is – az elmúlt fél évszázadban elmaradt a többi tudományágtól.

                A társadalmak átalakulása elsősorban az anyagi világ mentén jött létre. Ebben a helyzetben számtalan olyan probléma jelentkezik, amelyekre nem lehet a régi fogalmak szerint reagálni, hiszen ezek a fogalmak ki sem fejezik a valóságot. Igen sok társadalomtudományi fogalom ma már nem használható, hiszen megfogalmazásuk idején – döntően a XVIII-XIX. században – jelentették azt, ami a kor valósága volt. (Pl.: hol van már a szabad verseny, a hadtudományban a gyalogság, és a tüzérség sem ugyanaz, amely az I. világháború idején volt stb.) Az egyre gyorsuló változások új és új megközelítését kényszerítik ki egy-egy problémának. A sablonok – amelyekről úgy gondoljuk beválnak – egyre többször mondanak kudarcot. Az elmúlt évtizedek technikai változásai a hadügyben már-már kikezdhetetlennek tűnő alaptételeket kérdőjeleztek meg. Erősen vesztett jelentőségéből például az emberi tényező szerepe. (Ma már a légi harcot olyan távolságokból vívják, hogy az ellenfelek nem is látják egymást, csak műszereik jelzik az ellenség helyét, sebességét stb.) Elavulttá váltak olyan hadászati stratégiai fogalmak, mint a tömeghadsereg, amelyeket még nem is olyan régen előszeretettel használtunk. Az avult fogalmakat viszonylag lassan váltják fel az újak, így előfordul, hogy látszólag nem tudunk mit kezdeni egy jelenséggel, s azt számtalan fogalommal írjuk körül. Ez még nem is lenne baj, a probléma akkor keletkezik, ha ezek értelmezése nem egységes. „Korlátozott konfliktus”, „háborús küszöb alatti konfliktus” olvassuk a szakirodalomban. Ki mit ért ez alatt? Hiszen harc, háború folyik egy vagy több állam, érdekcsoport között. Fegyveres erőt alkalmaznak. Az összetűzések azonban csak egy jól körülhatárolt területre terjednek ki. Ez adja korlátozott jellegét. A háborús küszöb mit jelent? Itt is elmondhatjuk az előbbieket, de ha ezt a kifejezést használjuk, akkor az azt jelenti, (nekünk, akik ezt használjuk), hogy nem fenyeget globális háború veszélye, amely tűzbe borítaná ez egész bolygót.

                Mindezeket csak ezért említem, mert az elmúlt évtizedek világpolitikai változásai alapjában rengették meg a biztonságpolitika eddigi alapjait.

BIZTONSÁGPOLITIKAI VÁLTOZÁSOK

A biztonságpolitikai változások nem függetleníthetők azoktól a globális változásoktól, amelyek az elmúlt két évtizedben végbementek.

                A nyolcvanas évek elején a globális politika színpadán megjelent egy addig kevés figyelmet kapott probléma, az országok egyenetlen fejlődéséből fakadó konfliktus veszély. A Római Klub 1983-as jelentése már felhívta a figyelmet arra, hogy egyre nő a különbség a fejlett országok és az úgynevezett fejlődők között. Az utóbbiak elmaradása egyre nő, ez különböző problémákhoz vezethet. A társadalomtudósok jóslatai beválni látszanak. Ezt bizonyítja a nyolcvanas évek közepétől megszervezett konferenciák sorozata, ahol a népesedéssel, a környezetvédelemmel foglalkoztak a világ vezető politikusai, legutóbb 1996 közepén. Látszólag e tanácskozások témáinak semmi köze a biztonságpolitikához, azonban végső üzeneteik mégis sokat jelentenek az ezzel foglalkozó szakértőknek. Ezek kapcsán fogalmazódott meg az úgynevezett "észak-dél konfliktusa", amelyben a fejlődő dél még több támogatást és segítséget vár a fejlett "északtól", amit ez utóbbi nem siet megadni.

                A két pólus egyenlőtlen fejlődése az elmúlt két évtizedben felgyorsult, kinyílt az olló. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a fejlődés a két térségben. A fejlett világ - Észak-Amerika, Nyugat-Európa és a Távol-Keleten Japán - az említett időszakban átlagosan évi 2%-os GDP növekedést produkált. Ez azt jelenti, hogy az egy főre jutó GDP Európában, ECU-ben:

Ország	B	DK	D	SF	F	GR	GB	IRL	I	L	NL	A	P	S	E
GDP/fő ezer ECU	17,9	22,6	19,6	16,3	19,1	6,2	13,4	11,2	15,7	22,0	17,2	18,1	7,2	21,8	11,4

A táblázat adatai az 1994-es 1 ECU = 1,94964 DEM árfolyamra vonatkoznak.

A fejlődő országokban ez a mutató nagyságrendekkel kisebb, ezek az adatok dollárban számolnak, így indokolt az ECU árfolyam meghatározása, 1 ECU= 1,3748 USD.(például India esetében 260, Angola 470, Ciprus 3590, Fülöp-szigetek 1000, Guatemala 1120, Kenya 370, Mali 140, Nigéria 770 Peru 980, Thaiföld 850, Zaire 140 dollár) átlagosan 880 USD. E térség fejlődése százalékos arányban (saját magához viszonyítva) nagyobb, 10% körüli. Összehasonlítva azonban azt, hogy valójában mekkora összegeket fordíthatnak fejlesztésekre, azt látjuk, hogy a fejlett országok egy főre jutó 200 dolláros összegével szemben a fejlődőknél mindössze 88 dollár az éves növekmény. Ez gyakorlatilag a harmada. Ha számítógépen modelleznénk e tendenciát, láthatnánk, hogy a két régió közötti különbség nem csökken, hanem nő. A fejlettek még gazdagabbak lesznek, fejlődésük egyenletes és magas színvonalú, míg a lemaradó országok visszavonhatatlanul elmaradnak, mert a rendelkezésükre álló anyagi eszközökkel nem képesek beszerezni a drága és valóban hatékony technológiákat, amelyek esetlegesen biztosíthatnák gyorsabb fejlődésüket.

                A gazdasági lemaradás az e régiókban élő népességet arra ösztönzi, hogy gazdagabb területekre vándoroljanak. E tendencia először helyi, regionális konfliktusokban jelenik  meg (nagyszámú gazdasági menekült megjelenése Fekete-Afrika „tehetősebb” országaiban. Országon belüli, és két ország közötti konfliktusok kirobbanása is várható lásd: hutuk és tuszik polgárháborús összetűzése).

                E folyamat egyik – ideológiai – megjelenési formája lehet az úgynevezett iszlám fundamentalizmus terjedése. A gazdaságilag vagy politikailag ellehetetlenült államokban a vallási fanatizmust használják fel mint politikai eszközt a vélt ellenségek megbüntetése érdekében. (Algéria, Irán, Irak, Palesztina). Az így fellépő politikai csoportok szakítanak a hagyományos eszközökkel, s új módszerekkel - terrorizmus, gerilla-hadviselés - harcolnak érdekeik érvényesítéséért.

AZ ÚJ KIHÍVÁSOK KEZELÉSE

A konfliktusok e képen való "rendezése" számos biztonságpolitikai problémát vet fel. A védelemnek egy egészen új dimenzióját kell kimunkálni, s beilleszteni a biztonságpolitikai gondolkozás keretei közé. Az elmúlt években felgyorsuló gazdasági migrációt a  fejlett országok elutasítják, nem kívánják befogadni e tömegeket, sőt különböző szigorító intézkedéseket léptettek életbe a bevándorlás megakadályozása érdekében. E tekintetben Európában újra leereszkedni látszik egy "vasfüggöny", amelynek áttörését a fejlett országok minden rendelkezésükre álló eszközökkel igyekeznek megakadályozni.

                Az előbbiekben - dióhéjban és a teljesség igénye nélkül - felsorolt új kihívások arra ösztönzik a fejlett országokat - elsősorban a Nyugat-Európa hatalmait -, hogy új biztonságpolitikai válaszokat keressenek, megőrizzék elért gazdagságukat, társadalmi békéjüket.

ÚJ BIZTONSÁGPOLITIKAI GONDOLKODÁS

                Az új európai status quo kialakulásával – a Szovjetunió felbomlásával, tagállamainak függetlenné válásával, Jugoszlávia szétesésével – a NATO és a WEU számára világossá vált, hogy alapvető érdekük az európai biztonság megőrzése. A katonai szembenállás megszűntével a nyugat-európai és amerikai politikusok az öreg kontinens biztonságának zálogát elsősorban a kelet-európai térség gazdasági fellendülésében látják. Ez a nézet uralkodik napjainkban is, de a végrehajtás mintha megtorpant volna. A fejlett országok – elsősorban Németország példáján okulva, ahol horribilis összegeket emésztett és emészt fel a keleti tartományok modernizálása – már nem oly lelkesek befektetéseiket illetően, mint néhány évvel ezelőtt. Fokozza bizonytalanságukat a kelet-európai országok és az orosz belpolitikai helyzet átláthatatlansága és bizonytalansága.

                Az orosz demokrácia kiépítése még hosszú időt vehet igénybe, hiszen valós demokratikus hagyományai nem voltak a nagy birodalomnak. A nyugat-európai országok bizonyos mértékben értetlenül állnak a kelet-európai országok problémáival szemben is. Számukra nem érthetők a térségben megnyilvánuló nacionalista eszmerendszerek. Az európai integrációs folyamatból nézve e térség nemzetállamai közötti – többnyire a nemzetiségek jogait érintő – ellentétek irracionálisak.

                Az elmúlt évek - egy évtized - azonban más változásokat is hozott. A nyugati országok a kezdeti fellendülés után egyre kevesebb hajlandóságot mutatnak arra, hogy komolyabb gazdasági segéllyel zárkóztassák fel a volt szocialista országokat. Azt figyelhetjük meg, hogy rövid és közép távú gazdasági érdekeik inkább a kelet-ázsiai térségek felé irányítják őket. Nagy az ellenállás az EU országai - elsősorban Portugália, Spanyolország - részéről, ahová az EU fejlesztési alapjainak több mint 80 százaléka jut, attól tartva, hogy az új tagok felvételével ezek az összegek csökkennének.

                A kilencvenes évek elején a függetlenné vált  volt szocialista országok jelezték a nyugat-európai közösséghez és a NATO-hoz való csatlakozási szándékukat. Ezt a nyugat-európai hatalmak és az Egyesült Államok üdvözölték ugyan, de a konkrét megvalósítást különböző - elsősorban gazdasági, intézményrendszeri és politikai - feltételekhez kötötték és kötik napjainkban is. Ez jól mutatta az a vita, amely az EU vezetői között folyt arról, hogyan tegyék lehetővé az új államok csatlakozását. Egy javaslat szerint új formában fel kellene éleszteni a kelet-európai országok gazdasági együttműködését (új KGST), ez azonban az érintett államok ellenérzésén bukott meg. Egy másik javaslat szerint "bolygó államok" vennék körül a nyugat-európai közösséget, amely a visegrádi csoport és a balti államokból állna. A ma leginkább megvalósulni látszó Delors-terv a harmadik verzió, amely szerint egy "közbeeső fokozatot iktatnának be a csatlakozási folyamatba. Ezt több vezető ország is támogatja - Franciaország és Németország is -, megjelenési formája pedig az ismertté vált Balladur-terv és a CDU-tervezet. Ezek értelmében létrejönne az Unión belül egy úgynevezett „belső” és „külső” kör, amely a fejletteket és a fejletleneket fogná egybe.

                A biztonságpolitikai szférában, annak érdekében, hogy ne riassza el ezeket az országokat a teljes elutasítással, átmeneti megoldásként létrehozta a Partnerség a Békéért Programot. Ez gyakorlatilag semmire sem kötelezi a NATO-t, de a programhoz csatlakozó államokat sem. Ugyanakkor tekinthető - bizonyos mértékben - a csatlakozás előiskolájának.

                Az 1994. január 11-i brüsszeli felhívás, amelyet a NATO tagállamok állam- és kormányfői hoztak nyilvánosságra kimondja: „...Felhívjuk a NACC-ban részt vevő többi államot és az EBEÉ többi országát, amely képes és kész részt venni a programban, hogy csatlakozzon hozzánk ebben a partnerségben.” A PfP-ban való tevékeny részvétel fontos szerepet tölt be a NATO bővítésére irányuló folyamatban.

                A NATO napjainkban sokkal inkább saját biztonságpolitikájának kialakításával, a szervezet strukturális átalakításával van elfoglalva. A politikai és katonai vezetők is felismerték nyugaton, hogy az Észak Atlanti Szerződés fenntartása jelen formájában már nem megfelelő, túllépett rajta az idő. Az ezredvégi kihívások arra ösztönzik a fejlett országokat, hogy felkészüljenek a jövő század konfliktusainak kezelésére, elhárítására. Körvonalazódni látszik egy - a fejlett világot magába foglaló - együttműködési rendszer, amely integrálni kívánja hosszú távon Kelet-Európát és a volt Szovjetunió országait. A nyugatnak mindenképpen szüksége van erre a térségre, egyrészt gazdasági okokból - hatalmas piacokat és szinte kimeríthetetlen nyersanyag-forrásokat jelent e térség -, másrészt biztonságpolitikai szempontból. Az előbb kifejtettekkel ez csak látszólagos ellentétben van, hiszen a biztonságpolitikai megfontolásokat hosszabb távú érdekek vezérlik, mint a gazdaságiakat. Az egységes Európa csak úgy képes megőrizni biztonságát, ha minden európai állam - az Atlanti-óceántól az Uralig - részt vesz a közös védelmi rendszerben.

                Ezt az elképzelést erősíti, hogy ennek a térségnek közösek a kulturális alapjai. Ez még akkor is így van, ha manapság több konfliktus szabdalja e térséget, némelyek ezek között alacsony intenzitású fegyveres összecsapások.

                Az új struktúrájú biztonságpolitikai együttműködés egyik neuralgikus pontja a sok nemzetiségű szervezet érdekérvényesítési törekvéseinek összehangolása. Erre a jelen pillanatban még nem született kiforrott elképzelés, de a problémát már felismerték. Arra igen nehéz választ találni, hogy a jövő gazdasági, politikai változásai milyen befolyást gyakorolnak majd a közös érdekek felismerésére és megfogalmazására. Nagyon sok minden függ attól, hogy a koalícióhoz csatlakozni kívánó államok milyen mértékben képesek modernizálni társadalmukat, nem gazdasági, sokkal inkább politikai értelemben. A kezdeti függetlenség és önállóság után belátják-e a szükségszerű együttműködés kényszerét jövőjük érdekében.

                A NATO mellett felértékelődött az utóbbi időben az EBESZ tevékenysége. Míg az EBEÉ a fegyverzetkorlátozási megállapodásokban játszott semmivel nem pótolható szerepet, a kibővülő szervezet - átalakulásával - egyre aktívabb szerepet kíván betölteni a kontinens konfliktusainak kezelésében elsősorban diplomáciai eszközökkel. A szó klasszikus értelmében ez a szervezet nem védelmi koalíció, sokkal inkább egy politikai konzultációs, egyeztető fórum. A szervezet életképességét bizonyítja, hogy jelentős eredményeket ért el az európai konfliktusok békés rendezése érdekében, legutóbb például az orosz-csecsen háború megfékezésében. Arra azonban hosszú távon nem számolhatunk, hogy az EBESZ valamiféle közös védelmi rendszerré fejlődik. Az valószínű azonban, hogy az új európai biztonsági rendszer egyik alapja lehet, annak előkészítésében nagy szerepe lehet.

                Napjainkban azonban még paradox helyzetben élünk. Dolgozik és tevékenykedik az EBESZ, és a NATO is. A tagországok egy része - a valódi gazdasági és európai politikai befolyással rendelkezők - mindkét szervezetben jelen vannak. Rivalizálás érzékelhető a két szervezet között. Az elmúlt időszakban ezt bizonyítja, hogy az EBESZ nem játszott döntő szerepet a délszláv válság kezelésében. Igaz, a NATO sem jeleskedett ebben az esetben, átengedve az ENSZ-nek a döntés és konfliktus rendezés összes problémáját.

                A nyugat-európai hatalmak már megkezdték az új kihívásokra való válaszok kimunkálását, de annak hatása majd csak a távolabbi jövőben érvényesül. Egyre többet hallani azonban felelős nyugati politikusoktól és vezető tisztségviselőktől, hogy Európát egységesnek tekintik biztonságpolitikai szempontból, és annak határai az Atlanti-óceántól az Uralig terjednek.

                Ezt meglovagolva a kelet-európai államok persze sürgetik felvételüket a NATO-ba. Azt azonban ma még senki sem tudja megmondani, hogy mikorra lehetséges egy biztonságpolitikailag egységes Európát létrehozni.

                A NATO és az európai biztonsági együttműködés végleges formája talán a jövőkutatás témakörébe tartozik, de ez a jövő már nincs messze. Az öreg kontinens országainak az elkövetkezendő egy-két évtizedben választ kell találnia a biztonságukat érintő kihívásokra.

FELHASZNÁLT IRODALOM

1. NATO Kézikönyv, SKVI, 1995.

2. Lengyel László: Hol van Magyarország? Kritika  95/6. sz. 10-14.p.

3. S.R. Sloan: US perspectives on NATO. International Affairs 2/1995.

4. Európa 2000, Computer CD, Presse- und Informationsamt der Bundesregierung, Bonn und OMNIA Verlag GmbH, Köln, 1995.

Ceterum Censeo OV esse delendum

„NE AZT NÉZZÉK….”

Forrás: Internet - Hír24

Orbán Viktor jeles mondata szerint cselekszik. Minderre jó példa az a beszéd, amit az arab bankárok előtt mondott. Mindez szöges ellentéte annak, amit itthon, „házi használatra” mond és tesz.

A „zemberek” egy része pedig vagy ujjong, hogy ily módon megoldódik hazánk tőkeellátása, másik része meg néz ki bután a fejéből: Mi van!?

Most ne menjünk bele undorító részletekbe: milyen a magyar államadósság szerkezete, mekkora kamatteher és felár sújtja a jövő nemzedéket.

Gondolkodjunk el inkább arról, hogy a rendszerváltás után negyed századdal miképpen kerülhettünk ebbe a helyzetbe. Mit és hol hibáztunk. Volt-e lehetőségünk kikerülni a politikai és gazdasági csapdákat, a társadalom miként vett részt mindebben?

Nagyobb lélegzetű elemzést most ne várjon a kedves olvasó, itt és most csak néhány ecsetvonással próbálom felvázolni az általam felállított tézist.

Az tény, hogy a magyar társadalom a rendszerváltás után jelentős adósságokkal lépett új útra. Az azonban politikai hiba volt, hogy valamiféle félreértett „úri becsületből” visszautasította a nyugati országok segítségét és nem kezdeményezte az adósságok törlését (mint ahogyan azt néhány más rendszerváltó ország megtette).

Nincs szándékomban végigvenni az elmúlt negyed század gazdasági és politikai történetét. Pusztán azt vizsgálom, hogy miért volt lehetséges az, hogy az állampolgárok döntő többsége áldozatává esett egy bornírt propagandának, és elfordult minden olyan politikai erőtől, amely konkrét szerepvállalást forszírozott a polgároktól.

A kulcs az előző mondat utolsó szava: a polgár.

Szinte visszhangtalanul maradtak Hankiss Elemér bölcs tanulmányai, amelyek a magyar társadalom állapotával, viselkedésével foglalkoztak. Pedig ezek jó tükörnek bizonyultak. A magyar társadalom ugyanis kissé lemaradt a polgári fejlődésben – lehet mondani elmaradott –, saját problémái megoldását mindig „feljebbvalóitól várta. Ha megkapta boldog volt, ha nem, kussolt. Hankiss mindezt „alattvalói attitűdnek” nevezte. Sajnos ez a jellemző a mai magyar társadalomra is.

Véleményem szerint manapság három nagyobb részre lehet tagolni a társadalmat. Az elsőbe azokat sorolom, akik politikai „ébredése” a rendszerváltás utánra esik (az 1978-80-as korosztály, a mai 35-ösök vagy a náluk fiatalabbak), a másodikba a mai negyvenöt-hatvanasokat (akik gyakorlatilag végig csinálták a rendszerváltást), a harmadikba pedig azt az idős korosztályt, akik életük legnagyobb részét a Kádár-rendszerben élték.

Az első csoportnak szinte semmi tapasztalata sincs az ancien regimeről, még tanulmányaiban sem köszön vissza annak bármely tulajdonsága, értékelése. Tudását erről a korról alapvetően szüleitől kapja, akik persze nem mentesek korábbi életük szubjektív benyomásaitól. Ugyanakkor ez az csoport az, amely nem rendelkezik koherens erkölcsi alappal. (Itt nem arra gondolok, hogy erkölcstelenek, vagy megszegik a társadalmi együttélés szabályait, hanem arra, hogy rendszerváltás után magában a társadalomban nem alakult ki egy egységes világnézeti rendszer. Mindazt, ami volt, az kiöntötték a lefolyóba – mi több, el is ítélték –, ám helyette nem jelent meg semmi. A feltámadt „nemzeti-keresztény ideológia, valljuk be, nem igazán vonzó a társadalom többségének.) A fiatal korosztály nagyon gyorsan felismerte az új rendszer törvényszerűségeit, és ennek megfelelően viselkedik és boldogul, de alapvetően technokrata, azaz nem igazán érzékeny a nagy társadalmi problémákra, sokkal inkább saját problémáit igyekszik megoldani. (Ezért is vándorol ki, keresi anyagi és egyéni boldogulását külföldön.) Ennek a korosztálynak egy jelentős részét a magyar társadalom elvesztette. Nem fog részt venni az ország formálásában, nem fogja tapasztalatait itthon hasznosítani.

Bush Budapesten - Forrás: Internet MTI

A másik nagy tömb, a „derékhad” pedig lassan-lassan elvesztette mindazt a tartását, amivel nekifogott a rendszerváltásnak. amortizálódtak értékeik (szociális, liberális, konzervatív értékrendjeik), és azt átvette a politikában a hatalommegtartási technikák versenye, a gazdasági életben pedig a gátlástalan boldogulás kényszere. Így ez a generáció „kivérzett”. Látható ez ma abban is, hogy a színpadon játszó politikai szereplők mögül „kivonult” a szellemi holdudvar. Ennek a generációnak a többsége nem kis beletörődéssel figyeli a fejleményeket. Egy részük teljesen elfordul a politikától, nagy részük teszi ki azt a 36 százalékot, amely a választásokon részt sem vesz. nem nyilvánít nyilvánosan véleményt, visszavonul a „privát szférájába”, és sodródik az eseményekkel.

Forrás: Internet

A harmadik réteg pedig az idő korosztály, amely az elmúlt tíz évben örömmel veszi észre, hogy visszaköszönnek negyed századdal ezelőtti panelek: az állam újra „gondoskodik” az elesettekről (persze ez csak a propaganda szintjén valósul meg, de ehhez igazából hozzászokott a Kádár-éra alatt), „megőrzi” a nyugdíjak értékét stb. E tömb nagy része szinte vallásos áhítattal csüng a mostani miniszterelnökön, mint az ország felkent vezérén. Nem áll távolt őlük ez az érzés, így voltak ezzel az ötvenes-hatvanas években is. („Addig jó, míg Kádár él!”)

Mindezek tanulsága, hogy az elmúlt negyed században az igazi polgári attitűd nem gyökeresedett meg. Hiába hangos a propaganda a „polgári Magyarországtól”, attól még nem válik azzá! Ugyanis a polgári országot csak a polgárok alakíthatják ki.  Ehhez még kell nekünk vagy két generációnyi idő!

Ceterum censeo OV esse delendum!